IX.

A más­nap reg­gel tisz­ta, ra­gyo­gó na­pos időt ho­zott. Fel­éb­red­ve úgy érez­tem ma­ga­mat, mint aki­nek ho­mok­zsá­kot töm­tek a szá­já­ba; meg­it­tam két csé­sze ká­vét, és át­fu­tot­tam a reg­ge­li la­po­kat. Nem ta­lál­tam em­lí­tést Mr. Art­hur Gwynn Ge­i­ger­ről. Ép­pen a gyű­rő­dé­se­ket igye­kez­tem ki­si­mí­ta­ni tönk­re­á­zott öl­tö­nyöm­ből, ami­kor meg­szó­lalt a te­le­fon. Ber­nie Ohls hí­vott, a ke­rü­le­ti ügyész fő­nyo­mo­zó­ja, aki Stern­wood tá­bor­nok­hoz kül­dött.

– Na, hogy van, öreg fiú? – kezd­te. Az olyan em­ber hang­ján be­szélt, aki­nek nyu­godt álma volt, és nin­cse­nek na­gyobb adós­sá­gai.

– Kö­szö­nöm, más­na­po­san – fe­lel­tem.

– Cc. cc. – Szó­ra­ko­zot­tan ne­ve­tett, az­u­tán a kel­le­té­nél egy ár­nya­lat­tal kö­zöm­bö­seb­ben, amo­lyan dör­zsölt zsa­ruhan­gon kér­dez­te: – Ta­lál­ko­zott már Stern­wood tá­bor­nok­kal?

– Aha.

– Vég­zett va­la­mit az ügyé­ben?

– Túl ned­ves volt az idő – fe­lel­tem, már amennyi­re ez fe­le­let­nek ne­vez­he­tő.

– Úgy lát­szik, ez már olyan csa­lád, hogy nem áll meg kö­rü­löt­te az élet. Egy nagy Bu­ick­juk ott ázik a Lídó ha­lász­mó­ló­ja alatt, a par­ti hul­lám­ve­rés­ben.

Olyan erő­sen szo­rí­tot­tam meg a te­le­font, hogy kis hí­ján össze­rop­pant a mar­kom­ban. Vissza­foj­tott lé­leg­zet­tel hall­gat­tam.

– Na, igen – tet­te hoz­zá ke­dé­lye­sen Ohls. – Egy gyö­nyö­rű, új Bu­ick, csu­pa ho­mok meg ten­ger­víz az egész… Ó, csak­nem el­fe­lej­tet­tem. Egy fic­kó is van ben­ne.

Oly las­san eresz­tet­tem ki a le­ve­gőt, hogy meg­állt a szám szé­lén.

– Re­gan? – kér­dez­tem.

– Mi? Hogy ki­cso­da? Ja, arra a ki­szol­gált szesz­csem­pész­re gon­dol, akit az idő­seb­bik lány sze­dett fel va­la­hol, az­tán hoz­zá­ment fe­le­sé­gül. Sose lát­tam. Mit ke­res­ne az a víz alatt?

– Ne ha­sal­jon, em­ber. Mit ke­res­ne a víz alatt akár­ki?

– Fo­gal­mam sincs róla, öre­gem. El­sza­la­dok, meg­né­zem ma­gam­nak. Nincs ked­ve ve­lem tar­ta­ni?

– De van.

– Vág­tas­son – mond­ta. – Meg­ta­lál az odúm­ban.

Nem telt bele egy óra, és meg­bo­rot­vál­koz­va, fel­öl­töz­ve, könnyű reg­ge­li után, meg­ér­kez­tem az ügyész­ség­re. Fel­men­tem lif­ten a he­te­dik eme­let­re, s ott hát­ra, a ke­rü­le­ti ügyész em­be­re­i­nek kis iro­da­he­lyi­sé­ge­i­hez. Ohls szo­bá­ja sem volt na­gyobb, mint a töb­bi, csak ő egye­dül fog­lal­ta el az egé­szet. Az asz­ta­lán mind­össze egy ita­tós­pár­nát tar­tott, egy ol­csó író­kész­le­tet, a ka­lap­ját és az egyik lá­bát. Kö­zép­ma­gas, sző­kés fér­fi volt, a szem­pil­lá­ja sűrű és fe­hér, a te­kin­te­te hig­gadt, a fo­gai ápol­tak. Olyan em­ber­nek fes­tett, aki­ből ti­zen­ket­tő esik egy tu­cat­ra. Merő vé­let­len­ség­ből tu­do­má­som volt róla, hogy ki­lenc em­bert ölt meg éle­té­ben – eb­ből hár­mat olyan hely­zet­ben, hogy őt fegy­ver­rel sakk­ban tar­tot­ták, vagy leg­alább­is azt kép­zel­ték, hogy sakk­ban tart­ják.

