„...TI, ZOMBIK, MIND...”
2217, V. időzóna (EST), 1970.11.07 – NYC – „Papa krimója”
Épp egy konyakos poharat fényesítgettem, mikor a Leányanya belépett. Megegyeztem az időpontot: este 10:17, ötös időzóna, vagyis keleti parti idő, 1970. november 7. Ha az ember időügynök, mindig figyeli az ilyesmit; muszáj.
A Leányanya egy huszonöt év körüli férfi, nálam nem magasabb, az arca egy kölyöké, a természete lobbanékony. Nem tetszett a képe – soha nem is tetszett –, de ma őt kellett beszerveznem, ő volt az én emberem. Rámosolyogtam, ahogy jó csaposhoz illik.
Talán túl szigorú vagyok. A srác nem volt különösebben nőies; a becenevét arról kapta, amit mindig mondott, ha valami kotnyeles alak a mesterségét firtatta: „Leányanya vagyok.” Ha kevésbé gyilkos kedvében volt, azt is hozzátette: „Szavanként négy centért. Életrajzi vallomásokat írok.”
Komiszabb hangulatában viszont megvárta, mit hoznak ki a dologból. Halálos stílusban verekedett, mint egy rendőrnő – ez volt az egyik oka, amiért annyira kellett nekem. De nem az egyetlen.
Részeg volt, mint a csap, és az arcáról lerítt, hogy ma még a szokásosnál is jobban utálja az emberiséget. Szó nélkül töltöttem neki egy dupla Old Zhokneyt, és elöl hagytam az üveget. Ő ivott, aztán újratöltött.
Én a pultot törölgettem.
– Hogy megy a leányanyaság?
Megszorította a poharat, mintha hozzám akarná vágni; az ólmosbotért nyúltam a söntés alatt. A temporális manipuláció során az ember igyekszik mindent előre kiszámítani, de amennyi változó van, nem szabad felesleges kockázatot vállalni.
Aztán láttam, hogy ellazul egy szemernyit, pont, amennyit megtanítanak észrevenni az Iroda felkészítő iskolájában.
– Ne haragudj! Csak érdeklődtem: „Hogy megy a bolt?” Vagy „Szép időnk van”, ha tetszik.
Savanyú képet vágott.
– A bolt megy. Írok, kiadnak, eszem.
Magamnak is töltöttem, és közelebb hajoltam a kölyökhöz.
– Ha már itt tartunk, egész ügyesen írsz... több cikked is kivágtam magamnak. Elképesztő, milyen hitelesen tudod hozni a női szemszöget.
Ezt az elszólást meg kellett kockáztatnom; sose mondta, milyen neveken ír. De elég tintás volt ahhoz, hogy csak a mondat végére figyeljen.
– Hogy a „női szemszöget”? – horkantotta. – Igen, azt elég jól ismerem. Még szép.
– Igazán? – kérdeztem bizonytalanul. – Sok a lánytestvér?
– Nem. De úgy se hinnéd el, ha elmondanám.
– Ugyan, ugyan – csitítottam. – A csaposok és a pszichiáterek tudják a legjobban, hogy az igazságnál nincs furcsább. Jaj, fiam, ha tudnád, miféle történeteket hallok... hát, hamar megtollasodnál. Hihetetlenek.
– Te nem tudod, mi az, hogy „hihetetlen”!
– Igazán? Én már nem lepődöm meg semmin. Biztos hallottam rosszabbat.
Erre megint horkantott.
– Felteszed rá, ami az üvegben maradt?
– Felteszek rá egy egész üveg piát! – Ezzel a pultra tettem egy bontatlan palackot.
– Hát... – Intettem a másik csaposnak, hogy vegye át a boltot. A kocsma végébe mentünk, ahol csak egy szék fér el a pult és a fal között, és hogy alkalmasabb legyen magánbeszélgetésekre, a söntésen savanyított tojásos üvegeket és egyéb kacatokat tartottam. A többi vendég a helyiség másik végében figyelte a mérkőzést, vagy épp a zenegépet nyüstölte... egymás közt lehettünk, akár egy ágyban.
– Hát jó – vágott bele a mondókájába. – Először is, fattyú vagyok.
– Ezzel nem vagy egyedül.
– Nem vicceltem! – csattant fel. – A szüleim nem voltak házasok.
– Tartom, amit mondtam. Az enyémek sem.
