XVI.

Oda­lép­tem a vissza­haj­tott fran­cia­ab­lak­hoz, és meg­néz­tem a kis be­tört üveg­koc­kát a fel­ső ré­szen. A Car­men re­vol­ve­ré­ből szár­ma­zó go­lyó szétzúz­ta az üve­get, mint­ha be­le­vág­tak vol­na. Nem­csak lyu­kat ütött raj­ta. A va­ko­lat­ban volt egy kis lyuk, ha­mar rá­akad­ha­tott, aki­nek jó a sze­me. A tö­rött üveg­lap elé húz­tam a füg­gönyt, és ki­vet­tem a zse­bem­ből Car­men re­vol­ve­rét. Ban­ker Spe­ci­al tí­pus volt, hu­szon­ket­tes, üre­ges he­gyű go­lyók­kal. Gyöngy­ház­ból volt a mar­ko­la­ta, s a be­le­süllyesz­tett, ke­rek ezüst­le­me­zen ez a vé­set állt: Owen­től Car­men­nek. Min­den fér­fi­ből maj­mot csi­nált.

Zseb­re vág­tam a re­vol­vert, le­ül­tem Brody mel­lé, és be­le­néz­tem si­vár, bar­na sze­mé­be. El­telt egy perc. A sző­ke hölgy az ar­cát hoz­ta rend­be a zseb­tük­re se­gít­sé­gé­vel. Brody egy ci­ga­ret­tá­val bab­rált, az­tán oda­bök­te:

– Most meg van elé­ged­ve?

– Ed­dig igen. Mi­ért Mrs. Re­gant akar­ta meg­vág­ni, és nem az öreg­urat?

– Az öreg­úr már te­jelt egy­szer. Vagy hat-hét hó­nap­ja. Úgy szá­mol­tam, hogy most már eset­leg be­go­rom­bul­na, és a rend­őr­ség­hez for­dul­na.

– Mi­ből gon­dol­ta, hogy Mrs. Re­gan nem fog szól­ni az ap­já­nak?

Gon­do­san mér­le­gel­te a kér­dést; köz­ben a ci­ga­ret­tá­ját szív­ta, és le nem vet­te a te­kin­te­tét az ar­com­ról. Vé­gül meg­szó­lalt:

– Mennyi­re is­me­ri a nőt?

– Két­szer ta­lál­koz­tam vele. Ma­gá­nak sok­kal job­ban kell is­mer­nie, ha meg­koc­káz­tat­ta, hogy meg­vág­ja ez­zel a fény­kép­pel.

– Épp ele­get te­ke­reg min­den­fe­lé. Sej­tem, hogy akad egy-két rá­zós ügye, s nem sze­ret­né, ha az öreg­úr tu­do­mást sze­rez­ne ezek­ről. Sej­tem, hogy könnyen fel tud­ja haj­ta­ni az öt le­pe­dőt.

– Ez így meg­le­he­tő­sen gyön­ge – vá­la­szol­tam. – Na de hagy­juk. Le van égve, igaz?

– Tel­je­sen fej­re áll­tam; egy hó­nap­ja már, hogy szí­nét sem lát­tam pénz­nek.

– Mi­ből él?

– Biz­to­sí­tás, Puss Wal­gre­en-iro­da, a Ful­wi­der Bu­il­ding­ben a Wes­tern Bou­le­vard és a San­ta Mo­ni­ca Street sar­kán.

– Em­ber, ha maga egy­szer meg­szó­lal, ak­kor már be­szél. A köny­vek itt van­nak a la­ká­son?

Cset­tin­tett egyet a fo­gá­val, és ne­met in­tett bar­na ke­zé­vel. Kez­dett vissza­szi­vá­rog­ni belé az ön­bi­za­lom.

– Hogy a fe­né­be! Le­tét­ben, egy rak­tár­ban.

– Elő­ször ide ho­zat­ta va­la­ki­vel, majd rög­tön utá­na ki­hí­vat­ta az em­be­re­ket a rak­tár­ból, és el­vi­tet­te?

– Per­sze. Nem fo­gom egye­ne­sen Ge­i­ger­től oda­szál­lít­tat­ni; hát nem igaz?

– Dör­zsölt fic­kó – mond­tam cso­dá­lat­tal. – Van va­la­mi ter­he­lő bi­zo­nyí­ték a la­kás­ban je­len­leg?

