NAGYSZERŰ MEGINT ITTHON!

 

 

– Igyekezz már, Allan!

– Haza... vissza a Földre megint!

Az asszony szíve hevesen dobogott.

– Csak egy pillanat! – A nő idegesen téblábolt, míg a férje még egyszer végigfutott a kiürített lakáson. A Hold-Föld járatok teherszállítási tarifái miatt szamárság lett volna hazaszállítaniuk minden holmijukat. A férfi kezében lévő táska tartalmán kívül minden egyebet pénzzé tettek. Elégedetten csatlakozott hát az asszonyhoz a felvonónál. Fölmentek a hivatali szintre és megkeresték az ajtót, amelyen a

 

LUNA CITY KÖZÖSSÉGI TÁRSULÁS – Anna Stone, Szolgáltatási Igazgató

 

feliratú tábla díszelgett.

Miss Stone komor tekintettel vette át a kulcsaikat. – Mr. és Mrs. MacRae. Szóval mégis itt hagynak bennünket?

– Csak nem gondolta, hogy megváltoztatjuk a döntésünket? – vetette oda szúrósan Josephine.

– Nem – vonta meg a vállát az igazgató. – Már vagy három éve sejtem, hogy visszamennek... annyit panaszkodtak.

– Hogy én panaszk... Miss Stone, én éppolyan türelemmel viseltem ennek a mesterséges nyomáson tartott egérlyuknak minden kellemetlenségét, mint bárki más. Magát személyesen semmiért sem hibáztatom, de...

– Ugyan, ne heveskedj, Jo! – intette nyugalomra a férje.

– Sajnálom, Miss Stone – pirult el Josephine arca.

– Semmiség. Éppen csak másképpen látjuk a dolgokat. Én már akkor is itt voltam, amikor Luna City mindössze három, olyan alagutakkal összekötött, légszigetelt pléhkunyhóból állt, amelyek között csak négykézláb közlekedhettünk.

Feléjük nyújtotta férfiasan szögletes kezét.

– Remélem, élvezik majd, hogy ismét földi malacok lehetnek, őszintén mondom. Nos, tüzes rakétákat, jó utat és szerencsés földreszállást!

– Még hogy földi malacok! – méltatlankodott Josephine, már a felvonóban. – Csak azért, mert ragaszkodunk a szülőbolygónkhoz, ahol az ember néha friss levegőt is szívhat...

– Hisz te is használod ezt a szót – jegyezte meg Allan.

– De csak azokra, akik sohasem voltak távol a Terrától.

– Hányszor mondogattuk mindketten, bárcsak lett volna annyi eszünk, hogy sohase jöjjünk el a Földről. A szívünk mélyén mégiscsak földi malacok vagyunk.

– Igen, de azért... ó, Allan, igazán utálatos vagy! Ez életem legboldogabb napja, hát te nem örülsz, hogy hazamegyünk? Igazán nem?

– Hogyne örülnék. Nagyszerű lesz megint otthon. Lovagolhatunk. Sízhetünk.

– És operába járunk. Valóságos, eleven, nagy operaházba. És Allan, egy-két hetet föltétlen el kell töltenünk Manhattanben, mielőtt leköltöznénk vidékre.

– Mintha az esőt akartad volna érezni az arcodon...

– Igen, azt is! Mindent egyszerre akarok és már alig várom! Ó, drágám, olyan ez, mint amikor börtönből szabadul az ember. – És szorosan a férfihoz simult.

– Na, ne nyafogj már! – fejtette le magáról az asszony ölelő karját Allan, mikor a lift megállt.

– Ronda alak vagy, Allan – suttogta a nő álmodozón. – Olyan boldog vagyok!

Egy pillanatra megálltak a bank folyosóján. A National City Bank hivatalnoka már előkészítette az utalványaikat.

– Szóval, hazamennek? Itt írják alá és egy-egy ujjlenyomatot is kérek. Irigylem magukat.

Majd vadásznak, pecáznak...

– Én inkább a szörfözést kedvelem, meg a vitorlázást.

– Én meg – fűzte hozzá Jo – egyszerűen zöld fákat és kék eget szeretnék látni.

– Tudom, mit érez – bólogatott a hivatalnok. – De régen volt és milyen messze van. Hát, jó mulatást! Három hónapot vagy tán fél évet is kivettek?

– Nem jövünk vissza – jelentette ki Allan határozottan. – Elég volt ebből az életből három évig... akár a halak valami akváriumban.

– Vagy úgy! – A hivatalnok elébük tolta a papírokat és kifejezéstelen hangon hozzátette: – Nos... tüzes rakétákat!

– Köszönjük. – Fölmentek a felszín alatti szintre és ráléptek a rakétakikötőbe vivő, az egész várost átszelő mozgójárdára. A járda alagútja egy helyen kibukkant a felszínre és túlnyomásos panorámafolyosóvá változott. A nyugati ablaksávon kiláttak a Hold felszínére, a távoli hegyekre és mögöttük a Földre. Hatalmas, zöld és nagyszerű látványra a fekete holdi égbolton, a rezzenetlenül fénylő csillagok között azonnal könnyeket csalt Jo szemébe.

Otthon... az a csodálatos bolygó az ő otthona! Allan tárgyilagosabban szemlélte, a greenwichi időre gondolt. A napfölkelte vonala éppen megérintette Dél-Amerikát. Nyolc húsz körül járhat az idő... jobb lesz, ha sietnek!

A mozgójárdáról lelépve egyenesen barátjaik karjába futottak. Néhányan kijöttek, hogy elköszönjenek tőlük.

– Hé... hol kóvályogtatok, ti csavargók? A „Manó” hét perc múlva startol.

– Ó, mi nem azzal megyünk – dörmögte MacRae –, nem, nem, uram!

– Hogy, nem azzal? Nem mentek? Hát mégis meggondoltátok?

– Ne is törődj vele, Jack! – kacagott föl Josephine. – Inkább az expresszt választottuk. Elcseréltük a helyünket... szóval még jó húsz percünk van.

– Ahaa! Egy gazdag turistapár!

– Ó, az árkülönbség nem is olyan nagy és semmi kedvem a kétszeri átszálláshoz meg az egész hetes űrbéli várakozáshoz, míg végre leszállhatunk, amikor két nap alatt is otthon lehetünk. – És az asszony jelentőségteljesen megsimogatta csupasz hasát.

– Nem bírja a szabad repülést, Jack – magyarázta Allan józanul.

– Igaz, azt én sem... múltkor is egész úton rosszul voltam. De remélem, neked semmi bajod sem lesz, Jo. Már régen hozzászoktál a holdi súlyodhoz.

