IV.

A. G. Ge­i­ger üz­le­te a bul­vár észa­ki ol­da­lán állt, nem messze Las Pal­mas­tól. Kö­zé­pen, mély be­nyí­ló­ban volt a be­já­ra­ti ajtó, s a sár­ga­réz ke­re­tes ab­la­kok mö­gött spa­nyol­fal állt, így az üz­let bel­se­jé­be nem lát­tam be. A ki­ra­ka­tok töm­ve vol­tak ke­le­ti cse­cse­be­csék­kel. Nem tud­tam meg­ál­la­pí­ta­ni, van-e kö­zöt­tük va­ló­di ér­ték, mint­hogy ma­gam nem gyűj­töm a ré­gi­sé­ge­ket, el­te­kint­ve a ki­fi­ze­tet­len szám­lák­tól. A be­já­ra­ti aj­tót egy szál sima üveg­lap al­kot­ta, de ezen át sem lát­tam töb­bet, annyi­ra sö­tét volt az üz­let bel­se­jé­ben. A bolt mel­lett egy­fe­lől az épü­let ka­pu­ja nyílt, a má­sik ol­da­lon egy csil­lo­gó, fi­nom ék­szer­üz­let. Az ék­sze­rész a bolt­ja aj­ta­já­ban állt, egyik sar­ká­ról a má­sik­ra bil­le­gett, lát­ha­tó­an unat­ko­zott: ma­gas, ele­gáns, ősz hajú zsi­dó, vé­kony anya­gú, sö­tét ru­há­ban, a jobb ke­zén mint­egy ki­lenc­ka­rát­nyi gyé­mánt­tal. Ahogy Ge­i­ger bolt­já­ba be­for­dul­tam, ajka be­ava­tott, fi­nom mo­soly­ra hú­zó­dott. El­eresz­tet­tem az aj­tót, mely csen­de­sen be­csu­kó­dott, s bel­jebb men­tem a fal­tól fa­lig hú­zó­dó, vas­tag, sö­tét­kék sző­nye­gen. Né­hány kék bőr­fo­tel állt az üz­let­ben, mel­let­tük do­hány­zó­áll­vá­nyok. Fé­nyes, kes­keny asz­ta­lo­kon ara­nyo­zott bőr­kö­té­sű köny­ve­ket ál­lí­tot­tak ki, két-két könyv­tá­masz kö­zött. A fa­la­kon füg­gő üveg­szek­ré­nye­ket to­váb­bi ara­nyo­zott bőr­kö­té­sű köny­vek töl­töt­ték meg. Fi­nom hol­mi volt, az a faj­ta könyv, ame­lyet mé­ter­szám vá­sá­rol­nak meg pén­zes vál­lal­ko­zók, az­tán be­le­ra­gasz­tat­ják va­la­ki­vel a kö­te­tek­be az ex lib­rist. Há­tul köz­fal emel­ke­dett, ere­zett fá­ból, a kö­ze­pén csu­kott ajtó. A köz­fal és az üz­let fala ál­tal al­ko­tott sa­rok­ban, kis író­asz­tal mö­gött, me­lyen fa­ra­gott­fa-lám­pa állt, egy nő ült.

Las­san fel­emel­ke­dett, és fe­lém bil­le­gett test­hez álló, fe­ke­te ru­há­já­ban, mely el­nyelt min­den fényt. Hosszú comb­jai vol­tak, s volt a já­rá­sá­ban va­la­mi is­me­rős, egy bi­zo­nyos rit­mus, amellyel ed­dig nem ki­mon­dot­tan könyv­ke­res­ke­dé­sek­ben ta­lál­koz­tam. Pla­ti­na­sző­ke volt, a sze­me zöl­des, a szem­pil­lá­ja alá­ár­nyé­kolt, s si­mán hát­ra­fé­sült haja sza­ba­don hagy­ta két fü­lét, me­lyek­ben két nagy achát fül­be­va­ló gomb­ja csil­lo­gott. A kör­me­it ezüst­szí­nű­re lak­koz­ta.

Elő­re­jött: épp annyi ne­mi­ség áradt be­lő­le, ami­vel egy üz­let­em­ber nyu­godt ebéd­jét tönk­re­te­he­ti; meg­bil­len­tet­te a fe­jét, hogy pu­hán fény­lő ha­já­ban hely­re­si­mít­son egy ra­kon­cát­lan, de nem túl ra­kon­cát­lan für­töt. A mo­so­lya ta­po­ga­tó­zó volt, bár némi rá­be­szé­lés árán ked­ves­nek is el­fo­gad­hat­ta az em­ber.

