XX.

Gre­go­ry szá­za­dos az El­tűnt Sze­mé­lyek Osz­tá­lyán maga elé tet­te név­je­gye­met szé­les, sima író­asz­ta­lá­ra, és úgy iga­zí­tot­ta, hogy a szé­le épp pár­hu­za­mo­san áll­jon az író­asz­tal sze­gé­lyé­vel. Fél­re­bil­lent fej­jel ta­nul­má­nyoz­ta, mor­dult egyet, kör­be­for­dult for­gó­szé­ké­ben, és ki­né­zett az ab­la­kon, a fél­ut­cá­nyi­ra levő ügyész­sé­gi épü­let ko­pár te­te­jé­re. Po­ca­kos fér­fi volt, fá­radt te­kin­te­tű, az éj­je­li­őrök ki­szá­mí­tott las­sú­sá­gá­val moz­gott. A hang­ja fakó volt, sima és kö­zöm­bös.

– Szó­val ma­gánhe­kus? – kér­dez­te, s köz­ben tá­vol­ról sem én­rám né­zett, ha­nem ki az ab­la­kon. A szem­fo­gán lógó gyö­kér­pi­pa meg­fe­ke­te­dett fe­jé­ből füst emel­ke­dett. – Mi­ben áll­ha­tok ren­del­ke­zé­sé­re?

– Guy Stern­wood tá­bor­nok meg­bí­zá­sá­ból dol­go­zom, a lak­cí­me: Alta Brea sor 3765, West-Holly­wood.

Gre­go­ry szá­za­dos ki­fújt egy ke­vés füs­töt a szá­ja sar­ká­ból, anél­kül hogy a pi­pát el­moz­dí­tot­ta vol­na.

– Mi­lyen ügy­ben?

– Nem egé­szen ab­ban, ami­ben ön, de ér­de­kelt va­gyok ab­ban is. Úgy gon­dol­tam, hogy ön a se­gít­sé­gem­re le­het.

– Mi­ben?

– Stern­wood tá­bor­nok gaz­dag em­ber – mond­tam. – Régi ba­rát­ja a ke­rü­le­ti ügyész ap­já­nak. Ha úgy gon­dol­ja, hogy fel­fo­gad egy fic­kót, aki ki­zá­ró­lag az ő meg­bí­zá­sá­val fog­lal­koz­zék, azt nem azért te­szi, mint­ha nem bíz­na meg a rend­őr­ség­ben. Nem más ez, mint fény­űzés, amit ő meg­en­ged­het ma­gá­nak.

– Mi­ből gon­dol­ja, hogy én va­la­min dol­go­zom az ő szá­má­ra?

Erre nem vá­la­szol­tam. Las­san és ne­héz­ke­sen kör­be­for­dult a for­gó­szé­ké­vel, le­tet­te ha­tal­mas láb­fe­jét a pad­lót bo­rí­tó, mez­te­len li­nó­le­um­ra.

Iro­dá­já­nak doh­sza­ga hosszú évek egy­han­gú mun­ká­já­ról be­szélt. Ri­de­gen né­zett rám.

– Nem aka­rom igény­be ven­ni az ide­jét, szá­za­dos úr – mond­tam, és hát­ra­ta­szí­tot­tam a szé­ke­met úgy egy­arasz­nyi­val.

Nem moz­dult. To­vább bá­mult rám az­zal a két szín­te­len, vi­ze­nyős sze­mé­vel:

– Maga is­me­ri a ke­rü­le­ti ügyészt?

– Ta­lál­koz­tam már vele. Va­la­ha dol­goz­tam is mel­let­te. Ber­nie Ohlst, a fő­nyo­mo­zó­ját elég kö­zel­ről is­me­rem.

Gre­go­ry szá­za­dos a te­le­fon után nyúlt és be­le­dör­mö­gött:

– Kap­csol­ja Ohlst, a ke­rü­le­ti ügyész­ség­ről.

Ke­zét a vil­lá­ján nyug­vó kagy­lón tar­tot­ta. Múl­tak a per­cek. Füst ka­nyar­gott föl­fe­lé a pi­pá­já­ból. A te­kin­te­te épp­oly lom­ha és moz­du­lat­lan volt, mint a keze. Csön­gött a te­le­fon, s ő bal ke­zé­vel a név­je­gyem után nyúlt.

