KUTYÁT IS SÉTÁLTATUNK

 

 

Általános Szolgáltató, Miss Cormet beszél! – Meleg barátságosság és személytelen hatékonyság éppen megfelelő arányát sugározva mosolygott a képernyőre. Az egy pillanatig még villódzott, aztán megjelent rajta egy kövér és ideges, túlöltözött és elpuhult, idősebb hölgy sztereoképe.

– Ó, kedveském – mondta a kép –, annyira nyugtalan vagyok. Csak önök segíthetnek rajtam.

– Örömmel segítünk – dorombolta Miss Cormet, miközben gyorsan fölbecsülte az asszony ruháinak és ékszereinek értékét (már ha valódiak, jegyezte meg gondolatban), majd úgy döntött, jövedelmező kliens válhat belőle.

– Mondja el, kérem, a problémáját. Először a nevét, ha meg nem sértem. – Megérintett egy gombot a székét körülvevő patkó alakú pulton, melyen ez a felirat állt: HITELRESZLEG.

– De az annyira közismert – aggályoskodott a kép. – Peter szégyenében képes lenne törött csípővel elbujdokolni.

Miss Cormet azonnal megnyomta az EGÉSZSÉGÜGY feliratú gombot.

– Pedig én mondtam neki, hogy a póló veszélyes játék, önnek fogalma sincs, kedveském, mennyit szenved egy anya. És pont most, a legalkalmatlanabb pillanatban...

– Tehát ápolást kíván a részére? Hol van most?

– Ápolást? Hova gondol? Arról a kórház majd gondoskodik. Elég támogatást kapott tőlünk. Bizony, eleget. Én a ma esti partim miatt aggódom. A Principessza nagyon megharagudna...

A hitelrészleg válaszfénye mérgesen fölvillogott. Miss Cormet félrefordult a képernyőtől, – Á, már értem. Mindent elrendezünk. Most kérem a nevét, a címét és a jelenlegi helyzetét.

– Hát nem ismeri a nevemet?

– Nem lenne nehéz kitalálni – kerülte meg a választ diplomatikusan Miss Cormet –, de az Általános Szolgáltató számára mindennél fontosabb a kliensek adatainak bizalmas kezelése.

– Ó, igen, hát persze. Milyen figyelmesek. Mrs. Peter van Hogbein Johnson vagyok.

– Miss Cormet uralkodott reakcióin. Ez esetben szükségtelen a hitelrészleg véleményét kikérni.

A kis kijelzőn azonban rögtön fölvillant: AAA – a korlátlan hitelképesség jele.

– De nem tudom, mit tehetnének – folytatta Mrs. Johnson. – Nem lehetek két helyen egyszerre.

– Az Általános Szolgáltató szereti a nehéz megbízásokat – biztosította Miss Cormet. – És most, ha lesz olyan kedves, és beavat a részletekbe...

Nagy nehezen előcsalt az asszonyból egy egészen összefüggő történetet. A fia, legifjabb Peter, amolyan agyondédelgetett Peter Pan-figura volt. Arcvonásait Grace Cormet jól ismerte a sztereoernyőről, csakúgy, mint gazdag, lusta életének valamennyi jelmezét. A fiú most meggondolatlanul, épp az anyja legfontosabb partija előtti délutánon törte össze magát, méghozzá igen súlyosan. Ráadásul figyelmetlensége betetőzéseként mindezt fél kontinenssel odébb tette.

Miss Cormet úgy sejtette, Mrs. Johnson gondosan a kezében tartja a fiát, és ebbe az is beletartozik, hogy most azonnal a betegágyához siessen, és ha már ott van, az ápolónőit is kiválogassa. Az esti parti azonban hónapok gondos előkészítő munkájának eredményeként vált lehetségessé. Mit csináljon hát?

Miss Cormet emlékezetébe idézte, hogy az Általános Szolgáltató léte, és az ő nem csekély jövedelme is az efféle ostoba paraziták élhetetlenségén és lustaságán alapul. Mindeközben elmagyarázta, hogy cégük gondoskodni fog a parti zökkenőmentes lefolyásáról, és még egy hordozható, nagyméretű sztereoernyőt is beállítanak a szalonba, így ő is üdvözölheti vendégeit, és mindent elmagyarázhat nekik, úton a kórház felé. A legügyesebb szervezőt küldik el neki, aki feddhetetlen társadalmi helyzetű, és kapcsolatát az Általános Szolgáltatóval senki sem ismeri. A katasztrofális helyzet megfelelő kezekben akár még diadallá is válhat, megnövelvén Mrs. Johnson reputációját, mint szerető anya.

– Húsz perc múlva ott lesz önért egy légikocsi – tette még hozzá, és lenyomta a SZÁLLÍTÁS feliratú gombot. – Az elviszi a rakétakikötőbe. Odáig elkíséri egyik fiatal munkatársunk, hogy még több részletet tudhassunk meg. Foglalunk önnek egy fülkét, a szolgálójának pedig egy hálóhelyet a 16:45-ös newarki gépen. Addig is pihenjen nyugodtan. Az aggódás most már az Általános Szolgáltató gondja.

– Ó, köszönöm, kedveském. Rengeteget segített. Nem is gondolhatja, az én pozícióm mennyi felelősséggel jár.

