XIII.

A be­lé­pő fér­fi szür­ke volt, te­tő­től tal­pig szür­ke, el­te­kint­ve fé­nyes, fe­ke­te ci­pő­jé­től és a szür­ke sza­ténnyak­ken­dő tű­jé­be fog­lalt, két skar­lát­pi­ros rom­busz­tól, me­lyek épp­olya­nok vol­tak, mint a ru­lett­ke­rék ka­rói. Szür­ke volt raj­ta az ing, a tö­ké­le­tes sza­bá­sú fla­nel­löl­töny két­so­ros za­kó­ja. Ahogy meg­lát­ta Car­ment, le­vet­te szür­ke ka­lap­ját, s szür­ke volt alat­ta a haja is, vé­kony szá­lú, mint a pók­há­ló. Vas­tag, szür­ke szem­öl­dö­ke meg­ha­tá­ro­zat­lan mó­don spor­tos kül­sőt köl­csön­zött neki. Hosszú álla volt, hor­gas orra, el­gon­dol­ko­dó szür­ke sze­me fer­dén né­zett, mert a szem­hé­ja fö­lött ki­gyű­rő­dött és át­bu­kott a bőr.

Ud­va­ri­a­san állt ott, egyik ke­zét a háta mö­gött tar­tot­ta, a ki­lin­csen, a má­sik­ban a, szür­ke ka­la­pot fog­ta, s fi­no­man a comb­já­hoz ve­re­get­te. Lát­szott, hogy ke­mény em­ber, de nem olyan mó­don, ahogy az apa­csok ke­mé­nyek. In­kább em­lé­kez­te­tett nap­bar­ní­tott lo­vas­em­ber­re. Jól­le­het, ő nem lo­vas volt. Ő volt Ed­die Mars. Be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót, za­kó­ja rá­var­rott zse­bé­be süllyesz­tet­te a ke­zét, s kí­vül ha­gyott hü­velyk­uj­ja meg­csil­lant a szo­ba meg­le­he­tő­sen gyen­ge vi­lá­gí­tá­sá­ban. Rá­mo­soly­gott Car­men­re. Kel­le­mes, könnyed volt a mo­so­lya. A lány meg­nyal­ta az aj­kát, és rá­me­redt. Ar­cá­ról el­tűnt a ret­te­gés. Vissza­mo­soly­gott a fér­fi­ra.

– El­né­zést a be­tö­ré­sért – szó­lalt meg. – A csen­gő ész­re­ve­he­tő­en nem za­vart meg sen­kit. Ge­i­ger úr itt­hon ta­lál­ha­tó?

– Nincs itt – vá­la­szol­tam. – Nem tud­juk, hogy hol van. Az aj­tót nyit­va ta­lál­tuk. Be­jöt­tünk.

Bó­lin­tott, s ki­ug­ró ál­lá­hoz emel­te a ka­lap­ja ka­ri­má­ját.

– Ma­guk ter­mé­sze­te­sen a ba­rá­tai?

– Mind­össze üz­le­ti kap­cso­lat fűz hoz­zá. Egy köny­vért ug­rot­tunk be.

– Egy köny­vért? No­csak! – Gyor­san, ért­he­tő­en mond­ta ezt, és úgy érez­tem, egy kis­sé be­ava­tot­tan, mint aki min­dent tud a Ge­i­ger köny­ve­i­ről. Az­tán is­mét Car­men­re pil­lan­tott, és meg­von­ta a vál­lát.

Az ajtó felé in­dul­tam.

– Mi most már odább­ál­lunk – mond­tam. Meg­fog­tam a lány kar­ját. Ő Ed­die Mars­ra bá­mult. Meg­nyer­te a tet­szé­sét.

– Va­la­mi üze­ne­tet… ha Ge­i­ger ne­ta­lán vissza­jön­ne? – kér­dez­te ked­ve­sen Ed­die Mars.

– Nem szí­ve­sen ter­hel­nénk önt ilyes­mi­vel.

– Kár, nagy kár – mond­ta rend­kí­vül so­kat­mon­dó­an. Szür­ke sze­me fel­vil­lant, s ahogy el­men­tem mel­let­te az ajtó felé, meg­ke­mé­nye­dett a pil­lan­tá­sa. Ha­nya­gul hoz­zá­tet­te: – A nő le­lép­het. Ma­gá­val, paj­tás, len­ne még egy-két sza­vam.

