XIX.
Közel tizenegy óra volt, amikor letettem a kocsimat, és gyalog előrementem a Hobart Arms bejáratához. A táblaüveg ajtót tízkor már bezárták, így előkotortam a kulcsaimat. Bent, a sivár, négyszögletes előcsarnokban, egy férfi letette esti lapját egy pálmafa mellé, s cigarettacsikkjét a pálmát tartalmazó dézsába fricskázta. Felállt, megemelte felém a kalapját, s azt mondta:
– A főnök beszélni akar magával. Nem mondom, haverom, maga aztán jócskán megvárakoztatja a barátait.
Csöndben álltam, néztem a belapított orrát meg a kiklopfolt fülét.
– Miről van szó?
– Miért érdekli az magát? Csak ne üsse bele az orrát mindenbe, és akkor minden frankó lesz. – Keze nyitott kabátjának legfelső gomblyuka felett lebegett.
– Még érezni rajtam a rendőrszagot – mondtam én. – Ahhoz is fáradt vagyok, hogy beszéljek vagy egyem vagy gondolkodjam. De ha azt hiszi, hogy ahhoz nem vagyok fáradt, hogy Eddie Mars parancsaira ugráljak, akkor próbálja meg, és kapja elő a stukkerét, mielőtt a szebbik fülét lelőném.
– Hadova. Nincs is revolvere. – Laposan bámult rám. Sötét, vastag szálú szemöldöke összeért középen, a szája legörbült.
– Ez akkor volt – feleltem. – Nem járok mindig üres kézzel.
Meglóbálta a bal kezét.
– Oké. Maga nyert. Azt senki se mondta, hogy leüssek valakit. Majd még hall felőle.
– Minél később, annál jobb – mondtam, és ahogy az ajtó felé menet elhaladt mellettem, lassan utána fordultam. Kinyitotta az ajtót, kiment, vissza se nézett. Vigyorogtam a saját hülyeségemen, odamentem a lifthez, aztán liften fel, a lakásomhoz. Kivettem a zsebemből Carmen kis pisztolyát és ránevettem. Aztán alaposan kitisztítottam, beolajoztam, becsavartam egy darab bolyhos flanellba és elzártam. Töltöttem magamnak egy pohárral, s épp azt ittam, amikor megszólalt a telefon. Leültem a telefonasztalka mellé.
– Szóval ma este szívós a fiú – mondta Eddie Mars hangja.
– Nagy, erős, szívós és tüskés, mint egy sündisznó. Amúgy miben állhatok szolgálatára?
– Ott vannak a zsaruk, tudja, hol. Engem kihagyott a történetből?
– Miért hagytam volna?
– Én, pajtás, rendes fiú vagyok azzal, aki rendes énvelem. És aki nem az, azzal én is másképpen bánok.
– Hegyezze csak a fülét, és hallani fogja, hogy vacognak a fogaim.
Szárazon felnevetett.
– Megtette a kedvemért… vagy nem?
– Megtettem. Magam sem tudom, hogy miért. Talán mert már maga nélkül is épp elég bonyolult volt a história.
– Köszönöm, pajtás. Ki durrantotta le?
– Elolvashatja az újságban holnap – talán.
– Én most akarom tudni.
– Maga mindent elér, amit akar?
– Nem. Ez a válasza, pajtás?
– Olyasvalaki durrantotta le, akinek maga soha még a nevét sem hallotta. Maradjunk ennyiben.
– Ha ez így van, egyszer még alkalmam nyílhat rá, hogy tegyek magának valami viszontszolgálatot.
– Most tegye le a kagylót, és hagyjon lefeküdni.
Megint nevetett.
– Maga Rozsdás Regant keresi, nem igaz?
– Többen is úgy vélik, hogy őt keresem, de nem így van.
– Ha őt keresné, adhatnék egy tippet. Ugorjon be hozzám, látogasson meg itt a parton. Bármikor. Mindig örömmel látom.