Is­mét ki­ült az ar­cá­ra a nyug­ta­lan­ság. He­ve­sen meg­ráz­ta a fe­jét.

– Ki­tű­nő – mond­tam én. Ag­nes­re néz­tem. Már vég­zett a ki­ké­szí­té­sé­vel, s most a fal­ra me­redt üres te­kin­tet­tel, min­ket alig hal­lott meg. Ar­cán az első fe­szült­ség és a meg­ráz­kód­ta­tás múl­tán fel­lé­pő bá­gyadt­ság tük­rö­ző­dött.

– Nos? – pil­lan­tott föl óva­to­san Brody.

– Hogy sze­rez­te meg a fény­ké­pet?

Ko­mor te­kin­te­tet ve­tett rám:

– Hall­gas­son ide: meg­kap­ta, ami­ért jött, és nem mond­hat­ja, hogy sok­ba ke­rült ma­gá­nak. Szép, tisz­ta mun­kát vég­zett. Most men­jen, és adja to­vább a meg­bí­zó­já­nak. Én tisz­tán ál­lok. Nem tu­dok sem­mi­fé­le fény­kép­ről, nem igaz, Ag­nes?

A nő ki­nyi­tot­ta a sze­mét, és té­to­ván s nem va­la­mi hí­zel­gő te­kin­tet­tel mér­te vé­gig.

– Egy fél­va­gány – mond­ta fá­radt szi­pá­ko­lás­sal. – Ez az én for­mám. So­ha­sem tud­tam még ki­fog­ni va­la­kit, aki iga­zán va­gány, min­dig és min­den­ben. Soha, de soha.

Rá­mo­so­lyog­tam:

– Na­gyot ütöt­tem a fe­jé­re?

– Maga is, mint min­den fér­fi, aki­vel va­la­ha dol­gom volt.

Pil­lan­tá­som vissza­tért Brody­ra. Épp a ci­ga­ret­tát csíp­te az uj­jai közé, szin­te rán­ga­tó­zó moz­du­lat­tal. Egy ki­csit re­me­gett a keze. Bar­ná­ra sült fa­ar­ca még min­dig sima volt.

– Meg kell ál­la­pod­nunk a me­sénk­ben – mond­tam. – Car­men pél­dá­ul nem járt itt. Ez na­gyon fon­tos. Nem járt itt. Ha lát­ta, csak éb­ren ál­mo­dott.

– Ha­jaj! – ka­csin­tott gú­nyo­san Brody. – Ha maga mond­ja, ha­ve­rom, és ha… – Te­nyér­rel fel­fe­lé ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, s fi­no­man össze­dör­zsöl­te a há­rom uj­ját.

– Meg­lát­juk – bó­lin­tot­tam. – Ta­lán le­het szó va­la­mi ki­sebb hoz­zá­já­ru­lás­ról. Az biz­tos, hogy nem ez­re­sek­ben fog­ja szá­mol­ni. Na­már­most, hogy sze­rez­te meg a fény­ké­pet?

– Egy ürge a zse­bem­be csúsz­tat­ta.

– Aha. Egy ürge, aki ép­pen arra sé­tált az ut­cán. Töb­bé meg sem is­mer­né. Az­előtt sose lát­ta.

– Ki­esett a zse­bé­ből – ásí­tott Brody.

– Aha. Tud ali­bit bi­zo­nyí­ta­ni teg­nap éj­sza­ká­ra, fa­po­fa?

– Hogy­ne. Itt vol­tam, ahol most. Ag­nes-szel együtt. Oké, Ag­nes?

– Em­ber, én kez­dem is­mét saj­nál­ni ma­gát – mond­tam.

Hir­te­len tág­ra ke­re­ke­dett a sze­me, a szá­ja szét­nyílt, s a ci­ga­ret­ta ott bil­le­gett az alsó aj­kán.

– Fé­lel­me­te­sen dör­zsölt­nek kép­ze­li ma­gát, s köz­ben olyan ré­me­sen os­to­ba – foly­tat­tam. – Még ha nem kö­tik is fel egye­ne­sen Qu­en­tin­ben, ak­kor is hosszú, si­vár és ma­gá­nyos évek vár­nak ma­gá­ra.

Meg­rán­dult a ke­zé­ben a ci­ga­ret­ta, és hamu hul­lott a mel­lé­nyé­re.

– S köz­ben el­töp­reng­het raj­ta, hogy mi­lyen dör­zsölt fic­kó maga – fe­jez­tem be.