– Ohls?… Al Gre­go­ry a fő­ka­pi­tány­ság­ról. Egy Phi­lip Mar­lo­we nevű fic­kó van itt ná­lam. A név­je­gye sze­rint ma­gán­de­tek­tív. Fel­vi­lá­go­sí­tá­sért for­dult hoz­zám… igen? Hogy néz ki?… Oké, kösz.

Le­tet­te a kagy­lót, ki­vet­te a szá­já­ból a pi­pát, és le­nyom­kod­ta ben­ne a do­hányt egy sú­lyos ce­ru­za réz­ku­pak­já­val. Gond­dal, ün­ne­pé­lye­sen csi­nál­ta, mint­ha ez vol­na a leg­fon­to­sabb mind­ab­ból, amit a nap fo­lya­mán vé­gez­nie kell. Hát­ra­dőlt, és még egy da­ra­big né­zett.

– Mit kí­ván?

– Né­hány szót, hogy ju­tott-e va­la­mi­re az ügy­ben, és ha igen, mi az ered­mény.

Ezt fon­to­ló­ra vet­te.

– Re­gan? – kér­dez­te vé­gül.

– Ter­mé­sze­te­sen.

– Is­me­ri?

– Sose lát­tam. Úgy hal­lom, egy har­minc­öt és negy­ven év kö­zöt­ti, jó­ké­pű ír, va­la­ha a szesz­for­ga­lom­ban mű­kö­dött, ké­sőbb fe­le­sé­gül vet­te Stern­wood tá­bor­nok idő­seb­bik lá­nyát, de nem tud­tak kö­zös ne­ve­ző­re jut­ni. Tu­do­má­som sze­rint kö­rül­be­lül egy hó­nap­pal ez­előtt tűnt el.

– Ezért Stern­wood tá­bor­nok há­lát ad­hat­na a jó sze­ren­csé­jé­nek, ahe­lyett hogy egy ma­szek zse­ni­re köl­ti a pén­zét, aki a fél or­szá­got tűvé te­szi neki ezért a Re­ga­nért.

– Na­gyon meg­sze­ret­te a fiút a tá­bor­nok. Van ez így. Az öreg­úr be­teg és ma­gá­nyos. Re­gan hosszan el­ül­dö­gélt vele, olyan­kor nem volt egye­dül.

– Mit gon­dol, mit tud maga el­ér­ni, ami ne­künk nem si­ke­rült?

– A vi­lá­gon sem­mit, ami Re­gan meg­ta­lá­lá­sát il­le­ti. De az ügy kap­cso­lat­ban van egy elég rej­té­lyes zsa­ro­lás­sal is. Biz­tos aka­rok len­ni, hogy Re­gan keze nincs ben­ne. Ha tu­dom, hogy ő hol van, vagy hol nincs, az se­gít­sé­get je­lent­het.

– Em­ber, én szí­ve­sen se­gí­te­nék ma­gá­nak, csak­hogy ma­gam sem tu­dom, hogy Re­gan hol van. Le­húz­ta a re­dőnyt és kész.

– Ami nem kis do­log, ha va­la­ki a maga szer­ve­ze­té­vel áll szem­ben, igaz, szá­za­dos úr?

– Hát igen, de azért meg le­het ten­ni egy ide­ig. – Meg­nyo­mott egy gom­bot az asz­ta­la szé­lén. Kö­zép­ko­rú nő dug­ta be fe­jét az ol­dal­aj­tón.

– Ke­res­se elő a Te­ren­ce Re­gan-féle anya­got, Abba.

Be­csu­kó­dott az ajtó. Gre­go­ry szá­za­dos meg én még egy ide­ig néz­tük egy­mást a sú­lyos csönd­ben. Is­mét ki­nyílt az ajtó, és az asszony egy fü­les kar­to­ték­do­bozt ra­kott le a szá­za­dos asz­ta­lá­ra. Gre­go­ry bó­lin­tott, hogy el­me­het, vas­tag, sza­ru­ke­re­tes szem­üve­get ra­kott vér­eres or­rá­ra, és las­san for­gat­ta a la­po­kat a kar­to­ték­do­boz­ban. Én egy ci­ga­ret­tát so­dor­gat­tam az uj­ja­im kö­zött.