Miss Cormet egyetértően bólogatott, és közben arra gondolt, hogy ennek a vén tyúknak még néhány számlát a nyakába lehet varrni.

– Ön igazán fáradtnak látszik, asszonyom – mondta együttérzőn. – Ne adjunk ön mellé egy masszőrt is az útra? Nem kényes az egészsége? Mert akkor tán még jobb volna egy orvos.

– Milyen figyelmes öntől!

– Mindkettőt elküldjük – határozott Miss Cormet, azzal kikapcsolt, csupán azt bánva, hogy nem ajánlott egy menetrenden kívüli charterjáratot. Az árlistán nem szereplő speciális szolgáltatásokért annyi pénzt kérhettek, amennyit csak a kliens kibírt.

A végrehajtórészleghez kapcsolt; egy éber tekintetű fiatalember arca töltötte be a képernyőt.

– Készülj föl egy átírásra, Steve – szólt Miss Cormet. – Speciális szolgáltatás, tripla-A. A végrehajtást már megkezdtem.

A férfi fölvonta a szemöldökét.

– Tripla-A? Felárakkal?

– Naná. Sózz rá mindent a vén csatalóra, de finoman. És még valami. A kliens fia kórházban fekszik. Ellenőrizd az ápolónőit. Ha bármelyikben is van egy csipetnyi szexepil, rúgasd ki, és rakj a helyére egy zombit.

– Vettem, kölyök. Átírást kezdem.

A nő bontotta a képet. Pultján kigyulladt a „szabad”-jelzés zöldje, de szinte azon nyomban ismét pirosra váltott, és egy újabb figura jelent meg az ernyőn.

Ez nem a szokásos tökfilkók egyike volt. Grace Cormet jól fésült, keskeny derekú, átható tekintetű, erőteljes, mégis finom modort sugárzó, negyvenes férfit látott. A hivatalos kinézetű reggeli öltözetéhez tartozó köpenyt gondosan megtervezett lezserséggel vetette hátra.

– Általános Szolgáltató – szólalt meg a nő. – Miss Cormet beszél.

– Á, Miss Cormet – kezdte a férfi –, a főnökével szeretnék beszélni.

– Az ügyfélszolgálat vezetőjével?

– Nem, az Általános Szolgáltató elnökével.

– Elárulná, mit óhajt tőle? Talán én is segíthetek.

– Sajnálom, de nem mondhatom el. Vele kell beszélnem, méghozzá tüstént.

– Akkor sajnálatomat kell kifejeznem az Általános Szolgáltató nevében. Mr. Clare nagyon elfoglalt ember, lehetetlen előzetes megbeszélés és magyarázat nélkül találkozni vele.

– Be van kapcsolva a felvevő?

– Természetesen.

– Akkor, kérem, kapcsolja ki.

A konzol fölött, a kliens számára jól láthatóan, kikapcsolta a berendezést, a pult alatt pedig újra vissza. Az Általános Szolgáltatót olykor illegális ügyletekbe is be akartak vonni, ezért aztán alkalmazottai nem vállalhattak semmiféle kockázatot. A férfi előhalászott valamit inge redőiből, és előrenyújtotta. A sztereoeffektus mindezt úgy mutatta, mintha a képernyőből is kidugná a kezét.

A nő gyakorlottan elrejtette meglepetését: a bolygó elöljáróinak jelvénye volt az, a színe pedig zöld.

– Megnézem, mit tehetek – mondta.

– Nagyon jó. Lejönne értem a várócsarnokba? Tíz perc múlva ott várom.

– Ott leszek, Mr... Mr... – De a férfi már bontott.

Grace Cormet fölhívta az ügyfélszolgálat vezetőjét, és váltást kért. Aztán, mikor a pultját kikapcsolták, kivette a berendezésből a titokban készített felvételt tartalmazó tekercset, egy darabig fontolgatva bámulta, majd bedugta egy nyílásba a pult tetején, ahol egy erős mágneses tér letörölte a fixálátlan jeleket a hajlékony fémről.

Egy lány lépett a fülkébe hátulról. Szőke volt, csinos, csak kicsit lassúnak és unalmasnak tűnt. A látszat azonban csalt.

– Rendben, Grace – szólt. – Van valami átadnivaló?

– Nincs. Tiszta a pult.

– Mi a hézag? Beteg vagy?

– Nem. – Grace minden további magyarázat nélkül elhagyta a fülkét. Végighaladt a hasonló kis helyiségek sora mellett, ahol a különleges kérésekkel foglalkoztak, és kilépett a nagy csarnokba, ahol a katalógusoperátorok dolgoztak, ők nem rendelkeztek olyan bonyolult berendezésekkel, mint amilyenek Grace fülkéjében voltak. Előttük egy vaskos kötet hevert, az Általános Szolgáltató aktuális árlistájának példánya, fejükön pedig közönséges sztereo sisakot hordtak. Így tartották a kapcsolatot az ügyfelekkel, és biztosították számukra csaknem mindazt, amit azok megkívánhattak. Hogyha aztán egy kérés kívül esett a katalógus szabályozta szolgáltatások terén, akkor továbbították azt a találékonyság arisztokráciájához, ahová Grace is tartozott.