– Tűn­jön in­nen – bök­te ki egy­szer­re ko­mo­ran. – Lép­jen le. Elég volt a sü­ket du­má­já­ból. Ló­gás.

– Oké. – Fel­áll­tam, oda­men­tem a ma­gas tölgy­fa asz­tal­hoz, ki­vet­tem a zse­be­im­ből a két re­vol­ve­rét, le­tet­tem őket az ita­tós­pa­pír­ra, egy­más mel­lé úgy, hogy a két cső épp pár­hu­za­mo­san fe­küd­jön. Fel­emel­tem a ka­la­po­mat, a pam­lag mel­lől, a pad­ló­ról, és el­in­dul­tam az ajtó felé.

– Hé! – ki­ál­tott utá­nam Brody.

Meg­for­dul­tam, vár­tam. Úgy rán­ga­tó­zott a ci­ga­ret­tá­ja, mint egy ma­ri­o­nett­ba­ba a spi­rál­ru­gó­ján. – Szent a béke, igaz? – kér­dez­te.

– Hogy­ne, ter­mé­sze­te­sen. Sza­bad or­szág­ban élünk. Nem kö­te­le­ző sza­bad­lá­bon ma­rad­nia, ha egy­szer nem akar. Fel­té­ve, hogy ren­des ame­ri­kai ál­lam­pol­gár. Mond­ja, rend­ben van az ál­lam­pol­gár­sá­ga?

Csak né­zett, és a ci­ga­ret­tá­ját tán­col­tat­ta. A sző­ke Ag­nes las­san fe­lém for­dí­tot­ta a fe­jét, és ő is rám bá­mult me­re­ven. A su­nyi­ság­nak, a bi­zony­ta­lan­ság­nak és a te­he­tet­len düh­nek csak­nem azo­nos ve­gyü­lé­ke tük­rö­ző­dött mind­ket­tő­jük sze­mé­ben. Ag­nes hir­te­len fel­emel­te ezüs­tö­zött kör­me­it, ki­té­pett egy szá­lat a ha­já­ból, és egy ke­se­rű moz­du­lat­tal ket­té­sza­kí­tot­ta.

– Maga sem fog el­ro­han­ni a rend­őrök­höz, test­vér – mond­ta fe­sze­sen Brody. – Nem fog el­ro­han­ni, ha egy­szer Stern­woo­dék­nak dol­go­zik. Túl so­kat tu­dok a csa­lád­ról. Meg­kap­ta a fény­ké­pe­it, és biz­tos le­het, hogy mi hall­ga­tunk, mint a sír. Men­jen, adja to­vább, amit szer­zett.

– Dönt­se el vég­re, mit óhajt – vá­la­szol­tam. – Azt mond­ta, hogy lép­jek le, én ki­fe­lé in­dul­tam, erre utá­nam or­dí­tott, mire én meg­áll­tam: most ép­pen megint me­gyek ki­fe­lé. Így óhajt­ja?

– Nincs sem­mi a ke­zé­ben, amit el­le­nem for­dít­hat – szólt Brody.

– Két gyil­kos­ság mind­össze. Nem nagy té­tel a maga kö­re­i­ben.

Egy hü­velyk­nyi­nél nem ug­rott ma­ga­sabb­ra, de a ha­tá­sa olyan volt, mint­ha a mennye­ze­tig meg sem akar­na áll­ni. A do­hány­szí­nű szi­vár­vány­hár­tya kö­rül meg­vil­lant a sze­me fe­hér­je. Bar­na arc­bő­re zöl­des ár­nya­la­tot öl­tött a vil­lany­fény­ben.

A sző­ke Ag­nes mély, ál­la­ti jaj­du­lást hal­la­tott, és a ke­re­vet vé­gén he­ve­rő pár­ná­ba te­met­te a fe­jét. Ott áll­tam, és cso­dá­lat­tal szem­lél­tem comb­ja­i­nak nyúj­tott vo­na­lát.

Brody las­san meg­nyal­ta a szá­ja szé­lét, úgy szó­lalt meg:

– Ül­jön le, ha­ve­rom. Le­het, hogy nyújt­ha­tok még va­la­mit ma­gá­nak. Mi ez a blöff a két gyil­kos­ság­gal?

Ne­ki­tá­masz­kod­tam az aj­tó­nak.