– Mikor... – Elhallgatott, és barátságosan nézett rám, először, mióta ismertem. – Komolyan beszélsz?
– Komolyan. Száz százalékig fattyú vagyok. Sőt – tettem hozzá –, a családomban soha senki nem házasodik meg. Mindenki fattyú.
– Mit vakítasz engem? Igenis nős vagy! – Ezzel a gyűrűmre bökött.
– Ja, hogy az? – Megmutattam neki. – Csak elsőre olyan, mint egy jegygyűrű; azért hordom, hogy távol tartsam a nőket. – Ezt a régiséget 1985-ben vettem egy ügynökkollégától, aki a kereszténység előtti Krétáról hozta. – Az Uroborosz... vagy Világkígyó, amely a saját farkába harap, vég nélkül, örökkön örökké. A Nagy Paradoxon szimbóluma.
A srác alig pillantott rá.
– Ha tényleg fattyú vagy, tudod, milyen érzés. Mikor még kislány voltam...
– Hoppá! Jól hallottam?
– Mit szólsz bele? Mikor még kislány voltam... Figyelj, hallottál már Christine Jorgensonról?
Vagy Roberta Cowellről?
– Izé, ezek ilyen nemváltoztatós esetek? Azt akarod mondani...
– Ne ugass közbe, vagy esküszöm, nem mondok többet. Talált gyerek voltam: egy árvaház küszöbén hagytak Clevelandben, 1945-ben, úgy egy hónaposan. Mikor még kislány voltam, irigyeltem azokat a gyerekeket, akiknek voltak szülei. Aztán, mikor megtudtam, mi az a szex – és hidd el, Papa, egy árvaházban gyorsan tanul az ember...
– Tudom.
– ...ünnepélyesen megesküdtem, hogy ha valaha gyerekem lesz, lesz papája és mamája is. Így „tiszta” maradtam, ami ilyen társaságban nem kis teljesítmény, nagyon meg kellett hozzá tanulnom verekedni. Aztán, ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy nem sok esélyem van férjhez menni, ugyanazért, ami miatt nem fogadtak örökbe. – Összeráncolta a homlokát. – Lófejem volt, kapafogam, a mellem lapos, a hajam egyenes.
– Nem nézel ki nálam rosszabbul.
– Kit érdekel, hogy néz ki egy csapos? Vagy egy író? De aki gyereket akar örökbe fogadni, az a kékszemű, aranyhajú idiótákat preferálja. Később, a fiúknak a duzzadó mell számít meg a csinos pofi, meg az, hogy csodálják a férfiasságukat. – Vállat vont. – Esélyem se volt. Ezért úgy döntöttem, csatlakozom a L.Á.Ny.O.K.-hoz.
– A mihez…?
– A Legénységek Átmeneti Nyugtalanságát Orvosló Kollégium. Ugyanaz, mint amit ma „Űrangyaloknak” hívnak... ami meg az Asztronautákat Naprendszer-szerte Gyakorlatozással Aktivizáló Liga.
Mindkét kifejezést ismertem, miután egyszer kronizáltam őket. Mi egy harmadik nevet használunk, amely egy elit katonai szolgálatot jelöl: Kozmikus Utazók Rekreációját Vezető Állapotkarbantartó Különítmény. A szókincs változásai rém kínos helyzeteket tudnak teremteni az időugrások során... hát nem elképesztő, hogy a „töltőállomás” egy időben petróleumszármazékok forgalmazására szolgáló létesítményt jelentett? Egyszer, mikor egy megbízás kapcsán Churchill korában jártam, egy nő azt mondta: „Találkozzunk a szomszéd töltőállomáson!” Ez persze nem az, aminek hangzik; egy (akkori) töltőállomáson nem voltak ágyak.
A kölyök tovább mesélt:
– Az emberek akkoriban ismerték be, hogy nem várható el a férfiaktól, hogy hónapokat, sőt éveket töltsenek az űrben, ha nem tudják levezetni a feszültséget. Emlékszel, hogy sipítoztak a puritánok akkoriban? Persze ezzel javultak a lehetőségeim, mert kevés volt az önkéntes. Annyi volt a követelmény, hogy a lány legyen tisztességes, lehetőleg szűz (szívesebben kezdték az oktatást az alapoktól), értelmileg átlagon felüli, érzelmileg stabil. Az önkéntesek többsége persze vén lotyó volt, vagy elmebeteg, aki tíz napig se bírná a Földtől távol. Szóval nem kellett, hogy csinos legyek: ha felvesznek, rendbe hozzák a kapafogam, bebodorítják a hajam, megtanítanak szépen járni és táncolni és érdeklődve hallgatni a férfiakat és minden egyebet csinálni – na meg kiképeznek az alapvető feladatra. Ha kell, akár a plasztikai sebészetet is bevetik... semmi sem túl jó a Fiúknak.