Fel­állt, és zseb­re vá­gott egy la­pos bá­dog­sze­len­cét, amely­ben Ent­rac­tes nevű já­ték­szi­var­ja­it tar­tot­ta; a szá­já­ban levő szi­vart fel-le bil­leg­tet­te, és el­mé­lyül­ten vé­gig­mért, hát­ra­ve­tett fej­jel, úgy az orra men­tén néz­ve.

– Nem Re­gan az – mond­ta. – Utá­na­néz­tem. Re­gan nagy­da­rab fic­kó, olyan ma­gas, mint maga, és egy ár­nya­lat­tal tes­te­sebb. Az ott kint egy fi­a­tal srác.

Nem szól­tam sem­mit.

– Mi bír­ta rá Re­gant, hogy olaj­ra lép­jen? – kér­dez­te. – Van en­nek köze a maga meg­bí­zá­sá­hoz?

– Nem hi­szem.

– Ha egy­szer egy olyan ipse, aki a szesz­for­ga­lom­ban kezd­te, be­há­za­so­dik egy dús­gaz­dag csa­lád­ba, az­tán bú­csút int egy jó­ké­pű ba­bá­nak meg tör­vé­nyes két­mil­lió dol­lár­nak, az ilyes­mi még en­gem is gon­dol­ko­dó­ba ejt. Maga nyil­ván azt hit­te, hogy ez ti­tok.

– Ühüm.

– Oké, őriz­ze csak a tit­ka­it, öre­gem. Azért szent a béke. – Meg­ke­rül­te az asz­talt, köz­ben meg­ta­po­gat­ta a zse­be­it, és a ka­lap­ja után nyúlt.

– Én nem Re­gan után ku­ta­tok – mond­tam.

Be­zár­ta az aj­tót, le­men­tünk, a szol­gá­la­ti par­ko­ló­hely­re, és be­száll­tunk egy kis kék sze­mély­ko­csi­ba. Ki­fe­lé ha­lad­tunk a Sun­set Bou­le­vard-on, s Ohls oly­kor be­kap­csol­ta a szi­ré­nát, hogy át­ver­gőd­jünk egy köz­le­ke­dé­si lám­pá­nál. Tisz­ta reg­gel volt, s a le­ve­gő épp­olyan friss, hogy egy­sze­rű­nek és szép­nek látsszon tőle az élet, ha va­la­ki­nek ép­pen nincs túl sok töp­ren­ge­ni­va­ló­ja. Én­ne­kem volt.

A Lídó har­minc mér­föld a par­ti or­szág­úton, az első tíz eb­ből vá­ro­si for­ga­lom­ban. Ohls­nak egy há­rom­ne­gyed órá­ra volt szük­sé­ge eh­hez. A há­rom­ne­gyed órá­nyi út vé­gén meg­csú­szó gu­mikkal fé­kez­tünk egy szí­ne­ha­gyott már­vány­ka­pu előtt; elő­ko­tor­tam a két lá­ba­mat a gu­mi­sző­nye­gek alól, és ki­száll­tunk. A ka­pu­tól hosszú móló nyúlt a ten­ger­be; ezt két­szer né­gyes fe­hér ge­ren­dák­ból ké­szült kor­lát sze­gé­lyez­te. A móló vé­gén egy cso­mó em­ber ha­jolt ki­fe­lé, a kapu alatt pe­dig a mo­to­ros rend­őr azon volt, hogy egy má­sik cso­por­tot tá­vol tart­son a mó­ló­tól. Az or­szág­út mind­két ol­da­lán ko­csik par­kol­tak a meg­szo­kott, mind­két nem­be­li dög­ma­da­rak­kal. Ohls meg­mu­tat­ta a mo­to­ros rend­őr­nek a jel­vé­nyét, ki­lép­tünk a mó­ló­ra, s ránk tört az éles hal­bűz, me­lyet az egész éj­sza­kán át tar­tó, he­ves eső­zés mit sem eny­hí­tett.