– Pa­ran­csol va­la­mit? – ér­dek­lő­dött.

Raj­tam volt a sza­ru­ke­re­tes nap­szem­üve­gem. El­vál­toz­ta­tott, vé­kony, csi­cser­gő han­gon kér­dez­tem:

– Akad­na egy 1860-as ki­adá­sú Ben Hur­ja?

Haj­szál hí­ján azt mond­ta, hogy „He?”, vé­gül azért le­nyel­te. Ri­de­gen mo­soly­gott:

– Első ki­adás?

– Har­ma­dik – vá­la­szol­tam. – Az, ame­lyik­nek a 116-ik ol­da­lán az er­ra­tum ta­lál­ha­tó.

– At­tól fé­lek, hogy nin­csen – pil­la­nat­nyi­lag.

– És az 1840-es Che­va­li­er Au­du­bon, az egész so­ro­zat, ter­mé­sze­te­sen?

– Öö… nin­csen, pil­la­nat­nyi­lag nincs – vá­la­szol­ta mo­gor­ván. E pil­la­nat­ban már csak egy haj­szá­lon füg­gött a mo­so­lya, és ér­de­kes lett vol­na meg­tud­ni, hogy mi lesz, ha le ta­lál pottyan­ni az ar­cá­ról.

– Önök ugye fog­lal­koz­nak könyv­áru­sí­tás­sal? – kér­dez­tem ud­va­ri­as fej­han­go­mon.

Vé­gig­mért. Mo­soly­nak nyo­ma sem volt már az ar­cán. A pil­lan­tá­sa csak­nem egé­szen ke­mény lett. A test­tar­tá­sa igen egye­nes és me­rev. Az üve­ge­zett pol­cok felé in­tett ezüst­re lak­ko­zott kör­me­i­vel:

– Ezek mire em­lé­kez­tet­nek… gra­pef­ru­it­ra? – ér­dek­lő­dött csí­pő­sen.

– Ó, tud­ja, az ilyes­mi en­gem nem­igen ér­de­kel: fel­te­he­tő­en tele van acél­met­sze­tek­kel, két pen­nyt ér a szí­nes, egyet a sima. A szo­ká­sos hét­köz­na­pi hol­mi. Nem. Saj­ná­lom. Nem.

– Ér­tem. – Igye­ke­zett is­mét mo­solyt erő­sza­kol­ni az ar­cá­ra. Mér­ges volt, mint egy mump­szos vá­ros­atya. – Eset­leg Mr. Ge­i­ger… de ő pil­la­nat­nyi­lag nincs itt. – A pil­lan­tá­sa en­gem ta­nul­má­nyo­zott óva­to­san. Annyit ér­tett a könyv­rit­ka­sá­gok­hoz, mint én egy bol­ha­cir­kusz igaz­ga­tá­sá­hoz.

– Ne­tán ké­sőbb be­jön?

– Fé­lek, hogy késő es­tig már nem vár­ha­tó.

– Nagy kár – vá­la­szol­tam. – Ó, be nagy kár. Le­ülök, és el­szí­vok egy ci­ga­ret­tát ezek­nek a fo­te­lek­nek egyi­ké­ben. Vi­szony­lag sza­bad a dél­utá­nom. Nincs egyéb gon­dom, mint a tri­go­no­met­ria-fel­ada­tom.

– Hogy­ne – mond­ta ő. – Ho-ogy­ne, tes­sék.

El­ter­pesz­ked­tem az egyik ka­ros­szék­ben, és rá­gyúj­tot­tam a do­hány­zó­asz­tal­ra oda­ké­szí­tett, ke­rek nik­kel ön­gyúj­tó­val. A nő egy­hely­ben állt, alsó aj­kát be­ha­rap­ta, a sze­mé­ben némi za­var tük­rö­ző­dött. Vé­gül bó­lin­tott, las­san sar­kon for­dult, és vissza­ment a sa­rok­ba, az asz­tal­ká­já­hoz. A lám­pa mö­gül le­sett fe­lém. Ke­reszt­be tet­tem egy­má­son a lá­ba­i­mat, és ásí­tot­tam egyet. A nő ezüst­re lak­ko­zott kör­mei az asz­ta­lon álló te­le­fon kagy­ló­ja után nyúl­tak, de keze fél­úton le­ha­nyat­lott, és do­bol­ni kez­dett az asz­tal lap­ján.

