I.

Ok­tó­ber kö­ze­pe volt, dél­előtt ti­zen­egy óra, fel­hők ta­kar­ták el a na­pot, és a dom­bok fe­lől ne­héz, sűrű esőt jó­solt az át­tet­sző le­ve­gő. A ha­mu­kék öl­tö­nyö­met vet­tem fel az­nap, kék in­get, nyak­ken­dőt és dísz­zseb­ken­dőt, fe­ke­te gá­la­ci­pőt; fe­ke­te gyap­jú­zok­ni­mat fel­fe­lé mu­ta­tó, sö­tét­kék nyíl dí­szí­tet­te. Ele­gáns vol­tam, tisz­ta, fris­sen bo­rot­vált és jó­zan, s nem bán­tam, ha meg­tud­ja a vi­lág. Min­den te­kin­tet­ben meg­fe­lel­tem a jól öl­tö­zött ma­gán­de­tek­tív­ről ki­ala­kult el­kép­ze­lé­sek­nek. Négy­mil­lió dol­lár­nál tet­tem tisz­te­le­te­met.

A Stern­wood ház fő elő­csar­no­ka két­eme­let­nyi ma­gas volt. A be­já­ra­ti aj­tót vo­nu­ló in­di­ai ele­fán­tok csor­dá­i­ra mé­re­tez­ték; az aj­tók fö­löt­ti, szé­les fes­tett­üveg-ab­la­kon egy hölgy meg­men­té­sén fá­ra­do­zó, sö­tét pán­cé­los lo­vag volt lát­ha­tó; a höl­gyet egy fá­hoz kö­töz­ték, s más öl­tö­ze­te sem volt, mint igen hosszú s az al­ka­lom­hoz illő haja. A lo­vag hát­ra­tol­ta a si­sak­ros­té­lyát, hadd lás­sák, hogy volt gye­rek­szo­bá­ja, s a cso­mók­kal bab­rált a hölgy kö­te­lé­ke­in, de nem ment sem­mi­re. Ahogy ott áll­tam, arra gon­dol­tam, hogy ha én eb­ben a ház­ban lak­nék, előbb vagy utóbb úgy­is fel­mász­nék, hogy se­gít­sek neki. Nem is úgy fes­tett, mint aki kü­lö­nö­seb­ben töri ma­gát.

A hall vé­gé­ben fran­cia­aj­tó nyí­lott, s kint szé­les, sma­ragd­zöld fű­sző­nyeg ve­ze­tett a fe­hér ga­rázs­hoz, amely előtt fé­nyes fe­ke­te láb­szár­vé­dős, kar­csú, fi­a­tal so­főr mo­sott egy vö­rö­ses­bar­na, nyi­tott Pac­kar­dot. A ga­rázs mö­gött né­hány dísz­fa so­ra­ko­zott, eze­ket olyan gon­do­san nyír­ták, mint a pu­li­ku­tyá­kat. Még messzebb nagy, bolt­íves te­te­jű üveg­ház állt. Majd is­mét fák kö­vet­kez­tek, s mind­ezen túl az elő­he­gyek tö­mör, meg­nyug­ta­tó­an hul­lám­zó vo­na­la.

