X.
A sovány, fekete szemű ékszerész az üzlete ajtajában állt, ugyanabban a helyzetben, mint az előző délután. Ahogy befordultam az üzletbe, ugyanazzal a beavatott pillantással mért végig. A helyiség mit sem változott. Ugyanaz a lámpa világított a kisasztalon a sarokban, és ugyanaz a platinaszőke emelkedett fel mögüle, ugyanabban az őzbőrszerű ruhában, s arcán ugyanolyan tétova mosollyal indult felém.
– Parancsol?… – kérdezte, aztán elhallgatott.
Ezüst körmei megrándultak a teste mellett. Feszültség rejlett a mosolyában. Már nem is mosoly volt ez. Fintor volt. A nő csak hitte, hogy mosolyog.
– Visszajöttem – mondtam könnyedén, és meglóbáltam a cigarettámat. – Ma bent található Mr. Geiger?
– Attól… attól tartok, hogy nem. Nem… attól tartok, nincs itt. Lássuk csak… mit is óhajtott ön?…
Levettem a fekete szemüvegemet, és könnyedén a bal csuklómhoz ütögettem. Mindent elkövettem, hogy – amennyire ez kilencvenöt kilóval lehetséges –, tündérien édes legyek.
– Az csak fal dolog volt, azokkal az első kiadásokkal – suttogtam. – Óvatosnak kell lennem. Volna valamim, ami érdekelné Mr. Geigert. Olyasmi, ami már nagyon régen érdekelné.
Az ezüstös karmok megérintették a szőke hajat az egyik apró, feketeköves fülbevaló fölött.
– Ó, szóval valami ügynök – mondta. – Hát… jöjjön el holnap. Holnap valószínűleg itt találja Mr. Geigert.
– Hagyjuk a link dumát – feleltem. – Brancsbeli vagyok.
Összeszűkült a szeme, amíg végül egy halvány, zöldes csillogás látszott csak belőle, mint távoli, erdei tó, a fák homályában. Körmeit belemélyesztette a tenyerébe. Visszafojtott lélegzettel meredt rám.
– Beteg? Felmehetek hozzá a lakására – mondtam türelmetlenül. – Nem állhatok itt estig.
– Maga… maga… – összeszűkült a torka. Azt hittem, hogy most nyomban orra fog esni. Egész teste reszketett, s a szája szétnyílt, mint egy felrepedt gumilabda. Lassan csukta be ismét, mintha valami nagy súlyt kellene a puszta akaraterejével felemelnie. Sikerült újra összehoznia azt a mosolyt, de a szája széle csúnyán elhúzódott.
– Nem – szólalt meg. – Nem. Elutazott. Ez… teljesen értelmetlen lenne. Nem tudna… benézni… esetleg holnap?
Már a számon volt a felelet, amikor egy lábnyira kinyílt a közfalba vágott ajtó. A magas, fekete, bőrzekés szépfiú nézett ki rajta, arca sápadt volt, a szája feszes; ahogy meglátott, gyorsan becsukta az ajtót, de addigra már megpillantottam mögötte egy halom újságpapírral bélelt és könyvekkel lazán megrakott faládát a padlón. Egy férfi tett-vett vadonatúj kezeslábasban a ládák körül. Geiger áruját, legalább részben, máshová költöztették.
Ahogy becsukódott az ajtó, feltettem a sötét szemüveget, és megböktem a kalapom szélét.
– Tehát holnap? Szívesen hagynék névjegyet, de hát tudja, hogy van az ilyesmi.
– I… gen. Tudom, hogy van az ilyesmi. – Egy kicsit reszketett ismét, s nedves ajkait halk, cuppanó hang hagyta el. Kifordultam a boltból, és nyugat felé mentem a bulváron a sarokig, aztán a mellékutcán északra, az üzletsor mögött futó hátsó utcákig. Kis, fekete teherautó állt a Geiger-féle bolthoz farolva, dróthálóból fonott oldalfalakkal, minden felirat nélkül. A vadonatúj kezeslábasos férfi éppen egy ládát emelt a rakfelületre. Visszamentem a bulvárra, és a Geigerével szomszédos háztömb mentén, a tűzcsap mellett találtam egy várakozó taxit. A gyerekképű sofőr valami rémtörténetet olvasott a kormánykerék mögött. Behajoltam az ablakon, s felmutattam neki egy dollárt:
– Egy kis detektívmunka?
Végignézett rajtam:
– Hekus?
– Privát.
Elvigyorodott.
– Az én esetem, Józsi.
Bedugta a magazint a visszapillantó tükör mögé, és én beszálltam a taxiba. Megkerültük a háztömböt, és megálltunk Geiger hátsó utcájában, a túlsó oldalon, egy másik tűzcsap mellett.
