V.

A bul­vár­ra vissza­ér­ve be­lép­tem egy drug­sto­re-ba, és a te­le­fon­fül­ké­ben ki­ke­res­tem Mr. Art­hur Gwynn Ge­i­ger la­kás­cí­mét. A La­ver­ne Ter­race-on la­kott, a La­u­rel Ca­non su­gár­út egyik föl­fe­lé ve­ze­tő mel­lék­ut­cá­já­ban. Be­dob­tam az öt­cen­te­se­met, és fel­tár­csáz­tam a szá­mát, csak az ér­de­kes­ség ked­vé­ért. Nem vet­ték fel a kagy­lót. Fel­la­poz­tam a szak­mai út­mu­ta­tót, és ta­lál­tam ben­ne két könyv­ke­res­ke­dést né­hány ut­cá­nyi­ra on­nan.

Az első a bul­vár észa­ki ol­da­lán nyílt: iro­da­fel­sze­re­lé­se­ket áru­sí­tó, ha­tal­mas, föld­szin­ti he­lyi­ség, s nagy tö­meg könyv a fél­eme­le­ten. Nem erre volt szük­sé­gem. Át­vág­tam az ut­cán, s két sa­rok­nyit ha­lad­va ke­le­ti irány­ban, meg­ta­lál­tam a má­si­kat. Ez már job­ban ha­son­lí­tott ah­hoz, amit ke­res­tem: szűk, zsú­folt kis üz­let volt, a pad­ló­tól a mennye­ze­tig töm­ve köny­vek­kel, bent négy-öt bön­gé­sző töl­töt­te az­zal az ide­jét, hogy össze­fog­dos­sa az új bo­rí­tó­kat. A ku­tya sem tö­rő­dött ve­lük. Bel­jebb ha­tol­tam az üz­let­be, be­lép­tem egy vá­lasz­fal aj­ta­ján, s ott sö­tét hajú, apró asszonyt ta­lál­tam; egy jogi szak­köny­vet ol­va­sott az asz­ta­la mel­lett. Ki­nyi­tot­tam az asz­ta­lon a tár­cá­mat, hogy egy pil­lan­tást vet­hes­sen a bel­ső lap­já­hoz erő­sí­tett jel­vény­re. Meg­néz­te, le­vet­te a szem­üve­gét, és hát­ra­dőlt a szé­ké­ben. El­tet­tem a tár­cá­mat. Az okos zsi­dó nők­nél gya­ko­ri, fi­no­man met­szett arca volt. Né­zett, s nem szólt sem­mit.

– Kér­he­tek ön­től egy szí­ves­sé­get, egy igen kis szí­ves­sé­get? – kér­dez­tem.

– Mi­ről van szó? – Pu­hán re­kedt volt a hang­ja.

– Is­me­ri a Ge­i­ger-féle üz­le­tet a túl­ol­da­lon, két­sa­rok­nyi­ra in­nen nyu­gat felé?

– Va­ló­szí­nű­leg jár­tam már arra.

– Köny­ves­bolt – mond­tam én. – Nem olyan köny­ves­bolt, mint az öné. Ezt ön is tud­ja.

Le­he­let­nyi­re el­húz­ta a szá­ját, és nem szólt sem­mit.

– Is­me­ri Ge­i­gert lá­tás­ból? – kér­dez­tem.

– Saj­ná­lom. Nem volt sze­ren­csém Ge­i­ger úr­hoz.

– Ak­kor nem tud­ja meg­mon­da­ni ne­kem, mi­lyen a kül­se­je?

Még job­ban el­biggyesz­tet­te a szá­ját.

– Mi­ért tud­nám?

– Sem­mi­ért. Ha nem akar­ja meg­mon­da­ni, nem kény­sze­rít­he­tem rá.

Ki­né­zett a köz­fal aj­ta­ján, majd vissza­dőlt a szé­ké­be.

– Se­riff csil­lag volt, amit mu­ta­tott, nem?

– Tisz­te­let­be­li és he­lyet­tes. Nem je­lent sem­mit a vi­lá­gon. Annyit ér, amennyit az ócs­kás ad a ré­zért.

– Ér­tem. – Egy cso­mag ci­ga­ret­ta után nyúlt, ki­rá­zott be­lő­le egyet, és ki­emel­te a szá­já­val. Tü­zet ad­tam. Meg­kö­szön­te, hát­ra­dőlt is­mét, és vé­gig­mért a füs­tön át. Óva­to­san kér­dez­te:

– Meg akar­ja tud­ni, hogy hogy néz ki, de úgy, hogy ne kell­jen be­szél­nie vele?

– Nincs ott – vá­la­szol­tam.

– Fel­te­szem, hogy előbb vagy utóbb azért elő­ke­rül­ne. Vé­gül is az övé a bolt.