– Szep­tem­ber ti­zen­ha­to­di­kán ve­szett nyo­ma – mon­dot­ta. – Ez­zel kap­cso­lat­ban az egyet­len lé­nye­ges mo­men­tum, hogy ez a so­főr sza­bad nap­ja volt, és sen­ki sem lát­ta, hogy Re­gan ki­vin­né a ko­csi­ját. Igaz, késő dél­után tör­tént a do­log. A ko­csit négy nap­pal ké­sőbb meg­ta­lál­tuk egy ga­rázs­ban, amely egy új­gaz­dag ker­tes bun­ga­ló­hoz tar­to­zik, a Sun­set To­wern kör­nyé­kén. A ga­rázs­tu­laj­do­nos je­len­tet­te a lo­pott ko­csik osz­tá­lyán az ide­gen ko­csit. Casa de Oró­nak hív­ják a há­zat. Van itt még va­la­mi, majd mind­járt rá­té­rek. Nem si­ke­rült sem­mit ki­de­rí­te­nünk ar­ról, hogy ki tet­te le oda a ko­csit. Le­vet­tünk róla min­den ujj­le­nyo­ma­tot, de egyet­len olyat sem ta­lál­tunk, ame­lyik meg­van a rend­őr­sé­gi nyil­ván­tar­tó­ban. Hogy a ko­csit ab­ban a ga­rázs­ban hagy­ták, az nem val­la­na el­te­re­lő had­moz­du­lat­ra, bár van rá okunk, hogy ilyes­mi­vel is szá­mol­junk. Va­la­mi egész más­ról van itt szó. Mind­járt rá­té­rek arra is.

– Ar­ról, hogy Ed­die Mars fe­le­sé­ge is az el­tűn­tek lis­tá­ján sze­re­pel – mond­tam én.

En­nek lát­ha­tó­an nem örült.

– Na igen. Sor­ra vet­tük a la­kó­kat, ki­de­rült, hogy a nő ott la­kik a ház­ban. Kö­rül­be­lül ak­kor tűnt el, ami­kor Re­gan, két nap­nál sem­mi­képp sem volt na­gyobb a kü­lönb­ség. Lát­ták egy po­fá­val, aki­nek a sze­mély­le­írá­sa nagy­já­ból meg­egye­zik Re­ga­néval, bár biz­to­san nem si­ke­rült azo­no­sí­ta­nunk. Csu­da ér­de­kes eb­ben a ko­pó­mun­ká­ban, hogy egy öreg­asszony az ab­la­kon át lát egy ro­ha­nó ta­got, és hat hó­nap­pal ké­sőbb mi­lyen szé­pen ki tud­ja vá­lasz­ta­ni tíz má­sik kö­zül, ugyan­ak­kor szál­lo­dai al­kal­ma­zot­tak­nak hi­á­ba mu­ta­tunk éles fény­ké­pe­ket, so­ha­se tud­nak biz­to­sat mon­da­ni.

– Egy jó szál­lo­dai al­kal­ma­zott­nál ez épp az alap­kö­ve­tel­mé­nyek közé tar­to­zik – je­gyez­tem meg.

– Hát igen. Ed­die Mars nem élt együtt a fe­le­sé­gé­vel, de mint Ed­die mond­ja, jó­ban vol­tak. Íme né­hány le­he­tő­ség. Elő­ször is Re­gan zse­bé­ben ti­zen­öt da­rab ez­res volt ek­kor. Va­ló­di do­hány, mint hal­lom. Nem­csak egy bank­jegy leg­fö­lül, s alat­ta egy kö­teg új­ság­pa­pír. Ez szép pénz, de ez a Re­gan épp az az em­ber, aki az ilyes­mit ma­gá­val hord­ja, ta­lán hogy elő­ve­hes­se és meg­néz­hes­se, ha ép­pen so­kan lát­ják. Ugyan­ak­kor az is elő­for­dul­hat, hogy fü­tyül min­den­ki más­ra. A fe­le­sé­ge sze­rint egy ga­rast sem ka­pott az öreg Stern­wood­tól soha a la­ká­son, az el­lá­tá­son meg a 120-as Pac­kar­don kí­vül; az az asszony aján­dé­ka volt. Eh­hez adja hoz­zá, hogy egy volt szesz­csem­pész­ről van szó, aki ott ült a hú­sos­fa­zék mel­lett.

