III.

Ez­út­tal egy túl­mé­re­te­zett te­rem­be lép­tem be; a mennye­zet túl ma­ga­san volt, az aj­tók túl ma­ga­sak, a fal­tól fa­lig futó, fe­hér sző­nyeg úgy fes­tett, mint a fris­sen esett hó a he­gyek­ben, a Nyíl­hegy-tó­nál. Em­ber­ma­gas­sá­gú tük­rök áll­tak a fal mel­lett, és a kris­tály­mü­tyü­rök el­bo­rí­tot­ták az egész he­lyi­sé­get. Az ele­fánt­csont­szí­nű bú­tort kró­mo­zott la­pok dí­szí­tet­ték, s az ele­fánt­csont­szí­nű, ha­tal­mas füg­gö­nyök mé­ter­nyi­re az ab­lak­tól buk­tak rá a fe­hér sző­nyeg­re. Az ele­fánt­csont­szín pisz­kos­nak ha­tott a fe­hér mel­lett, s a fe­hér vér­te­len­nek az ele­fánt­csont mel­lett. Az ab­la­kok a sö­té­te­dő dom­bok­ra nyí­lot­tak. Ló­gott az eső lába. A lég­nyo­más már­is érez­he­tő­en meg­vál­to­zott.

Le­ül­tem egy mély, puha fo­tel szé­lé­re, és Mrs. Re­gan­re néz­tem. Volt mit néz­ni raj­ta. Az a faj­ta nő volt, aki­ért ha­mar baj­ba ke­ve­re­dik az em­ber. Hi­per­mo­dern dí­vá­nyon he­vert, pa­pu­csa­it le­ve­tet­te, s így mó­dom­ban állt meg­szem­lél­ni leg­va­ló­dibb se­lyem­ha­ris­nyá­ba búj­ta­tott lá­ba­it. A lá­bak el­ren­de­zé­se nyil­ván­va­ló­an ezt a célt szol­gál­ta. Lát­szot­tak tér­dig, az egyik jó­val azon felül is. A tér­de göd­rös volt, nem cson­tos és nem he­gyes. Gyö­nyö­rű láb­ik­ra, hosszú és kar­csú bo­kák, olyan dal­la­mo­san íve­lő vo­nal­lal, mint egy szim­fo­ni­kus köl­te­mény. Ma­gas volt, kar­csú, és erős­nek lát­szott. A fe­jét egy ele­fánt­csont­szín pár­ná­nak tá­masz­tot­ta. Kö­zé­pen el­vá­lasz­tott haja fe­ke­te volt és erős szá­lú, s a te­kin­te­te ugyan­olyan iz­zó­an fe­ke­te, mint a fa­lon füg­gő arc­ké­pé. Szép volt a szá­ja, és szép az álla. Aj­ka­it rossz­ked­vű­en el­biggyesz­tet­te; az alsó ajka duz­zadt volt.

Po­ha­rat tar­tott a ke­zé­ben. Kor­tyolt be­lő­le egyet, és hű­vös pil­lan­tást ve­tett rám a po­hár szé­le fe­lett.

– Maga te­hát ma­gán­de­tek­tív? – kér­dez­te. – Nem sej­tet­tem, hogy a va­ló­ság­ban is lé­te­zik ilyen, nem­csak a re­gé­nyek­ben. El­te­kint­ve azok­tól a kis, da­gadt pa­sa­sok­tól, akik a szál­lo­dák kö­rül szi­ma­tol­nak.

Eh­hez nem volt sem­mi kö­zöm, így el­eresz­tet­tem a fü­lem mel­lett. Le­tet­te a po­ha­rát a dí­vány sima tám­lá­já­ra, s ahogy a ha­já­hoz nyúlt, az uj­ján meg­vil­lant egy sma­ragd­kő.

– Apa hogy tet­szett ma­gá­nak? – kér­dez­te von­ta­tot­tan.

– Tet­szett.

– Apa sze­ret­te Rozs­dást. Nyil­ván tud­ja, ki az a Rozs­dás?

– Ühüm.

– Dur­va és kö­zön­sé­ges volt sok­szor, de va­ló­di, ele­ven lény. Apa sok örö­mét lel­te ben­ne. Nem lett vol­na sza­bad így el­men­nie Rozs­dás­nak. Na­gyon bánt­ja apát, bár ezt nem szí­ve­sen is­me­ri be. Vagy be­szélt róla?