A hall ke­le­ti ol­da­lán kor­lát nél­kü­li, csem­pé­zett lép­cső ve­ze­tett fel egy ko­vá­csolt­vas ga­lé­ri­á­hoz, s egy újabb adag fes­tett­üveg idill­hez. Kö­rös-kö­rül nagy, sú­lyos, ke­rek plüss­ü­lé­ses szé­ke­ket ál­lí­tot­tak a sza­bad fal­da­ra­bok­hoz. Szem­mel lát­ha­tó­an nem ült még raj­tuk soha sen­ki. A nyu­ga­ti fal kö­ze­pén nagy, üres kan­dal­ló állt, előt­te négy­ré­szes, össze­hajt­ha­tó, sár­ga­réz el­len­ző, fö­löt­te pe­dig már­vány kan­dal­ló­pár­kány, amo­ret­tek­kel a két sar­kán. A kan­dal­ló­pár­kány fö­lött nagy­mé­re­tű olaj port­ré füg­gött, s még ma­ga­sab­ban üve­ge­zett ke­ret­ben két go­lyó­lyug­gat­ta vagy mo­lyet­te lo­vas­sá­gi zász­lót fek­tet­tek ke­reszt­be. Az arc­kép ka­to­na­tisz­tet áb­rá­zolt me­rev póz­ban, tel­jes dísz­egyen­ru­há­ban, ta­lán a me­xi­kói há­bo­rú ide­jé­ből. Gon­do­zott, kis fe­ke­te sza­kál­la volt, fe­ke­te ba­ju­sza, izzó, ke­mény te­kin­te­tű, szén­fe­ke­te sze­me, és egé­szé­ben olyan em­ber­nek lát­szott, aki­vel nem aján­la­tos össze­rúg­ni a pat­kót. Stern­wood tá­bor­nok nagy­ap­ja le­het, gon­dol­tam. Hogy maga a tá­bor­nok len­ne, az nem lát­szott va­ló­szí­nű­nek, bár hal­lot­tam, hogy ah­hoz ké­pest, hogy két lá­nya még csak a ve­sze­del­mes húsz­egy­né­hány éves kor­ban van, jócs­kán el­jár­tak már fe­let­te az évek.

Még min­dig az izzó, fe­ke­te szem­pár­ral néz­tem far­kas­sze­met, ami­kor va­la­hol há­tul, a lép­cső alatt ajtó nyílt. Nem a ko­mor­nyik jött vissza. Egy lány nyi­tott be.

Olyan húsz­éves­for­ma volt, apró, fi­nom szer­ke­zet, de lát­ha­tó­an tar­tós hol­mi. Vi­lá­gos­kék pan­tal­lót vi­selt, s nem mond­hat­nám, hogy kel­le­met­len lát­ványt nyúj­tott ben­ne. Úgy járt, mint­ha úsz­na a le­ve­gő­ben. Fi­nom szög­ha­ja hul­lá­mos volt, jó­val rö­vi­debb­re le­vág­va, mint az ép­pen di­va­tos, alul fel­kun­ko­ro­dó ap­ród­frizu­rák. A sze­me pa­la­szür­ke, s ahogy rám pil­lan­tott, szin­te tel­je­sen ki­fe­je­zés­te­len. Oda­lé­pett hoz­zám, el­mo­so­lyo­dott, s meg­mu­tat­ta apró, éles ra­ga­do­zó­fo­ga­it; fe­hé­rek vol­tak, mint a friss na­rancs­héj bel­se­je, s fé­nye­sek, mint a por­ce­lán. Csil­log­tak a lány kes­keny, túl fe­szes aj­kai kö­zött. Az arca egész­ség­te­le­nül sá­padt volt.

– Mond­ja, hogy si­ke­rült maga ilyen hosszú­ra? – szó­lí­tott meg.

– Nem raj­tam mú­lott.

El­ke­re­ke­dett a sze­me. Meg­hök­kent, gon­dol­ko­dott. Vi­szony­lag friss ke­le­tű is­me­ret­sé­günk da­cá­ra sem volt ne­héz meg­ál­la­pí­ta­nom, hogy a gon­dol­ko­dás min­dig ter­hes mű­ve­let le­het szá­má­ra.

– Rá­adá­sul jó­ké­pű is – mond­ta. – És le­fo­ga­dom, hogy tisz­tá­ban van vele.

Mo­rog­tam va­la­mit.

– Hogy hív­ják?

– Sza­nisz­ló – fe­lel­tem. – Kuty­há­zi Sza­nisz­ló.

– Mu­ris neve van. – Be­ha­rap­ta az aj­kát, egy kis­sé ol­dalt for­dí­tot­ta fe­jét, és rám pil­lan­tott a sze­me sar­ká­ból. Az­tán le­bo­csá­tot­ta a szem­pil­lá­ját, amíg épp hogy az ar­cát nem sö­pör­te, majd is­mét fel­emel­te, las­san, mint va­la­mi szín­há­zi füg­gönyt. Nem volt szá­mom­ra új ez a fo­gás. Min­den em­be­ri szá­mí­tás sze­rint il­lett vol­na nyom­ban ki­nyúl­nom tőle.

