XV.

Brody­nak nem volt ínyé­re a do­log. Be­szív­ta az alsó aj­kát, szem­öl­dö­két pe­dig erő­sen össze­von­ta. Egész arca ra­vasz, su­nyi és alat­to­mos ki­fe­je­zést öl­tött.

A csen­gő to­vább da­lolt. Ne­kem sem volt kü­lö­nö­seb­ben ínyem­re ez a for­du­lat. Ha ne­tán Ed­die Mars fut­na be a le­gé­nye­i­vel, ben­ne va­gyok a pác­ban, már azért, hogy egy­ál­ta­lán itt ta­lál­tak. Ha a rend­őr­ség, ők olyan hely­zet­ben fog­nak fü­lön, ami­kor nem szol­gál­ha­tok ne­kik egyéb­bel egy le­bi­lin­cse­lő mo­soly­nál. Ha ne­tán Brody egy ba­rát­ja az – fel­té­ve hogy van neki ilyen –, ne­he­zebb di­ó­nak bi­zo­nyul­hat, mint Brody.

A sző­ke nő­nek sem volt ínyé­re a do­log. Hir­te­len fel­ug­rott, és fél­ke­zé­vel a le­ve­gő­be csa­pott. Arca most öreg és csú­nya volt az ide­ges­ség­től.

Brody, mi­köz­ben szem­mel tar­tott en­gem, ki­rán­tott egy kis fi­ó­kot az író­asz­ta­lá­ban, és ki­vett be­lő­le egy csont­mar­ko­la­tú au­to­ma­ta fegy­vert. Oda­nyúj­tot­ta a nő­nek. A sző­ke oda­sik­lott hoz­zá, és resz­ket­ve el­vet­te a fegy­vert a ke­zé­ből.

– Ülj oda mel­lé – mond­ta Brody. – Ala­cso­nyan cé­lozz rá, és ne az ajtó felé. Ha va­la­mi os­to­ba­ság­ra ké­szül, cse­le­kedj a sa­ját be­lá­tá­sod sze­rint. Nem le­het min­ket olyan egy­sze­rű­en el­in­téz­ni, ba­bám.

– Ó, Joe! – jaj­dult fel a nő. Mel­lém lé­pett, fel­ült a dí­vány­ra, s a lá­bam ütő­eré­re sze­gez­te a re­vol­ver csö­vét. Nem tet­szett ne­kem a rán­ga­tó­zó pil­lan­tá­sa.

A csen­gő bú­gá­sa ab­ba­ma­radt, s gyors, tü­rel­met­len ko­po­gás kö­vet­te a fán. Brody a zse­bé­be tet­te a ke­zét, a fegy­ve­ré­re, oda­sé­tált az aj­tó­hoz, és bal ke­zé­vel ki­nyi­tot­ta. Az­tán vissza­hát­rált a szo­bá­ba, mö­göt­te Car­men Stern­wood buk­kant fel, apró re­vol­vert sze­gez­ve a fér­fi vé­kony, bar­na szá­já­ra.

Brody hát­rált elő­le, ajka sza­va­kat for­mált, ar­cán ré­mü­let ült. Car­men, be­csuk­ta az aj­tót maga mö­gött, s nem né­zett sem rám, sem Ag­nes­re. Óva­to­san hát­rál­tat­ta Brodyt, mi­köz­ben ki­dug­ta a nyel­vét. Brody ki­vet­te a zse­bé­ből mind a két ke­zét, és en­gesz­te­lő, moz­du­la­to­kat tett a lány felé. Két szem­öl­dö­ke gör­bék és szög­le­tek kü­lö­nös össze­vissza­sá­gát raj­zol­ta a hom­lo­ká­ra. Ag­nes le­vet­te ró­lam a re­vol­vert, és Car­men felé for­dí­tot­ta. Ke­zem elő­re­len­dült, és uj­ja­im szo­ro­san rá­kul­cso­lód­tak a ke­zé­re, hü­velyk­uj­jam köz­ben a biz­ton­sá­gi zár­ra szo­rult. A zár már a he­lyén volt. Én ott tar­tot­tam. Rö­vid, néma küz­de­lem kö­vet­ke­zett, mely­re sem Brody, sem Car­men nem fi­gyelt oda. Meg­sze­rez­tem a fegy­vert. Ag­nes li­he­gett, és egész tes­té­ben re­me­gett. Car­men arca olyan volt, mint a le­rá­gott csont, s a lé­leg­ze­te szi­sze­gett. Fakó han­gon mond­ta:

– A ké­pe­i­mért jöt­tem, Joe.