– Em­lí­tett va­la­mit.

– Nem va­la­mi szó­szá­tyár em­ber maga, Mr, Mar­lo­we, igaz? Apa min­den­eset­re meg akar­ja őt ta­lál­ni.

Szü­net kö­vet­ke­zett, ez­alatt ud­va­ri­a­san néz­tem rá.

– Igen is, meg nem is – mond­tam.

– Sza­ba­tos vá­lasz. Gon­dol­ja, hogy ma­gá­nak si­ke­rül meg­ta­lál­nia?

– Egy szó­val sem mond­tam, hogy meg fo­gom kí­sé­rel­ni. Mért nem pró­bál­ko­zik az El­tűnt Sze­mé­lyek Osz­tá­lyán? Ne­kik meg­van hoz­zá a kel­lő há­ló­za­tuk. Nem egy em­ber­nek való mun­ka az ilyes­mi.

– Ó, apa hal­la­ni sem akar ar­ról, hogy a rend­őr­sé­get be­le­ke­ver­jük.

Is­mét la­pos pil­lan­tást ve­tett rám a po­ha­ra fe­lett, ki­ürí­tet­te, majd csen­ge­tett. Az ol­dal­aj­tón be­lé­pett egy szo­ba­lány. Kö­zép­ko­rú asszony volt, hosszú, sár­ga, sze­líd arc­cal, hosszú or­ral, álla sem­mi, s a sze­me nagy és ned­ve­sen csil­lo­gó. Úgy fes­tett, mint egy ked­ves öreg ló, me­lyet hosszú szol­gá­lat után ki­csap­tak a legelő­re. Mrs. Re­gan meg­len­dí­tet­te az üres po­ha­rat az asszony felé, az ke­vert még egy po­hár­ral, majd át­nyúj­tot­ta úr­nő­jé­nek, és el­hagy­ta a szo­bát; egyet­len szót sem szólt, s pil­lan­tást sem ve­tett fe­lém.

Amint az ajtó be­csu­kó­dott, Mrs. Re­gan azt kér­dez­te:

– Nos, hogy fog hoz­zá­lát­ni?

– Ho­gyan és mi­kor lé­pett meg?

– Apa nem mond­ta meg ma­gá­nak?

Fél­re­bil­len­tet­tem a fe­je­met, és rá­mo­so­lyog­tam. El­vö­rö­sö­dött. Izzó, fe­ke­te sze­mé­ben vad düh vil­lant.

– Nem lá­tom be, mi­ért kell ennyit óva­tos­kod­nia ez­zel az egész üggyel – csat­tant fel. – És ki nem áll­ha­tom a mo­do­rát.

– És én sem mond­hat­nám, hogy kü­lö­nö­seb­ben oda va­gyok a ma­gá­é­ért – vá­la­szol­tam. – Nem én kí­ván­tam ezt a be­szél­ge­tést. Maga kül­dött ér­tem. En­gem nem za­var, hogy maga itt meg­mu­tat­ja, hogy mi­lyen sik­kes tud len­ni, és hogy a whis­ky­sü­veg­ből issza meg előt­tem a reg­ge­li­jét. Nem za­var, ha a lá­ba­it mu­to­gat­ja. Na­gyon gusz­tu­sos lá­bai van­nak, és örö­möm­re szol­gál, hogy meg­is­mer­ked­het­tem ve­lük. Nem za­var, ha nem tet­szik ma­gá­nak a mo­do­rom. Tu­dom, hogy meg­le­he­tő­sen fa­ra­gat­lan. So­kat emész­tem ma­ga­mat mi­at­ta ma­gá­nyos téli es­té­ken. De arra kár az ide­jét vesz­te­get­ni, hogy ke­reszt­kér­dé­sek­kel pró­bál­jon ki­szed­ni be­lő­lem va­la­mit.

Olyan va­dul csap­ta le a po­ha­rat, hogy a tar­tal­ma ki­loccsant, rá az egyik ele­fánt­csont­szí­nű pár­ná­ra. A pad­ló­ra len­dí­tet­te a lá­bát, és fel­állt; a sze­me szik­rát hányt, az orr­lyu­kai ki­tá­gul­tak. A szá­ja nyit­va volt, és fe­lém vil­lant ra­gyo­gó fog­so­ra. Az ujj­per­cei el­fe­hé­red­tek.