– Ott van… az uszá­lyon – mond­ta Ohls, s ki­fe­lé mu­ta­tott já­ték­szi­var­já­val.

Ala­csony, fe­ke­te uszály si­mult a pil­lé­rek­hez a móló vé­gén, raj­ta kor­má­nyos­fül­ke, mint a von­ta­tó­kon. Egy tárgy csil­lo­gott a fe­dél­ze­tén a reg­ge­li nap­fény­ben, még raj­ta vol­tak a da­ru­lán­cok: nagy, fe­ke­te autó, króm dísz­le­me­zek­kel. A daru kar­ját már vissza­for­dí­tot­ták az alap­ál­lás­ba, s le­eresz­tet­ték a fe­dél­zet szint­jé­ig. Em­be­rek áll­ták kö­rül a ko­csit. Le­men­tünk a fe­dél­zet­re a csú­szós lép­cső­kön. Ohls oda­kö­szönt egy zöld egyen­ru­hás he­lyet­tes se­riff­nek, és egy ci­vil ru­hás fér­fi­nak. Az uszály há­rom­fő­nyi sze­mély­ze­te a kor­má­nyos­fül­ké­nek tá­masz­kod­va ba­gót rá­gott. Egyi­kük vi­zes ha­ját dör­zsöl­get­te egy pisz­kos tö­rül­kö­ző­vel. Nyil­ván ő bu­kott le a víz alá, hogy fel­rak­ja az au­tó­ra a lán­co­kat.

Meg­vizs­gál­tuk a ko­csit. Az elül­ső lök­há­rí­tó­ja be­nyo­mó­dott, az egyik ref­lek­tor tönk­re­ment, a má­sik ugyan­csak be volt nyom­va, de ezen nem tört be az üveg. A hű­tő­bor­dák erő­sen be­hor­pad­tak, s a fes­tés meg a nik­ke­le­zés össze­kar­co­ló­dott az egé­szen. A kár­pi­to­zás ázott volt és fe­ke­te. A gu­mik, úgy lát­szott, sér­tet­le­nek ma­rad­tak.

A ve­ze­tő még most is a kor­mány­ke­rék köré fo­nód­va ült a he­lyén, s feje ter­mé­szet­el­le­ne­sen, el­csa­va­ro­dott a két vál­la kö­zött. Vé­kony, nem is olyan ré­gen még jó­ké­pű, fe­ke­te hajú srác volt. Most ké­kes­fe­hér volt az arca, a sze­me tom­pa fénnyel csil­lo­gott a fé­lig le­eresz­tett szem­hé­jak alatt, s nyi­tott szá­já­ban meg­állt a ho­mok. A jobb ha­lán­té­kán tom­pa ütés­nyom vált ki a bőr sá­padt­sá­gá­ból.

Ohls hát­ra­lé­pett, meg­kö­szö­rül­te a tor­kát, s gyu­fát tar­tott kis szi­var­já­hoz.

– Hall­juk az ese­tet.

Az egyen­ru­hás em­ber a móló vé­gén ácsor­gók­ra mu­ta­tott. Az egyik a kor­lá­tot ta­po­gat­ta ott, ahol a két­szer né­gyes, fe­hér ru­da­kat egy szé­les da­ra­bon át­tör­te va­la­mi. A fa vége sár­ga és tisz­ta volt a tö­rés­nél, mint a fris­sen fű­ré­szelt fe­nyőé.