– Ne­kem ma­gas – fe­lel­tem.

– Nos, itt van ez az ipse: olaj­ra lép, ti­zen­öt da­rab ez­res van a zse­bé­ben, és ezt töb­ben tud­ják róla. Akár­hogy is, ez már pénz. Még ve­lem is elő­for­dul­hat­na, hogy olaj­ra lé­pek, ha egy­szer ti­zen­öt da­rab ez­res van a zse­bem­ben, pe­dig ne­kem két srá­com jár kö­zép­is­ko­lá­ba. Az első fel­te­vés te­hát: va­la­ki le­üti a pén­zé­ért, túl erő­sen ta­lál­ja fej­be vág­ni, ezért ki kell vin­nie a si­va­tag­ba, hogy el­rejt­se a kak­tu­szok kö­zött. Csak­hogy én nem tu­dok ki­bé­kül­ni ez­zel a fel­te­vés­sel. Re­gan stuk­ker­ral járt, és volt rá al­kal­ma, hogy meg­ta­nul­jon bán­ni vele, még­pe­dig nem­csak el­há­ja­so­dott szesz­csem­pé­szek kö­zött. Úgy tu­dom, hogy egy egész dan­dárt ve­zé­nyelt az ír­or­szá­gi bal­hék so­rán, ezer­ki­lencszáz­hu­szon­ket­tő­ben vagy mi­kor. Nem az az em­ber, aki könnyű zsák­mány len­ne akár­mi­lyen zse­bes­nek. Más­részt az a tény, hogy a ko­csi­ja ott van ab­ban a bi­zo­nyos ga­rázs­ban, bi­zo­nyít­ja, hogy akár­ki ütöt­te is le, an­nak tud­nia kel­lett, hogy a fiú bele van esve Ed­die Mars fe­le­sé­gé­be, ami azt hi­szem, igaz is, csak ép­pen nem olyan do­log, ami­ről a buki-iro­dák kör­nyé­kén lő­dör­gő akár­mi­lyen cső­la­kó tu­do­mást sze­rez­het.

– Fény­ké­pe van ró­luk? – kér­dez­tem.

– A fér­fi­ról van. Fur­csa ez is. Ren­ge­teg fur­csa ré­sze van en­nek az ügy­nek. Itt van. – Elém tolt az asz­ta­lon át egy csil­lo­gó fény­ké­pet, mely­ről jel­leg­ze­te­sen ír, in­kább szo­mo­rú, mint vi­dám és in­kább tar­tóz­ko­dó, mint hety­ke, arc né­zett rám. Lát­szott raj­ta, hogy nem va­la­mi ne­héz va­gány arca, de nem is olyan em­be­ré, akit bár­ki a ked­ve sze­rint ug­rál­tat­hat. Szem­öl­dö­ke vas­tag és egye­nes szá­lú a ki­ug­ró cson­ton. A hom­lo­ka in­kább szé­les, mint ma­gas, a haja sűrű, fe­ke­te, az orra vé­kony, rö­vid, a szá­ja szé­les. Álla erős vo­na­lú volt, de a szá­já­hoz vi­szo­nyít­va ki­csi. Az arc­ki­fe­je­zé­se kis­sé fe­szült, mint az olyan em­be­ré, aki­nek gyor­san jár a keze, és aki sze­ret egy lap­ra fel­ten­ni min­dent. Vissza­tol­tam a fény­ké­pet. Most már meg fo­gom is­mer­ni ezt az ar­cot, ha ta­lál­ko­zom vele.