– És ami a legjobb: gondoskodnak róla, hogy senki ne essen teherbe, amíg tart a szolgálat, ami elég jó eséllyel végződött házassággal. Ez ma is így van: az A.N.GyAL.-ok űrhajósokhoz mennek feleségül. Ők értenek a nyelvükön.
– Tizennyolc éves koromban „háztartási kisegítőként” kaptam állást. A családnak valójában csak egy olcsó szolgáló kellett, de nem bántam a dolgot, mert úgyis csak huszonegy évesen jelentkezhettem a szolgálatra. Napközben elvégeztem a házi munkát, este pedig suliba jártam; hivatalosan a középiskolás gép- és gyorsírásórákat folytattam, de valójában csábításból vettem leckéket, hogy ezzel is javítsam az esélyeim.
– Aztán találkoztam ezzel a városi ficsúrral meg a százdolláros bankóival. – Összeráncolta a homlokát. – Annak a semmirekellőnek tényleg volt egy köteg százasa. Egy este meg is mutatta; azt mondta, vegyek, amennyit akarok.
– De nem vettem. Tetszett nekem a pasi. Ő volt az első férfi, aki úgy volt velem kedves, hogy nem játszadozott velem. Otthagytam az esti iskolát, hogy gyakrabban láthassam. Az volt életem legboldogabb időszaka.
– Aztán egy este, a parkban, mégis elkezdődött a játék.
Elhallgatott.
– És aztán? – kérdeztem.
– Aztán semmi! Többet nem láttam. Hazakísért, azt mondta, szeret... aztán adott egy jóéjtpuszit, és elment örökre. – Komor képet vágott. – Ha megtalálom, megölöm!
– Hát, ismerem az érzést – mondtam együtt érzően. – De megölni... csak mert engedett az ösztöneinek... hmm... Ellenálltál?
– Mi? Annak mi köze mindenhez?
– Elég sok. Talán megérdemel pár törött végtagot, amiért úgy magadra hagyott, de...
– Ennél rosszabbat érdemel! Csak most jön a java! Valahogy sikerült mindenki elől eltitkolnom a dolgot, és azt hittem, így lesz a legjobb. Nem voltam igazán szerelmes belé, és talán soha nem is fogok szeretni senkit; jobban akartam csatlakozni a L.Á.Ny.O.K.-hoz, mint addig bármikor. Még így is volt esélyem, hisz nem ragaszkodtak a szüzekhez. Összeszedtem magam.
– Csak akkor jöttem rá, mi történt, mikor a szoknya szűk lett rám.
– Teherbe estél?
– Az a tetű szépen benne hagyott a csávában! Azok a zsugoriék, akiknél laktam, nem törődtek vele, amíg dolgozni tudtam, de aztán kidobtak, az árvaházba meg nem vettek vissza. Egy jótékonysági intézményben kötöttem ki egy sor hozzám hasonló pocak között, én meg ágytálazhattam, amíg eljött az idő.
Egy este műtőasztalra kerültem; egy nővér azt hajtogatta: „Nyugalom! Lélegezzen mélyeket!”
Ágyban fekve tértem magamhoz, de nyaktól lefelé semmit sem éreztem. Aztán bejött a sebész. „Hogy érzi magát?” – kérdezte vidáman.
„Mint egy anyuka.”
„Nyilván. Úgy is van bebugyolálva, és telenyomtuk gyógyszerrel, hogy ne érezzen semmit.
Meg fog gyógyulni... de a császármetszés nem éppen körömszálka.”
„Császármetszés” – döbbentem meg. „Doktor úr... elvesztettem a babát?”
„Ugyan, dehogy! A baba ép és egészséges.”
„Ó! Kisfiú vagy kislány?”
„Egy egészséges kicsi lány. Két kiló harmincöt deka.”
Megnyugodtam. Ez már valami: összehoztam egy gyereket. Arra gondoltam, elmegyek messzire, odapattintom a nevem elé, hogy „Mrs”, és hagyom, hogy a gyerek azt higgye, az apja meghalt... az én gyerekem nem megy árvaházba!