– Egye­lő­re nem aka­rok ta­lál­koz­ni vele.

Is­mét ki­né­zett a nyi­tott aj­tón. Meg­kér­dez­tem:

– Ért va­la­mit a könyv­rit­ka­sá­gok­hoz?

– Te­gyen pró­bát.

– Tud­na sze­rez­ni ne­kem egy 1860-as Ben Hurt; a har­ma­dik ki­adást, a 116. ol­da­lon a két­szer nyom­ta­tott sor­ral?

Fél­re­tol­ta a sár­ga fe­de­lű jogi szak­köny­vet, egy vas­tag kö­tet után nyúlt, be­le­la­po­zott, meg­ta­lál­ta a ke­re­sett ol­dalt, és meg­néz­te.

– Sen­ki sem tud­na – mond­ta, fel sem néz­ve a könyv­ből. – Nem lé­te­zik ilyen.

– Ahogy mond­ja.

– Mi az ör­dö­göt akar ez­zel mon­da­ni?

– A Ge­i­ger bolt­já­ban ülő nő­nek fo­gal­ma sincs er­ről.

Fel­pil­lan­tott:

– Ér­tem. Maga kezd ér­de­kel­ni en­gem. Egy ki­csit.

– Ma­gánhe­kus va­gyok, egy meg­bí­zá­son dol­go­zom. Ta­lán túl so­kat kér­de­zős­kö­döm. Bár ne­kem va­la­hogy nem tűnt túl sok­nak.

Lágy, szür­ke füst­ka­ri­kát fújt, és ke­resz­tül­dug­ta raj­ta az uj­ját. A ka­ri­ka fosz­lá­nyok­ra sza­kadt. Ki­mért, kö­zöm­bös han­gon mond­ta:

– A negy­ven­ötön még in­nen, amennyi­re meg tu­dom ítél­ni. Kö­ze­pes ter­me­tű, kö­vér­kés. Kö­rül­be­lül nyolc­van kiló le­het. Kö­vér arc, Char­lie Chan-ba­jusz, vas­tag, puha nyak. Puha az egész em­ber. Jól öl­tö­zött, ka­lap nél­kül jár, úgy tesz, mint­ha ér­te­ne a ré­gi­sé­gek­hez, de fo­gal­ma sincs ró­luk. Ja, igen. A bal sze­me üveg­ből van.

– Jó he­kus len­ne ön­ből – je­gyez­tem meg.

Vissza­tet­te a ké­zi­köny­vet az író­asz­ta­la vé­gé­ben álló, nyi­tott polc­ra, és is­mét fel­ütöt­te az előt­te fek­vő jogi mun­kát.

– Bí­zom ben­ne, hogy még­sem – vá­la­szol­ta. Majd fel­tet­te a szem­üve­gét.

Meg­kö­szön­tem a fel­vi­lá­go­sí­tást, és ki­fe­lé in­dul­tam. Köz­ben meg­eredt az eső. Fu­tot­tam, hó­nom alatt a be­cso­ma­golt könyv­vel. A ko­csim egy mel­lék­ut­cá­ban állt, amely szin­te pon­to­san Ge­i­ger bolt­já­val szem­ben sza­ladt bele a bul­vár­ba. Ala­po­san el­áz­tam, mire oda­ér­tem. Be­búj­tam a ko­csi­ba, fel­te­ker­tem mind a két ab­la­kot, és meg­tö­röl­get­tem a cso­ma­got a zseb­ken­dőm­mel. Az­u­tán ki­bon­tot­tam.

Nagy­já­ból per­sze sej­tet­tem, hogy mi le­het ben­ne. Sú­lyos könyv, drá­ga kö­tés, szép nyo­más kézi sze­dés­sel, fi­nom pa­pí­ron. Tele egész­ol­da­las mű­vész­fo­tók­kal. Kép és szö­veg: egy­aránt le­ír­ha­tat­lan mo­csok. Nem volt új pél­dány. Az elül­ső, üres ol­dal­ra dá­tu­mo­kat pe­csé­tel­tek, a ki­vi­tel és a vissza­ho­zás idő­pont­ját. Könyv­tá­ri könyv. Köl­csön­könyv­tár, ki­fi­no­mult disz­nó­sá­gok ter­jesz­té­sé­re.

Vissza­cso­ma­gol­tam a köny­vet, és el­zár­tam az ülés mögé. Egy ilyen jel­le­gű, szennyes üz­let, kint a bul­vá­ron, min­den­ki sze­me előtt, nyil­ván ko­moly vé­del­met igé­nyelt. Ott ül­tem, mér­gez­tem ma­ga­mat a ci­ga­ret­ta­füst­tel, hall­gat­tam az esőt, és gon­dol­koz­tam a dol­gon.