Átvágott a központi irattáron, végig egy folyosón, csattogó lyukkártyagépek tucatjai között, és kilépett a szint előcsarnokába. Pneumatikus lift vitte az elnöki iroda emeletére. A titkárnő nem állította meg, se be nem jelentette főnökének. Grace látta, a lány ujjai szélsebesen futkároznak a kommunikációs berendezés billentyűin.

Az ügyfélszolgálat alkalmazottai nemigen járkálnak be egy többmilliárdos cég elnökéhez. Az Általános Szolgáltató szervezete azonban nem hasonlított a bolygó egyetlen más vállalatéhoz sem. A képzettséget itt számon tartották, adták-vették, de a rátermettség és az éleselméjűség mindennél fontosabb volt. A cég hierarchiájában Jay Clare, az elnök állt a csúcson, utána következett szaktanácsadója, Saunders Francis, közvetlenül őutána pedig az a néhány tucat operátor, akik a különleges kérésekkel foglalkoztak, közöttük tehát Grace is. Ők és a nem titkos, ám annál nehezebb megbízatásokat intéző kiküldött operátorok valójában egy csoportot alkottak, hiszen időnként helyet cseréltek egymással.

Utánuk következtek a bolygó minden zugában jelen levő alkalmazottak ezrei, a főkönyvelőktől a jogi részleg vezetőin és az irattár vezetőjén át a körzeti igazgatókig, a katalógusoperátorokig és a legutolsó, részmunkaidős bizalmas munkatársakig: gyorsírók, ha valaki diktálni akart, dzsigolók, ha a társaságban megürült egy hely, valamint egy férfi, aki idomított tatukat és bolhákat kölcsönzött.

Grace Cormet belépett Mr. Clare irodájába. Ez volt az épületben az egyetlen helyiség, amit nem töltöttek meg elektromechanikai rögzítő és kommunikációs berendezések. Csupán az elnök üres asztala állt benne, néhány szék, meg egy sztereoernyő, mely, ha nem használták, Krantz híres festményét, „A síró Buddhá”-t mutatta. A kép eredetijét háromezer méternyivel lejjebb, a legalsó pinceszinten őrizték.

– Hello, Grace – üdvözölte a férfi, és elétolt egy papírlapot. – Mondd, mi a véleményed erről? Sance azt mondja, szar. – Saunders Francis kissé kidülledő szemét főnökéről Grace Cormetre fordította, de se nem erősítette meg, se nem cáfolta az állítást.

A nő elolvasta:

 

MEGENGEDHETI MAGÁNAK?

Megengedheti magának, hogy igénybe vegye az

ÁLTALÁNOS SZOLGÁLTATÓT?

Megengedheti magának, hogy NE vegye igénybe?

Lökhajtásos korunkban megengedheti magának,

hogy tovább pazarolja idejét bevásárlásokra,

számlabefizetésekre, lakóhelyének rendben tartására?

Mi megdádázzuk a babát és megetetjük a macskát.

Házat bérlünk önnek és megvesszük a cipőit.

Levelezünk az anyósával, vezetjük a csekkszámláját.

Számunkra nincs túl nagy munka, de nincs túl kicsi sem.

És bámulatosan olcsók vagyunk!

ÁLTALÁNOS SZOLGÁLTATÓ

Tárcsázza: S-I-E-S-S-E-N

Ui.: KUTYÁT IS SÉTÁLTATUNK

 

– Nos? – kérdezte Clare.

– Sance-nek igaza van. Borzalmas.

– Miért?

– Túl logikus. Túl szószátyár. Nincs benne lendület.

– Akkor mi a te ötleted, hogyan cserkésszük be a piac fehér foltjait? Grace egy darabig gondolkodott, aztán elkérte a férfi tollát, és írni kezdett:

 

MEG AKAR ÖLETNI VALAKIT?

(Akkor ne hívja föl az ÁLTALÁNOS SZOLGÁLTATÓT)

De bármiféle más kívánsága van, tárcsázza: S-l-E-S-S-E-N.

Megéri!

Ui.: Kutyát is sétáltatunk.

 

– Hmm... nos, talán – mondta Mr. Clare óvatosan. – Kipróbáljuk. Sance, adj ennek egy B típusú kifutást, két hetet, Észak-Amerikára, aztán számolj be az eredményekről. – Francis eltette a papírt. Nyugodt arckifejezése közben mit sem változott. – Visszatérve az előbbi témánkra...

– Főnök – szólt közbe Grace Cormet. – Megbeszéltem neked egy találkozót, egészen pontosan... – gyűrűórájára pillantott – ...két perc negyven másodperc múlva. Egy kormányügynök keres.

– Tedd boldoggá, aztán küldd útjára. Dolgom van.

– Zöld jelvényes.

A férfi élesen pillantott föl rá. Még Francis arcára is kiült valami érdeklődés.

– És? – kérdezte Clare. – A felvétel nálad van?

– Letöröltem.

– Igazán? Hát, végül is, te tudod. Bízom az ösztöneidben. Kísérd be. Grace elgondolkozva bólintott, és kisietett.

A férfi vele egy időben ért a nyilvános várócsarnokba. Végigvezette vagy fél tucat kapun át, ahol egyébként az őrök a nevét és látogatása célját kérdezték volna tőle. Amikor a férfi végül helyet foglalt Clare irodájában, körülnézett.

– Beszélhetnénk négyszemközt, Mr. Clare?