– Meglehet – bólogatott az asszony –, de azért jókora a különbség a hatodrésznyi súly és a súlytalanság között.

– Ide figyelj, Josephine MacRae – szólt közbe Jack Crail felesége –, képes vagy kockára tenni az életedet egy atommeghajtású rakétában?

– Miféle kockázat, drágám? Hiszen te is az atomlaborban dolgozol.

– Hmmm! A laborban megteszünk minden óvintézkedést. A Kereskedelmi Bizottságnak sohasem kellett volna engedélyeznie ezt az expresszjáratot. Lehet, hogy kicsit régimódi vagyok, de én ugyanazon az úton megyek vissza, ahogyan jöttem... az űrkikötőn és Égi New Yorkon keresztül, jó öreg, megbízható, folyékony hajtóanyagú rakétán.

– Ne ijesztgesd már, Emma! – intette le a feleségét Crail. – Régen gatyába rázták már ezeket az új hajókat is.

– Mégsem hiszek bennük. Én...

– Ugyan, hagyjuk – szólt közbe Allan –, a dolog el van intézve, és különben is még oda kell érnünk az expressz kilövőállásához. Viszlát. Mindenki! Köszönjük, hogy kikísértetek, örömünkre volt az ismeretség. Ha visszatértek ti is az Úr országába, keressetek föl bennünket!

– Viszontlátásra, gyerekek! Isten veled, Jo... minden jót, Allan! Add át üdvözletemet a Broadwaynek! Sok szerencsét... föltétlenül írjatok! Viszlátásra! Jó utat! Tüzes rakétákat! Fölmutatták a jegyeiket, beléptek a légzsilipbe és bemásztak a kikötő és a tulajdonképpeni kilövőállomás között közlekedő repülőbe. – Csatolják be magukat, emberek! – szólt hátra a válla fölött a pilóta.

Jo és Allan sietve letelepedett ülésére. A zárólemez föltárult, kinyílt előttük a légmentes alagút, öt perc múlva bukkantak elő vagy húszmérföldnyire, a dombok mögött, amelyek Luna City völgyét védelmezték az expresszjáratok radioaktív lobbanásaitól.

A „Karvaly” fedélzetén egy misszionárius családdal osztoztak egy kabinon. Doktor Simmons tiszteletes úgy érezte, meg kell magyaráznia, miért utazik ilyen fényűző körülmények között.

– A gyerek miatt – mormolta, mialatt a felesége bepólyálta a csöppnyi kislányt a két felnőttülés között függőágyszerűen kifeszített gyorsulási bölcsőbe.

– Még sohasem járt az űrben, ezért nem kockáztatjuk, hogy napokig egyfolytában rosszul legyen.

A sziréna figyelmeztető bődülésére valamennyien beszíjazták magukat. Jo érezte, amint hevesen dobban a szíve. Végre... végre-valahára!

A hajtóművek felbömböltek és belepréselték őket a párnázott heverőkbe. Jo sohasem gondolta volna, hogy valaha ilyen nehéznek érzi majd magát. Rosszabb volt, sokkal rosszabb, mint annak idején idefelé. A gyerek a gyorsulás egész ideje alatt rémülettel a szemében sírdogált. Végtelen hosszú idő után rájuk tört a súlytalanság, amint a hajó normális utazósebességére váltott. Amikor a szörnyű, bénító súlytól megszabadult, Jo a szívét is olyan könnyűnek érezte, akár a testét. Allan kikapcsolta felső biztonsági övét és fölült.

– Hogy érzed magad, kicsim?

– Ó, pompásan! – Jo is kikapcsolta magát és feléfordult. Hirtelen csuklott egyet. – Legalábbis azt hiszem – tette hozzá.

Öt perccel később már nem hit dolga volt számára az egész. A legszívesebben helyben meghalt volna. Allan kilebegett a fülkéből, megkereste a hajó orvosát, aki beadott az asszonynak egy injekciót. Megvárta, míg hatni kezd a nyugtató, akkor kivonult a szalonba, hogy kipróbálja saját, űrbetegség elleni receptjét, a „mamaféle tengeribetegség-pirulát” egy kis pezsgővel leöblítve. Azonnal rá kellett jönnie, hogy ez a két csodaszer most nem segít rajta... vagy talán nem kellett volna összekevernie őket.

A kis Glória Simmons nem volt űrbeteg. Mulatságosnak találta a súlytalanságot és vígan elpattant a padlóról és bucskázott a mennyezet felé hol fejjel föl, hol fejjel lefelé, akár egy megszédült léggömböcske. Jo kábultan arra gondolt, hogy elkapja a gyereket, ha netán felé vetődik, de még ez is túl nagy erőfeszítés lett volna számára.

A súlyos nyomás érzetét keltő fékezés megkönnyebbülést jelentett a szédítő hányinger után... kivéve a kis Glóriát. Fájdalmában és rémületében ismét fölsírt, mialatt anyja próbálta megnyugtatni. Apja közben imádkozott.

Hosszú, hosszú idő múltán könnyű ütközést éreztek és megszólalt a sziréna. Jo nagy nehezen fölemelte a fejét.

– Mi történt? Csak nem valami baleset?

– Nem hinném. Alighanem leszálltunk.

– Lehetetlen. Még biztos fékezünk. Olyan nehéz vagyok, mint az ólom.

– Én is – mosolyodott el halványan Allan. – A Föld tömegvonzása... nem emlékszel rá?

A gyerek meg csak bömbölt rendületlenül.

Elköszöntek a hittérítő családtól, miután Mrs. Simmons úgy döntött, hogy megvárják az űrkikötő utaskísérőjét. A MacRae házaspár, egymást támogatva kikecmergett a hajóból. – lehetetlen, hogy ez csak a tömegvonzás – panaszkodott Jo, amint megpróbálta kihúzni a lábát a láthatatlan futóhomokból. – Nemegyszer edzettem földi gravitációs centrifugában a sporttelepen odahaza... akarom mondani Luna Cityben. Az űrbetegségtől vagyunk ilyen gyöngék.

– Úgy lehet – nyugtatta magát Allan is. – Két napja egyébként semmit sem ettünk. – Ó, hát te sem ettél, Allan?

– Nem. Legalábbis nem rendesen, hogy úgy mondjam. Te éhes vagy?

– Mindjárt éhen halok.

– Mit szólnál egy vacsorához Kean fogadójában?

– Nagyszerű! Ó, Allan, hát végre itt vagyunk! – és az asszony szemét ismét elöntötték a könnyek.