A sebész viszont tovább beszélt: „Mondja csak, ...” Nem mondta ki a nevem. „Soha nem gondolt rá, hogy a mirigy struktúrája különös?”
„Micsoda?” – értetlenkedtem. „Persze hogy nem. Mire akar kilyukadni?”
Habozott. „Megmondom kereken, aztán adok egy nyugtatót, hogy kialudhassa a sokkot. Amit majd kap.”
„Miért?” – kérdeztem.
„Hallott valaha arról a skót orvosról, aki harmincöt éves koráig nő volt? Aztán megoperáltatta magát, így jogi és orvosi szempontból is férfi lett. Megházasodott. Éli világát.”
„Annak mi köze hozzám?”
„Ezt magyarázom. Maga férfi.”
Megpróbáltam felülni. „Mi van?”
„Csak nyugalom! Mikor felnyitottam, teljes volt a káosz odabenn. Idehívattam a sebész főorvost, amíg kivettem a gyereket, aztán konzultáltunk, mialatt maga az asztalon feküdt... és órákat dolgoztunk, hogy mentsük, ami menthető. Minden szervéből kettő volt, és mindkettő fejletlen, bár a női szervek eléggé kifejlődtek ahhoz, hogy gyereke legyen. A mostani állapotukban viszont nem lettek volna többé a hasznára, úgyhogy kikaptuk őket, és a maradékot átrendeztük, hogy igazi férfi lehessen magából.” A vállamra tette a kezét. „Ne aggódjon! Maga még fiatal, a csontjai majd alkalmazkodnak, és figyelni fogjuk a hormonháztartását.”
Sírva fakadtam. „És mi lesz a gyerekemmel?”
„Hát, szoptatni nem tudja; nincs elég teje egy kiscicának se. A maga helyében én meg se nézném... adja örökbe!”
„Nem!”
Vállat vont. „A maga döntése; maga az anyja... vagy legalábbis maga szülte. De most ne aggódjon; előbb meggyógyítjuk.”
Másnap engedték, hogy lássam a gyereket, és onnantól kezdve naponta látogattam – igyekeztem megszokni. Még sose láttam újszülöttet, és addig sejtelmem se volt, milyen ocsmányak... az én kislányom úgy nézett ki, mint egy narancssárga kismajom. Mégis, szilárdan eltökéltem, hogy rendesen fogok bánni vele. De négy héttel később ez már nem számított.
– Miért nem?
– Megfújták.
– „Megfújták”?
A Leányanya majdnem felborította az üveget, amiben fogadtunk.
– Elrabolták... ellopták az újszülött osztályról! – Hangosan zihált. – Elvették tőlem az utolsó dolgot, amiért még érdemes lett volna élnem!
– Az szívás – hagytam helyben. – Töltök neked még egyet. Nyomok nem voltak?
– A rendőrség nem talált semmit. Valaki bejött, hogy megnézze; állítólag a nagybátyja. Mikor a nővér hátat fordított, kisétált a babával.
– Személyleírás?
– Egy férfi, az arca arcszerű, mint a tiéd vagy az enyém. – Összevonta a szemöldökét. – Azt hiszem, a gyerek apja volt. A nővér, mondjuk, megesküdött, hogy idősebb férfi volt, de az festékkel is megoldható. Ki más nyúlná le a gyerekemet? Gyermektelen asszonyok olykor tesznek ilyesmit... de hogy egy férfi?
– Veled mi lett azután?
– Jött még tizenegy hónap abban a nyomasztó kórházban, és még három operáció. Négy hónap után nőni kezdett a szakállam; mikor kiengedtek, már rendszeresen borotválkoztam... és nem kételkedtem benne, hogy férfi vagyok. – Fanyarul elmosolyodott. – Folyton a nővérek dekoltázsát bámultam.
– Hát, nekem úgy tűnik, egész rendben átvészelted a dolgot – ismertem be. – Itt vagy, egy egészséges fiatalember, jó pénzt keresel, nincsenek túl nagy gondjaid. És egy nő élete nem fenékig tejfel.
A tekintete szinte felnyársalt.
– De sokat tudsz erről!
– És?
– Hallottad már azt, hogy „tönkretett nő”?
– Hmm, utoljára évekkel ezelőtt. Ma már nem sokat jelent.
– Én tönkrementem, amennyire csak lehet; az a tetű teljesen tönkretett... Már nem voltam nő... és nem tudtam,hogyan legyek férfi.