El­en­ged­tem Car­men kar­ját. Ér­tet­le­nül me­red­tem Ed­die-re.

– Csak sem­mi csel – je­gyeg­te meg nagy­vi­lá­gi­an. – Kár a gő­zért. Kint a ko­csi­ban ül két fej, és azok min­dig pon­to­san azt te­szik, amit én vá­rok tő­lük.

Car­men nyek­kent egyet mel­let­tem, és ki­ro­hant az aj­tón. Lép­tei gyor­san el­hal­tak az ut­cán le­fe­lé. Nem lát­tam a ko­csi­ját, va­ló­szí­nű­leg oda­lent hagy­ta az alsó ut­cán.

– Hogy az ör­dög­be!… – kezd­tem.

– Ugyan, hagy­juk az ilyes­mit – só­haj­tott fel Ed­die Mars. – Itt va­la­mi nincs rend­jén. Én pe­dig rá fo­gok jön­ni, hogy mi az. És ha egy-két go­lyó nél­kül akar­ja meg­úsz­ni a dol­got, ak­kor aján­la­tos lesz a ked­vem­ben jár­nia.

– No­csak, no­csak – mond­tam én –, ez az­tán a ne­héz fiú.

– Csak­is szük­ség ese­tén, paj­tás. – Most már nem en­gem né­zett. Kör­be­járt a szo­bá­ban, össze­rán­colt hom­lok­kal, rám ügyet sem ve­tett. Ki­néz­tem az elül­ső ab­lak tö­rött lap­ja fö­lött. Az élő sö­vény fö­lött egy ko­csi te­te­je lát­szott. A mo­tor­ja járt.

Ed­die Mars meg­ta­lál­ta az asz­ta­lon a bí­bor­vö­rös kor­sót és a két arannyal ere­zett po­ha­rat. Be­le­sza­golt az egyik po­hár­ba, az­tán a kor­só­ba. Un­dor­ral húz­ta el a szá­ját.

– A ro­hadt stri­ci – mond­ta lé­lek­te­le­nül.

Egy pil­lan­tást ve­tett a két-há­rom könyv­re, mor­dult egyet, meg­ke­rül­te az asz­talt, és meg­állt a fény­ké­pe­ző­gép­pel fel­sze­relt kis to­tem­osz­lop előtt. Fi­gyel­me­sen meg­néz­te, majd a pad­ló­ra esett a pil­lan­tá­sa. Lá­bá­val fél­re­tol­ta a kis sző­nye­get, az­tán hir­te­len, fe­szül­ten le­ha­jolt. Egyik szür­ke pan­tal­lós tér­de meg­érin­tet­te a pad­lót. Most rész­ben el­ta­kar­ta elő­lem az asz­tal. Éles ki­ál­tást hal­lot­tam, az­tán fel­buk­kant is­mét. Kar­ja vil­lám­gyor­san el­tűnt a ka­bát­ja alatt, s ke­zé­ben meg­je­lent egy fe­ke­te Lu­eger. Hosszú, bar­na uj­jai kö­zött tar­tot­ta, nem cél­zott vele rám, nem cél­zott se­ho­va.

– Vér – mond­ta. – Vér­nyo­mok van­nak a pad­lón, a sző­nyeg alatt. Ren­ge­teg vér.

– Va­ló­ban? – kér­dez­tem ér­dek­lő­dő arc­ki­fe­je­zés­sel.

Az asz­tal mö­gött álló szék­be süllyedt, maga felé húz­ta az eper­szí­nű te­le­font, a Lu­egert át­tet­te a bal ke­zé­be. Hom­lo­kát rán­col­va, ko­mo­ran a te­le­fon­ra pil­lan­tott, egé­szen össze­von­ta sűrű, szür­ke szem­öl­dö­két, s hor­gas orra fö­lött mély ránc je­lent meg a nap­sü­töt­te bő­rön.

– Azt hi­szem, ha­ma­ro­san némi rend­őri se­géd­let­tel is szá­mol­ha­tunk – mond­ta.