– Mr. Francis a jobbkezem. Miss Cormettel pedig már amúgy is beszélt.

– Hát rendben. – Ismét elővette a zöld jelvényt, és maga elé tartotta. – Egyelőre nincs szükség nevekre. Bízom az ön diszkréciójában.

Az Általános Szolgáltató elnöke türelmetlenül húzta ki magát.

– Térjünk a tárgyra. Maga Pierre Beaumont, a protokollfőnökség vezetője. Talán a kormány akar ránk bízni valami munkát?

Beaumontot nem zökkentette ki nyugalmából a ritmusváltás.

– Ezek szerint ismer. Helyes. Térjünk tehát a tárgyra. Valóban meglehet, hogy a kormánynak volna az önök számára egy megbízatása. Akárhogy is, jelen beszélgetésünk egyetlen szava sem szivároghat ki...

– Az Általános Szolgáltató bizalmasan kezel minden információt.

– Ez nem bizalmas, ez titkos – vágta rá a férfi.

– Értem – bólintott Clare. – Folytassa.

– Nagyon érdekes az önök szervezete, Mr. Clare. Ha jól tudom, úgy reklámozzák magukat, hogy pénzért mindent elvállalnak.

– Ha nem törvénybe ütköző.

– Ó, igen, hát persze. De hogy valami törvénybe ütközik-e, az sok esetben csupán fogalmazás kérdése. Csodálattal figyeltem például, amikor fölszerelték a Második Plútó-expedíciót. Néhány módszerük egyenesen, öö, zseniális volt.

– Ha működésünkkel szemben kifogásokkal óhajt élni, a legjobb lesz, ha jogi osztályunkkal veszi föl a kapcsolatot a szokott csatornákon át. Beaumont előrenyújtotta a tenyerét.

– Ó, nem, Mr. Clare, dehogy! ön félreért engem. Nem akartam semmit kifogásolni, csupán a csodálatomat fejeztem ki. Micsoda találékonyság! Milyen remek diplomata lehetett volna önből!

– Ne szaporítsuk tovább a szót. Mit óhajt?

Mr. Beaumont összeszorította a száját.

– Tételezzük föl, hogy el kell szórakoztatnia a bolygórendszer minden értelmes fajának tucatnyi képviselőjét; olyan elégedetté tenni őket, amennyire csak lehet. Meg tudná csinálni? Clare hangosan gondolkodni kezdett.

– Légnyomás, páratartalom, sugárzási sűrűség, atmoszféra-összetétel, hőmérséklet, kulturális körülmények... Ezeket egyszerűbb megvalósítani. Na de a tömegvonzás? A jupiterieknél alkalmazhatnánk centrifugát, de a marsiakkal és a titániakkal már egészen más a helyzet. A Föld normál gravitációját csökkenteni nem lehet. Nem, őket vagy az űrben kéne elszállásolni, vagy a Holdon. Ez tehát nem a mi ügyünk, hiszen mi a sztratoszférán kívül nem merészkedünk.

Beaumont a fejét rázta.

– Nem is kell elhagyni a sztratoszférát. Esetleg a megbízás tartalmazná azt a megszorítást, hogy mindent a Föld felszínén kell előteremteni.

– Miért?

– Az Általános Szolgáltatónál szokás kikérdezni az ügyfelet, miért akar igénybe venni egy bizonyos szolgáltatást?

– Nem. Bocsánat.

– Semmi baj. Valóban több információra van szüksége, ha meg akarja érteni a feladatot, és annak titkos természetét. Konferenciát rendezünk ezen a bolygón a közeli jövőben, maximum kilencven napon belül. Míg hivatalosan meg nem hirdetjük, semmiféle értesülésnek nem szabad róla kiszivárognia. Ha bizonyos körökben előre számítanának rá, fölösleges volna egyáltalán megtartani. Azt javaslom, úgy képzelje el, mint a rendszer vezető, öö, tudósainak kerekasztaltárgyalását, nagyjából hasonlót, mint amit tavaly tavasszal a Marson rendezett az Akadémia. Az önök feladata fölkészülni a delegátusok szórakoztatására, ám munkájukat mindvégig titokban kell tartani. Ami a részleteket illeti...

Clare a szavába vágott.

– Úgy látom, meggyőződése, hogy mi elvállaljuk ezt a megbízatást. Magyarázatából azonban az derül ki, hogy egy nevetséges baklövés részeseivé akar tenni bennünket. Az Általános Szolgáltató ebből nem kér. Ön is nagyon jól tudja, az alacsony gravitációban élők nem tölthetnek hosszabb időt nagyobb tömegvonzású helyen egészségük komoly veszélyeztetése nélkül. A bolygóközi összejöveteleket ezért tartják mindig alacsony gravitációjú égitesten, és ez a jövőben sem fog megváltozni.

– Igen – felelte Beaumont türelmesen –, eddig így volt. Képes megérteni, ebből következően milyen hátrányos diplomáciai helyzetet kell elszenvednie, mondjuk, a Földnek és a Vénusznak?

– Nem egészen.

– Nem is várhatom el. A politikai pszichológia nem tartozik az ön tevékenységi körébe. Fogadja el tehát ezt tényként, és értse meg, vezetésünk elszánta magát, hogy erre a konferenciára itt kerül sor, a Földön.