– Gondolom, eltartott egy darabig, mire megszoktad.
– El se tudod képzelni! Nem arra gondolok, hogyan öltözködjek, vagy hogy ne a rossz mosdóba sétáljak be; azt a kórházban megtanultam. De hogyan éljek? Milyen munkát kaphatnék? A pokolba, még vezetni se tudtam! Az üzlethez nem értettem, fizikai munkát nem végezhettem; ahhoz túl gyenge volt a sok hegszövet.
Gyűlöltem őt, amiért még a L.Á.Ny.O.K.-nál is tönkretette az esélyeimet, de magam sem tudtam, mennyire gyűlölöm, amíg nem jelentkeztem az Űrhadtesthez. Elég volt egy pillantás a hasamra, és rögtön szolgálatra alkalmatlannak nyilvánítottak. Az orvosi tiszt csak azért szánt rám ennél több időt, mert kíváncsi volt; olvasott az esetemről.
Úgyhogy nevet változtattam, és New Yorkba jöttem. Eleinte mosogatásból tengődtem, aztán kibéreltem egy írógépet, és gyorsírással kezdtem foglalkozni... kész röhej! Négy hónap alatt négy levelet és egy kéziratot gépeltem le. A kézirat az Igaz Történetek számára készült, és kár volt a papírért, az a bamba írója mégis eladta. Innen jött az ötlet: vettem egy kazal ilyesfajta magazint, és áttanulmányoztam őket. – Kajánul elvigyorodott. – Most már tudod, mitől írok olyan hitelesen a nők szemszögéből: az egyetlen történet miatt, amit soha nem írtam meg... ami a sajátom. Megnyertem az italt?
Odalöktem neki az üveget. Magam is zaklatott voltam, de nem lazsálhattam.
– Fiam, még mindig szeretnéd nyakon csípni azt a pasast?
A szeme felcsillant – mint valami vadállaté.
– Csigavér! – csitítottam. – Ugye nem ölnéd meg igazából?
Komiszul kuncogott.
– Mit gondolsz?
– Csak ne olyan hevesen! Többet tudok az ügyről, mint gondolnád. Segíthetek. Tudom, hol a pasas.
Hirtelen átnyúlt a pult fölött.
– Hol van?
– Engedd el az ingem, kisfiam – mondtam halkan –, vagy a sikátorban fogsz kikötni, a zsaruknak meg majd azt mondjuk, elájultál. – Elővettem az ólmosbotot.
Erre elengedett.
– Sajnálom. De hol van? – A szemembe nézett. – És honnan tudsz te ennyit?
– Mindent a maga idején! Mindenről van feljegyzés... kórházi, árvaházi, orvosi papírok. Az árvaházad vezetőjét úgy hívták, Mrs. Fetherage, ugye? Őt egy bizonyos Mrs. Gruenstein követte, ugye? A neved, kislányként, „Jane” volt, ugye? És ezt mind nem tőled tudom, ugye?
Ettől megdöbbent, egy kicsit meg is ijedt.
– Mi ez az egész? Mit kavarsz itt nekem?
– Épphogy nem kavarok. A szívemen viselem a sorsod. Ha akarod, tálcán nyújtom át azt a fickót. Azt teszel vele, amit jónak látsz, én pedig garantálom, hogy megúszod szárazon. De szerintem nem fogod megölni. Őrült lennél... te pedig nem vagy őrült. Nem egészen.
Leintett.
– Hagyd a rizsát! Hol van?
Töltöttem neki egy rövidet; részeg volt, de a düh kezdte kijózanítani.
– Lassan a testtel! Megvakarom a hátad, ha cserébe te is megvakarod az enyémet.
– Ööö... mi van?
– Nem szereted a munkád. Mit szólnál egy jól fizető, stabil álláshoz, limitmentes költségszámlával, a magad uraként, sok változatossággal és kalanddal?
Erre csak pislogott.
– Azt mondanám: „Vidd a tetőmről azokat a tetves rénszarvasokat!” Hagyjál, Papa, ilyen meló nincs!
– Rendben, legyen máshogy: átadom neked a pasast, lerendezed vele, aztán kipróbálod az új munkát. Ha nem mondtam igazat... nos, nem tudlak visszatartani.
Remegett; az utolsó ital megtette a hatását.
– Évs mikó radodát? – kérdezte. A nyelve nehezen forgott.