– Ott ment ke­resz­tül. Jó erő­sen kel­lett be­le­vá­gód­nia. Az eső ide­lent ha­mar, már este ki­lenc táj­ban el­állt. A fa a tö­rés­nél be­lül szá­raz. Ez azt je­len­ti, hogy ad­dig­ra már el­állt az eső. Elég ma­gas volt a víz, kü­lön­ben job­ban össze­ütő­dött vol­na, de nem ma­ga­sabb, mint fél­da­gály­kor, kü­lön­ben messzebb sod­ró­dott vol­na, és nem ala­cso­nyabb, mint a fél­da­gály vé­gén, kü­lön­ben ki­dön­töt­te vol­na a pil­lé­re­ket. Ez azt je­len­ti, hogy este tíz óra kö­rül tör­tént a do­log. Leg­fel­jebb ki­lenc har­minc­kor, nem ko­ráb­ban. Ahogy reg­gel a fiúk le­jöt­tek ha­lász­ni, szé­pen lát­ni le­he­tett a víz­ben, így az­tán ki­emel­tük a da­rus ha­jó­val, és meg­ta­lál­tuk ben­ne a ha­lott pa­sast.

A ci­vil ru­hás em­ber a ci­pő­tal­pát hú­zo­gál­ta a fe­dél­zet desz­ká­ján. Ohls egy pil­lan­tást ve­tett felé a sze­me sar­ká­ból, s a ke­zé­ben for­gat­ta a kis szi­vart, mint egy ci­ga­ret­tát.

– Ivott? – Ohls nem for­dult sze­mély sze­rint sen­ki­hez.

Az a fér­fi, aki ad­dig a fe­jét dör­zsöl­get­te, a kor­lát­hoz lé­pett, és har­sá­nyan meg­kö­szö­rül­te a tor­kát, mire min­den­ki felé for­dult.

– Ju­tott némi ho­mok ne­kem is – mond­ta, és kö­pött egyet. – Annyi nem, mint en­nek a ha­ver­nak, de azért ju­tott.

– El­kép­zel­he­tő, hogy ré­szeg volt – mond­ta az egyen­ru­hás fér­fi. – Tö­ke­gye­dül fu­ri­ká­zott itt, az eső­ben. Ré­sze­gen min­den­re ké­pes az em­ber.

– Ré­sze­gen a fe­nét – mond­ta a ci­vil­ru­hás. – A ké­zigáz fé­lig be van nyom­va, s a fic­kót ol­dal­ról fej­be ütöt­ték. Ha az én vé­le­mé­nye­met akar­ja tud­ni, ez gyil­kos­ság.

Ohls a tö­rül­kö­zős em­ber felé for­dult:

– Mi a maga vé­le­mé­nye, mes­ter?

A tö­rül­kö­zős em­ber fel­né­zett, hí­zel­gett neki a kér­dés. El­vi­gyo­ro­dott.

– Sze­rin­tem ön­gyil­kos­ság, ba­rá­tom. Sem­mi kö­zöm az egész­hez, de ha már egy­szer kér­de­zi, sze­rin­tem ön­gyil­kos­ság. Elő­ször is, a fic­kó nyíl­egye­ne­sen gu­rult vé­gig a mó­lón. Csak­nem vé­gig tisz­tán le le­het ol­vas­ni a nyo­ma­it. Ami azt je­len­ti, hogy az eső után tör­tént, épp ahogy a se­riff mond­ja. Az­tán meg biz­to­san szem­ből sza­ladt rá a mó­ló­ra, kü­lön­ben nem tör­te vol­na át a kor­lá­tot, és nem lan­dolt vol­na ilyen sza­bá­lyo­san a négy ke­rék­kel le­fe­lé. Még va­ló­szí­nűbb, hogy egy­pár­szor meg­pör­gött a le­ve­gő­ben. Min­den­eset­re jó­ko­ra gáz­zal, de­rék­szög­ben ment neki a kor­lát­nak. Ez nem­csak fél­gáz­zal jött. A ké­zigázt esés köz­ben is be­nyom­hat­ta a ke­zé­vel, mint ahogy a fe­jét is be­ver­het­te zu­ha­nás köz­ben.

– Jó sze­me van, mes­ter. A zse­be­it ki­ku­tat­ták? – kér­dez­te a he­lyet­tes se­riff­től. Az rám pil­lan­tott, az­tán a kor­má­nyos­fül­ke fa­lá­hoz tá­masz­ko­dó le­gény­ség­re. – Oké – mond­ta Ohls –, hagy­juk.