Még egyszer találkoztak Simmonsékkal, miután lesiklottak a Hudson völgyén a Nagy Központi Állomásra. Mialatt a siklópálya végénél a csomagjukra vártak, Jo meglátta, amint a tiszteletes úr nehézkesen kikászálódik a következő siklófülkéből, karján a kislánya, a felesége pedig a nyomában. Óvatosan letette a gyereket. Glória egy pillanatig megállt pufók lábacskáin, azután megremegett és letottyant a padlóra. Elnyúlt a földön és halkan vinnyogott. Egy űrhajós, az egyenruhája szerint pilóta lehetett, magállt mellettük egy pillanatra és szánakozón nézett a kicsire.

– A Holdban született? – kérdezte.

– Igen, uram – kerekedett fölül Simmons udvariassága a megpróbáltatásain.

– Vegye föl és vigye a karján. Újra meg kell tanulnia járni.

Ezzel az űrhajós szomorúan megcsóválta a fejét és továbbsiklott. Simmons még bánatosabban letelepedett a gyerek mellé a padlóra, ügyet sem vetve rá, milyen koszos.

Jo túl gyöngének érezte magát, hogy segítsen neki. Körülnézett, hátha Allan... de a férfi az éppen megérkező csomagjukkal foglalatoskodott. A táska lehuppant a lába elé, mire utánanyúlt, hogy fölvegye. Hirtelen ostobán tehetetlennek érezte magát. Úgy tűnt, mintha odaszögezték volna a padlóhoz. Tudta, mi van benne: mikrofilmek, színes fölvételek, egy-két emléktárgy, tisztálkodószerek, néhány nélkülözhetetlen apróság... az egész nem több huszonöt fontnál. Lehetetlen, hogy olyan nehéz, amilyennek tűnik.

Mégis az volt. Rég elfelejtette, mekkora súly ötven font a Földön.

– Hordárt, uram? – az alak őszes volt és sovány, mégis játékos könnyedséggel kapta föl a csomagot.

– Gyerünk, Jo! – kiáltotta a feleségének, és bambán a hordár nyomába eredt. A férfi lelassított, hogy fölvegye a lépést a kimérten tipegő Allannel.

– Most érkeztek a Holdról? – kérdezte.

– Hmm, igen.

– Szállást foglaltak?

– Nem.

– Akkor jöjjenek utánam. Van egy barátom a Commodore recepcióján.

Elvezette őket a Concourse mozgójárdáig, azzal pedig a szállodához.

Túl fáradtak voltak hozzá, hogy az étteremben vacsorázzanak. Allan a szobájukba rendelte az ételt. Később Jo elszenderedett a forró vízzel teli fürdőkádban, alig tudta kicsalogatni belőle... annyira tetszett neki a víz felhajtóereje. Azzal győzködte, hogy egy habszivacs matrac majdnem olyan kényelmes. Szokatlanul korán aludni tértek.

– Allan! Allan! – riadt föl az asszony hajnali négy körül.

– Áááh! Mi baj van? – tapogatózott Allan a lámpa kapcsolója után.

– Óó... semmi, azt hiszem. Azt álmodtam, hogy megint a hajóban vagyunk. A hajtóműve megbolondult, nem lehetett megállítani. De mitől ilyen fülledt itt a levegő? Iszonyúan hasogat a fejem.

– Hogyan? Nem lehet fülledt. Ez a szoba légkondicionált. – Allan beleszaglászott a levegőbe. – Igaz, nekem is megfájdult a fejem – ismerte el.

– Oké, csinálj már valamit! Nyisd ki az ablakot!

A férfi kikászálódott az ágyból, a bezúduló kinti levegőtől összerázkódott és sietve visszabújt a takaró alá. Az jutott az eszébe, vajon hogy tud majd aludni a nyitott ablakon beáramló városi zajtól, amikor ismét megszólalt a felesége: – Allan!

– Igen. Tessék?

– Fázom, édes! Odabújhatok hozzád?

– Hát persze.

A napfény melegen, simogatón áramlott be az ablakon. Amikor Allan szemét érte, fölébredt és a feleségét már szintén ébren találta maga mellett. Nagyot sóhajtott és nyújtózkodott.

– Ó, drágám, odanézz! Kék az ég... itthon vagyunk! Már el is felejtettem, milyen csodás ez a látvány. Igazad van, nagyszerű ismét itthon. Hogy érzed magad?

– Sokkal jobban. És te?

– Én is... azt hiszem – és lerúgta magáról a takarót. Jo fölszisszent és gyorsan visszarántotta.

– Jaj, ne csináld ezt!

– Hmmm?!

– Anyuka ügyes, nagy fiacskája kibújik és becsukja azt az ablakot, míg anyu itt melegszik a takaró alatt.

– Jól van... jól van. – Könnyebben mozgott már, mint előző este, de azért jó volt visszabújni az ágyba. Miután elhelyezkedett, szemébe ötlött a telefon és rákiáltott: – Szobaszolgálat!

– Parancsoljon, kérem – válaszolt a készülék lágy, alt hangon. – Narancslevet és kávét két személyre... a legjobb fajtából... hat tojásból rántottát, közepesen átsütve és egy nagy adag búzakenyér-pirítóst. Ezenkívül küldje fel a Times és a Saturday Evening Post egy-egy számát.

– Tíz perc.

– Köszönöm. – A zsúrkocsi borotválkozás közben csöngetett. Beengedte és az asszonynak az ágyban szolgálta föl a reggelit. Étkezés után letette az újságot és odafordult Jóhoz: – kidugnád az orrodat abból a magazinból?

– Örömmel. Ez a vacak túl nagy és nehéz, alig bírom már tartani. – Miért nem rendeled meg a holdi kiadást Luna Cityből? Alig kerülne nyolcszor vagy tízszer többe.

– Ne butáskodj! Különben is, mi jár az eszedben?

– Nem bújnál elő abból a kis puha-pihe fészekből, és jönnél velem, hogy vásároljunk valami ruhafélét?

– Ö-hohó! Inkább nem. Semmi kedvem holdi ruhában sétafikálni odakint.

– Attól félsz, hogy megbámulnak? Utóbb még vénségedre leszel szégyenlős?

– Nem, nem uram, csak semmi kedvem a kinti levegőn járkálni hatunciányi nejlonban és egy mezítlábas szandálban. Előbb valami melegebb ruhát szeretnék. – Ezzel még mélyebben beásta magát a takarók alá.

– Lám csak a tökéletes pionírasszony! Inkább jöjjön föl valami szabó?

– Azt nem engedhetjük meg magunknak. Különben is... te mindenképpen kimégy. Vegyél nekem valami vacak rongyot, csak meleg legyen!