– Ha áll az alku, most rögtön!
Erre kezet adott.
– Áll az alku!
Biccentettem a segédemnek, hogy tartsa a frontot, megegyeztem az időt – 2300 –, és épp lehajoltam, hogy átbújjak a pult alatt, mikor a zenegép az Én vagyok a saját nagyapám! című nótát kezdte bömbölni. A masina beszerelője azt az utasítást kapta, hogy amerikai klasszikusokkal töltse fel, mert nem bírom gyomorral a hetvenes évek úgynevezett „zenéjét”, de nem tudtam, hogy ez is köztük van.
– Állítsd le! – kiáltottam a csaposnak. – És add vissza a vendég pénzét! Raktár, egy pillanat, és jövök – tettem hozzá, majd bementem, sarkamban a Leányanyával.
A folyosó végén, a mosdókkal szemben volt egy vasajtó, amihez csak nekem és a nappalos főnöknek volt kulcsunk; azon túl még egy ajtó, amihez már csak nekem. Bementünk.
A srác ködös tekintettel nézett körül.
– Hol van?
– Mindjárt! – A szobában egyetlen tárgy volt, egy bőrönd; kinyitottam. Egy hordozható U.S.F.F. koordinátatranszformátor volt, 1992-es széria, II. változat – egy igazi szépség, mozgó alkatrészek nélkül, teljes töltéssel 23 kg, bőrönd alakúra formázva. Már előzőleg beállítottam az értékeket; csak annyi volt a dolgom, hogy kinyissam az átalakítómezőt definiáló fémhálót.
Ezt most meg is tettem.
– Ez meg mi? – kérdezte a kölyök.
– Időgép – feleltem, és magunkra borítottam a hálót.
– Hé! – kiáltott fel, és hátrahőkölt. Megvan ennek a technikája: a hálót úgy kell eldobni, hogy az alany ösztönösen hátralépjen, bele a dróthálóba, és akkor könnyen lezárhatod magatok körül a rugalmas kalitkát. Máskülönben még otthagynátok egy cipőtalpat vagy egy lábfejet, illetve magatokkal vinnétek egy darabot a padlóból. De több nem kell hozzá. Egyes ügynökök csellel terelik be az alanyt a hálóba; én megmondom az igazat, és a döbbenet pillanatát kihasználva nyomom meg a gombot. Ezt most meg is tettem.
1030, V, 1963.04.13 – Cleveland, Ohio-Apex Ép.
– Hé! – ismételte. – Szedd le rólam ezt az izét!
– Ne haragudj! – feleltem bocsánatkérően, és lehúztam róla a hálót, majd visszatettem a bőröndbe, amit aztán becsuktam. – Szóval azt mondod, meg akarod keresni a pasast.
– De... de azt mondtad, ez egy időgép!
Az ablakra mutattam.
– Szerinted november van odakinn? Vagy New York? – Amíg a srác a rügyeket bámulta, és a tavaszt, megint kinyitottam a táskát, kivettem belőle egy köteg százdolláros bankót, és ellenőriztem, hogy a sorszámok meg az aláírások mind kompatibilisek-e 1963-mal. A Temporális Irodát nem érdekli, mennyit költ az ember (nem kerül semmibe), de nem szívelik a szükségtelen anakronizmust. Ha valaki túl sokat hibázik, a hadbíróság még száműzi egy évre valami kellemetlen időszakba, teszem azt 1974-be, a maga fejadag-rendszerével és munkatáboraival. Én ilyen hibákat nem követek el; a pénz rendben volt.
A srác ekkor felém fordult.
– Mi történt?
– A pasas itt van. Menj, és kapd el! Tessék, a költségeidre. – Kezébe nyomtam a pénzt, és hozzátettem: – Rendezd le a tagot, aztán felszedlek.
A százdollárosok könnyen megigézik azt, aki nem szokott hozzájuk. Még mindig hitetlenkedve számolgatta a bankjegyeket, mikor kitessékeltem a folyosóra, és kizártam. A következő ugrás könnyű volt, alig egy évet kellett odébb mennem.
1700, V, 1964.03.10 – Cleveland-Apex Ép.