– Hol tar­tóz­ko­dott teg­nap este hét óra har­minc­kor, Joe?

Mo­gor­ván el­hú­zó­dott a szá­ja, s a pad­ló­ra me­redt.

– Fi­gyel­tem egy po­fát, aki jól ült egy bi­zo­nyos bu­li­ban, s ne­kem az volt az el­kép­ze­lé­sem; hogy rá­fér­ne egy üz­let­társ. Ge­i­ger­ről be­szé­lek. Időn­ként meg­fi­gye­lés alatt tar­tot­tam, hogy lás­sam, van­nak-e ne­héz­sú­lyú kap­cso­la­tai. Sej­tet­tem, hogy van­nak ha­ver­jai va­la­hol, kü­lön­ben nem ráz­ná olyan nyíl­tan a ron­gyot. A la­ká­sá­ra min­den­eset­re nem jár­nak fel. Csak a bő­rök.

– Nem fi­gyelt elég­gé – vá­la­szol­tam. – To­vább.

– Az éj­sza­ka is ott par­kol­tam a Ge­i­ger háza előt­ti ut­cá­ban. Zu­ho­gott az eső, be­hú­zód­tam a ku­pé­ko­csim­ba, nem lát­tam sem­mit. Egy ko­csi állt Ge­i­ger há­zá­val szem­ben, és még egy ki­csit fel­jebb. Ezért ma­rad­tam én alul. Lent, ahol áll­tam, egy nagy Bu­ick par­kolt, s ké­sőbb oda­sé­tál­tam, hogy egy pil­lan­tást ves­sek rá. Vi­vi­an Re­gan ne­vé­re volt ki­ál­lít­va a for­gal­mi en­ge­dé­lye. Nem tör­tént sem­mi, hát el­húz­tam a csí­kot. Ez min­den. – Meg­ló­bál­ta a ci­ga­ret­tá­ját. Te­kin­te­te fel-le ka­lan­do­zott az ar­co­mon.

– Elő­for­dul­hat – vá­la­szol­tam. – Tud­ja, hogy hol van most az a Bu­ick?

– Hon­nan tud­nám?

– A se­riff ga­rá­zsá­ban. Négy­mé­te­res víz alól emel­ték ki ma reg­gel a Lídó alat­ti mó­ló­nál. Egy ha­lott volt ben­ne. Fej­be ver­ték, a ko­csit be­irá­nyoz­ták or­ral a ten­ger felé, az­tán be­nyom­ták a ké­zigázt.

Brody ne­he­zen lé­leg­zett. Egyik lá­bá­val nyug­ta­la­nul do­bolt a pad­lón.

– Te jó ég, em­ber, ezt azért még­sem ken­he­ti rám – mond­ta re­ked­ten.

– Mi­ért ne? A Bu­ick maga sze­rint is ott állt lent, Ge­i­ger háza mö­gött. Nos, Mrs. Re­gan nem vit­te ki az este. A so­főr­je vit­te ki, egy Owen Tay­lor nevű ipse. El­ment Ge­i­ger­hez, hogy né­hány szót vált­son vele; mert Owen, Tay­lor bele volt esve Car­men­be, s nem tet­szet­tek neki Ge­i­ger kis­ded já­té­kai a lánnyal. Há­tul ju­tott be egy fe­szí­tő­vas­sal meg egy re­vol­ver­rel, és raj­ta­kap­ta Ge­i­gert, amint épp fény­kép­fel­vé­telt ké­szí­tett az anya­szült mez­te­len Car­men­ról. Erre el­sült a re­vol­ve­re, ahogy ez re­vol­ve­rek­nél már szo­ká­sos; Ge­i­ger hol­tan esett össze, Owen pe­dig el­fu­tott, de előbb még ki­emel­te a gép­ből a ne­ga­tí­vot, me­lyet Ge­i­ger épp ak­kor ex­po­nált. Mire maga utá­na­eredt, és el­vet­te tőle a fény­ké­pet. Ho­gyan ju­tott vol­na hoz­zá más­képp?

Brody meg­nyal­ta a szá­ja szé­lét.