Csönd úgy öt per­cen át. Ak­kor ki­nyílt az ajtó, és egy ma­gas, ki­éhe­zett te­kin­te­tű ma­dár lé­pett be raj­ta elő­ke­lő­en, bam­busz sé­ta­pál­cá­val és nagy or­ral, be­tet­te maga mö­gött az aj­tót, nem hagy­va, hogy a rugó csuk­ja be, oda­lé­pett az asz­tal­hoz, és le­tett egy pa­pír­ba gön­gyölt cso­ma­got. Zse­bé­ből ara­nyo­zott sar­kú, csa­tos irat­tár­cát vett elő, és va­la­mit mu­ta­tott a sző­ké­nek. A nő meg­nyo­mott egy gom­bot az asz­ta­lon. A nyur­ga szi­var oda­lé­pett az ere­zett köz­fal aj­ta­já­hoz, és ki­nyi­tot­ta, kes­keny­re, épp hogy be tu­dott csúsz­ni a nyí­lá­son.

Vé­gig­szív­tam a ci­ga­ret­tá­mat, és rá­gyúj­tot­tam egy újabb­ra. Las­san ván­szo­rog­tak a per­cek. Au­tók tül­köl­tek, dö­rög­tek a bul­vá­ron. Nagy, vö­rös tá­vol­sá­gi au­tó­busz dü­bör­gött el a bolt előtt. Köz­le­ke­dé­si lám­pa kat­tant. A sző­ke nő a vál­lá­ra haj­tot­ta a fe­jét, s te­nye­rét a sze­mé­hez emel­ve, az uj­jai kö­zött le­sett fe­lém. Nyílt az ajtó a köz­fa­lon, és ki­sur­rant raj­ta a sé­ta­pál­cás, nyur­ga ipse. Újabb, pa­pír­ba gön­gyölt cso­mag volt nála, a for­má­tu­ma egy na­gyobb köny­vé­re em­lé­kez­te­tett. Oda­lé­pett a nő asz­ta­lá­hoz s fi­ze­tett. Úgy tá­vo­zott, ahogy jött, óva­to­san lép­ked­ve, nyi­tott szá­ján át lé­le­gez­ve, s ahogy el­ment mel­let­tem, mo­gor­va ol­dal­pil­lan­tást ve­tett rám.