Gre­go­ry szá­za­dos ki­ver­te a pi­pá­já­ból a ha­mut, a pi­pát újra meg­töl­töt­te, és le­nyom­kod­ta a hü­velyk­uj­já­val a do­hányt. Rá­gyúj­tott, ki­fúj­ta a füs­töt, csak ak­kor szó­lalt meg újra.

– Nos, le­het, hogy va­la­ki tud­ta, hogy ő bele volt esve Ed­die Mars fe­le­sé­gé­be. Már­mint Ed­die-n kí­vül. Cso­dá­la­tos­kép­pen ő tud­ta. De lát­ha­tó­an fü­tyült rá. Elég ala­po­san utá­na­néz­tünk, hogy mit csi­nált eb­ben az idő­ben. Ed­die ter­mé­sze­te­sen nem az az em­ber, aki­ről fel­te­he­tő, hogy fél­té­keny­sé­gé­ben el­tesz va­la­kit láb alól. Na­gyon is nyil­ván­va­ló­an őrá mu­tat­ná­nak a kö­rül­mé­nyek.

– At­tól függ, hogy mennyi­re dör­zsöl­ten csi­nál­ja – mond­tam. – Eset­leg va­la­mi dup­la fe­ne­kű blöf­fel pró­bál­ko­zik.

Gre­go­ry szá­za­dos meg­ráz­ta a fe­jét:

– Hogy­ha elég dör­zsölt ah­hoz, hogy a maga üz­let­ágá­ban bol­do­gul­jon, ak­kor dör­zsöl­tebb, sem­hogy meg­pró­bál­ná. Ér­tem, mire gon­dol: Ed­die bam­bá­ra ve­szi a fi­gu­rát, mert úgy szá­mít, hogy mi épp ezt nem vár­nánk tőle. Rend­őri szem­pont­ból azon­ban ez nem áll­ja meg a he­lyét. Egy­sze­rű­en azért, mert annyi­ra a nya­ká­ra ül­nénk, hogy an­nak már az üz­let­me­ne­te lát­ná ká­rát. Maga eset­leg úgy gon­dol­hat­ja, hogy a bam­bát adni va­la­mi dör­zsölt hú­zás len­ne. Úgy gon­dol­ha­tom eset­leg én is. Az al­sóbb­ren­dű nyo­mo­zó­szer­vek ész­já­rá­sa azon­ban nem ilyen ki­fi­no­mult. Meg­ke­se­rí­te­nék az éle­tét. Ezt a le­he­tő­sé­get én ki­pi­pál­tam. Bi­zo­nyít­sa rám, hogy té­ved­tem, és én meg­eszem a ka­la­po­mat. Ad­dig is Ed­die-t min­den gya­nún felül ál­ló­nak te­kin­tem. A fél­té­keny­ség nem va­ló­szí­nű mo­tí­vum az ilyen tí­pus­nál. Az osz­tá­lyon fe­lü­li va­gány az üz­let­em­ber fe­jé­vel gon­dol­ko­zik. Meg­ta­nul­ja, hogy csak olyas­mit cse­le­ked­jen, ami össze­fér a he­lyes üz­le­ti po­li­ti­ká­val, s sze­mé­lyes ér­zel­me­it ki­hagy­ja a do­log­ból. Ed­die sze­mé­lyét én ki­húz­tam a lis­tá­ról.

– Na és kit nem hú­zott ki?

– A né­nit és ma­gát Re­gant. Csak­is ő ket­tő­jü­ket. Ak­kor sző­ke volt a nő, de most már nyil­ván nem az. Nem ta­lál­juk a ko­csi­ját, így hát va­ló­szí­nű­leg ab­ban tá­voz­tak. Nagy előnnyel in­dul­tak előt­tünk: két egész hét­tel. Ha nincs Re­gan ko­csi­ja, el sem tu­dom kép­zel­ni, hol fog­hat­tunk vol­na egy­ál­ta­lán hoz­zá. Ter­mé­sze­te­sen hoz­zá­szok­tam az ilyen ese­tek­hez, kü­lö­nö­sen ha jó csa­lá­dok­ról van szó. És ter­mé­sze­te­sen csak­is a leg­na­gyobb ti­tok­ban jár­hat­tam el min­den­ben.