– Egyszer talán.
– Nos, akkor a viszontlátásra. – A telefon kattant, én dühödt, elszánt nyugalommal ültem ott, és szorongattam a kagylót a kezemben. Aztán Sternwoodék számát tárcsáztam: négyszer-ötször kicsengett, majd beleszólt a komornyik bársonyos hangja:
– Sternwood tábornok lakása.
– Itt Marlowe. Emlékszik még rám? Találkoztunk egyszer, úgy száz évvel ezelőtt, vagy tegnap volt?
– Hogyne, igen, Mr. Marlowe. Természetesen, jól emlékszem.
– Mrs. Regan otthon van?
– Azt hiszem, igen. Óhajtja, hogy…
Hirtelen meggondoltam magam, és félbeszakítottam.
– Nem kell. Adja át az üzenetet maga. Közölje vele, hogy megszereztem a fényképeket, valamennyit, és minden rendben van.
– Igen… igen… – Mintha egy kicsit remegett volna a hangja. – Ön megszerezte a fényképéket, valamennyit, és minden rendben van… Igen, uram. Legyen szabad ezt mondanom: nagyon köszönjük, uram.
Öt perc múlva csengett a telefon. Addigra végeztem a whiskymmel, és úgy éreztem, hogy most már meg tudnám enni a vacsorámat, amiről időközben egészen megfeledkeztem; így hát kimentem, és hagytam, hadd csengjen a telefon. Akkor is csengett, amikor visszatértem a szobába. Fél egyig rendszeres időközönként újra és újra megszólalt. Akkor eloltottam a villanyt, kinyitottam az ablakot, a telefoncsengő kalapácsát elnémítottam egy darab papírral és lefeküdtem. Torkig voltam a Sternwood családdal.
Másnap reggel mindhárom reggeli lapot átolvastam a szalonnás rántottám fölött. A három lap közül egyik sem hozta összefüggésbe Owen Taylort, a lídói móló öngyilkos autóvezetőjét a titokzatos Laurel Canon-i bungaló gyilkosával. Egyik lap sem említette a Sternwood családot, Bernie Ohlst vagy engem. Owen Taylor „egy gazdag család sofőrje” volt. Az esetről adott beszámolójuk annyira közelítette meg az igazságot, mint az újságcikkeké általában – semennyire. A hollywoodi nyomozócsoporthoz tartozó Cronjager kapitányt illeti minden dicsőség a körzetében történt mindkét gyilkosság megfejtéséért; a gyilkosságokat feltehetően az osztozkodás váltotta ki az illegális üzlet haszna fölött, amelyet egy bizonyos Geiger Hollywood Boulevard-i könyvesboltjának hátsó traktusában bonyolítottak le. Brody lelőtte Geigert, Carol Lundgren pedig bosszúból lelőtte Brodyt. A rendőrség őrizetbe vette Carol Lundgrent. A fogoly vallott. Már volt vele dolga a rendőrségnek – valószínűleg középiskolás korában. Mint koronatanút ugyancsak fogva tart a rendőrség bizonyos Agnes Lozelle-t, Geiger titkárnőjét.
Szép kis mesét hoztak össze. Azt a benyomást keltette, mintha Geigert az elmúlt éjszaka ölték volna meg. Brodyt pedig körülbelül egy órával utána, és mind a két gyilkosságot Cronjager kapitány fejtette volna meg egy szempillantás alatt. Taylor öngyilkossága a lap második részének első oldalára került. Hoztak egy fényképet, látszott rajta az autó az úszódaru fedélzetén, a rendszámtáblája feketével áthúzva, a kocsi hágcsója mellett pedig egy ruhával letakart valami feküdt. Owen Taylor kétségbeesésre hajlamos, gyenge egészségű fiatalember volt. Családja Dubuque-ben él, holttestét oda fogják elszállítani. Ügyében nem lesz halottkémi vizsgálat.