Brody nyelt egyet, és mo­so­lyog­ni pró­bált.

– Hogy­ne, kis­lány, hogy­ne. – Az a vé­kony, élet­te­len hang, ahogy ezt mond­ta, annyi­ra em­lé­kez­te­tett arra a má­sik hang­ra, ame­lyet ve­lem szem­ben hasz­nált, mint egy ro­bo­gó züm­mö­gé­se a tíz­ton­nás te­her­au­tó ro­ba­já­ra.

– Te lőt­ted le Art­hur Ge­i­gert – mond­ta Car­men. – Lát­ta­lak. A ké­pe­i­mért jöt­tem.

Brody el­zöl­dült.

– Hé, Car­men, vár­jon egy pil­la­na­tig! – ki­ál­tot­tam.

A sző­ke Ag­nes­be egy­szer­re vissza­tért az élet. Feje le­bu­kott, és fo­ga­it a jobb ke­zem­be mé­lyesz­tet­te. Még egy kis lár­ma árán le­ráz­tam ma­gam­ról.

– Hall­gass rám, kis­lány – mond­ta Brody. – Hall­gass rám egy perc­re…

A sző­ke fe­lém kö­pött, rá­ve­tet­te ma­gát a lá­bam­ra, és most abba pró­bált be­le­ha­rap­ni. Fej­be vág­tam a fegy­ver­rel, nem túl erő­sen, és igye­kez­tem fel­áll­ni. Le­csú­szott a lá­bam­hoz, és a két kar­já­val át­ölel­te a lá­ba­mat. Ha­nyatt es­tem a dí­vá­nyon. Erőt adott neki a sze­re­lem vagy a fé­le­lem, vagy mind a ket­tő őrü­le­te; bár az is le­het, hogy egy­sze­rű­en csak erős volt.

Brody az orra előtt le­be­gő, kis re­vol­ver után ka­pott. Mel­lé­nyúlt. A fegy­ver éles, nem túl han­gos kop­pa­nást hal­la­tott. A go­lyó a fran­cia­ab­lak egyik vissza­haj­tott lap­já­ba fú­ró­dott, és be­tör­te az üve­get. Brody ret­te­ne­te­set nyö­gött; le­zu­hant a pad­ló­ra, és ki­rán­tot­ta Car­men alól a lá­ba­it. Car­men össze­csuk­lott, és a kis re­vol­ver el­kor­cso­lyá­zott va­la­ho­va, a szo­ba sar­ká­ba. Brody für­gén a tér­dé­re emel­ke­dett, és a zse­be felé nyúlt.

Fej­be vág­tam Ag­nest, ez­út­tal ke­ve­sebb gyön­géd­ség­gel, mint az elő­ző al­ka­lom­mal, le­rúg­tam a lá­bam­ról és fel­áll­tam. Brody fel­pil­lan­tott. Meg­mu­tat­tam neki az au­to­ma­tát. A zse­be felé ta­po­ga­tó­zó keze erre meg­állt.

– Krisz­tu­som! – szű­köl­te. – Ne en­ged­je, hogy meg­gyil­kol­jon ez a lány!

El­ne­vet­tem ma­gam. Úgy rö­hög­tem, mint egy el­me­be­teg; nem tud­tam ab­ba­hagy­ni. A sző­ke Ag­nes ép­pen föl­ült a pad­lón, két kéz­zel a sző­nyeg­re tá­masz­kod­va, a szá­ját ki­tát­va, s egy fürt­nyi, fé­messző­ke haj be­le­ló­gott a jobb sze­mé­be. Car­men négy­kéz­láb kú­szott a föl­dön, még min­dig sí­pol­va lé­leg­zett. Apró re­vol­ve­ré­nek fém­tes­te a túl­só sa­rok­ban csil­lo­gott, a sze­gély­léc mel­lett. Ő ren­dü­let­le­nül kú­szott fe­lé­je.

Meg­ló­bál­tam Brody felé a fegy­ver­rak­tár rám eső ré­szét.