Az ajtó előtt egy levél hevert: a következő héten lejár a bérleti szerződésem. Ettől eltekintve minden pontosan ugyanúgy nézett ki, mint egy másodperccel korábban. Odakinn a fák csupaszak voltak, havazás ígérkezett. Siettem, csak némi korabeli pénzt, egy zakót, egy kalapot és egy kabátot kaptam fel, amit még akkor hagytam ott, mikor kivettem a szobát. Autót béreltem, és a kórházhoz hajtottam. Húsz percbe telt odáig untatni az újszülöttosztály ügyeletesét, hogy ne vegye észre, mikor meglépek a csecsemővel. Visszamentünk az Apex Épületbe. A következő beállítás már trükkösebb volt, mert a ház még nem állt 1945-ben. De előre kiszámoltam.
0100, V, 1945.09.20 – Cleveland-Skyview Motel
A hordozható egység, a csecsemő és én egy városszéli motelbe érkeztünk. Még korábban bejelentkeztem, mint „Gregory Johnson az ohiói Warrenből”, vagyis mikor megjelentünk, az ablakok csukva voltak, a függönyök elhúzva, a szoba közepéről pedig előle elpakoltam mindent, hogy a gépnek bőven legyen hova érkeznie. Egy rossz helyen hagyott széktől szép kék-zöld foltokat lehet szerezni – pontosabban nem a széktől, hanem a mező reakciójától.
Idáig semmi gond. Jane mélyen aludt; kivittem, betettem egy kartondobozba az autó ülésén, amit előle beszereztem, az árvaházhoz hajtottam, kitettem a dobozt a lépcsőire, majd még két háztömböt vezettem egy „töltőáüomáshoz” (a petróleumszármazékos fajtához), ahonnan felhívtam az árvaházat, majd visszaautóztam, hogy még épp lássam, amint beviszik a dobozt, de továbbhajtottam, a kocsit meg otthagytam nem messze a moteltől – ahova visszasétáltam, hogy előleugorjak az Apex Épületbe, 1963-ba.
2200, V, 1963.04.24 – Cleveland-Apex Ép.
Az időt eléggé kicentiztem – a temporális pontosság mindig a távolság függvénye, kivéve a nullára való visszatéréskor. Ha jól számoltam, Jane épp most fedezi fel a parkban, ezen a balzsamos tavaszi estén, hogy korántsem olyan jó kislány, mint eddig gondolta. Taxiba ültem, és a zsugoriék házához vitettem magam, aztán rávettem a sofőrt, hogy várjon a sarkon, amíg én az árnyékból leskelődöm.
Rövidesen megpillantottam a fiatalokat az utca végén, amint egymást átölelve közelednek. A srác felkísérte a lányt a verandára, aztán hosszú, szenvedélyes jóéjtpuszit adott neki – hosszabbat, mint gondoltam volna. A lány bement, a srác lejött a lépcsőin, és elindult. Én melléléptem, és belékaroltam.
– Ennyi volt, fiam – jelentettem halkan. – Jöttem érted.
– Te! – hörögte meglepetten.
– Én. Most már tudod, ki volt a pasas... és ha végiggondolod, rájössz, te ki vagy... és ha eléggé töröd a fejed, arra is rájössz, ki a kisbaba... és hogy én ki vagyok.
Nem felelt; mélyen megrázta, amit hallott. Nem csoda, ha épp bebizonyítják neked, hogy ha lehetőséged nyílik elcsábítani saját magad, nem tudsz ellenállni a kísértésnek. Visszavittem az Apex Épülethez, és megint ugrottunk.
2300, VII, 1985.08.12 – Sziklás-hgys. Bázis
Felkeltettem az ügyeletest, megmutattam neki az igazolványomat, és megmondtam neki, hogy tegye ágyba a társam egy vidám pirulával, aztán reggel sorozza be. Az őrmester savanyú képet vágott, de a rang az rang, korszaktól függetlenül – közben kétségkívül arra gondolt, ha legközelebb találkozunk, talán ő lesz az ezredes és én az altiszt. Ami a mi hadtestünknél előfordul.
– Neve? – kérdezte.
Leírtam neki. Mire felvonta a szemöldökét.
– Igazán? Hmm...
– Csak tegye a dolgát, őrmester! – A kísérőmhöz fordultam.
– Fiam, a hányattatásaid véget értek. Hamarosan belevágsz a legjobb munkába, amit csak ember kaphat... és jól fogod csinálni. Én tudom.
– Ügy, úgy! – helyeselt az altiszt. – Nézz csak rám! 1917-ben születtem, és még mindig itt vagyok, fiatal vagyok, élek, mint hal a vízben.