– Már nemegyszer megpróbáltam vásárolni neked valamit – makacskodott MacRae.

– Csak még most az egyszer... kérlek. Ugorj be Sakshoz és vegyél egy kék gyapjúdzsörzé ruhát, tizes méretűt. Meg egy pár harisnyát. – Háát... jól van.

– Köszönöm, báránykám. Én sem lazsálok majd... Karhosszúságnyi listám van azokról, akiket föl kell hívnom, megígértem, hogy meglátogatom őket vagy velük ebédelek.

Allan először magának vásárolt be. Egy szál sortja és vékony kezeslábasa annyit ért, mint hóviharban a szalmakalap. Nem volt igazán hideg, sőt a nap egészen melegen sütött, aki viszont az állandó hetvenhét Farenheit-fokhoz szokott, mégiscsak fázott odakint. Igyekezett hát az út jó részét a föld alatt és az ötödik sugárút árkádjainak védelmében megtenni. Gyanította, hogy az eladó olyan ruhákat sózott rá, amelyekben ágrólszakadt mucsainak nézett ki. De legalább melegek voltak. Persze nehezek is. Csak fokozták a mellében érzett sajgást és még esetlenebbül mozgott bennük. Elgondolkodott rajta, vajon mennyi idő múlva érzi maga alatt a régi, földi lábát?

Egy anyáskodó eladónő segített teljesíteni Jo rendelését és még egy meleg sálat is megvetetett vele. Megindult visszafelé, botladozott a csomagok súlya alatt és hiábavalóan próbált leinteni egy földi taxit. Úgy látszott, hogy mindenki ész nélkül rohan valahová. Egyszer egy tizenéves kölyök kis híján fellökte és még rá is förmedt: – Nézz az orrod elé, Józsi! – És máris továbbnyargalt, mielőtt bármit válaszolhatott volna neki.

Mikorra visszaért, minden tagja sajgott és csak egy jó, forró fürdő járt az eszében. De nem lehetett része benne. Jónak vendége volt.

– Mrs. Appleby, ez itt a férjem... Allan, hadd mutassam be Emma Crail édesanyját!

– Ó, hogy van, doktor... vagy inkább professzor?

– Mister...

– ...mikor meghallottam, hogy itt vannak a városban, egy percig sem bírtam tovább, azonnal hallani akartam az én szegény kis aranyoskámról. Hogy van? Nagyon sovány? Jól néz ki? Ezek a mai lányok... hányszor, de hányszor mondtam neki, hogy néha menjen ki a levegőre... én mindennap nagyokat sétálok a parkban... és nézzenek rám! Küldött magáról egy képet... itt is van nálam, valahol... legalábbis azt hiszem... de azon csöppet-sem jól néz ki, egészen alultáplált! Azok a mesterséges ételek...

– Egyáltalán nem fogyaszt mesterséges ételeket, Mrs. Appleby.

– ...nyilván teljesen ehetetlenek, biztos vagyok benne, az ízükről nem is beszélve! Hogy, mit mondott?

– Hogy a lánya nem szintetikus ételeken él – ismételte meg Allan. – Friss gyümölcsből és zöldségből néha még túl sok is van Luna Cityben. A légkondicionált ültetvény... hiszen tudja.

– Pontosan ezt mondom, őszintén bevallom, fogalmam sincs, hogyan varázsolnak elő ennivalót a légkondicionáló berendezésekből ott, a Holdon...

– A Holdban, Mrs. Appleby.

– ...de az semmiképpen sem lehet egészséges. A mi légkondicionálónk is folyton elromlik otthon és a lehető legrondább bűzöket bocsátja ki magából... egyenesen elviselhetetlen, drágáim... az ember azt hinné, hogy igazán csinálhatnának ilyen egyszerű szerkezeteket, mint egy légkondicionáló, hogy az rendesen működjön... bár, ha arra gondolok, hogy még valami szintetikus ételt is kiszednek belőle, hát...

– Mrs. Appleby...

– Igen, doktor. Mit mondott? Képtelen vagyok...

– Mrs. Appleby – mormolta MacRae elkeseredetten –, Luna City légkondicionált ültetvénye egy hidroponikus kert, tartályokban növekvő, zöldellő növények. Kivonják a levegőből a szén-dioxidot és oxigént juttatnak vissza helyette.

– De... teljesen biztos ebben, doktor? Emlékszem, Emma azt mondta, hogy...

– Ez egészen biztos.

– Nos... nem teszek úgy, mintha igazán érteném ezeket a dolgokat... én afféle művészlélek vagyok. Szegény Herbert gyakran mondogatta... tudja, ő volt Emma apja. Egyszerűen beletemetkezett a mérnöki munkájába, de én mindig gondoskodtam róla, hogy jó zenét hallgasson és elolvassa a legjobb könyvek rezüméit. Attól tartok, hogy Emma teljesen az apjára ütött... legjobban azt szeretném, ha föladná azt az ostoba munkát, amiben nyakig benne van. Aligha nőnek való tevékenység, nincs igazam, Mrs. MacRae? Mindenféle atomok és neutronok, meg mindenféle egyebek, amik a levegőben keringenek. Mindig elolvasom, amit róluk írnak a Népszerű Tudomány című rovatban, a...

– Nagyszerűen ért hozzá és úgy tűnik, szereti is.

– Háát, alighanem, valóban. Az a legfontosabb, hogy az ember örömét lelje abban, amit csinál, akármekkora szamárság is legyen. De én mégis aggódom a gyermekemért... eltemetve, a civilizációtól távol, nincs mellette egy magafajta, akivel beszélgessen, nincs színház, művészi élet, társaság...

– Luna Cityben megvan minden sikeres broadwayi darab sztereofölvétele – jegyezte meg Jo némi éllel.

– Ó! Valóban? De az mégsem olyan, mintha valóban elmegy a színházba az ember, drágám.

Itt az előkelő társaságról van szó. Tudja, amikor én kislány voltam, a szüleim...

– Egy óra van – szólt közbe Allan. – Ebédeltél már kedvesem?

– Ó, egek ura! – emelkedett föl ültében Mrs. Appleby. – Máris rohannom kell! – A ruhatervezőm... igazi zsarnok, viszont egyenesen zseniális... meg kell adnom a címét! Bűbájos volt ez a csevegés, aranyoskáim, és nem tudom eléggé megköszönni, hogy mindezt elmesélték az én szegény kicsikémről. Azt szeretném, ha neki is lenne annyi esze, mint maguknak. Tudhatja, hogy bármelyik pillanatban kész vagyok otthont nyújtani neki... és a férjének is, ha már erről van szó. Jöjjenek majd, látogassanak meg, gyakran. Szeretek elbeszélgetni olyanokkal, akik a Holdon jártak...