El­men­tem a föl­dön kú­szó lány mel­lett, és fel­emel­tem a fegy­vert. Car­men rám né­zett, és kun­cog­ni kez­dett. Zseb­re tet­tem a re­vol­ve­rét, és meg­pas­kol­tam a há­tát.

– Áll­jon fel, an­gyal. Épp­úgy má­szik itt, mint egy pe­kin­gi pin­csi.

Oda­men­tem Brody­hoz, a bor­dái közé nyom­tam az au­to­ma­tát, és ki­emel­tem a zse­bé­ből a col­tot. Most már az én ke­zem­ben volt a tel­jes áru­min­ta­vá­sár. A zse­be­im­be töm­köd­tem a re­vol­ve­re­ket, és Brody elé tar­tot­tam a te­nye­re­met:

– Ide vele.

Bó­lin­tott, meg­nyal­ta az aj­kát, s te­kin­te­té­ből még min­dig ré­mü­let su­gár­zott. Elő­hú­zott a fel­ső zse­bé­ből egy vas­tag bo­rí­té­kot, és a ke­zem­be adta. Egy elő­hí­vott le­mez volt ben­ne és öt csil­lo­gó má­so­lat.

– Biz­tos, hogy mind itt van?

Bó­lin­tott is­mét. A sa­ját bel­ső zse­bem­be csúsz­tat­tam a bo­rí­té­kot és el­for­dul­tam. Ag­nes idő­köz­ben vissza­ke­rült a pam­lag­ra, s most a ha­ját igaz­gat­ta. Gyű­lö­let­től csö­pö­gő pil­lan­tás­sal mé­re­get­te Car­ment. Ad­dig­ra már a tal­pán állt Car­men is; ki­nyúj­tott kéz­zel jött fe­lém, még min­dig kun­cog­va és szi­szeg­ve. Egy ke­vés hab gyűlt össze a szá­ja sar­kán. Apró, fe­hér fo­gai meg­vil­lan­tak az aj­kai kö­zött.

– Meg­kap­ha­tom már? – kér­dez­te fé­lénk mo­sollyal.

– Bíz­za rám eze­ket. Men­jen haza.

– Haza?

Oda­lép­tem az aj­tó­hoz, ki­néz­tem a fo­lyo­só­ra. Bé­ké­sen fújt vé­gig raj­ta a hű­vös, éj­sza­kai lég­vo­nat. Nem bá­mész­kod­tak iz­ga­tott szom­szé­dok az aj­tók­ban. El­sült egy kis re­vol­ver, be­tört egy ab­lak­táb­lát, de az ef­fé­le za­jok ma­nap­ság már nem men­nek ese­mény­szám­ba. Ki­tár­tam az aj­tót, és fe­jem­mel in­tet­tem Car­men­nek. Bi­zony­ta­la­nul mo­so­lyog­va fe­lém in­dult.

– Men­jen haza, és vár­jon meg ott – mond­tam csil­la­pí­tó­an.

Fel­emel­te a hü­velyk­uj­ját, az­tán bó­lin­tott, és el­sik­lott mel­let­tem, ki­ment a hall­ba. Köz­ben uj­ja­i­val meg­érin­tet­te az ar­co­mat.

– Ugye, maga vi­gyáz­ni fog a ki­csi Car­men­re? – kér­dez­te.

– Rend­ben.

– Maga stramm fiú.

– Amit lát, az mind sem­mi – vá­la­szol­tam. – A jobb com­bom­ra egy bali tán­cos­nő van te­to­vál­va.

Sze­me ke­rek­re tá­gult.

– Un­dok – mond­ta, és egy uj­jal meg­fe­nye­ge­tett Az­tán sut­tog­va kér­dez­te: – Meg­kap­ha­tom a pisz­to­lyo­mat?

– Most nem. Majd ké­sőbb. Én el­vi­szem.

Hir­te­len át­ölel­te a nya­ka­mat, és szá­jon csó­kolt.

– Maga tet­szik ne­kem – mond­ta. – Maga na­gyon tet­szik Car­men­nek.

Vé­gig­sza­ladt a hal­lon paj­ko­san, mint egy kis­ma­dár, in­tett fe­lém a lép­cső te­te­jé­ről, az­tán le­sza­ladt a lép­csőn, és el­tűnt a sze­mem elől.

Vissza­tér­tem Brody la­ká­sá­ba.