– Visszamentem az ugrószobába, és mindent visszaállítottam nullára.
2301, V, 1970.11.07 – NYC – „Papa krimója”
A raktárból egy ötödik üveg whiskyvel egyensúlyozva jöttem elő, hogy legyen mivel indokoljam, mit csináltam egy egész percig. A segédem épp a vendéggel perelt, aki az előbb betette az Én vagyok a saját nagyapám! című nótát.
– Jaj, hadd hallgassa meg, aztán húzd ki a dugót! – szóltam rájuk. Nagyon fáradt voltam.
Kemény meló ez, de valakinek meg kell csinálnia, és az utóbbi időben nem könnyű bárkit is beszervezni, főleg az 1972-es Fiaskó óta. És honnan máshonnan szerezhetnénk ennyi embert a padlóról, hogy aztán jól fizető, érdekes (bár veszélyes) munkát adjunk nekik, méghozzá jó ügy érdekében? Ma már mindenki tudja, mitől „sistergett” az 1963-as „Sistergő Háború”. A New Yorknak szánt bomba nem robbant fel, és egy sor egyéb dolog sem a tervek szerint alakult – mindez a hozzám hasonlóknak köszönhető.
Nem úgy az 1972-es Fiaskó; arról nem mi tehetünk... és nem tehetjük meg nem történtté, mert nem paradoxon, hogy kibogozhatnánk. Valami vagy van, vagy nincs, most és mindörökké, ámen. De nem lesz még egy ilyen; az évente kiadott „1992-es” parancsok gondoskodnak róla.
Öt perccel korábban zártam, miután betettem egy levelet a kasszába az ügyvezetőnek, hogy elfogadom az ajánlatát, és kivásárolhat; beszélje meg az ügyvédemmel, mert én hosszú szabadságra megyek. Az Iroda vagy felveszi majd a pénzt, vagy nem; mindenesetre a szálakat elvarrtam. Visszamentem a raktár végében megbúvó kis szobába, és előreugrottam 1993-ba.
2200, VII, 1993.01.12 – Sziklás-hgys. Kleg. Főhad. Temporálls Laktanya
Bejelentkeztem az ügyeletesnél, aztán a körletembe mentem; egy hétig akartam aludni. Elhoztam a kocsmából a piát, amiben fogadtunk (hisz végül is megnyertem), és ittam egyet, mielőtt megírtam a jelentést. Pocsék íze volt, és hosszan elmerengtem, miért is szerettem annak idején az Old Zockney-t. De a semminél ez is jobb; nem szeretek színjózan lenni, olyankor túl sokat gondolkodom. Bár a pohár fenekét se sűrűn nézegetem; más ember tán kígyókat lát... én embereket.
Bediktáltam a jelentésem; negyven újonc, mind a Pszi Iroda engedélyével – köztük magam is; tudtam, hogy jóváhagyják. Hisz itt vagyok, nem igaz? Aztán szalagra vettem egy kérelmet, hogy küldjenek terepre; már elegem volt a toborzásból. Mindkettőt ledobtam a gyűjtőbe, és az ágy felé indultam.
A tekintetem az ágyam fölé, „Az idő szabályai”-ra tévedt:
Amit holnap megtehetsz, ne halaszd tegnapra!
Ha végre sikerrel jársz, sose próbáld újra!
Időben folt, tű benne sosem volt
Paradoxonra van paradoktor
Többet ésszel, mint idővel
Az ősök csak emberek
Az isten is tévedhet
Már nem inspiráltak úgy, mint újonckoromban; harminc év folyamatos időugrabugrálás megviseli az embert. Levetkőztem, és mikor már nem volt rajtam ruha, a hasamra néztem. Egy császármetszés nagy heget hagy, de annyi rajtam a szőr, hogy csak akkor látom, ha keresem.
Aztán a gyűrűre néztem az ujjamon.
A kígyó, amely a saját farkába harap, örökkön örökké... Azt tudom, én honnan jöttem – de ti, zombik, mind honnan jöttetek.
Éreztem, hogy lassan megfájdul a fejem, de fájdalomcsillapító porral nem élek. Egyszer bevettem – mire mind elmentetek.
Úgyhogy bemásztam az ágyba, és lefütyültem a lámpát.
Ti igazából itt se vagytok. Nincsen senki más, csak én – Jane – egyedül a sötétben.
Iszonyúan hiányoztok!
Sarkadi Zsuzsanna fordítása