XXI.

Messze el­ke­rül­tem a Stern­wood csa­lá­dot. Vissza­tér­tem az iro­dám­ba, le­ül­tem a for­gó­szé­kem­be, és a lá­ba­mat ló­bál­va meg­pró­bál­tam tisz­táz­ni ma­gam­ban a hely­ze­tet. He­ves szél ost­ro­mol­ta az ab­la­ko­kat, s a szom­szé­dos szál­ló olaj­ka­zán­jai ál­tal ter­melt ko­rom be­áram­lott a szo­bám­ba, s úgy höm­pöly­gött vé­gig raj­ta, mint a le­ka­szált gaz egy kül­vá­ro­si grun­don. Arra gon­dol­tam, hogy ide­je len­ne el­men­ni ebé­del­ni, meg arra, hogy az élet meg­le­he­tő­sen egy­han­gú, és hogy va­ló­szí­nű­leg épp­ilyen egy­han­gú lesz ak­kor is, ha iszom egyet, to­váb­bá, ha eb­ben az órá­ban in­nék egyet, egy szál ma­gam­ban, ab­ban egyéb­ként sem ta­lál­nék sem­mi él­ve­ze­tet. Ezen gon­dol­koz­tam, ami­kor fel­hí­vott Nor­ris. A maga ud­va­ri­as mo­do­rá­ban kö­zöl­te, hogy Stern­wood tá­bor­nok nem érzi egé­szen jól ma­gát, és hogy fel­ol­vas­tak neki bi­zo­nyos új­ság­cik­ke­ket, s en­nek, alap­ján úgy gon­dol­ja, hogy az én nyo­mo­zá­som be­fe­je­zett­nek te­kint­he­tő.

– Ami Ge­i­gert il­le­ti, igen – mond­tam. – Nem lőt­tem le, ezt re­mé­lem, tud­ják.

– A tá­bor­nok úr nem is té­te­le­zett fel ilyes­mit ön­ről, Mr. Mar­lo­we.

– Tud a tá­bor­nok úr azok­ról a fény­ké­pek­ről, me­lyek Mrs. Re­g­an­nak ag­go­dal­mat okoz­tak?

– Nem, uram. Sem­mit a vi­lá­gon.

– Maga tud­ta, mi volt az, amit a tá­bor­nok úr át­adott ne­kem?

– Igen, uram. Úgy hi­szem, há­rom vál­tó és egy név­jegy.

– He­lyes. Vissza fo­gom jut­tat­ni őket. Ami a fény­ké­pe­ket il­le­ti, azo­kat, úgy gon­do­lom, a leg­he­lye­sebb, ha min­den to­váb­bi nél­kül meg­sem­mi­sí­tem.

– Igen­is, uram. Mrs. Re­gan több­ször pró­bál­ta el­ér­ni önt az el­múlt éj­sza­ka fo­lya­mán…

– El­men­tem a vá­ros­ba, és le­it­tam ma­ga­mat – fe­lel­tem.

– Igen. Meg va­gyok győ­ződ­ve, uram, hogy erre szük­sé­ge volt. A tá­bor­nok úr uta­sí­tott, hogy jut­tas­sak el ön­nek egy öt­száz dol­lár­ról szó­ló csek­ket. Ki­elé­gí­tő lesz ez?

– Több mint bő­sé­ges – mond­tam.

– És úgy gon­do­lom, ez­zel ezt a kel­le­met­len ese­tet le­zárt­nak te­kint­het­jük.

– Ó, hogy­ne. Le­zárt­nak, olyan biz­to­san le­zárt­nak, mint egy pán­cél­szek­rényt, ame­lyen el­rom­lott a zá­ró­mű.

– Kö­szö­nöm, uram. Biz­tos va­gyok afe­lől, hogy va­la­mennyi­en nagy­ra ér­té­kel­jük, amit tett. A tá­bor­nok úr, mi­helyt va­la­mi­vel job­ban érzi ma­gát, re­mél­he­tő­en a hol­na­pi nap fo­lya­mán, sze­ret­ne sze­mé­lye­sen is kö­szö­ne­tet mon­da­ni ön­nek.