– Miért nem a Holdon?

Beaumont a fejét rázta.

– Az egyáltalán nem ugyanaz. Még ha megvalósítható lenne is, Luna City csupán szerződés szerinti tulajdonunk. Pszichológiailag ez egyáltalán nem ugyanaz.

Most Clare csóválta meg a fejét.

– Mr. Beaumont, nem hiszem, hogy ön megértette az Általános Szolgáltató alapelveit, miközben persze el kell ismernem, én magam sem vagyok tisztában az önök diplomáciájának finomságaival. Csodákat nem tudunk tenni, ezt nem is várhatja tőlünk senki. Mi csupán a múlt század ezermesterei vagyunk, kissé áramvonalasabb és szervezettebb kivitelben. A régi cselédség éledt bennünk újjá, de távolról sem Aladdin lámpájának szelleme. Még kutatólaboratóriumaink sincsenek, a szó tudományos értelmében. Egyszerűen igyekszünk kihasználni a modern kor vívmányait a kommunikáció és a szervezés terén, megtéve mindent, amit lehet. – Kezével a szemközti fal felé intett, melyen ott díszelgett bevésve a mesterség hagyományos védjegye: egy skót terrier, amint feszülő póráz végén egy villanyoszlopot szimatol. – Ez a mi munkánk szelleme. Kutyákat sétáltatunk azok helyett, akik nem érnek rá, mert túl elfoglaltak. Nagyapám az egyetemi tandíjat kutyasétáltatásból fedezte. Még én magam is csinálom. Csodákat nem ígérhetek, és a politikába sem szólok bele.

Beaumont egymáshoz illesztette két keze ujj hegyeit.

– Maga pénzért sétáltat kutyákat. Ez így igaz, az enyémeket is. De öt minim-kredit elég kevésnek tűnik érte.

– Az is. De százezer kutya naponta kétszer, az már szép summa.

– Az ezért a „kutyáért” járó „summa” se lenne akármilyen.

– Mennyi? – kérdezte Francis.

Először látszott rajta érdeklődés. Beaumont feléje fordította a tekintetét.

– Kedves uram, ennek a, öö, kerekasztal-tárgyalásnak a haszna több milliárd kreditet jelenthet ennek a bolygónak. Ha szabad ilyen kifejezéssel élnem, nem szándékozzuk bekötni a nyomtató ló száját.

– Mennyi?

– Megfelelne harminc százalék a költségek megtérítése mellett?

Francis a fejét rázta.

– Nem biztos, hogy az olyan sok lesz.

– Nos, én nem akarok alkudozni. Legjobb lesz, ha önök határozzák meg, uraim – elnézést, Miss Cormet! –, mennyit ér a szolgáltatásuk. Azt hiszem, bízhatok hazafiasságukban, mely bolygónkhoz és fajunkhoz köti önöket; remélem, józanul döntenek.

Francis szó nélkül hátradőlt, de elégedettnek látszott.

– Egy pillanat – tiltakozott Clare. – Még nem vállaltuk el a megbízást.

– Hisz a díjazást is megbeszéltük – vetette ellen Beaumont.

Clare Francisról Grace Cormetre nézett, aztán körmeinek vizsgálatába mélyedt.

– Adjon nekem huszonnégy órát, hogy utánanézzek, egyáltalán lehetséges-e – szólalt meg végül. – Akkor majd jelentkezem, és közlöm, sétáltathatjuk-e a kutyáját.

– Biztos vagyok benne, hogy megkötjük az alkut – válaszolta Beaumont, és maga köré kanyarította köpenyét.

– Jól van, észkombájnok – mondta Clare keserűen –, ezt elintéztétek.

– Már régóta vissza akarok kerülni az ügyintézéshez – közölte Grace.

– Jelölj ki a gravitációproblémán kívül mindenre egy-egy csapatot – mondta Francis. – Az az egyetlen buktató. A többi rutinmunka.

– Hát persze – értett egyet vele Clare. – De szeretném, ha arra is minél előbb megoldást találnál. Ha nem sikerül, a költségeink soha nem térülnek meg. Kit akarsz magad mellé? Grace-t?

– Azt hiszem – felelte Francis. – ö is el tud számolni tízig.

Grace Cormet hidegen végigmérte.

– Néha keservesen bánom, Sance Francis, hogy hozzád mentem feleségül.

– A családi vitáitokat otthon intézzétek el – figyelmeztette őket Clare. – Hol kezditek?

– Először is tudjuk meg, ki ért legjobban a gravitációhoz – határozott Francis.

– Grace, kerítsd vonalvégre Krathwohl doktort.

– Rendben – vette tudomásul a nő, és a sztereo vezérlőpaneljéhez lépett. – Ez a szépsége a mi szakmánknak. Semmit sem kell tudnod, elég, ha ismered a téma szakértőjét.

Dr. Krathwohl az Általános Szolgáltató állandó alkalmazottja volt, ám mindenféle munkaköri kötelesség nélkül. A cég érdemesnek találta támogatni őt, előfizetve számára minden tudományos szaklapot, és delegálva őt az időről időre megtartott összejövetelekre. Dr Krathwohlból hiányzott a kutató tudósok célorientáltsága; természeténél fogva dilettáns volt. Alkalmanként kérdéseket tettek föl neki. Megérte.