– A Holdban.

– Valahogy közelebb érzem magam tőle az én drágámhoz. Nos, akkor, viszontlátásra!

– Allan, azonnal innom kell valamit – szólalt meg Jo, amint a nő után becsukódott az ajtó.

– Én is úgy érzem.

Jo hamar végzett a bevásárlással. Rendkívül fárasztó volt. Négyórakor már a Central Parkban kocsikáztak, élvezték az ősz látványát, a konflislovak patkócsattogását. A helikoptereket, a galambokat, a kondenzcsíkot az égen, ahol az „Antipodes” űrhajó elhaladt... mindez idilli szépséggel és ünnepélyességgel ölelte körül őket.

– Allan, hát nem gyönyörű? – nyelte le Jo a torkát szorongató gombócot.

– Csodálatos. Igazán pompás, hogy visszajöttünk. Mondd csak, észrevetted, hogy már megint föltúrták a Negyvenkettedik utcát?

Szobájukba visszaérve Jo lerogyott az ágyra, Allan pedig sietve lerúgta a cipőjét.

Letelepedett, a lábát masszírozta, úgy dörmögte maga elé:

– Egész este mezítláb maradok. Te jó ég! Hogy sajog a talpam!

– Az enyém is. De ne feledd, szívem, hogy ma este apádékhoz vagyunk hivatalosak.

– Affene! Erről teljesen megfeledkeztem. Mi a csuda jött rád, Jo? Hívd föl és halaszd el a dolgot! Még mindig félholtak vagyunk az utazástól.

– De Allan, hiszen egy csomó barátodat meghívta!

– Tűzgolyók és nyálkás penész! Hiszen nincsenek is igazi barátaim New Yorkban. Halasszuk a jövő hétre!

– A jövő hétre? – Hmmm... tudod mit, Allan? Költözzünk máris vidékre! – Jo szülei hagytak nekik egy kis tanyát, egy elhagyott farmot Connecticutban.

– Mintha pár hetet színházba járással és koncertlátogatással akartál volna eltölteni. Mi ez a hirtelen változás?

– Mindjárt megmutatom. – Ezzel az asszony az ablakhoz lépett, amely dél óta nyitva állt. – Nézd az ablakpárkányt! – És belerajzolta neve kezdőbetűit a porba. – Allan, ez mocskos!

– Igazán nem várhatod el, hogy tízmillió ember még a port se verje föl.

– De Allan, ezt az egészet beszívjuk a tüdőnkbe! Hát így tartják be a szmogellenes törvényeket?

– Ez nem szmog, csak a normális, városi szennyezés.

– Luna Cityben ilyesmi nem fordulhatott elő. Ott addig viselhettem egy fehér ruhát, míg bele nem fáradok. Itt még egy napig sem maradna tiszta.

– Manhattan fölött nincs tető és légszűrő sincs minden utcasarkon.

– Márpedig ráférne. Itt vagy megfagyok, vagy megfulladok.

– Én meg úgy emlékszem, hogy az esőt akartad érezni az arcodon.

– Ugyan, ne bosszants! Hát persze, csak kint, a tiszta zöldben.

– Oké. Én is mindenképpen bele akarok kezdeni a könyvembe. Mindjárt föl is hívom a gazdatisztedet.

– Én már fölhívtam ma reggel. Akármikor beköltözhetünk. Azonnal hozzálátott a berendezkedéshez, amint megkapta a levelemet.

Apja házában ugyan állófogadás volt, de Jo mégis azonnal leült és odavitte magának az ételt. Allan is legszívesebben leült volna, de díszvendégi minő ségében kénytelen volt talpon maradni a fájós lábán. Apja a büfépult előtt kapta el.

– Gyere csak, fiam, ezt a libamájat kóstold meg! Biztosan ízlik majd a zöldsajt-diéta után. Allan elismerte, hogy tényleg kitűnő.

– Idesüss, fiam, föltétlenül mondanod kell valamit a holdi kalandjaidról ennek a vendégseregnek.

– Nem lesz beszéd, papa. Olvassátok el, amit a National Geographic ír!

– Ugyan, ne csacsiskodj! – fordult meg az öreg. – Hé! Mindenki! Egy kis csöndet! Allan szeretné elmondani nekünk, hogyan élnek a Lunatikusok!

Allan összeharapta az ajkát. Az igaz, hogy Luna City lakói használták maguk között ezt a szót, de itt valahogy egészen másképpen hangzott. – Igazán nincs semmi különös mondanivalóm. Menjenek, fogyasszanak tovább!

– Te csak beszélj, mi meg majd eszünk! – Mondd el, milyen az a Lúúna City! – Láttad a Holdbéli Hegedűst? – Gyerünk, Allan, mesélj! Milyen az élet a Holdon?

– Nem a Holdon! Holdban!

– Mi a különbség?

– Háát, azt hiszem, semmi. – Tétovázott. Valóban nem volt rá semmiféle ésszerű magyarázat, hogy a Hold gyarmatosai miért hangsúlyozzák annyira, hogy a Föld kísérőjének felszíne alatt élnek, mégis ugyanúgy bosszankodott, mint San Francisco lakói, ha csak úgy Frisco-ként emlegetik a városukat.

– Mi csak úgy mondjuk, hogy a Holdban. Nem sok időt töltünk a felszínen, kivéve azokat, akik a Richardson Obszervatóriumban dolgoznak, no meg a földeritőket, meg más hasonlókat. A lakóépületek, természetesen odalent vannak.

– Miért természetesen? Talán a meteoroktól félnek?

– Nem jobban, mint bárki itt a villámoktól. A hideg és a hőség elleni szigetelés és a biztonságos légelzárás miatt költöztünk a felszín alá. Így mindezek a dolgok kevesebbe kerülnek. A talajt könnyű megmunkálni, az üregek meg úgy viselkednek, mint a vákuumpalack egy termoszban. Valóban légüresek.

– De, Mr. MacRae – szólt közbe egy komoly tekintetű hölgy –, nem sajog a fülük a nagy nyomás miatt?

– Itt is pontosan akkora a nyomás – intett közbe Allan széles mozdulattal –, tizenöt font.

A nő elcsodálkozott, majd hozzátette: – Iigen, elhiszem, de mégis, valahogy nehéz elképzelni. Alighanem szörnyen érezném magamat légmentesen bezárva egy barlangba. Gondolja csak el, ha elszabadulna valami!