Oda­men­tem, és fél­re­rúg­tam a sző­nye­get, amely ott fe­küdt, ahol az éj­jel Ge­i­ger tes­te.

– Régi vér – mond­tam. – Már meg­szá­radt.

– Mind­egy, a rend­őri se­géd­let­re ak­kor is szá­mít­ha­tunk.

– Mi­ért ne? – vá­la­szol­tam.

Össze­szű­kült a sze­me. Le­hám­lott róla a máz, és most már egy jól öl­tö­zött va­gány állt ott előt­tem, Lu­eger­rel a ke­zé­ben. Nem volt ínyé­re a he­lyes­lé­sem.

– Egy­ál­ta­lán, ki az ör­dög maga, paj­tás?

– Mar­lo­we a ne­vem. He­kus va­gyok.

– Elő­ször hal­lom a ne­vét éle­tem­ben. Ki a nő?

– Ügy­fe­lem. Ge­i­ger zsa­rol­ta, meg­pró­bál­ta be­húz­ni a cső­be. Át­jöt­tünk, hogy meg­tár­gyal­juk a dol­got. Nem volt itt. Az ajtó nyit­va állt, így be­jöt­tünk, hogy meg­vár­juk. Vagy ezt már mond­tam?

– Cso­dá­la­tos vé­let­len – vá­la­szol­ta. – Hogy nyit­va volt az ajtó. Mi­kor ma­guk itt áll­tak kulcs nél­kül.

– Igen. Hogy le­het, hogy ma­gá­nak van kul­csa ide?

– Mi köze hoz­zá, paj­tás?

– Le­het kö­zöm hoz­zá, ha aka­rom.

Me­re­ven el­mo­so­lyo­dott, és hát­ra­tol­ta a ka­lap­ját szür­ke ha­ján:

– És ah­hoz mit szól­na, ha én lép­nék be a maga üz­le­té­be?

– Ha­mar ki­száll­na. Ki­csi a fi­ze­tés.

– Na, jól van, okos fiú. A ház az én tu­laj­do­nom, Ge­i­ger a bér­lőm. Hát eh­hez mit szól?

– Sze­re­tet­re mél­tó is­me­rő­sei van­nak.

– An­nak adom ki a há­zat, aki je­lent­ke­zik. Nem le­he­tek vá­lo­ga­tós. – Le­né­zett a Lu­eger­re, vál­lát vont, és vissza­tet­te a hóna alá. – Van va­la­mi el­kép­ze­lé­se, paj­tás?

– Ezer és egy. Va­la­ki le­lőt­te Ge­i­gert. Va­la­kit le­lőtt Ge­i­ger, és el­me­ne­kült. Vagy két vad­ide­gen fic­kó du­la­ko­dott itt. Vagy Ge­i­ger egy szek­tá­hoz tar­to­zik, és a to­tem­osz­lop előtt vé­gez­te a vér­ál­do­za­tot. Vagy csir­két ebé­delt, és az volt nála a rend­szer, hogy a nap­pa­li­ban vág­ják le a csir­ké­ket.

A szür­ke em­ber ko­mo­ran né­zett rám.

– Fel­adom – mond­tam. – Jobb lesz, ha fel­hív­ja a ba­rá­ta­it az óber­hén.

– Nem ér­tem – mond­ta. – Nem ér­te­ni, hogy mi a maga sze­re­pe eb­ben az ügy­ben.

– Nyo­más, hív­ja fel a zsa­ru­kat. Nagy lesz az öröm.

Vé­gig­gon­dol­ta ezt, s nem moz­dult. Be­szív­ta az aj­kát.

– Ezt sem ér­tem – mond­ta fe­szül­ten.

– Ta­lán ma nincs jó nap­ja. Is­me­rem önt, Mr. Mars. A Cypress Klub, Las Ol­in­das­ban. Elő­ke­lő ha­zárd­já­ték, elő­ke­lő kö­zön­ség­nek. A he­lyi rend­őr­ség a zse­bé­ben; egy jól meg­kent vo­nal Los An­ge­les­be. Más szó­val: vé­de­lem. Ge­i­ger bu­li­já­ra ugyan­csak rá­fért a vé­de­lem. Ta­lán oly­kor szá­mít­ha­tott rá ő is, hi­szen a bér­lő­je volt Ed­die Mars­nak.