Tucatnyi láda volt a teherautón, amikor a kezeslábasos férfi becsukta a kocsi dróthálós ajtaját, felhajtotta a hátsó lapját, és beült a kormánykerék mellé.
– Álljunk rá – mondtam a sofőrnek.
A kezeslábasos férfi bedurrantotta a motorját, végignézett az utcán mindkét irányban, és gyorsan elindult. Bal felé fordult ki a hátsó utcából. Ugyanezt tettük mi is. Sikerült megpillantanom a teherautót, amint északra fordul a Franklin Boulevard-on, és szóltam a sofőrnek, hogy kerüljön egy kicsit közelebb hozzá. Nem tette meg, lehet, hogy nem tudta megtenni. Mire mi befordultunk a Franklinra, a teherautó két sarokkal előbbre járt. A Vine Streetig és a Vine Street után is, egészen a Western Boulevard-ig a szemünk előtt volt. A Western után kétszer pillantottuk meg. Sűrű volt a forgalom, és a gyerekképű sofőr túl messziről követte az emberét. Épp erre figyelmeztettem, minden fölös finomkodást kerülve, amikor a teherautó, jóval előttünk, ismét északra fordult. Az utcának, amelybe bekanyarodott, Britanny Place volt a neve. Mire mi leértünk a Britanny Place-hez, a teherautó eltűnt.
A szemtelen arcú sofőr hátrafordult, és vigasztalóan morgott valamit, aztán elindultunk lépésben fölfelé, hogy megkeressük a teherautót a bokrok mögött. Följebb, ott, ahol a Britanny Place elfordul kelet felé, s földnyelvet alkotva a Randall Place-be torkollik, frontjával a Randall Place-re néző fehér bérház állt. Elmentünk mellette, s gyerekképű sofőröm épp azt mondta, hogy nem lehet messze a teherautó, amikor a garázs boltíves bejáratán benézve, megpillantottam a kocsit hátul, a homályban: a hátsó ajtaja ekkor ismét nyitva állt.
Körbekerültünk a bérház bejáratához, és kiszálltam. Az előcsarnok üres volt, nem állt benne portáspult. Az aranyszínű postarekeszek mellett egy deszkaasztal volt a falhoz tolva. Végignéztem a lakók névsorát. A 405-ös lakás egy Joseph Brody nevű ember nevén volt. Egy Joe Brody nevű ember ötezer dollárt kapott Sternwood tábornoktól, hogy békén hagyja Carment, és találjon magának valami más kislányt játszópajtásnak. Megtörténhet, hogy ez ugyanaz a Brody. Ami engem illet, a nyakamat tettem volna rá.
Megkerültem egy kiszögellést, elértem a csempézett lépcsőházat és az önműködő felvonó aknáját. A felvonó teteje a padlóval egy szinten állt. A felvonóakna mellett Garázs feliratú ajtót találtam. Kinyitottam, és lementem a keskeny lépcsőn az alagsorba. Az önműködő felvonó tárva-nyitva állt, és a vadonatúj kezeslábasos férfi nagyokat nyögve rakodta be a súlyos ládákat. Megálltam mellette, rágyújtottam, és néztem, ahogy dolgozik. Nem örült különösebben, hogy nézem.
Kis idő múlva megszólaltam:
– Óvatosan azzal a súllyal, mester. Csak fél tonnát bír a lift. Hova megy a cucc?
– Brody, négy-nulla-öt – felelte. – Maga a gondnok?
– Én. Jó adag szajré, nem mondom.
– Könyvek – morogta. – Keveset mondok, ha ötven kiló egy láda. És nekem harmincötöt is elég felemelni.
– Na, hát csak óvatosan azzal a súllyal – mondtam. Az ember beszállt a hat láda mellé, és becsukta a felvonóajtót.
Visszamentem a lépcsőn az előcsarnokba, kiléptem az utcára, aztán a taxi visszavitt a belvárosba, az irodámba. A kelleténél több pénzt adtam a gyerekképű sofőrnek, ő pedig kezembe nyomott egy szamárfüles névjegyet, amit ez egyszer nem dobtam a felvonószekrény mellett álló majolika csészébe.
Másfél szobám volt a hetedik emeleten, a folyosó végén. A fél szoba úgy keletkezett, hogy egy szobát kettévágtak fogadóhelyiségnek. Az én felemen kint volt a nevem, semmi egyéb, az is csak a fogadószobán. Ezt mindig nyitva tartottam arra az esetre, ha ügyfelem akadna, s az ügyfélnek kedve támadna leülni és várni.
Nos, ezúttal akadt egy ügyfelem.