– Pom­pás – fe­lel­tem. – Ki­me­gyek, és meg­kós­to­lom is­mét a bran­dy­jét, ez­út­tal al­kal­ma­sint pezs­gő­vel.

– Gon­dos­kod­ni fo­gok róla, hogy az ital kel­lő­en be­hűt­ve vár­ja önt – mond­ta az öreg­fiú, s szin­te de­rűs mo­soly­gást érez­tem a hang­já­ban.

Ez volt az egész. El­bú­csúz­tunk, és le­tet­tük a kagy­lót. A ko­rom­mal együtt a szem­köz­ti ká­vé­zó il­la­tai is be­árad­tak az ab­la­kon, de nem kel­tet­ték fel az ét­vá­gya­mat. Így hát elő­vet­tem az iro­dai üve­ge­met, meg­it­tam egy po­hár­ral, és sza­bad­já­ra en­ged­tem az ön­ér­ze­te­met.

Ki­szá­mol­tam a dol­got az uj­ja­i­mon. Rozs­dás Re­gan fa­kép­nél ha­gyott egy ra­kás pénzt és egy szép fe­le­sé­get, és ne­ki­vá­gott a vi­lág­nak a ké­tes, sző­ke asszonnyal, aki töb­bé-ke­vés­bé tör­vé­nyes fe­le­sé­ge volt az Ed­die Mars nevű hi­va­tá­sos bű­nö­ző­nek. Vá­rat­la­nul ment el, bú­csú nél­kül, s erre szám­ta­lan oka le­he­tett. A tá­bor­nok túl büsz­ke, vagy ta­lán az első be­szél­ge­té­sünk al­kal­má­val még túl óva­tos volt ah­hoz, hogy meg­mond­ja, az El­tűnt Sze­mé­lyek Osz­tá­lya kéz­be vet­te az ügyet. Az osz­tály em­be­rei azon­ban te­he­tet­le­nül áll­tak a fel­adat előtt, és nyil­ván­va­ló­an meg vol­tak győ­ződ­ve, hogy nem is ér­de­mes ve­sződ­ni vele. Bár­mit tett is Re­gan, az ő dol­ga volt. Ab­ban egyet­ér­tet­tem Gre­go­ry szá­za­dos­sal, hogy igen va­ló­szí­nűt­len, hogy Ed­die Mars ket­tős gyil­kos­ság­ba ke­ve­red­jen pusz­tán azért, mert a cso­da­ba­ba, aki­vel ő még csak nem is élt együtt, egy má­sik fér­fi­val le­lé­pett. Le­het, hogy bor­sot tört az orra alá az eset, de biz­nisz, az biz­nisz; amel­lett Holly­wood­ban nem köp­hetsz egyet úgy, hogy ne egy fa­cér cso­da­ba­bát ta­lálj el vele. Ha egy na­gyobb pénz­összeg is el­tűnt vol­na, az per­sze más hely­ze­tet te­rem­te­ne. Csak­hogy Ed­die Mars szá­má­ra ti­zen­öt rongy nem na­gyobb összeg. Ed­die nem olyan Brody-féle, má­sod­osz­tá­lyú apacs.

Ge­i­ger ha­lott, és Car­men­nek most va­la­mi más sö­tét fi­gu­rát kell ke­res­nie, aki­vel eg­zo­ti­ku­san mi­xelt pi­á­kat ihat. Nem tar­tot­tam va­ló­szí­nű­nek, hogy e szán­dé­ká­ban bár­mi­ne­mű ne­héz­ség­re buk­kan­jon. Csak annyit kell ten­nie, hogy pél­dá­ul öt per­cig áll az ut­ca­sar­kon, és fé­lén­ken néz. Re­mél­tem, hogy a kö­vet­ke­ző stri­ci, aki ki­ve­ti rá a há­ló­ját, va­la­mi­vel kö­nyö­rü­le­te­seb­ben fog el­bán­ni vele, s in­kább hosszú táv­ra dol­go­zik majd, mint azon­na­li ha­szon­ra.