– Ó, hello, kedvesem! – mosolygott ki a képernyőről dr. Krathwohl jóságos arca.

– Figyeljen csak, éppen most bukkantam egy nagyon érdekes tényre a Nature legfrissebb számában. Igen megdöbbentő fényt vet ez Brownlee elméletére a...

– Egy pillanat, doki – vágott a szavába Grace. – Az igazat megvallva sürgős ügyben keresem.

– Mondja, kedvesem.

– Ki tudhat legtöbbet a gravitációról?

– Attól függ, milyen értelemben. Egy asztrofizikust akar, vagy a teoretikus mechanika szemszögére kíváncsi? Így kapásból Farquarson jut eszembe.

– Engem az alapok érdekelnek, hogy mitől működik.

– Szóval az elmélet, mi? Ebben az esetben mégsem Farquarson kell. ö elsődlegesen a deszkriptív ballisztikával foglalkozik. Dr. Julian munkája azonban talán a legalaposabb.

– Hol érhetjük el őt?

– Ó, őt már nem lehet. Tavaly halt meg a szerencsétlen. Nagy veszteség.

Grace visszatartotta magát, nem mondta meg a férfinak, mekkora veszteség is valójában, inkább megkérdezte:

– Ki lépett a nyomdokaiba?

– Hogy hova? Ja, vagy úgy! Értem. Szóval a jelenlegi legjobb elméleti fej nevét akarja. Azt kell mondjam, O’Neil.

– Hol találjuk?

– Utána kell néznem. Kissé ismerem. Nehéz ember.

– Csinálja, kérem. Addig is ki tudna eligazítani bennünket az alapokról?

– Miért nem fordul az ifjú Carsonhoz, a mérnöki részlegben? Öt érdekelték az efféle dolgok, mielőtt nálunk munkába állt. Intelligens fiú, sok érdekes beszélgetést folytattam vele.

– Megkeressük. Kösz, doki. Hívja a főnököt, amint előkerítette O’Neilt. Siessen. – Kikapcsolt.

Carson egyetértett Krathwohllal, de a sikerben kételkedett.

– ONeil arrogáns és önfejű. Egyszer dolgoztam alatta. Persze nem kérdéses, többet tud a térszerkezet elméletéről, mint bárki élő ember.

Carsont is bevonták a bizalmi gárdába, elmagyarázták neki a problémát. Elismerte, hogy ő nem lát megoldást.

– Talán akkor miénk lesz a nagy áttörés – jegyezte meg bizakodón Clare. – Nekem vannak ötleteim. Szóljon rám, ha tévedek, Carson.

– Mondja, főnök.

– Nos, a nehézkedési gyorsulás egy tömeggel rendelkező tárgy közelségének következménye, így van? A normál földi gravitációt a Föld közelsége kelti. Nos, mi lenne, ha egy nagy tömeget fölfüggesztenénk a bolygó felszínének egy bizonyos pontja fölé? Az nem semlegesítené a Föld vonzását?

– Elméletileg igen. De ahhoz nagyon nagy tömegnek kellene lennie.

– Nem számit.

– Nem értett meg, főnök. Ahhoz, hogy egy bizonyos pontban semlegesítsük a Föld vonzását, egy ugyanakkora méretű bolygót kéne fölé függeszteni. Természetesen, mivel a hatás teljes megszüntetésére nincs szükségünk, csupán a csökkentésére, ez elegendővé tenne egy kisebb testet is, melynek gravitációs központja közelebb van a megadott ponthoz, mint a Földé. De ez még nem elég. Mert míg a vonzás a távolság négyzetével fordított arányban nő – esetünkben ez az átmérő fele –, addig a mi tömegünk ellenhatása az átmérő köbével egyenes arányban csökken.

– És ez mit jelent?

Carson elővett egy logarlécet, és pár pillanatig számolgatott. Aztán fölnézett. – Alig merek válaszolni. Legalábbis egy kisebb aszteroidára lenne szükség, méghozzá tömör ólomból.

– Aszteroidákat máskor is mozdítottak már el.

– Igen, de mégis, mi tartaná fönn? Nem, főnök, nincs az az erőforrás, amivel egy nagy planetoidát a Föld felszínének egy meghatározott pontja fölött tarthatna.

– Nos, az ötlet azért nem volt rossz – mondta Clare elgondolkozva.

Grace sima homloka ráncokba szaladt, miközben a beszélgetést hallgatta. Most közbeszólt.

– A szavaiból úgy fogtam föl, minél kisebb és nehezebb az a valami, annál hatásosabban használható föl. Mintha olvastam volna valahol, hogy van olyan anyag, aminek egyetlen köbcentije is tonnákat nyom.

– A törpecsillagok magjában – bólintott Carson. – Ahhoz már csak egy hajó kellene, ami képes néhány nap alatt fényéveket megtenni, egy berendezés, amivel egy csillag belsejében bányászhatunk, és egy új téridőelmélet.

– Na jó, ugorjunk.

– Egy pillanat – szólt Francis elgondolkozva. – A mágnesesség sokban hasonlít a gravitációhoz, nem igaz?

– Hát... igen.

– Nem lehetne valahogy megmágnesezni a kisebb bolygókról érkezett vendégeket? Talán a testfelépítésükben van valami rendkívüli?