Hát­ra­dőlt a szé­ké­ben, s nagy, ne­héz ke­zé­vel rá­csa­pott a kar­fá­já­ra.

– Nem lá­tok más le­he­tő­sé­get, vár­ni kell – foly­tat­ta. – Ki­ad­tuk a kö­röz­vé­nye­ket, de túl ko­rai len­ne még ered­mény­re szá­mí­ta­ni. Re­g­an­nak ti­zen­öt rongy volt a zse­bé­ben, ennyi­ről tu­dunk. A nő­nél is volt va­la­mi kész­pénz­ben, és könnyen le­he­tett még sok­kal több ék­szer­ben. Előbb vagy utóbb nya­ká­ra hág­nak a pénz­nek. Re­gan be­vált egy csek­ket vagy egy zse­tont, ír va­la­ki­nek egy le­ve­let. Ide­gen vá­ros­ban van­nak, meg­vál­to­zott a ne­vük, de ét­vá­gyuk a régi. Nem so­ká­ig ma­rad­hat­nak kí­vül az adó­rend­szer ke­re­te­in.

– Mi volt az asszony, mi­előtt Ed­die Mar­shoz fe­le­sé­gül ment?

– Éne­kelt.

– Nem tud­ja meg­sze­rez­ni egy régi szak­mai fény­ké­pét?

– Nem. Ed­die-nek biz­tos volt egy­né­hány, de ő hall­gat­ni fog róla. Az a kí­ván­sá­ga, hogy hagy­ják bé­ké­ben a nőt. Sem­mi­re sem kény­sze­rít­he­tem. Van egy-két jó ba­rát­ja a vá­ros­nál, más­képp nem le­het­ne az, aki. – Mor­dult egyet. – Se­gít ez ma­gá­nak va­la­mit?

– Nem fog­ja meg­ta­lál­ni egyi­kü­ket sem soha – vá­la­szol­tam. – Túl kö­zel van ide a Csen­des-óce­án.

– Amit a ka­la­pom­ról mond­tam, azt fenn­tar­tom. Meg fog­juk ta­lál­ni őket. Le­het, hogy be­le­te­lik egy kis idő­be. Le­het, hogy be­le­te­lik egy-két évbe is.

– Stern­wood tá­bor­nok eset­leg nem él már ad­dig.

– Min­dent meg­tet­tünk, ba­rá­tom, ami mó­dunk­ban állt. Ha ő haj­lan­dó ju­tal­mat ki­tűz­ni, és némi pénzt ál­doz­ni rá, ak­kor ha­ma­rabb is jut­ha­tunk va­la­mi­re. A vá­ros nem ad annyi pénzt, amennyi az ilyes­mi­hez szük­sé­ges.

Nagy sze­mei rám me­red­tek, és moz­gé­kony szem­öl­dö­ke össze­hú­zó­dott:

– Maga ko­mo­lyan úgy gon­dol­ja, hogy Ed­die tet­te el láb alól mind a ket­tőt?

– Nem – ne­vet­tem. – Csak tré­fál­tam. Azt gon­do­lom, amit maga gon­dol, szá­za­dos úr: azt, hogy Re­gan meg­szö­kött egy asszonnyal, mert az töb­bet je­len­tett a szá­má­ra, mint a gaz­dag fe­le­ség, aki­vel nem si­ke­rült kö­zös ne­ve­ző­re jut­nia. Amel­lett ez a fe­le­ség egye­lő­re még nem is gaz­dag.

– Gon­do­lom, őve­le már ta­lál­ko­zott.

– Igen. Egy lár­más hét­vé­gét el le­het­ne töl­te­ni vele; hosszú tá­von azon­ban fá­rasz­tó len­ne el­vi­sel­ni.

Hor­kan­tott egyet, én meg­kö­szön­tem a rám szánt ide­jét és a ka­pott tá­jé­koz­ta­tást, majd tá­voz­tam. Egy szür­ke Ply­mouth kö­ve­tett a vá­ros­há­zá­tól. Le­he­tő­sé­get ad­tam neki, hogy egy csen­des ut­cán be­ér­jen. Vissza­uta­sí­tot­ta az aján­la­tot, így hát le­ráz­tam, és men­tem a dol­gom után.