Szá­ja ko­moly fin­tor­ba torzult:

– Mi­fé­le bu­li­ja volt Ge­i­ger­nek?

– Por­no­gráf köny­vek.

Egy hosszú, nyu­godt pil­la­na­ton át csak né­zett rám:

– Va­la­ki el­in­téz­te – mond­ta hal­kan az­u­tán. – Maga tud er­ről va­la­mit. Ge­i­ger ma nem mu­tat­ko­zott a bolt­ban. Nem tud­ják, hogy hol van. Itt nem vet­te fel a te­le­font. Fel­jöt­tem, hogy utá­na­néz­zek a do­log­nak. A pad­lón vért ta­lál­tam a sző­nyeg alatt. Meg ma­gát egy lánnyal itt, a szo­bá­ban.

– Van­nak gyen­ge pont­jai a tör­té­ne­té­nek – fe­lel­tem. – De le­het, hogy azért el­kel, ha va­la­ki amúgy is épp ezt akar­ja meg­vá­sá­rol­ni. Egy ap­ró­ság­ról még­is meg­fe­led­ke­zett. Va­la­ki ma el­szál­lí­tot­ta a bolt­ból a köny­ve­ket, azo­kat a gusz­tu­sos köny­ve­ket, ame­lyek­nek a köl­csön­zé­sé­vel Ge­i­ger fog­lal­ko­zott.

Éle­sen cset­tin­tett, és azt mond­ta:

– Lát­ja, paj­tás, erre gon­dol­hat­tam vol­na. Úgy lát­szik, maga nem el­ve­szett em­ber. Mi az el­kép­ze­lé­se a tör­tén­tek­ről?

– Úgy gon­do­lom, hogy Ge­i­gert el­tet­ték láb alól. Úgy gon­do­lom, hogy ez az ő vére. És az a tény, hogy el­szál­lí­tot­ták a köny­ve­ket, meg­ma­gya­ráz­za, mi­ért rej­tet­ték el egy idő­re a holt­tes­tet. Va­la­ki át­ve­szi az üz­le­tet, és némi idő­re van szük­sé­ge a dol­gok meg­szer­ve­zé­sé­hez.

– Ezt nem úsz­hat­ják meg szá­ra­zon – mond­ta sö­té­ten Ed­die Mars.

– Ki mond­ta? Maga meg a két gengsz­te­re kint a ko­csi­ban? Ma már ez nagy­vá­ros, Ed­die. Na­gyon erős em­be­rek töl­töt­ték ki a be­je­len­tő­la­pot az utób­bi évek­ben. Hi­á­ba, ez a nagy­ság ára.

– So­kat jár a szá­ja – mond­ta Ed­die Mars. Ki­vil­lan­tak fe­hér fo­gai, és két éle­set füttyen­tett. Oda­kint ko­csi­aj­tó csat­tant, és futó lép­tek kö­ze­led­tek az élő sö­vé­nyen ke­resz­tül. Mars megint elő­húz­ta a Lu­egert, és a mell­ka­som­nak sze­gez­te:

– Nyis­sa ki az aj­tót.

Zör­gött a ki­lincs, és kint egy hang ki­ál­tott. Nem moz­dul­tam. A Lu­eger csö­ve szem­be­né­zett ve­lem, mint­ha a Se­cond Street alag­út­já­ba bá­mul­nék bele, de azért nem moz­dul­tam. Volt már időm hoz­zá­szok­ni a gon­do­lat­hoz, hogy nem go­lyó­ál­ló a bő­röm.

– Nyis­sa ki, ha akar­ja, Ed­die. Ki az ör­dög maga, hogy pa­ran­csol­gas­son ne­kem? Vi­sel­ked­jék fi­no­man, és ak­kor eset­leg se­gí­tek ki­mász­ni a csá­vá­ból.

Ne­héz­ke­sen fel­állt, meg­ke­rül­te az asz­talt, oda­ment az aj­tó­hoz. Ki­nyi­tot­ta, de köz­ben szem­mel tar­tott. Két fér­fi nyo­mult be a szo­bá­ba, és buz­gón nyúl­tak a hó­nuk alá. Egyi­kük szem­mel lát­ha­tó­an hi­va­tá­sos bu­nyós volt, sá­padt, jó­ké­pű fic­kó: az or­rát be­la­pí­tot­ták, az egyik fü­lét kik­lop­fol­ták, mint egy an­gol bél­szín­sze­le­tet. A má­sik fér­fi kar­csú volt, sző­ke fa­po­fa, egy­más­hoz kö­zel ülő, sa­vó­szí­nű sze­mek­kel.