Fá­radt te­kin­te­tű, szem­üve­ges em­ber­ke jött le­fe­lé a lép­csőn a mó­ló­ról, fe­ke­te tás­ká­val a ke­zé­ben. Ki­ke­re­sett a fe­dél­ze­ten egy vi­szony­lag tisz­ta da­ra­bot, oda le­tet­te a tás­ká­ját. Az­tán le­vet­te a ka­lap­ját, és meg­tö­röl­te a tar­kó­ját, majd ki­fe­lé né­zett, a ten­ger­re, mint­ha nem tud­ná, hogy hol van.

– Ott az üz­let­fe­le, doki – mond­ta Ohls. – Teg­nap este bu­kott le a mó­ló­ról. Ki­lenc és tíz óra kö­zött. Egye­bet nem tu­dunk.

A kis em­ber ked­vet­le­nül né­zett a ha­lott­ra. Meg­ta­po­gat­ta a fe­jét, a hom­lo­kán levő zú­zó­dást vizs­gál­gat­ta, kör­be­for­gat­ta két kéz­zel a fe­jét, meg­ta­po­gat­ta a bor­dá­kat. Fel­emel­te a hul­la er­nyedt ke­zét, és meg­néz­te a kör­me­it. Le­ej­tet­te, néz­te, ahogy le­esik. Hát­ra­lé­pett, ki­nyi­tot­ta a tás­ká­ját, elő­vett be­lő­le egy nyom­ta­tott jegy­ző­könyv­töm­böt, és írni kez­dett, má­so­lat­tal.

– A ha­lál nyil­ván­va­ló oka nyak­tö­rés – mond­ta írás köz­ben. – Esze­rint nem sok víz lesz ben­ne. Esze­rint most, hogy ki­ke­rült a le­ve­gő­re, ha­ma­ro­san be­áll a me­rev­ség. Jó lesz ki­szed­ni a ko­csi­ból, mi­előtt erre sor ke­rül. Utá­na nem len­ne va­la­mi kel­le­mes szó­ra­ko­zás.

Ohls bó­lin­tott:

– Mi­óta ha­lott?

– Nem tu­dom.

Ohls ko­mo­ran rá­né­zett, az­tán ki­vet­te a szá­já­ból a kis szi­vart, és azt néz­te mo­gor­ván.

– Ör­ven­dek az is­me­ret­ség­nek, pro­fesszo­rom. Egy ha­lott­kém, aki az ilyet nem tud­ja öt­perc­nyi el­té­rés­sel meg­ál­la­pí­ta­ni, az ne­kem új.

A kis em­ber ko­mo­ran mo­soly­gott, el­tet­te a jegy­zet­tömb­jét a tás­ká­já­ba, és vissza­tűz­te a tol­lat a mel­lény­zse­bé­be.

– Ha va­cso­rá­zott teg­nap, és tu­dom, hogy hány­kor va­cso­rá­zott, ak­kor meg fo­gom mon­da­ni. De nem öt­perc­nyi el­té­rés­sel.

– Hogy kap­ta ezt a se­bet? Esés köz­ben?

A kis em­ber újra meg­néz­te a sé­rü­lést:

– Nem tar­tom va­ló­szí­nű­nek. Va­la­mi be­bur­kolt tárgy­tól szár­ma­zik az ütés. És a bőr alat­ti vér­zés még a ha­lál be­áll­ta előtt meg­in­dult.

– Szó­val, ól­mos­bot?

– Igen, va­ló­szí­nű. – Az apró tör­vény­szé­ki or­vos bó­lin­tott, föl­emel­te a fe­dél­zet­ről a tás­ká­ját, és vissza­ment a lép­csőn a mó­ló­ra. Egy men­tő­au­tó állt be hát­tal a mű­már­vány ka­pu­hoz. Ohls rám né­zett:

– Me­he­tünk. Nem na­gyon érte meg a ki­rán­du­lást, igaz?

Vissza­men­tünk a mó­lón, és is­mét be­ül­tünk Ohls ko­csi­já­ba. Nagy ne­he­zen meg­for­dult az or­szág­úton, és vissza­in­dul­tunk a vá­ros felé az eső­től tisz­tá­ra mo­sott, há­rom­sá­vos or­szág­úton, az ala­csony, sár­gás­fe­hér ho­mok­dom­bok kö­zött, me­lye­ket te­ra­szok­ra osz­tot­tak a ró­zsa­szí­nű kö­vi­ró­zsák. A ten­ger fe­lett si­rá­lyok ke­ring­tek, s időn­ként le­csap­tak va­la­mi­re a par­ti hul­lám­ve­rés­ben, messze, kint pe­dig fe­hér jacht lát­szott, mint­ha az égen úsz­na.