Mrs. Re­gan elég jól is­mer­te Ed­die Mar­sot ah­hoz, hogy pénzt kér­jen tőle köl­csön. Ez ért­he­tő, hogy­ha hoz­zá járt ru­let­tez­ni, és meg­bíz­ha­tó ve­szí­tő volt. Nincs olyan já­ték­bar­lang-tu­laj­do­nos, aki, ha úgy for­dul, ne adna köl­csönt a jó kli­en­sé­nek. Et­től el­te­kint­ve mind­ket­tő­jü­ket kö­zös ér­dek is fűz­te Re­gan­hoz. Ő volt a fér­je az asszony­nak, és ő szö­kött meg Ed­die Mars fe­le­sé­gé­vel. Ca­rol Lund­grent, a kor­lá­to­zott szó­kin­csű, ifjú gyil­kost most hosszú-hosszú idő­re ki fog­ják von­ni a for­ga­lom­ból, még ab­ban az eset­ben is, ha nem kö­tö­zik oda egy sav­val telt tar­tály fö­lött álló szék­be. Nem fog­ják oda­köt­ni, mert ő majd ke­gyel­mi kér­vényt nyújt be, s ez­zel még pénzt is ta­ka­rít meg az or­szág­nak. Mind azt te­szik, ha nem tud­nak meg­fi­zet­ni va­la­mi nagy­me­nő ügy­vé­det. Ag­nes Lo­zel­le-t mint ko­ro­na­ta­nút a rend­őr­sé­gen tart­ják. Ha Ca­rol ke­gyel­mi kér­vényt nyújt be, őrá nem lesz szük­ség, s ha a fiú vád­eme­lés­kor bű­nös­nek vall­ja ma­gát, a nőt sza­ba­don en­ge­dik. A Ge­i­ger üz­le­té­vel kap­cso­la­tos dol­go­kat nyil­ván nem óhajt­ják szel­lőz­tet­ni, et­től el­te­kint­ve pe­dig sem­mi ter­he­lő nem szól Ag­nes el­len.

Hát­ra­va­gyok én. Én el­tit­kol­tam egy gyil­kos­sá­got, és hu­szon­négy óra hosszat vissza­tar­tot­tam a bi­zo­nyí­té­ko­kat, de egye­lő­re sza­bad­lá­bon já­rok, és út­ban van egy öt­száz dol­lá­ros csek­kem. A leg­oko­sabb te­hát, amit te­he­tek, ha meg­iszom még egy po­hár­ral, és el­fe­lej­tem az egész his­tó­ri­át.

Mint­hogy nyil­ván­va­ló­an ez lett vol­na a leg­oko­sabb, amit te­het­tem, fel­hív­tam Ed­die Mar­sot, és meg­mond­tam neki, hogy még az­nap este le­sza­la­dok Las Ol­in­das­ba, be­szél­ni aka­rok vele. Mert ilyen okos fic­kó va­gyok én.

