XIX.

Kö­zel ti­zen­egy óra volt, ami­kor le­tet­tem a ko­csi­mat, és gya­log elő­re­men­tem a Ho­bart Arms be­já­ra­tá­hoz. A táb­la­üveg aj­tót tíz­kor már be­zár­ták, így elő­ko­tor­tam a kul­csa­i­mat. Bent, a si­vár, négy­szög­le­tes elő­csar­nok­ban, egy fér­fi le­tet­te esti lap­ját egy pál­ma­fa mel­lé, s ci­ga­ret­ta­csikk­jét a pál­mát tar­tal­ma­zó dé­zsá­ba frics­káz­ta. Fel­állt, meg­emel­te fe­lém a ka­lap­ját, s azt mond­ta:

– A fő­nök be­szél­ni akar ma­gá­val. Nem mon­dom, ha­ve­rom, maga az­tán jócs­kán meg­vá­ra­koz­tat­ja a ba­rá­ta­it.

Csönd­ben áll­tam, néz­tem a be­la­pí­tott or­rát meg a kik­lop­folt fü­lét.

– Mi­ről van szó?

– Mi­ért ér­dek­li az ma­gát? Csak ne üsse bele az or­rát min­den­be, és ak­kor min­den fran­kó lesz. – Keze nyi­tott ka­bát­já­nak leg­fel­ső gomb­lyu­ka fe­lett le­be­gett.

– Még érez­ni raj­tam a rend­őr­sza­got – mond­tam én. – Ah­hoz is fá­radt va­gyok, hogy be­szél­jek vagy egyem vagy gon­dol­kod­jam. De ha azt hi­szi, hogy ah­hoz nem va­gyok fá­radt, hogy Ed­die Mars pa­ran­csa­i­ra ug­rál­jak, ak­kor pró­bál­ja meg, és kap­ja elő a stuk­ke­rét, mi­előtt a szeb­bik fü­lét le­lő­ném.

– Ha­do­va. Nincs is re­vol­ve­re. – La­po­san bá­mult rám. Sö­tét, vas­tag szá­lú szem­öl­dö­ke össze­ért kö­zé­pen, a szá­ja le­gör­bült.

– Ez ak­kor volt – fe­lel­tem. – Nem já­rok min­dig üres kéz­zel.

Meg­ló­bál­ta a bal ke­zét.

– Oké. Maga nyert. Azt sen­ki se mond­ta, hogy le­üs­sek va­la­kit. Majd még hall fe­lő­le.

– Mi­nél ké­sőbb, an­nál jobb – mond­tam, és ahogy az ajtó felé me­net el­ha­ladt mel­let­tem, las­san utá­na for­dul­tam. Ki­nyi­tot­ta az aj­tót, ki­ment, vissza se né­zett. Vi­gyo­rog­tam a sa­ját hü­lye­sé­ge­men, oda­men­tem a lift­hez, az­tán lif­ten fel, a la­ká­som­hoz. Ki­vet­tem a zse­bem­ből Car­men kis pisz­to­lyát és rá­ne­vet­tem. Az­tán ala­po­san ki­tisz­tí­tot­tam, be­ola­joz­tam, be­csa­var­tam egy da­rab boly­hos fla­nell­ba és el­zár­tam. Töl­töt­tem ma­gam­nak egy po­hár­ral, s épp azt it­tam, ami­kor meg­szó­lalt a te­le­fon. Le­ül­tem a te­le­fo­nasz­tal­ka mel­lé.

– Szó­val ma este szí­vós a fiú – mond­ta Ed­die Mars hang­ja.

– Nagy, erős, szí­vós és tüs­kés, mint egy sün­disz­nó. Amúgy mi­ben áll­ha­tok szol­gá­la­tá­ra?

– Ott van­nak a zsa­ruk, tud­ja, hol. En­gem ki­ha­gyott a tör­té­net­ből?

– Mi­ért hagy­tam vol­na?