– Hát igen – ve­tet­te oda. – Csak­hogy ez még nem je­len­ti azt, hogy én nyír­tam ki a pa­lit. Tény, hogy lát­tam a gyil­kost, amint le­fe­lé vág­tat a hát­só lép­csőn, be­száll a Bu­ick­já­ba és el­füs­töl. A nyo­má­ba sze­gőd­tem. Le­gu­rult a ka­nyon fe­ne­ké­re, a Sun­set Bou­le­vard-on nyu­gat­nak haj­tott. Be­verly Hills után meg­csú­szott, le az út­pad­ká­ra, és meg kel­lett áll­nia; én pe­dig elé­áll­tam, és meg­ját­szot­tam a zsa­rut. Volt re­vol­ve­re, de a ref­le­xe las­sú­nak bi­zo­nyult, le­ütöt­tem. Át­ku­tat­tam a ru­há­ját, meg­néz­tem, ki­cso­da, és pusz­ta kí­ván­csi­ság­ból el­emel­tem a le­mez­ka­zet­tát. Azon tör­tem a fe­jem, hogy hogy is van ez az egész his­tó­ria, köz­ben be­csur­gott az eső a nya­kam­ba, ami­kor egy­szer­re ma­gá­hoz tért, és ki­ütött a ko­csi­ból. Mire össze­szed­tem ma­gam, már túl volt a lá­tó­ha­tá­ron. Ek­kor lát­tam utol­já­ra.

– Hon­nan tud­ta, hogy épp Ge­i­gert lőt­te le? – kér­dez­tem nyer­sen.

Brody vál­lat vont.

– Az a gya­núm, hogy ő volt, de az is le­het, hogy té­ve­dek. Ami­kor elő­hív­tam a le­mezt, és meg­lát­tam, mi van raj­ta, ak­kor már kezd­tem biz­tos len­ni ben­ne. Az­tán, ami­kor Ge­i­ger ma nem jött be az üz­let­be, és nem vet­te fel a te­le­font, ak­kor már egé­szen biz­tos vol­tam ben­ne. Mire úgy gon­dol­tam, hogy a leg­főbb ide­je lesz el­szál­lí­ta­ni a köny­ve­ket, egy gyors hú­zás­sal szert ten­ni vil­la­mos­pénz­re a Stern­wood csa­lád­tól, és egy idő­re el­húz­ni a csí­kot.

Bó­lin­tot­tam.

– Ez éssze­rű­en hang­zik. Le­het, hogy maga még­sem gyil­kolt meg sen­kit. Hova rej­tet­te el Ge­i­ger tes­tét?

Fel­von­ta a szem­öl­dö­két. Az­tán el­vi­gyo­ro­dott.

– Al­más az egész. Ezt ta­ka­rít­sa meg. Gon­dol­ja, hogy vissza­men­tem vol­na oda a holt­test­tel va­ca­kol­ni, ami­kor nem tud­ha­tom, me­lyik pil­la­nat­ban for­dul be csi­kor­gó ke­rék­kel a sar­kon két au­tó­ra való kar­ha­ta­lom? Al­más.

– Va­la­ki el­rej­tet­te a holt­tes­tet – mon­dom én.

Brody vál­lat vont. Ar­cá­ról nem tűnt el a vi­gyor­gás. Nem hitt ne­kem. Épp to­vább hi­tet­len­ke­dett, ami­kor a be­já­ra­ti csen­gő újra meg­szó­lalt. Brody hir­te­len moz­du­lat­tal fel­ug­rott, s te­kin­te­te meg­ke­mé­nye­dett. Az asz­ta­lon fek­vő re­vol­ve­rei felé pil­lan­tott.

– Szó­val vissza­jött a nő? – mond­ta ko­mo­ran.

– Ha ő az, ak­kor sincs nála a pisz­to­lya – vi­gasz­tal­tam. – Más ba­rá­tai nin­cse­nek?

– Csak egy – mond­ta ko­mo­ran. – Tor­kig va­gyok már ez­zel a ko­mám­asszony-hol-az-olló já­ték­kal. – Az asz­tal­hoz lé­pett és el­vet­te a col­tot. Le­fe­lé tar­tot­ta a comb­ja mel­lett, és oda­ment az aj­tó­hoz. A bal ke­zét rá­tet­te a ki­lincs gomb­já­ra, el­for­dí­tot­ta, láb­nyi­ra ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és oda­ha­jolt a nyí­lás­ba, szo­ro­san a comb­já­hoz szo­rít­va a fegy­vert.

– Brody? – kér­dez­te egy hang.