– Az ötlet nem rossz – értett egyet Carson –, de bár a felépítésük valóban különbözik a miénktől, alapvetően nem más. ők is csak szerves anyagból állnak.

– Azért az nem olyan egyértelmű. Ha a disznóknak szárnya nőne, galambok lennének.

A sztereo jelzett. Krathwohl doktor közölte, hogy O’Neil a nyaralójában található, a wisconsini Portage-ben. Ő nem próbálta hívni, és nem is szívesen tenné, csak ha a főnök mindenáron ragaszkodik hozzá.

Clare köszönetet mondott neki, aztán visszafordult a többiekhez.

– Csak az időnket vesztegetjük – jelentette ki. – Annyi éve dolgozunk már a szakmában, tudhatnánk, hogy semmi értelme technikai kérdéseken törni a fejünket. Én nem vagyok fizikus, és fogalmam sincs, hogy működik a gravitáció. Ez O’Neil szakterülete. Meg Carsoné. Carson, robogjon föl Wisconsinba, és szerezze meg nekünk O’Neilt.

– Én?

– Maga. Operátorrá lépett elő, ehhez illő fizetéssel. Ugorjon el a kikötőbe, ott várja majd egy rakéta és egy kredit-távíró. Hét-nyolc perc múlva már föl is szállhat.

Carson csak pislogott.

– Na, de mi lesz az itteni munkámmal?

– A mérnöki részleget mi értesítjük, csakúgy, mint a könyvelést. Induljon.

Carson válasz nélkül becélozta az ajtót. Mire elérte, már rohant.

Carson távozása után nem maradt semmi dolguk, míg a férfi vissza nem jelentkezik. Semmi dolguk, kivéve hozzálátni a három másik bolygó és négy nagyobb hold fizikai és kulturális környezetének újjáteremtéséhez, különös tekintettel az adott égitestek eltérő tömegvonzására. A megbízatás, bár szokatlan volt, nem jelentett nehézséget az Általános Szolgáltatónak. Valahol vannak emberek, akik tudják a választ minden fölmerülő kérdésre. A hatalmas szervezet megindult, hogy megtalálja és alkalmazza őket. A magasabb szintű operátorok mindegyike, és a katalógusoperátorok nagy része is minden izgalom és kapkodás nélkül fogadott egy efféle megbízást.

Francis behívott egy magasabb szintű operátort. Nem is keresgélt, csupán az első szabad nevet választotta a kijelzőtábláról. Bármelyikük kész volt megtenni bármit. Elmagyarázta neki részletesen a feladatot, aztán máris megfeledkezett róla. Biztosra vehette, hogy el lesz végezve, méghozzá időben. A lyukkártyagépek most egy ideig hangosabban kattognak, sztereoernyők villannak föl, és a Föld minden szegletében eleven eszű, fiatal emberek hagyják ott eddigi munkájukat, és látnak neki a specialisták keresésének, akik majd elvégzik a tulajdonképpeni munkát.

Francis visszafordult Clare felé. Az így szólt:

– Bárcsak tudnám, mire készül Beaumont. Még hogy tudományos konferencia, fúj!

– Azt hittem, téged nem érdekel a politika, Jay.

– Nem is. A legkisebb mértékben sem foglalkoznék vele, legyen akármilyen bolygóközi, ha nem befolyásolná az üzletünket. De ha tudnám, mit terveznek, talán nagyobb szeletet vághatnánk a tortából.

– Hát – szólt közbe Grace –, szerintem biztosra vehető, hogy a bolygók nehézfiúi ülnek össze valami kényes alkut kötni.

– Igen, de vajon ki issza meg a levét?

– Gondolom, a Mars.

– Valószínűnek hangzik. A vénusziaknak meg odalöknek valami csontot. Ebben az esetben talán elgondolkozhatnánk kicsit egy összjupiteri kereskedelmi vállalkozáson.

– Nyugalom, fiacskám – figyelmeztette Francis. – Ha bármit is lépsz, fölkelted az emberek érdeklődését. Ez titkos meló.

– Azt hiszem, igazad van. De azért tartsátok nyitva a szemeteket. Valahogy csak kihasíthatjuk a magunk részét, mielőtt az ügy véget érne.

Grace Cormet telefonja fölberregett. Kivette a zsebéből, és beleszólt:

– Igen?

– Egy bizonyos Mrs. Hogbein Johnson óhajt önnel beszélni.

– Intézze el. Nem vagyok szolgálatban.

– De senkivel nem akar beszélni, csak önnel.

– Jól van. Kapcsolja be a főnök sztereójára, de maradjon azért bent a vonalban. Ha beszéltem vele, visszaadom.

Életre kelt az ernyő, Mrs. Johnson húsos arcát mutatva, egy lapos képmező keretében.

– Ó, Miss Cormet – nyögött föl –, szörnyű tévedés történt. Ezen a gépen nincs sztereo.

– Mert Cincinnatiban rakják föl rá. Körülbelül húsz perc múlva.

– Biztos benne?

– Egészen biztos.

– Ó, köszönöm! Olyan megkönnyebbülés, hogy beszélhettem önnel. Tudja, épp azon gondolkodom, hogy alkalmazom titkárnőmnek.

– Köszönöm – válaszolta Grace nyugodtan –, de leszerződtem ide.