– Én, paj­tás, ren­des fiú va­gyok az­zal, aki ren­des én­ve­lem. És aki nem az, az­zal én is más­kép­pen bá­nok.

– He­gyez­ze csak a fü­lét, és hal­la­ni fog­ja, hogy va­cog­nak a fo­ga­im.

Szá­ra­zon fel­ne­ve­tett.

– Meg­tet­te a ked­ve­mért… vagy nem?

– Meg­tet­tem. Ma­gam sem tu­dom, hogy mi­ért. Ta­lán mert már maga nél­kül is épp elég bo­nyo­lult volt a his­tó­ria.

– Kö­szö­nöm, paj­tás. Ki dur­ran­tot­ta le?

– El­ol­vas­hat­ja az új­ság­ban hol­nap – ta­lán.

– Én most aka­rom tud­ni.

– Maga min­dent elér, amit akar?

– Nem. Ez a vá­la­sza, paj­tás?

– Olyas­va­la­ki dur­ran­tot­ta le, aki­nek maga soha még a ne­vét sem hal­lot­ta. Ma­rad­junk ennyi­ben.

– Ha ez így van, egy­szer még al­kal­mam nyíl­hat rá, hogy te­gyek ma­gá­nak va­la­mi vi­szont­szol­gá­la­tot.

– Most te­gye le a kagy­lót, és hagy­jon le­fe­küd­ni.

Megint ne­ve­tett.

– Maga Rozs­dás Re­gant ke­re­si, nem igaz?

– Töb­ben is úgy vé­lik, hogy őt ke­re­sem, de nem így van.

– Ha őt ke­res­né, ad­hat­nék egy tip­pet. Ugor­jon be hoz­zám, lá­to­gas­son meg itt a par­ton. Bár­mi­kor. Min­dig öröm­mel lá­tom.

– Egy­szer ta­lán.

– Nos, ak­kor a vi­szont­lá­tás­ra. – A te­le­fon kat­tant, én dü­hödt, el­szánt nyu­ga­lom­mal ül­tem ott, és szo­ron­gat­tam a kagy­lót a ke­zem­ben. Az­tán Stern­woo­dék szá­mát tár­csáz­tam: négy­szer-öt­ször ki­csen­gett, majd be­le­szólt a ko­mor­nyik bár­so­nyos hang­ja:

– Stern­wood tá­bor­nok la­ká­sa.

– Itt Mar­lo­we. Em­lék­szik még rám? Ta­lál­koz­tunk egy­szer, úgy száz év­vel ez­előtt, vagy teg­nap volt?

– Hogy­ne, igen, Mr. Mar­lo­we. Ter­mé­sze­te­sen, jól em­lék­szem.

– Mrs. Re­gan ott­hon van?

– Azt hi­szem, igen. Óhajt­ja, hogy…

Hir­te­len meg­gon­dol­tam ma­gam, és fél­be­sza­kí­tot­tam.

– Nem kell. Adja át az üze­ne­tet maga. Kö­zöl­je vele, hogy meg­sze­rez­tem a fény­ké­pe­ket, va­la­mennyit, és min­den rend­ben van.

– Igen… igen… – Mint­ha egy ki­csit re­me­gett vol­na a hang­ja. – Ön meg­sze­rez­te a fény­ké­pé­ket, va­la­mennyit, és min­den rend­ben van… Igen, uram. Le­gyen sza­bad ezt mon­da­nom: na­gyon kö­szön­jük, uram.

Öt perc múl­va csen­gett a te­le­fon. Ad­dig­ra vé­gez­tem a whis­kym­mel, és úgy érez­tem, hogy most már meg tud­nám enni a va­cso­rá­mat, ami­ről idő­köz­ben egé­szen meg­fe­led­kez­tem; így hát ki­men­tem, és hagy­tam, hadd cseng­jen a te­le­fon. Ak­kor is csen­gett, ami­kor vissza­tér­tem a szo­bá­ba. Fél egyig rend­sze­res idő­kö­zön­ként újra és újra meg­szó­lalt. Ak­kor el­ol­tot­tam a vil­lanyt, ki­nyi­tot­tam az ab­la­kot, a te­le­fon­csen­gő ka­la­pá­csát el­né­mí­tot­tam egy da­rab pa­pír­ral és le­fe­küd­tem. Tor­kig vol­tam a Stern­wood csa­lád­dal.