– Én­ve­lem nem szok­tak így be­szél­ni – szó­lalt meg foj­tot­tan.

Ül­tem a he­lye­men, és mo­so­lyog­tam rá. Las­san be­csuk­ta a szá­ját, és le­né­zett a ki­öm­lött ital­ra. Le­ült a dí­vány szé­lé­re, és a te­nye­ré­be tá­masz­tot­ta az ál­lát.

– Hall­ja-e, maga szép, fe­ke­te vad­ál­lát! Mind­járt a fe­jé­hez vá­gok egy zon­go­rát!

Gyu­fát rán­tot­tam vé­gig a mu­ta­tó­uj­jam kör­mén; s ez egy­szer el­ső­re meg­gyul­ladt. Ma­gam elé fúj­tam a füs­töt, és vár­tam.

– Gyű­lö­löm az erő­sza­kos fér­fi­a­kat – mond­ta ő. – Egy­sze­rű­en gyű­lö­löm.

– Pon­to­san mi az, ami­től fél, Mrs. Re­gan?

Elő­ször el­fe­hé­re­dett a sze­me, majd sö­tét lett, mint­ha pu­pil­lá­vá vál­to­zott vol­na az egész. Orr­lyu­ka­it mint­ha össze­húz­ta vol­na va­la­mi.

– Nem is ezért hív­ta ma­gát apa – mond­ta eről­te­tett, fe­szült han­gon, mely­ben még min­dig ott ér­ző­dött a düh. – Nem Rozs­dás mi­att. Igaz?

– Leg­he­lye­sebb, ha ezt tőle kér­de­zi meg.

Is­mét fel­lob­bant.

– Ki­fe­lé! Hord­ja el ma­gát!

Fel­áll­tam.

– Ül­jön le! – csat­tant fel. Le­ül­tem. A te­nye­rem­be tá­masz­tot­tam az egyik uj­ja­mat és vár­tam.

– Ké­rem – szó­lalt meg. – Ké­rem. Maga meg tud­ná ta­lál­ni Rozs­dást… ha apa akar­ná, hogy meg­ta­lál­ja.

Ez­zel sem ment sem­mi­re. Bó­lin­tot­tam, és meg­kér­dez­tem:

– Mi­kor tűnt el?

– Egy dél­után, egy hó­nap­pal ez­előtt. Egy­sze­rű­en el­haj­tott a ko­csi­ján egy árva szó nél­kül. A ko­csit meg­ta­lál­ták va­la­hol egy ma­gáng­arázs­ban.

– Meg­ta­lál­ták?

Most ra­vasz volt. Az egész tes­tén lát­szott, hogy fel­en­ged ben­ne a fe­szült­ség. Az­tán győ­zel­me­sen el­mo­so­lyo­dott:

– Te­hát apa nem mond­ta meg ma­gá­nak. – A hang­ja csak­nem öröm­te­li volt, mint­ha túl­járt vol­na az esze­men. Ta­lán túl is járt.

– Csak­ugyan be­szélt, Mr. Re­gan­ről. De nem emi­att hi­va­tott el. Ezt akar­ta hal­la­ni tő­lem?

– Nyu­godt le­het, tel­jes­ség­gel kö­zöm­bös szá­mom­ra, hogy mit hal­lok ma­gá­tól.

Is­mét fel­áll­tam.

– Ak­kor én men­nék.

Nem szólt sem­mit. Oda­men­tem a ma­gas, fe­hér aj­tó­hoz, ame­lyen be­jöt­tem. Ahogy vissza­néz­tem, az aj­kát be­ha­rap­ta a fo­gai közé, és úgy ha­rap­dál­ta, mint ku­tya­kö­lyök a sző­nyeg rojt­ja­it.

Le­men­tem a csem­pé­zett lép­csőn a hall­ba, ak­kor, ke­zé­ben ka­la­pom­mal, elő­su­hant va­la­hon­nan a ko­mor­nyik. Fel­tet­tem, s ő köz­ben ki­tár­ta előt­tem az aj­tót.

– Ön té­ve­dett – je­gyez­tem meg. – Mrs. Re­gan nem óhaj­tott be­szél­ni ve­lem.