Ki­lenc óra táj­ban ér­tem le, a ma­ga­san álló, ri­deg, ok­tó­be­ri hold ak­kor­ra be­le­ve­szett a par­ti köd fel­ső ré­te­ge­i­be. A Cypress Klub a vá­ros má­sik vé­gén volt: zegzu­gos, fa­vá­zas épü­let, va­la­ha egy De Ca­zens nevű, gaz­dag em­ber nyá­ri lak­he­lye volt, ké­sőbb szál­lo­dá­vá ala­kí­tot­ták át. Ek­kor nagy, sö­tét, kí­vül ko­pott épü­let volt, el­ve­szett a szél­csa­var­ta mon­te­rey cip­ru­sok sű­rű­jé­ben, me­lyek­ről a ne­vét kap­ta. Ha­tal­mas, ci­rá­dás tor­ná­cok nyúl­tak ki be­lő­le, tor­nyok emel­ked­tek min­den­fe­lé, a nagy ab­la­kok kö­rül szí­nes üveg­mo­za­ik, há­tul ha­tal­mas, üres fé­sze­rek; min­den­ben a nosz­tal­gia ha­nyat­ló lég­kö­re… Ed­die Mars kí­vül­ről nagy­já­ból úgy hagy­ta az épü­le­tet, ahogy ta­lál­ta, s nem igye­ke­zett át­ala­kí­ta­ni egy Met­ro-Goldwyn-Ma­yer-pro­duk­ció dísz­le­té­vé. A ko­csi­mat lent hagy­tam az ut­cán, a ser­ce­gő ív­lám­pák alatt, és egy ásott, ka­vi­csos ös­vé­nyen be­sé­tál­tam a fő­be­já­rat­hoz. A két­so­ros por­tás­ka­bá­tot vi­se­lő aj­tón­ál­ló be­en­ge­dett a nagy, ko­mor és csön­des elő­csar­nok­ba, mely­ből fe­hér tölgy­fa lép­cső ka­nyar­gott fen­sé­ge­sen a ho­má­lyos eme­let­re. Meg­iga­zí­tot­tam a ka­la­po­mat és a ka­bá­to­mat; vár­tam, hall­gat­tam a ne­héz ket­tős aj­tók mö­gül ki­szű­rő­dő ze­nét és a hang­za­vart. Mint­ha na­gyon messzi­ről jött vol­na mind­ez, nem is ugyan­ab­ból a vi­lág­ból, mely­ben maga az épü­let állt. Az­tán ki­jött az aj­tón a vé­kony, tész­ta­ké­pű fér­fi, aki oda­át járt Ge­i­ger­nél Ed­die Mars és a pro­fi­bu­nyós tár­sa­sá­gá­ban; si­vá­ran rám mo­soly­gott, és a sző­nyeg­gel bur­kolt fo­lyo­són ma­gá­val vitt a fő­nö­ke iro­dá­já­ba.

Négy­szög­le­tes te­rem volt ez, be­mé­lye­dő fül­ké­ben el­he­lye­zett ódon ab­lak­kal; a kő­kan­dal­ló­ban lus­tán égett né­hány bo­ró­ka­tus­kó. Fa­la­it dió­fá­val bur­kol­ták, s a bur­ko­ló­la­pok fö­lött ki­fa­kult da­maszt­sze­gély hú­zó­dott. A mennye­zet ma­ga­san volt. A hi­deg ten­ger sza­ga ér­ző­dött a szo­bá­ban.

Ed­die Mars sá­padt szí­nű író­asz­ta­la nem il­lett a szo­bá­hoz, mint ahogy sem­mi olyan tárgy nem il­lett hoz­zá, amely 1900 után ké­szült. A sző­nye­ge olyan szí­nű volt, mint a flo­ri­dai na­pon le­bar­nult bőr. A sa­rok­ban bár­szek­rény állt, a te­te­jén be­épí­tett rá­dió, s egy sza­mo­vár mel­lett, réz­tál­cán, sév­res-i por­ce­lán tea­kész­let. Kí­ván­csi vol­tam, ezt ki­nek ké­szí­tet­ték oda. A sa­rok­ban egy ajtó nyílt, mely­re pán­cél­szek­rény­zá­rat sze­rel­tek.

Ed­die Mars tár­sa­sá­gi mo­sollyal kö­ze­le­dett fe­lém, ke­zet ráz­tunk, és ő a mac­kó felé bö­kött az ál­lá­val.

– Ha ez nem vol­na itt kint, ol­csó zsák­má­nya len­nék a ne­héz fi­úk­nak – mond­ta de­rű­sen. – A he­lyi jó­zsik min­den reg­gel át­ugor­nak hoz­zám, és vé­gig­né­zik, ahogy ki­nyi­tom. Meg­ál­la­po­dá­som van ve­lük.