– A tizenöt fontos nyomás fönntartása semmi gondot sem okoz. Mérnökeink pedig nemegyszer négyzethüvelykenkénti több ezer fontos nyomás alatt is dolgoznak. Különben is, Luna City éppen úgy szelvényekre oszlik, akár egy hajó. Eléggé biztonságos. A hollandok magas töltések mögött élnek. Odalent, a Mississippi mellett is micsoda gátak vannak! Azután a föld alatti vasút, az óceánjárók, repülőgépek... ezek is mind mesterséges életterek. Luna City csak azért tűnik olyan furcsának, mert messze van.

– Számomra mégis ijesztő – rázkódott meg a nő.

Ekkor egy izgága emberke tolakodott elő.

– Mr. MacRae, föltéve, hogy az egész valóban érdekes a tudomány számára, mégis, mi értelme az adófizetők pénzét egy holdbéli kolónia fenntartására pocsékolnunk?

– A kérdésében a válasz is benne rejlik – felelte neki Allan kimért lassúsággal.

– Mégis, mivel igazolhatja az egészet? Nem mondaná meg, uram?

– Semmi szükség holmi igazolásra. A holdi kolónia költségei már többszörösen megtérültek.

A hold vállalatai mind nyereségesen működnek. Az Artemis Bányák, az Urutazási Vállalat, az Űrfölderítési Hivatal, a Diana Üdülő város, az Elektronikai Kutatóintézet, a Holdi Biológiai Laboratóriumok... nem is szólva a sokféle Rutherford vállalkozásról... nézzen csak utána! Azt elismerem, hogy a Kozmikus Kutatási Program megcsapolja egy kicsit az adófizetők zsebét, mivel az a Harriman Alapítvány és a kormány intézménye.

– Egyszóval elismeri. Nos, ez a dolog lényege.

Allan lába ekkor már valóban pokolian sajgott.

– Miféle lényeg? A történelem során a kutatási költségek mindig megtérültek.

Ezzel hátat fordított az emberkének, hogy még egy kis libamáj után nézzen.

Ekkor egy férfi érintette meg a karját. Allan egy régi iskolatársát ismerte föl benne.

– Allan, öregfiú, minden elismerésem azért, ahogy leráztad a vén csótányt. Igazán ráfért... azt hiszem valami radikálisféle.

– Nem lett volna szabad így elvesztenem a türelmemet – fintorodott el Allan.

– Nagyon is jól tetted. Különben ide figyelj, holnap este egypár vidéki vásárlót körbekalauzolok a tüzes éjszakai életben. Tarts velem.

– Szívből kösz, de holnap vidékre költözünk.

– Ó, nem lenne szabad kihagynod ezt a mulatságot. Végtére is egészen el voltatok ásva ott a Holdon. Kell egy kis lazítás azután a halálos egyhangúság után.

Allan érezte, amint az arca elvörösödik.

– Még egyszer köszönöm, de... láttad te valaha a Földi Műsorok Termét Luna Cityben? A Holdi Paradicsom Szállóban?

– Nem. De tervezek egy kirándulást, mihelyst összekaparom a rávalót.

– Nos, az aztán egy neked való éjszakai mulató. Láttál már olyat, amikor egy táncos harminclábnyira fölugrik, azután lassan szaltózik lefelé? Kóstoltad már a holdkórkoktélt? Láttad, mire képes egy artista alacsony tömegvonzás mellett? – Ekkor elkapta Jo tekintetét a helyiség másik végéből –, öö... bocsáss meg, öregem. Hív a feleségem. – Elfordult, majd visszaszólt a válla fölött: a Holdi Paradicsom különben nem valamiféle űrattrakció... még a Duncan Hines Társaság is ajánlja.

Jo nagyon sápadt volt.

– Drágám, mindenképpen el kell vinned innen. Majd megfulladok. Valóban rosszul érzem magam.

– Egyetértek. – Bocsánatkérések közepette elköszöntek.

Jo alapos náthával ébredt, ezért légitaxival azonnal kiutaztak vidéki birtokukra. Alattuk mélyen szálló felhők hömpölyögtek, de odafönt ragyogó volt az idő. A ragyogó napsütés és a rotorok álmosító zümmögése visszalopta szívükbe a hazatérés várakozó örömét.

– Rájöttem valami furcsa dologra, Jo – törte meg a lusta álmodozást Allan. – Semmivel sem vehetnél rá, hogy visszamenjek a Holdba... tegnap este mégis, valahányszor kinyitottam a számat, csakis a holdiakat védelmeztem.

– Tudom – bólogatott az asszony. – Az egekre, Allan, egyesek máig úgy viselkednek, mintha a Föld lapos lenne. Akadnak, akik semmit sem hisznek az egészből, mások meg nyíltan kijelentik, hogy egyáltalán nem értik a dolgot... és én nem is tudom, melyik fajta bosszant jobban!

Ködös volt az idő, amikor leszálltak, de az intéző begyújtott a kandallóba és a hűtőszekrényt is teletömte. A kopter leszállása után alig tíz perccel máris forró puncsot szopogattak, azzal próbálták kiűzni csontjaikból a fáradtságot.

– Itt – nyújtózkodott nagyot Allan – végre minden rendben van. Igazán nagyszerű megint itthon!

– Ühüm. Minden pompás, kivéve a főutat.

Egy új, szuper expresszautó és teherszállító pálya húzódott alig ötven yardnyira a házuktól.

Jól hallhatták a hatalmas dízelmotorok bömbölését, amint végigrobogtak a töltésen.

– Ne is törődj vele! Fordíts hátat neki és egyenesen az erdőt látod.

Lábuk elég hamarosan alkalmazkodott a földi viszonyokhoz és már megengedhették maguknak egy-egy rövid sétát az erdőben. Szerencséjükre hosszú, langyos vénasszonyok nyara volt, a takarítónő pedig alapos, lelkiismeretes munkát végzett. Allan háromévi kutatásának anyagait rendezgette, hogy nekiláthasson a könyve megírásának. Jo segítségére volt az adatok összesítésében, újra fölfedezte a konyhaművészet örömeit, álmodozott és lustálkodott.

Az első fagyos napon a mellékhelyiség fölmondta a szolgálatot.

A falu vízvezeték-szerelőjét sikerült rávenniük, hogy már másnap megjelenjen. Közben egy otthonos kis építményt használtak, amely egy másik korból maradt fönn, odakint az udvaron, a tűzifarakás mögött. Tele volt ugyan pókhálóval és a szellőzése is igencsak jónak bizonyult. A szerelő nem sok jóval biztatta őket.