Brody vá­la­szolt, nem hal­lot­tam, mit. A két gyors dör­dü­lés el­foj­tott han­got adott. Nyil­ván egé­szen oda­nyom­ták a fér­fi tes­té­hez a fegy­ver csö­vét. Brody meg­in­gott, ne­ki­dőlt az aj­tó­nak, me­lyet tes­té­nek sú­lya döng­ve be­csa­pott. Le­csú­szott az ajtó lap­ján. Lá­bai messze rúg­ták a sző­nye­get. Bal keze le­hul­lott a ki­lincs­ről, és kar­ja puf­fan­va a pad­ló­ra csa­pó­dott. Feje az ajtó szé­lé­hez tá­masz­ko­dott. Nem moz­dult. A colt ott ló­gott a bal ke­zé­ben.

Át­ug­rot­tam a szo­bán, és fél­re­gör­dí­tet­tem, épp annyi­ra, hogy ki tud­jam nyit­ni az aj­tót, és ke­resz­tülp­ré­sel­jem ma­gam raj­ta. Az egyik aj­tó­ból, ép­pen szem­ben, egy asszony bá­mult ki­fe­lé. Ar­cá­ra ki­ült a ré­mü­let, s ka­rom­sze­rű keze a fo­lyo­só irá­nyá­ba mu­ta­tott.

Vé­gig­fu­tot­tam a fo­lyo­són, s a csem­pé­zett lép­csők­nél egy le­fe­lé sza­la­dó em­ber do­bo­gó lép­te­it hal­lot­tam; majd ma­gam is le­fe­lé in­dul­tam a hang után. A föld­szin­ten, ahogy le­ér­tem, épp csön­de­sen be­csu­kó­dott a ház­ka­pu, s sza­la­dó lá­bak csat­tog­tak kint, a kö­ve­ze­ten. El­ér­tem az aj­tót, mi­előtt még be­csu­kó­dott vol­na, fel­rán­tot­tam és ki­ro­han­tam raj­ta. Egy ma­gas, ka­lap nél­kü­li, bőr­ze­kés alak sza­ladt ke­resz­tül az ut­cán át­ló­san, a par­ko­ló ko­csik kö­zött. Meg­for­dult, és va­la­mi fel­lán­golt. Két ne­héz ka­la­pács­ütés csat­tant mö­göt­tem a va­kolt fa­lon. A hosszú alak to­vább­sza­ladt, le­bu­kott két autó kö­zött és el­tűnt.

Meg­állt mel­let­tem egy fér­fi, és meg­kér­dez­te:

– Mi tör­tént?

– Egy kis lö­völ­dö­zés, de még nincs vége – vá­la­szol­tam.

– Jé­zu­som! – A fér­fi be­sza­ladt a ház­ba.

Vé­gig­si­et­tem a jár­dán, le a ko­csim­hoz, be­száll­tam, és be­gyúj­tot­tam a mo­tort. Ki­ka­nya­rod­tam a jár­da mel­lől, és nem túl gyor­san le­fe­lé haj­tot­tam. Az utca má­sik ol­da­lán nem in­dult ko­csi. Mint­ha lé­pé­se­ket hal­lot­tam vol­na, de eb­ben nem vol­tam biz­tos. Más­fél sa­rok­nyit haj­tot­tam le­fe­lé, a ke­resz­te­ző­dés­nél meg­for­dul­tam, és vissza­fe­lé in­dul­tam. Halk fütty­szó hal­lat­szott a jár­da fe­lől. Majd lép­tek zaja. Meg­áll­tam egy par­ko­ló ko­csi mel­lett, ki­száll­tam, be­sik­lot­tam két ko­csi közé, ott le­ku­po­rod­tam. A zse­bem­ből elő­vet­tem Car­men apró re­vol­ve­rét.

A lép­tek han­go­sab­bá vál­tak, a vi­dám fü­työ­ré­szés to­vább foly­ta­tó­dott. Egy pil­la­nat­tal ké­sőbb fel­buk­kant a bőr­ze­ke. Ki­lép­tem a két ko­csi kö­zül, és meg­szó­lí­tot­tam.

A fiú meg­pör­dül­ve fe­lém for­dult, az­tán fel­emel­ke­dett a jobb keze, hogy be­csússzon a ze­ké­je alá. Két sze­me ned­ve­sen csil­lo­gott a ke­rek ut­cai lám­pák fé­nyé­ben. Ra­gyo­gó, fe­ke­te man­du­la­sze­mek, sá­padt, csi­nos arc, hul­lá­mos, fe­ke­te haj­jal, mely mé­lyen elő­re­nőtt a ha­lán­té­ka két ol­da­lán. Va­ló­ban fe­let­tébb csi­nos fiú volt ez a fiú, on­nan a Ge­i­ger bolt­já­ból.