Ohls elő­re­szeg­te az ál­lát, és meg­kér­dez­te:

– Is­me­rős?

– Hogy­ne. Stern­woo­dék so­főr­je. Teg­nap lát­tam ná­luk, épp ezt a ko­csit mos­ta.

– Nem aka­rom eről­tet­ni, Mar­lo­we. Csak annyit mond­jon, van-e va­la­mi kap­cso­lat a meg­bí­zá­sa és a so­főr kö­zött?

– Nincs. Azt sem tu­dom, mi a neve.

– Owen Tay­lor. Hogy hon­nan tu­dom? Fur­csa his­tó­ria. Vagy egy év­vel ez­előtt hű­vös­re tet­tük a Mann-tör­vény alap­ján. Ha igaz, meg­szök­tet­te Stern­wood tá­bor­nok ki­seb­bik lá­nyát Yu­má­ba. A lány nő­vé­re utá­nuk sza­ladt, vissza­hoz­ta őket, és hű­vös­re té­tet­te Owent. Más­nap az­tán meg­je­le­nik a ke­rü­le­ti ügyész­nél, és kéri, hogy ment­se ki a fic­kót a szö­vet­sé­gi ál­lam­ügyész ke­zé­ből. Mint mond­ja, a srác ko­mo­lyan gon­dol­ta, hogy fe­le­sé­gül ve­szi a hú­gát, csak a lány nem akar hal­la­ni a do­log­ról. A lány mind­össze egy kis moz­gal­mas­ság­ra vá­gyott, egy­pár jó na­pot akart sze­rez­ni ma­gá­nak. Mi el­en­ged­jük a srá­cot, ők pe­dig szó nél­kül újra fel­fo­gad­ják so­főr­nek. Nem sok­kal ké­sőbb meg­kap­juk az ujj­le­nyo­ma­tai alap­ján a je­len­tést Wa­shing­ton­ból; ki­de­rül, hogy pri­u­sza van In­di­a­ná­ban: egy hat év­vel ez­előt­ti fegy­ve­res rab­ló­tá­ma­dás kí­sér­le­te. Meg­úsz­ta hat hó­nap­pal, ép­pen abba a vi­dé­ki bör­tön­be ke­rült, ahon­nan an­nak ide­jén Di­lin­ger ki­tört. Mind­er­ről tá­jé­koz­tat­juk Stern­woo­dé­kat, ők pe­dig ott tart­ják a srá­cot, mint­ha mi sem tör­tént vol­na. Mi a vé­le­mé­nye mind­er­ről?

– Fur­csa egy csa­lád – vá­la­szol­tam. – A teg­nap este tör­tén­tek­ről tud­nak?

– Nem. Most aka­rok fel­men­ni hoz­zá­juk.

– Kí­mél­je meg tőle az öreg­urat, ha van rá mód.

– Mi­ért?

– Be­teg, és egyéb­ként is elég baja van.

– Re­gan­re gon­dol?

Mo­gor­ván néz­tem rá:

– Nem tu­dok sem­mit Re­gan­ről, meg­mond­tam. Nem Re­gant ke­re­sem. Re­gan tud­tom­mal sen­kit sem bán­tott.

– Ó – je­gyez­te meg Ohls. El­gon­dol­koz­va né­zett a ten­ger felé, s a ko­csi csak­nem le­csú­szott a be­ton­ról. A vissza­út hát­ra­le­vő ré­szé­ben alig szó­lalt meg. En­gem le­ra­kott Holly­wood­ban, a Kí­nai Szín­ház kö­ze­lé­ben, az­tán vissza­for­dult nyu­gat­nak, az Alta Brea sor felé. Meg­ebé­del­tem egy bü­fé­ben, a pult­nál, s be­le­la­poz­tam egy dél­utá­ni lap­ba, de Ge­i­ger­ről nem ta­lál­tam sem­mit. Ebéd után ke­let felé in­dul­tam el a bul­vá­ron, hogy még egy pil­lan­tást ves­sek Ge­i­ger bolt­já­ra.