– Új öblítőtartály kell. Új lefolyócső. Valamennyit az új szigetelőelemek beszerzésére is kell áldozniok. Mindösszesen ezerötszáz-ezerhatszáz dollár. Már, ha becsületesen megszámolja az ember.

– Rendben van – nyugodott bele Allan. – Hozzálátna még ma?

A mester fölnevetett.

– Látom, uram, fogalma sincs róla, mit jelent manapság az anyagok és a munkaerő beszerzése. Majd jövő tavasszal, amint a föld kienged.

– Ember, de hát ez lehetetlen! Az ár nem számít! Csak csinálja meg!

– Sajnálom, hogy nem tehetek eleget az óhajuknak – vonta meg a vállát a bennszülött. – Viszontlátásra.

– Allan, ez az ember nem akar segíteni rajtunk! – fakadt ki Jo, mihelyst a szerelő mögött becsukódott az ajtó.

– Az meglehet. Majd megpróbálok keríteni valakit Norwalkból, vagy egyenesen a városból. Nem gázolhatsz a hóban egész télen ahhoz a „vasszűzhöz”.

– Remélem, nem is kell.

– Egyszerűen nem szabad! Máris meg vagy fázva! – meredt a férfi a kandalló tüzébe. – Azt hiszem, már megint az idétlen humorérzékem szólt közbe.

– Ezt hogy érted?

– Emlékszel, hogy rögtön viccelődés céltáblája lettünk, amint híre ment, hogy afféle gyarmatosok vagyunk? Nem sokat törődtem vele, de egyik-másik azért igazán rosszulesett. Emlékszel rá, amikor múlt szombaton egyedül mentem be a faluba?

– Igen. Mi történt?

– Rendesen rám szálltak a borbélyüzletben. Eleinte nem sokat törődtem vele, de aztán csak megmozdult bennem a kukac. Beszélni kezdtem nekik a Holdról, mindenféle históriákat... jó öreg rémtörténeteket a vákuumférgekről, a megfagyott levegőről, meg ilyesmiről. Jó időbe telt, mire rájöttek, hogy ugratom őket... de amikor megértették, senki sem nevetett. Egyikük éppen ez a mi együgyű egészségügyi „mérnökünk” volt. Igazán sajnálom.

– Ne tedd! – csókolta meg az asszony. – Ha majd a hóban kell gázolnom, eszembe jut, hogy ugrattad őket a vicceikért cserébe.

A norwalki vízvezeték-szerelő készségesebb volt, de eleinte az eső, később az ólmos eső lassította a munkálatokat. Mindketten alaposan megfáztak. A kilencedik gyötrelmes napon Allan éppen az íróasztalánál dolgozott, amikor meghallotta, hogy Jo a hátsó ajtón át érkezik vissza bevásárlókörútjáról. Visszafordult a munkájához, de a következő pillanatban eljutott az agyáig, hogy a felesége be sem köszönt hozzá. Kiment hát, hogy földerítse a helyzetet. Felesége a konyhaszéken ücsörgött és halkan sírdogált.

– Drágám – szólította meg izgatottan –, édes csillagom, mi a baj?

– Deb akartab begboddani deked – nézett föl Jo.

– Fújd ki az orrodat, törüld meg a szemed! Azt meg, hogy értsem, hogy nem akartad elmondani nekem? Mi történt?

Az asszonyból megindult a szóáradat, amit zsebkendőjével hadonászva nyomatékosított. Először a szatócs állította, hogy nincs tisztítószalvétája. Amikor pedig ő mégiscsak meglátott egy csomaggal, kijelentette, hogy „el van adva”. Végül kipöttyintett valami megjegyzést arról, hogy „lám, lám! idegen munkaerőt hoznak a faluba és kiveszik a helybéliek szájából a kenyeret”.

Jo teljesen fölpaprikázódott és mérgesen fölidézte Allan kalandját is a borbélynál. Erre a boltos is még jobban bepörgött. „Asszonyom” – mondta nekem –, „én nem tudom, hogy maga meg a férje valóban járt-e a Holdon vagy sem, és nem is érdekel. Nem sokat törődöm ilyesféle históriákkal... de akárhogy is van, nincs szükségem a maga pénzére”.

– Ó, Allan, én olyan boldogtalan vagyok!

– Korántsem annyira, amennyire ő lesz perceken belül! Hol a kalapom?

– Allan! Nem léphetsz ki a házból! Nem engedem meg, hogy botrányba keveredj!

– Én meg azt nem, hogy pofátlankodjon veled!

– Többet nem is teszi! Ó, drágám, én annyira igyekeztem... de egy napig sem bírom itt tovább! És nem is csak a falusiakról van szó... ez a hideg, a csótányok, meg hogy állandóan folyik az orrom. Teljesen kivagyok és ráadásul még a lábam is szüntelenül sajog. – És újból sírva fakadt.

– Ejnye, ejnye. Jól van, na, elköltözünk. Elmegyünk Floridába. Majd úgy fejezem be a könyvemet, hogy közben te sütkérezel a napon.

– Ó, de én Floridába sem akarok költözni. Haza akarok menni!

– Hohó! Talán úgy érted... vissza Luna Citybe?

– Igen. Drágaságom, én tudom, hogy te nem akarod, de én nem bírom tovább ezt az egészet. Nem csak a kosz, a hideg meg ez a nevetséges szerelési huzavona... persze, ez is érthetetlen. De New Yorkban sem volt jobb. Ezek a földi malacok nem tudnak semmit!

– Folytasd az adást, kicsim... a hullámhosszodon vagyok én is – vigyorgott rá a férfi.

– Allan!

– Már jó ideje rájöttem, hogy a szívem mélyén magam is holdkóros lettem... csak nem mertem neked bevallani. Az én lábam is hasogat... és abból is elegem van, hogy holmi csudabogárnak nézzenek. Hiányoznak a jó öreg lunabéliek! Ők legalább civilizáltak.

– Tartok tőle, hogy ez csak valami előítélet, de magam is pontosan így érzek. – Nem, nem előítélet. Valljuk be becsülettel! Mibe kerül elmenni Luna Citybe?

– Egy űrhajójegybe.

– Te kis okos. Csakhogy nem turistaként. Úgy értem, valami munkára. Te is tudod a választ: fő az intelligencia. Nem kis pénzbe kerül valakit eljuttatni a Holdba és még többe, hogy ott is maradhasson. Érdemesnek kell lennie rá, hogy ennyit áldozzanak érte. Magas intelligenciahányados, jó alkalmazkodókészség, kitűnő képzettség... minden, ami kellemessé, könnyeddé és elviselhetővé tesz egy embert. Mi már megfertőződtünk. A közönséges emberi komiszság számunkra már elviselhetetlen, mivel a holdkórosok valóban mások. Az mellékes, hogy Luna City a legkényelmesebb hely, amit az ember valaha is épített... Gyerünk haza! Odalépett a telefonhoz... egy ódivatú, csak beszélgetésre alkalmas készülékhez... és fölhívta az Alapítvány New York-i irodáját. Miközben várakozott a tülökszerű hallgatóval a fülén, megjegyezte:

– Gondolod, hogy fölvesznek bennünket?