Ott állt, né­mán né­zett rám, jobb keze a ze­ké­je szé­lén nyu­go­dott, de még nem nyúlt be. Én le­fe­lé tar­tot­tam az apró re­vol­vert a lá­bam mel­lett.

– Biz­tos so­kat gon­dol­tál a her­ceg­nőd­re – mond­tam.

– Men­jen a jó… – je­gyez­te meg hal­kan a fiú, s moz­du­lat­la­nul állt a par­ko­ló ko­csik és a jár­da bel­ső ol­da­lát ké­pe­ző más­fél mé­ter ma­gas tám­fal kö­zött.

A tá­vol­ból fel­jaj­dult egy föl­fe­lé kö­ze­le­dő szi­ré­na hang­ja. A fiú feje a hang felé rán­dult. Mel­lé­lép­tem, és be­le­nyom­tam a fegy­ve­re­met a bőr­ze­ké­jé­be.

– Én vagy a zsa­ruk? – kér­dez­tem.

Feje kis­sé ol­dalt bil­lent, mint­ha po­fon vág­tam vol­na.

– Ki maga? – kér­dez­te.

– Ge­i­ger ba­rát­ja.

– Hagy­jon bé­kén, pi­szok stri­ci.

– Ez apró re­vol­ver, fiam. Be­le­eresz­tek egyet a köl­dö­köd­be, és há­rom hó­nap­ba fog tel­ni, amíg egy­ál­ta­lán láb­ra állsz. De láb­ra fogsz áll­ni. És mó­dod lesz be­sé­tál­ni a szép, új gáz­kam­rá­ba, oda­fent Qu­en­tin­ben.

– Men­jen a jó… – mond­ta ő. A keze be­nyúlt a ze­ké­jé­be. Mé­lyeb­ben be­le­nyom­tam a fegy­vert a gyom­rá­ba. Hosszú, halk só­hajt hal­la­tott, keze el­tá­vo­lo­dott a ze­ké­jé­től, s er­nyed­ten ló­gott a tes­te mel­lett. Szé­les vál­lai be­om­lot­tak. – Mit akar tő­lem? – kér­dez­te sut­tog­va.

Be­nyúl­tam a ze­ké­je alá, és ki­húz­tam be­lő­le az au­to­ma­tát.

– Gye­rünk, öcs­kös, a ko­csim­ba.

El­lé­pett mel­let­tem, én meg­ta­szí­tot­tam há­tul­ról.

– A vo­lán mögé, öcsi. Te ve­zetsz.

Be­sik­lott a kor­mány­ke­rék alá, be­ül­tem én is mel­lé.

– Hadd men­jen el a jár­őr­ko­csi fel­fe­lé. Azt fog­ják hin­ni, hogy fél­re­áll­tunk, ami­kor meg­hal­lot­tuk a szi­ré­nát. Az­tán for­dítsd le­fe­lé a ko­csit, ha­za­me­gyünk.

El­tet­tem Car­men re­vol­ve­rét, és a fiú bor­dá­já­nak sze­gez­tem az au­to­ma­tát. Hát­ra­néz­tem az ab­la­kon át. Most már egé­szen han­gos lett a szi­ré­na üvöl­té­se. Két vö­rös lám­pa iz­zott az utca kö­ze­pén. Meg­nőt­tek, egy­be­ol­vad­tak, az­tán a ko­csi vad ro­baj­jal el­hú­zott mel­let­tünk.

– In­díts – mond­tam.

A fiú be­gyúj­tot­ta a ko­csit, és le­fe­lé in­dult.

– Ha­za­me­gyünk – mond­tam. – A La­ver­ne Ter­race-ra.

Sima ajka el­fin­to­ro­dott. Nyu­gat felé for­dult a ko­csi­val a Frank­li­non.

– Naiv em­ber vagy. Hogy hív­nak?

– Ca­rol Lund­gren – mond­ta élet­te­le­nül.

– Nem a meg­fe­le­lő ma­da­rat lőt­ted le, Ca­rol. Joe Brody nem gyil­kol­ta meg a her­ceg­nő­det.

Mon­dott há­rom szót és to­vább­haj­tott.