– Em­lí­tet­te, hogy tar­to­gat va­la­mit az én szá­mom­ra – szól­tam. – Mi az?

– Hova sza­lad annyi­ra? Igyon ve­lem egyet, ül­jön le egy ki­csit.

– Egy­ál­ta­lán nem sza­la­dok. Csak ép­pen mi ket­tőnk­nek nincs mit be­szél­get­nünk egy­más­sal.

– Meg­iszik ve­lem egy po­hár­ká­val; jól fog esni – mond­ta. Ke­vert két po­hár italt, az enyé­met le­tet­te egy bőr­szék mel­lé, maga ke­reszt­be tett láb­bal oda­állt az asz­tal­hoz, egyik ke­zét éj­kék szmo­king­ja zse­bé­be téve úgy, hogy a hü­velyk­uj­ja kí­vül ma­rad­jon, s kör­mén vissza­ve­rőd­jön a vil­lany­fény. Szmo­king­ban va­la­mi­vel ke­mé­nyebb le­gény­nek tet­szett, mint szür­ke fla­nell­ben, de en­gem vál­to­zat­la­nul zso­ké­ra em­lé­kez­te­tett. It­tunk, és bic­cen­tet­tünk egy­más felé.

– Járt már itt va­la­ha? – kér­dez­te.

– A szesz­ti­la­lom ide­jén. Nem tu­dok él­ve­ze­tet ta­lál­ni a ha­zárd­já­ték­ban.

– Ha csak pénz­re megy, ak­kor nem – mo­soly­gott. – Be­néz­het­ne ma éj­sza­ka. Egy ba­rát­nő­je van itt, oda­bent ját­szik a gép­nél. Azt hal­lom, egész jól megy neki a já­ték. Vi­vi­an Re­gan az.

Be­le­kor­tyol­tam a po­ha­ram­ba, és el­vet­tem egyet kez­dő­be­tűk­kel el­lá­tott ci­ga­ret­tá­i­ból.

– Csak­nem él­vez­tem, ahogy ezt az ügyet teg­nap el­in­téz­te – mond­ta. – Ak­kor meg­ha­ra­gí­tott, de utóbb be­lát­tam, hogy iga­za volt. Mi ket­tőnk­nek meg kell ér­te­nünk egy­mást. Mennyi­vel tar­to­zom ma­gá­nak.

– Va­jon mi­ért?

– Csak nagy óva­to­san, igaz? Meg­van­nak ne­kem a ma­gam csa­tor­nái a fő­ka­pi­tány­ság felé, ha nem így vol­na, most nem itt áll­nék. Én­hoz­zám ab­ban a vál­to­zat­ban jut­nak el az ese­mé­nyek, ahogy meg­tör­tén­tek, és nem ahogy az új­sá­gok hoz­zák. – Ki­vil­lan­tak nagy, fe­hér fo­gai.

– Mennyit ka­pott? – kér­dez­tem én.

– Ugye nem pénz­ről be­szél?

– Fel­vi­lá­go­sí­tás­ra gon­dol­tam.

– Fel­vi­lá­go­sí­tás­ra? Mi­ről?

– Rö­vid az em­lé­ke­ze­te. Re­gan­ról.

– Ja, ez. – Meg­ló­bál­ta csil­lo­gó kör­mét az egyik bronz­lám­pá­ból a mennye­zet felé ára­dó fény­nya­láb­ban. – Úgy tu­dom, ezt a fel­vi­lá­go­sí­tást már maga is meg­kap­ta. Úgy érez­tem, hogy bi­zo­nyos tisz­te­let­díj­jal tar­to­zom ma­gá­nak. Hoz­zá­szok­tam, hogy meg­fi­zes­sem az árát, ha va­la­ki tisz­tes­sé­ge­sen vi­sel­ke­dik ve­lem.