– Engem is éppen ez aggaszt. – Tisztában voltak vele, hogy a holdbéli vállalatok ritkán fogadják vissza a kilépetteket. Az a hír járta, hogy a fizikai vizsgálatok jóval szigorúbbak a második alkalommal.

– Halló... halló, Alapítvány? Beszélhetnék a Fölvételi Irodával?... Halló! Nem tudom bekapcsolni a videoképet. Ez a készülék itt valami őskori kövület. Itt Allan MacRae beszél... vegyész-fizikus, a szerződés száma 1340729. A feleségem Josephine MacRae, a száma 1340730. Szeretnénk ismét aláírni... Azt mondtam, szeretnék újra jelentkezni... jól van, várok.

– Imádkozz, drágám, imádkozz!

– Azt teszem. Hogyan? A munkahelyem még szabad? Pompás, pompás! No és, a feleségemé? Elkomoruló arccal hallgatta a választ. Jo visszafojtotta a lélegzetét. Egyszer csak eltakarta a hallgatót.

– Ó, Jo, a te helyedet már betöltötték. Azt kérdezik, hogy ideiglenesen megfelelne-e a segédkönyvelői beosztás?

– Mondd nekik, hogy igen!

– Igen, jó lesz! Mikor jelentkezhetünk a vizsgálatokra? Nagyszerű! Köszönöm. Viszonthallásra.

Letette a kagylót és a feleségéhez fordult:

– Az egészségügyi és pszichológiai vizsga, amikor akarjuk, szakmai nem is szükséges.

– Akkor mire várunk?

– Semmire. – Azonnal föl is hívta a norwalki kopterállomást. – Bevinnének bennünket Manhattanbe? Hmm, a bánatos mindenséget, hát nincs radarjuk? Jól van, jól van, viszlát! – Ingerülten morogta: – Minden masinájukat földhöz szögezte a rossz idő. Mindjárt odaszólok New Yorkba és próbálok keríteni egy modernebbet.

Kilencven perc múlva landoltak a Harriman Torony tetején.

A pszichológus nagyon szívélyes volt velük.

– Meglehet, egy mélyebb lélegzetvételnyi idő alatt túl leszünk az egészen. Foglaljanak helyet. Beszéljenek magukról! – Időnként bólogatva hallgatta végig őket. – Értem. És végül sikerült megjavíttatni azt a lefolyót?

– Hát, valahogy helyrepofozták.

– Megértem a gondját a fájós lábával, Mrs. MacRae. Magam is állandóan kínlódok itt a lúdtalpammal. Tulajdonképpen ez az igazi oka?

– Ó, nem!

– Ugyan, ugyan, Mrs. MacRae...

– De, komolyan nem... igazán. Olyan emberekkel szeretnék érintkezni, akik értik is, mit mondok. Tulajdonképpen az a baj, hogy a magam módján honvágyat érzek. Haza akarok menni... szóval mindenképpen meg kell kapnom azt a munkát!

– No és, ön, Mr. MacRae? – kérdezte a doktor borús képpel.

– Nos, valahogy az én esetem is így áll. Megpróbálkoztam egy könyv megírásával, de képtelen vagyok dolgozni. Honvágyam van. Vissza akarok menni.

– Nem is lesz olyan nehéz – mosolyodott el végre Feldman.

– Úgy érti, hogy visszavettek? Mármint, ha a fizikain is megfelelünk?

– Azzal ne is törődjenek. A múltkori eredményeik még elég frissek. Persze ki kell majd menniök Arizonába egy kis kondicionálásra és egészségügyi zárlatra. Talán csodálkoznak rajta, miért megy ilyen könnyen a dolog, milyen komoly nehézségekre számítottak? Végül is roppant egyszerű: nem a magas fizetéssel akarjuk visszacsábítani az embereket. Olyanok kellenek nekünk, akik jól érzik ott magukat és a lehető legtovább maradnak... röviden, olyan emberek kellenek nekünk, akik otthonukként gondolnak Luna Cityre. Mivel önök igazán „holdkórosak” lettek, szívesen fogadjuk vissza magukat. – Ezzel fölállt, és kezet nyújtott nekik.

Aznap éjjel, ismét a Commodore Szállóban, Jónak váratlan gondolata támadt:

– Allan, mit gondolsz, visszakaphatnánk a régi lakásunkat is?

– Hmm... azt nem tudom. Küldhetnénk egy rádióüzenetet a jó öreg lady Stone-nak.

– Inkább hívd föl őt közvetlenül. Ennyit megengedhetünk magunknak. – Nagyon helyes, máris!

Körülbelül tíz percbe került a kapcsolat megteremtése. Miss Stone arca kissé földerült, amint megismerte őket.

– Hazamegyünk, Miss Stone!

A szokásos három másodpercnyi késéssel: – ...igen, tudom. Körülbelül húsz percre kaptam meg az anyagukat.

– Ó! És, Miss Stone, a régi lakásunk még szabad? – vártak.

– Fönntartottam. Tudtam, hogy úgyis visszajönnek... legalábbis egy kis idő múltán. Várja az otthonuk, kedves holdkórosok!

– Ezzel vajon mit akart mondani, Allan? – kérdezte Jo, amint a képernyő elsötétedett.

– Azt hiszem, benne vagyunk a buliban, kicsim. Klubtagok lettünk.

– Azt hiszem... Ó, Allan, odanézz! – lépett az ablakhoz az asszony.

A bukdácsoló felhők közül éppen kibukkant a Hold. Háromnapos újhold volt és a Mare Fecunditatis... a Holdbéli Hölgy tarkóján díszlő hajfürt... éppen a napfölkelte vonalába esett. A hatalmas, sötét „tenger” jobb partjának közelében ott lapult egy parányi pontocska, amelyet csak lelki szemükkel láthattak: Luna City.

Az ezüstös félhold ünnepélyesen lebegett a magas felhőkarcolók fölött. – Drágám, hát nem gyönyörű?

– Dehogynem. Nagyszerű lesz ismét otthon. Nem folyik majd állandóan az orrod.

 

 

Füssi-Nagy Géza fordítása