– Néz­ze­tek utá­na, van-e stuk­ke­re az ip­sé­nek.

A sző­ke rö­vid csö­vű re­vol­vert rán­tott elő, és rám sze­gez­te. A bu­nyós lúd­tal­pa­san mel­lém lé­pett, és gon­do­san vé­gig­ta­po­gat­ta a zse­be­i­met. Úgy fo­rog­tam kör­be előt­te, mint egy unat­ko­zó pró­ba­kis­asszony, ha új es­té­lyi ru­hát mu­tat be a di­vat­re­vün.

– Fegy­ver­te­len – mond­ta re­sze­lős han­gon.

A bu­nyós keze be­nyúlt a mell­ső zse­bem­be, és ki­húz­ta a tár­cá­mat. Szét­nyi­tot­ta, és meg­vizs­gál­ta a tar­tal­mát.

– Phi­lip Mar­lo­we a neve, Ed­die. A Ho­bart Arm­sban la­kik, a Frank­li­non, ma­gán­de­tek­tív-en­ge­dély, he­lyet­tes­se­riff-jel­vény és a töb­bi. Pri­vát he­kus. – Vissza­csúsz­tat­ta a tár­cát a zse­bem­be, könnye­dén meg­le­gyin­tet­te az ar­co­mat és el­for­dult.

– Olaj – szólt Ed­die Mars.

A két gengsz­ter ki­ment, és be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót. Hal­lat­szott, ahogy vissza­száll­nak a ko­csi­ba. Be­gyúj­tot­ták a mo­tort, az to­vább do­ho­gott.

– Be­szél­jen – mond­ta Ed­die Mars. – Rend­ben van. – A szem­öl­dö­ke éles szög­ben sza­ladt össze a hom­lo­kán.

– Nem kí­vá­nok min­dent ki­pa­kol­ni. Hogy va­la­ki meg­öl­je Ge­i­gert, és így sze­rez­ze meg az üz­le­tét, az os­to­ba hú­zás vol­na, és én nem tar­tom va­ló­szí­nű­nek, hogy így tör­tént, még ak­kor sem, ha el­fo­gad­juk, hogy Ge­i­gert meg­öl­ték. De ar­ról meg va­gyok győ­ződ­ve, hogy akár­ki sze­rez­te meg a köny­ve­ket, tud­ja, hogy mi­től dög­lik Los An­ge­les­ben a légy, és biz­tos va­gyok ben­ne, hogy a sző­ke hölgy, ott Ge­i­ger bolt­já­ban, őrül­ten fél va­la­mi­től. És van el­kép­ze­lé­sem ar­ról is, hogy ki sze­rez­het­te meg a köny­ve­ket.

– Ki az?

– Ez az a ré­sze, amit nem va­gyok haj­lan­dó ki­pa­kol­ni. Van egy ügy­fe­lem, tud­ja.

El­húz­ta az or­rát:

– Az a… – ezt gyor­san el­ha­rap­ta.

– Szá­mí­tot­tam rá, hogy is­me­ri a lányt – mond­tam én.

– Ki­nél van­nak a köny­vek, paj­tás?

– Nem kí­vá­nom meg­mon­da­ni, Ed­die. Mi okom len­ne rá?

Le­tet­te a Lu­egert az asz­tal­ra, és nyi­tott te­nyér­rel rá­csa­pott:

– Ez – mond­ta. – Amel­lett, ha rám hall­gat, nem fog rosszul jár­ni.

– Ez a he­lyes be­széd. A re­vol­vert fe­lejt­se ki az ügy­ből. A pénz­csör­gé­sét min­dig meg­hal­lom. Mi­lyen összeg­ről van szó?

– Mit ka­pok én azért?

– Mit óhaj­tott meg­kap­ni?