– Nem azért jöt­tem le ide, hogy ma­gát meg­vág­jam. En­gem azért, amit te­szek, meg­fi­zet­nek. Nem so­kat ka­pok a maga nor­mái sze­rint ítél­ve, de nem ha­lok éhen. Van egy arany­sza­bály ná­lam: egy­szer­re csak egy ügy­fél­nek dol­go­zom. Ugye nem maga tet­te hi­deg­re Re­gant?

– Nem. Azt hit­te, hogy én vol­tam az?

– El tud­nám kép­zel­ni ma­gá­ról.

Ne­ve­tett:

– Tré­fál.

Én is ne­vet­tem:

– Tré­fá­lok, per­sze. Sose lát­tam Re­gant, de lát­tam a fény­ké­pét. Ma­gá­nak nincs meg a kel­lő sze­mély­ze­te erre a mun­ká­ra. S ha már itt tar­tunk, töb­bé ne küld­jön hoz­zám re­vol­ver­hő­sö­ket a pa­ran­csa­i­val. Eset­leg el­fog az ide­ges­ség, és le ta­lá­lom ütni va­la­me­lyi­ket.

A tűz­be bá­mult a po­ha­rán át, majd le­tet­te a po­ha­rat az asz­tal szé­lé­re, és egy va­ló­di ba­tiszt­zseb­ken­dő­vel meg­tö­röl­te a szá­ját.

– Nem rossz a szö­ve­ge – mond­ta. – De az a gya­núm, hogy egy kis ha­sa­lá­sért sem megy a szom­széd­ba. Ma­gát nem iz­gat­ja iga­zán Re­gan, ugye?

– Nem, hi­va­tal­ból nem. Nem kért fel rá sen­ki. De is­me­rek va­la­kit, aki sze­ret­né tud­ni, hogy hol van.

– Ki­sebb gond­ja is na­gyobb an­nak a nő­nek – vá­la­szol­ta.

– Az ap­já­ra gon­do­lok.

Is­mét meg­tö­röl­te a szá­ját, és meg­néz­te a zseb­ken­dőt, mint­ha csak azt vár­ná, hogy vér­csep­pet ta­lál raj­ta. Össze­von­ta sűrű, szür­ke szem­öl­dö­két, és meg­va­kar­ta vi­har­vert or­rát.

– Ge­i­ger meg akar­ta zsa­rol­ni a tá­bor­no­kot – mond­tam. – A tá­bor­nok nem is­mer­né be, de azt hi­szem, egy kis­sé at­tól tar­tott, hogy Re­gan le­het a do­log mö­gött.

Ed­die Mars ne­ve­tett.

– Aha! Ezt a hú­zást min­den­ki­vel meg­csi­nál­ta Ge­i­ger. Ki­mon­dot­tan a sa­ját sza­ba­dal­ma volt. Kö­te­lez­vé­nye­ket szer­zett em­be­rek­től, me­lyek sza­bá­lyo­san fes­tet­tek, bi­zo­nyo­san sza­bá­lyo­sak is vol­tak, el­te­kint­ve at­tól az egy do­log­tól, hogy ő nem in­dí­tott vol­na pert ezek alap­ján. Az­tán úri gesz­tus­sal át­ad­ta a kö­te­lez­vé­nye­ket, és ott­ma­radt üres kéz­zel. Ha ászt hú­zott, ak­kor va­la­mi­től félt a pá­ci­ens, és ő mun­ká­ba vet­te. Ha meg nem hú­zott ászt, egy­sze­rű­en dob­ta az egész ügyet.

– Dör­zsölt fic­kó – mond­tam. – Csak­ugyan dob­ta az egé­szet. Dob­ta, és utá­na pottyant maga is. És hon­nan tud­ja mind­ezt maga?

Tü­rel­met­le­nül meg­von­ta a vál­lát.

– Bár a fe­lét se tud­nám an­nak a ren­ge­teg his­tó­ri­á­nak, ami­vel mind én­hoz­zám jön­nek. A leg­rosszabb be­fek­te­tés az én kö­re­im­ben a má­sok ügye­i­ről tud­ni. Szó­val, ha csak a Ge­i­ger-ügy fog­lal­koz­tat­ta, az le van zár­va.