– Maga díj­bir­kó­zó? – kér­dez­te az­u­tán, ami­kor még­sem nyúl­tam ki.

– Nem egé­szen. He­kus va­gyok.

– Mi… cso­da?… – Mér­ge­sen meg­ráz­ta a fe­jét, s a nagy elő­csar­nok ho­má­lyá­ban fel­ra­gyo­gott ha­já­nak gaz­dag szín­pom­pá­ja. – Maga ug­rat en­gem.

– Ühüm.

– Mi?

– Bát­ran hi­het a fü­lé­nek – fe­lel­tem. – Jól hal­lot­ta, amit mond­tam.

– Nem is mon­dott sem­mit. Egy­sze­rű­en mo­dor­ta­lan. – Fel­emel­te hü­velyk­uj­ját, és a szá­já­ba vet­te. Kü­lö­nös ala­kú hü­velyk­ujj volt, vé­kony és egye­nes, mint egy rá­adás-ujj, a fel­ső ízü­let­nek nem volt íve­lé­se. A szá­já­ba vet­te, és las­san szop­ta, for­gat­ta, mint kis­ba­ba a cuc­li­ját.

– Maga irtó ma­gas – mond­ta. Majd rej­tett bol­dog­ság­gal fel­kun­co­gott. Tes­te ek­kor las­san, ru­ga­nyo­san el­for­dult tő­lem, úgy, hogy a lá­bát fel sem emel­te a pad­ló­ról. Két kar­ja la­zán ló­gott le a csí­pő­je mel­lett. Láb­ujj­he­gyen áll­va fe­lém dőlt. Egye­ne­sen hát­tal a kar­ja­im közé zu­hant. Ha nem akar­tam, hogy a mo­za­ik­pad­ló­ba üsse a fe­jét, el kel­lett kap­nom. El­kap­tam a hóna alatt, és ő ké­se­de­lem nél­kül, ru­ga­nyo­san hoz­zám si­mult. Szo­ro­san kel­lett tar­ta­nom, hogy le ne es­sen. Mi­kor a mell­ka­so­mon fe­küdt a feje, hát­ra­csa­var­ta a nya­kát, és rám vi­ho­gott.

– Maga stramm fiú – kun­co­gott. – Én meg stramm lány va­gyok.

Nem szól­tam sem­mit. A ko­mor­nyik pe­dig épp ezt az ide­á­lis pil­la­na­tot vá­lasz­tot­ta ki, hogy a fran­cia­aj­tón át be­nyis­son, és ott lás­son en­gem ka­rom­ban a lánnyal.

Szem­mel lát­ha­tó­an nem za­var­ta a do­log. Ma­gas, vé­kony, ezüst hajú fér­fi volt, hat­van­éves, eset­leg va­la­mi­vel ke­ve­sebb, eset­leg va­la­mi­vel több. Kék sze­mé­nek te­kin­te­te ré­ve­teg, amennyi­re te­kin­tet csak ré­ve­teg le­het. A bőre sima volt és fé­nyes, a moz­gá­sa ru­ga­nyos iz­mok­ra val­ló. Las­san ke­resz­tül­ha­ladt az elő­csar­no­kon, a mi irá­nyunk­ban, s a lány el­lök­te ma­gát tő­lem. Ke­resz­tül­ci­ká­zott a he­lyi­sé­gen a lép­cső­höz, és fel­su­hant raj­ta, mint a ga­zel­la. Lé­leg­zet­vé­tel­nyi idő sem telt bele, és már el­tűnt.

– A tá­bor­nok úr ké­re­ti önt, Mr. Mar­lo­we – je­len­tet­te fa­kón a ko­mor­nyik.

Fel­emel­tem le­esett ál­la­mat a pad­ló­ról, és bó­lin­tot­tam fe­lé­je.

– Ez ki volt? – kér­dez­tem.

– Car­men Stern­wood kis­asszony, uram.

– Ide­je len­ne el­vá­lasz­ta­ni a ba­bát. Elég nagy már.

Ko­mor ud­va­ri­as­ság­gal rám pil­lan­tott, és meg­is­mé­tel­te az imén­ti sza­va­it.