Fel­áll­tam, meg­bök­tem a sző­ke nő felé a ka­la­pom szé­lét, és ki­men­tem a nyo­má­ban, Nyu­ga­ti irány­ba tar­tott, kis, szo­ros ív­ben, pon­to­san a jobb ci­pő­je fö­lött in­gat­va a sé­ta­pál­cá­ját. Nem volt ne­héz do­log nyo­mon kö­vet­ni. Ka­bát­ját elég ri­kí­tó szí­nű ló­pok­róc­ból szab­hat­ták, szé­les váll­tö­mé­sé­ből úgy kan­di­kált ki a nya­ka, mint egy zel­ler szá­ra, s a feje ütem­re in­gott a vé­gén, ahogy járt. Más­fél sa­rok­nyit ha­lad­tunk. A High­land Ave­nue köz­le­ke­dé­si lám­pá­já­nál be­ér­tem, s hagy­tam, hogy meg­lás­son. Kö­zöm­bös, majd hir­te­len el­ko­mo­ru­ló pil­lan­tás­sal né­zett fe­lém, s gyor­san el­for­dult. Át­ha­lad­tunk a zöld lám­pá­nál a High­lan­den, és men­tünk még egy sa­rok­nyit. Meg­nyúj­tot­ta lép­te­it, s hosszú lá­bá­val húsz­mé­te­res előny­re tett szert a sa­ro­kig. Be­for­dult jobb­ra. Negy­ven lé­pést ment föl­fe­lé, ott meg­állt, a kar­já­ra akasz­tot­ta sé­ta­pál­cá­ját, s elő­ko­tort egy bőr ci­ga­ret­ta­tár­cát a za­kó­ja kül­ső zse­bé­ből. Ci­ga­ret­tát tett a szá­já­ba, le­ej­tet­te a gyu­fá­ját, ahogy fel­emel­te, vissza­né­zett, s meg­lát­va, hogy a sa­rok­ról fi­gye­lem, úgy egye­ne­se­dett fel, mint­ha meg­bil­len­tet­te vol­na va­la­ki há­tul­ról. Szin­te por­zott az asz­falt a lá­bai alatt, olyan se­be­sen eredt neki föl­fe­lé hosszú, eset­len lép­te­i­vel, újra meg újra a jár­dá­ba döf­ve a sé­ta­pál­cá­ját. Megint bal­ra for­dult be. Mire oda­ér­tem, ahol be­for­dult, leg­alább fél ház­tömb­nyi előny­re tett szert. Meg­li­heg­te­tett. Fák­kal sze­gé­lye­zett, kes­keny utca volt ez; egy­fe­lől hosszú fal sze­gé­lyez­te, a má­sik ol­da­lon há­rom kis zsák­ut­ca tor­kol­lott belé. A ma­dár el­tűnt. Jobb­ra-bal­ra kém­lel­ve téb­lá­bol­tam a jár­dán. Az­u­tán meg­lát­tam va­la­mit a má­so­dik vil­la­so­ron. La Baba volt az utca neve, csen­des hely, két sor, fák ár­nyé­ká­ba hú­zó­dó vil­lá­val. A kö­zép­ső jár­dán kur­tá­ra és zö­mök­re nyí­rott olasz cip­ru­sok so­ra­koz­tak, s alak­juk bi­zo­nyos fo­kig az Ali Baba és a negy­ven rab­ló ola­jos kor­só­i­ra em­lé­kez­te­tett. A har­ma­dik kor­só mö­gött meg­lib­bent egy har­sány min­tá­jú ka­bát­ujj.

Ne­ki­tá­masz­kod­tam a sé­tány egyik bors­fá­já­nak és vár­tam. A dom­bok fe­lől megint meg­dör­dült az ég. A dé­len tor­nyo­su­ló, fe­ke­te fel­hő­kön vissza­ve­rő­dött a vil­lá­mok fé­nye. Né­hány té­to­va eső­csepp toccsant le az asz­falt­ra, s öt­cen­tes nagy­sá­gú fol­to­kat raj­zolt rá. A le­ve­gő épp­olyan moz­du­lat­lan volt, mint Stern­wood tá­bor­nok or­chi­dea­há­zá­ban. Is­mét meg­lib­bent a fa mö­gött a ka­bát­ujj, az­tán ki­buk­kant egy nagy orr, egy fél szem és egy ke­vés vö­rö­ses­sző­ke haj, mely­ről hi­ány­zott a ka­lap. A fél szem fe­lém ban­dzsí­tott. Majd el­tűnt. Az­tán fel­buk­kant a pár­ja a fa túl­só ol­da­lán: akár a fa­ko­páncs. El­telt öt perc. Ennyi elég is volt neki. Az ilyen­nek rongy­ból van­nak az ide­gei. Hal­lot­tam, hogy gyu­fa ser­cen, az­tán fü­työ­rész­ni kezd va­la­ki. Egy sö­tét ár­nyék a kö­vet­ke­ző fá­hoz sur­rant a fü­vön. S már­is egye­ne­sen fe­lém tar­tott a jár­dán, a sé­ta­pál­cá­ját ló­bál­va, fü­työ­rész­ve. Sa­va­nyú fü­työ­ré­szés telt csak tőle, vib­rált az ide­ges­ség­től. Té­to­ván fel­fe­lé bá­mul­tam a sö­tét égre. Nem volt egé­szen há­rom mé­ter­nyi­re, ahogy el­ha­ladt mel­let­tem, s fe­lém se pil­lan­tott. Most már biz­ton­ság­ban érez­te ma­gát. Meg­sza­ba­dult a szaj­ré­tól.

Fi­gyel­tem, amed­dig el nem tűnt, az­tán fel­fe­lé in­dul­tam a La Baba köz kö­zép­ső sé­tá­nyán, és szét­haj­tot­tam a har­ma­dik cip­rus ága­it. Ki­vet­tem az ágak kö­zül egy be­cso­ma­golt köny­vet, a hó­nom alá dug­tam, és to­vább­men­tem. Sen­ki sem ki­ál­tott utá­nam.