– Le van zár­va, és én meg va­gyok fi­zet­ve érte.

– Ezt saj­ná­lom. Öröm­mel lát­nám, ha az öreg Stern­wood fel­fo­gad­na tisz­tes­sé­ges fi­ze­tés­sel va­la­mi olyas­fé­le ve­te­ránt, mint maga, hogy he­ten­ként leg­alább né­hány éj­sza­kán ott­hon tart­sa a lá­nya­it.

– Mi­ért?

El­hú­zó­dott a szá­ja.

– Csak baj van ve­lük. Itt van pél­dá­ul a fe­ke­te. Csak a fe­jem fáj tőle, hogy le­jár ide. Ha ve­szít, nem tud­ja ab­ba­hagy­ni, és én itt ál­lok a vé­gén egy ma­rék pa­pi­ros­sal, amik­re sen­ki nem fog egy fil­lért fi­zet­ni. Nincs sa­ját pén­ze a já­ra­dé­kán kí­vül, és hogy az öreg­úr vég­ren­de­le­té­ben mi van, azt csak a jó ég tud­ja. Ha nyer, ak­kor meg ha­za­hord­ja a pén­ze­met.

– Más­nap este vissza­kap­ja.

– Egy ré­szét vissza­ka­pom, de hosszú tá­von csak én ma­ra­dok a vesz­tes.

Ko­mo­lyan né­zett rám, mint­ha ezt jól az eszem­be akar­ná vés­ni. Sze­ret­tem vol­na tud­ni, hogy va­jon mi­ért tart­ja egy­ál­ta­lán szük­sé­ges­nek, hogy mind­ezt el­mond­ja ne­kem. Ásí­tot­tam egyet, és ki­it­tam a whis­kym ma­ra­dé­kát.

– Ki­me­gyek, kö­rül­né­zek egy ki­csit a já­ték­bar­lang­já­ban – mond­tam.

– Hogy­ne, tes­sék csak – a pán­cél­szek­rény mel­lett nyí­ló aj­tó­ra mu­ta­tott. – Er­re­fe­lé ki­jut köz­vet­le­nül az asz­ta­lok mögé.

– In­kább ar­ról men­nék, ahol a ba­le­kok jár­nak.

– Oké. Ahogy óhajt­ja. Áll a ba­rát­ság, nem­de, paj­tás?

– Hogy­ne – fe­lel­tem, és ke­zet ráz­tunk.

– Egy­szer ta­lán még te­he­tek ma­gá­nak va­la­mi iga­zi szí­ves­sé­get – mond­ta. – Ez­út­tal meg­ka­pott Gre­go­ry­tól min­dent.

– Szó­val rész­ben ő is a maga tu­laj­do­na.

– Ó, nem kell olyan sö­té­ten lát­ni a dol­go­kat. Ba­rá­tok va­gyunk, sem­mi több.

Rá­me­red­tem egy pil­la­na­tig, az­u­tán oda­lép­tem ah­hoz az aj­tó­hoz, ame­lyen be­jöt­tem. Vissza­néz­tem rá, már a nyi­tott aj­tó­ból.

– Mond­ja, ugye nem a maga em­be­re kö­vet en­gem egy szür­ke Ply­mouth­ban vá­ros­szer­te?

Hir­te­len tág­ra nyílt a sze­me. Lát­ha­tó­an meg­ütő­dött.

– A fe­né­be. Nem. Mi­ért len­ne az jó ne­kem?

– Fo­gal­mam sincs róla – mond­tam és ki­lép­tem. A meg­le­pe­té­se elég őszin­té­nek lát­szott ah­hoz, hogy el­higgyem. Úgy lát­tam, hogy né­mi­leg még ag­gasz­tot­ta is a do­log. Nem tud­tam el­kép­zel­ni, hogy erre mi oka le­het.