Erő­sen oda­vá­gott az asz­tal­ra:

– Ide fi­gyel­jen, paj­tás. Én kér­de­zek, s maga egy újabb kér­dés­sel vá­la­szol. Így nem ju­tunk előbb­re. Tud­ni aka­rom, hogy hol van Ge­íg­er; meg­van rá a jó okom, hogy mi­ért. Nem néz­tem jó szem­mel a pisz­kos üz­le­tét, és nem fe­dez­tem őt. Ez a ház vé­let­le­nül az én tu­laj­do­nom. E pil­la­nat­ban nem na­gyon örü­lök en­nek a tény­nek. El­hi­szem, hogy akár­mit tud is az ügy­ről, az most már ti­tok, kü­lön­ben már rég egy cso­mó he­kus nyi­kor­gat­ná a ci­pő­tal­pát e kö­rül a sze­mét­te­lep kö­rül. De olyan tit­ka nincs ma­gá­nak, amit el­ad­hat­na ne­kem. Az a gya­núm, hogy sa­ját ma­gá­ra is rá­fér­ne némi kis vé­de­lem. Szó­val, elő a far­bá­val.

Volt alap­ja a gya­nú­já­nak, de nem állt szán­dé­kom­ban, hogy ezt kö­zöl­jem vele. Rá­gyúj­tot­tam, el­fúj­tam a gyu­fát, és a to­tem­osz­lop üveg­sze­mé­hez frics­káz­tam.

– Iga­za van – mond­tam. – Ha va­la­mi baj tör­tént Ge­i­ger­rel, ak­kor, amit tu­dok, el kell mon­da­nom a rend­őr­sé­gen. Et­től az­u­tán köz­pré­dá­vá vá­lik, és én itt ál­lok üres kéz­zel, nem lesz mit el­ad­nom. Így hát, szí­ves en­ge­del­mé­vel, én most to­vább­ál­lok.

Nap­bar­ní­tott arca el­fe­hé­re­dett. Eb­ben a pil­la­nat­ban ki­ült az ar­cá­ra go­nosz, erő­sza­kos és el­szánt jel­le­me. Meg­moz­dult, mint­ha fel akar­ná emel­ni a re­vol­vert. Kö­zöm­bö­sen, hoz­zá­tet­tem:

– Er­ről jut eszem­be, hogy van mos­ta­ná­ban Mrs. Mars?

Egy má­sod­per­cig azt hit­tem, hogy messzebb men­tem el, mint sza­bad lett vol­na. Keze resz­ket­ve a re­vol­ver­hez ka­pott. Ar­cán ke­mé­nyen meg­fe­szül­tek az iz­mok.

– Tűn­jön el – mond­ta egé­szen hal­kan. – Fü­tyü­lök rá, hogy hova megy, és ott mit csi­nál. Csak egy­re fi­gyel­mez­te­tem, paj­tás. Fe­lejt­sen ki en­gem a kis­ded já­té­ka­i­ból, kü­lön­ben na­gyon ha­mar azért fog imád­koz­ni, hogy bár in­kább Mur­phy­nek hív­nák, és Li­me­rick­ben élne.

– Na, az alig fél­órá­nyi­ra van Clon­mel­től – fe­lel­tem. – Azt be­szé­lik, hogy ma­gá­nak van egy ha­ver­ja, aki oda­va­ló­si.

Me­rev te­kin­tet­tel, moz­du­lat­la­nul ha­jolt az asz­tal fölé. Az aj­tó­hoz lép­tem, ki­nyi­tot­tam, és vissza­néz­tem rá. Kö­ve­tett a te­kin­te­té­vel, kar­csú, szür­ke tes­te azon­ban nem moz­dult. Sze­mé­ből su­gár­zott a gyű­lö­let. Ki­men­tem, át az élő sö­vé­nyen, az­tán föl az ut­cán a ko­csim­hoz, és be­száll­tam. Meg­for­dul­tam, és föl­fe­lé haj­tot­tam, ke­resz­tül a domb ge­rin­cén. Nem lőtt rám sen­ki. Né­hány sa­rok­nyit ha­lad­va le­áll­tam az út szé­lén, ki­kap­csol­tam a mo­tort, és vár­tam egy pár pil­la­na­tig. Nem is kö­ve­tett sen­ki. Vissza­haj­tot­tam Holly­wood­ba.