Más­nap reg­gel mind­há­rom reg­ge­li la­pot át­ol­vas­tam a sza­lon­nás rán­tot­tám fö­lött. A há­rom lap kö­zül egyik sem hoz­ta össze­füg­gés­be Owen Tay­lort, a lí­dói móló ön­gyil­kos au­tó­ve­ze­tő­jét a ti­tok­za­tos La­u­rel Ca­non-i bun­ga­ló gyil­ko­sá­val. Egyik lap sem em­lí­tet­te a Stern­wood csa­lá­dot, Ber­nie Ohlst vagy en­gem. Owen Tay­lor „egy gaz­dag csa­lád so­főr­je” volt. Az eset­ről adott be­szá­mo­ló­juk annyi­ra kö­ze­lí­tet­te meg az igaz­sá­got, mint az új­ság­cik­ke­ké ál­ta­lá­ban – se­mennyi­re. A holly­woo­di nyo­mo­zó­cso­port­hoz tar­to­zó Cron­ja­ger ka­pi­tányt il­le­ti min­den di­cső­ség a kör­ze­té­ben tör­tént mind­két gyil­kos­ság meg­fej­té­sé­ért; a gyil­kos­sá­go­kat fel­te­he­tő­en az osz­toz­ko­dás vál­tot­ta ki az il­le­gá­lis üz­let hasz­na fö­lött, ame­lyet egy bi­zo­nyos Ge­i­ger Holly­wood Bou­le­vard-i köny­ves­bolt­já­nak hát­só trak­tu­sá­ban bo­nyo­lí­tot­tak le. Brody le­lőt­te Ge­i­gert, Ca­rol Lund­gren pe­dig bosszú­ból le­lőt­te Brodyt. A rend­őr­ség őri­zet­be vet­te Ca­rol Lund­grent. A fo­goly val­lott. Már volt vele dol­ga a rend­őr­ség­nek – va­ló­szí­nű­leg kö­zép­is­ko­lás ko­rá­ban. Mint ko­ro­na­ta­nút ugyan­csak fog­va tart a rend­őr­ség bi­zo­nyos Ag­nes Lo­zel­le-t, Ge­i­ger tit­kár­nő­jét.

Szép kis me­sét hoz­tak össze. Azt a be­nyo­mást kel­tet­te, mint­ha Ge­i­gert az el­múlt éj­sza­ka öl­ték vol­na meg. Brodyt pe­dig kö­rül­be­lül egy órá­val utá­na, és mind a két gyil­kos­sá­got Cron­ja­ger ka­pi­tány fej­tet­te vol­na meg egy szem­pil­lan­tás alatt. Tay­lor ön­gyil­kos­sá­ga a lap má­so­dik ré­szé­nek első ol­da­lá­ra ke­rült. Hoz­tak egy fény­ké­pet, lát­szott raj­ta az autó az úszó­da­ru fe­dél­ze­tén, a rend­szám­táb­lá­ja fe­ke­té­vel át­húz­va, a ko­csi hág­csó­ja mel­lett pe­dig egy ru­há­val le­ta­kart va­la­mi fe­küdt. Owen Tay­lor két­ség­be­esés­re haj­la­mos, gyen­ge egész­sé­gű fi­a­tal­em­ber volt. Csa­lád­ja Du­bu­que-ben él, holt­tes­tét oda fog­ják el­szál­lí­ta­ni. Ügyé­ben nem lesz ha­lott­ké­mi vizs­gá­lat.