Meg­haj­tot­ta ezüs­tös fe­jét, és ennyit mon­dott ud­va­ri­a­san:

– Saj­ná­lom, uram. Gyak­ran elő­for­dul, hogy té­ve­dek. – Be­csuk­ta mö­göt­tem az aj­tót.

A lép­csőn áll­tam, meg­szív­tam a ci­ga­ret­tá­mat, és vé­gig­néz­tem a te­ra­szok so­rán, me­lyek egy­mást kö­vet­ték vi­rág­ágya­ik­kal és nyí­rott fá­ik­kal le, a ma­gas vas­ke­rí­té­sig, amely, ara­nyo­zott lán­dzsák­kal a te­te­jén, a bir­to­kot sze­gé­lyez­te. Két ter­més­kő tám­fal kö­zött ka­nyar­gó ko­csi­be­haj­tó ve­ze­tet le­fe­lé a nyi­tott vas­ka­pu­hoz. A ke­rí­té­sen túl, mér­föl­de­ken át a me­ne­dé­kes hegy­ol­dal kö­vet­ke­zett. Oda­lent, messze, alig ki­ve­he­tő­en lát­szott né­hány a régi olaj­me­zők fa fú­ró­tor­nya­i­ból, me­lyek­ből a Stern­woo­dok va­gyo­na szü­le­tett. Az olaj­me­ző leg­na­gyobb ré­sze je­len­leg nyil­vá­nos park volt, me­lyet Stern­wood tá­bor­nok ho­za­tott rend­be és ado­má­nyo­zott a vá­ros­nak. Egy kis ré­sze azon­ban még min­dig üzem­ben volt, s egy-egy kút­cso­port öt-hat hor­dó­nyi ola­jat szi­vattyú­zott fel na­pon­ta. Stern­woo­dék­nak, ami­óta fel­köl­töz­tek a hegy­re, nem kel­lett töb­bé be­szív­ni­uk az ápo­ro­dott olaj és víz pos­hadt sza­gát, de ha ki­te­kin­tet­tek az elül­ső ab­la­ka­ik­ból, vál­to­zat­la­nul lát­hat­ták, mi tet­te őket gaz­dag­gá. Ha ugyan akar­ták lát­ni. Amit nem­igen hi­szek.

Te­rasz­ról te­rasz­ra men­tem le­fe­lé egy tég­la­ú­ton, majd vé­gig a ke­rí­tés bel­ső ol­da­la men­tén, az­tán ki a ka­pun, oda, ahol a ko­csi­mat hagy­tam az ut­cán, egy dél-ame­ri­kai bors­fa alatt. A dom­bok fe­lől már dör­gött, s a he­gyek fe­lett bí­bor­vö­rös és fe­ke­te csí­kos volt az ég. Nagy zi­va­tar volt ki­tö­rő­ben. A le­ve­gő­ben ott ér­ző­dött az eső pá­rás le­he­le­te. Mi­előtt le­fe­lé in­dul­tam a vá­ros­ba, fel­húz­tam a ko­csi vá­szon­te­te­jét.

Szép lába volt. Ezt meg kell adni. Fi­nom em­be­rek, ő is, az apja is. Le­het, hogy a tá­bor­nok csak pró­bát akar ve­lem ten­ni; ami­vel meg­bí­zott, ügy­vé­di fel­adat. Ha ki­de­rül­ne, hogy Mr. Art­hur Gwynn Ge­i­ger (Könyv­rit­ka­sá­gok és Bib­lio­fil Ki­ad­vá­nyok) kö­zön­sé­ges zsa­ro­ló, még ak­kor is ügy­vé­di fel­adat. Ha­csak nem rej­lik sok­kal több a do­log mö­gött, mint amennyi első pil­lan­tás­ra lát­szik. Így, ha­mar­já­ban, az a gya­núm tá­madt, hogy lesz mi­vel szó­ra­koz­nom, amíg ezt ki­ta­lá­lom.

El­haj­tot­tam a holly­woo­di köz­könyv­tár­ba, és át­fu­tot­tam egy Ne­ve­ze­tes Első Ki­adá­sok című do­hos kö­te­tet. A fél­órá­nyi la­poz­ga­tás ép­pen meg­hoz­ta az ét­vá­gya­mat.