– Milyen őrülten fárasztó munka lehet az öné! Bontsa föl a szerződést. – Sajnálom, Mrs. Johnson, de nem. Viszlát.

Kikapcsolta a képernyőt, és ismét a telefonba beszélt.

– Szóljon a könyvelésnek, hogy duplázzák meg a vén szatyor számláját. És többször nem beszélek vele.

Azzal bontotta a vonalat, és az apró berendezést vadul visszalökte a zsebébe.

– Még hogy titkárnő!

 

 

A vacsorán is túl voltak, és Clare hazatért már a lakására, amikor Carson jelentkezett. Francis fogadta a hívást a saját irodájában.

– Sikerrel járt? – kérdezte, megpillantva Carson arcát.

– Mondhatni. Találkoztam O’Neillel.

– És? Megcsinálja a munkát?

– Ugye úgy értette, meg tudja-e csinálni?

– Na mondja már, meg tudja?

– Hát, ez fura egy dolog... nem gondoltam, hogy elméletileg lehetséges. De miután beszéltem vele, most már egyértelműen annak tartom. O’Neil egészen új módon szemléli a térelméletet... van egy kiadatlan tanulmánya is. Az az ember egy zseni.

– Nem érdekel – vágott közbe Francis –, hogy zseni vagy akár mongolidióta... Képes megépíteni valamiféle gravitációcsökkentőt?

– Azt hiszem, igen. Igazán azt hiszem.

– Remek. Alkalmazta?

– Nem. Ez a bökkenő. Ezért telefonáltam. A helyzet a következő: szerencsére nyugodt hangulatában értem, és mivel valamikor együtt dolgoztunk, és talán nem bosszantottam fel őt annyiszor, mint a többi asszisztense, meghívott magához vacsorára. Rengeteget beszélgettünk mindenféléről (nem szabad siettetni), aztán előálltam az ajánlatunkkal. Enyhén érdekelte is, mármint az ötlet, nem az ajánlat; elmesélte nekem az elméletét. De dolgozni nem hajlandó rajta.

– Miért nem? Biztos nem ajánlott neki elég pénzt. Jobb lesz, ha én veszem kézbe.

– Nem, Mr. Francis, ön ezt nem érti meg. öt nem érdekli a pénz. Rettentő gazdag, és mindene megvan a kutatáshoz, meg minden máshoz is. Jelenleg azonban épp egy hullámmechanikai elméleten dolgozik, és ezért nem is foglalkozik semmi mással.

– Megérttette vele, milyen fontos a mi ügyünk?

– Igen is, nem is. De leginkább nem. Próbáltam, de számára csak az a fontos, amit ő akar. Ez amolyan intellektuális sznobizmus. Más emberek egyszerűen nem számítanak neki.

– Jól van – mondta Francis. – Eddig jó munkát végzett. És most figyeljen. Amint én letettem, hívja föl a végrehajtókat, és diktálja be nekik mindazt, amire emlékszik abból a gravitációs elméletből. Alkalmazzuk majd az utána következő legjobbakat, odaadjuk nekik a maga információit, hátha merítenek belőle valamit ötletet. Addig is ráállítok egy csapatot dr. O’Neil magánéletére. Valahol csak van egy gyenge pontja, csak meg kell találni. Talán titkos nőügyek...

– Azokon már rég túl van.

– ...vagy talán egy fattya, valami intézetben elrejtve. Majd meglátjuk. Maga maradjon ott Portage-ben. Mivel nem tudja őt alkalmazni, próbáljon meg munkába állni nála. Maga lesz a mi beépített emberünk. Meg kell tudnunk, ha valamire vágyik, vagy valamit ő l fél.

– O aztán nem fél semmitől. Ez az egy biztos.

– Akkor vannak vágyai. Ha nem pénz vagy nők, akkor valami más. Ez a természet rendje.

– Kétlem – felelte lassan Carson. – Hé, meséltem már a hobbijáról?

– Nem. Mi az?

– A porcelán. Különösen a Ming korabeli. Azt hiszem, övé a világ legszebb gyűjteménye. És tudom is, mire vágyik!

– Na bökje már ki, ember, bökje már ki. Ne dramatizálja nekem.

– Egy kis porcelántál vagy – edény, körülbelül tíz centi átmérőjű, és öt centi magas. Valami kínai neve van, ami azt jelenti: „A feledés virága.”

– Hmm... nem hangzik túl nagy dolognak. Úgy gondolja, eléggé kell neki?

– Nem gondolom, tudom. Lóg egy színes kép róla a dolgozószobájában, ahol mindig láthatja. De nem szívesen beszél róla.

– Találja ki, kié, és hol van.

– Már tudom. A British Museumban. Ezért nem tudja megvenni.

– Vagy úgy – húzta el a száját Francis. – Akkor el is felejtheti. Folytassa. Clare lement Francis irodájába, és megbeszélték a fejleményeket.

– Azt hiszem, szükségünk lesz Beaumontra – jegyezte meg, amikor végighallgatta a jelentést.

– Csak a kormány szerezhet meg bármit is a British Museumból.

Francis komoran meredt maga elé.

– Na, mi bajod van? Mi nem tetszik?

– Én tudom – szólalt meg Grace. – Emlékszel az egyezményre, amellyel Nagy-Britannia belépett a bolygóközi konföderációba?

– Sosem voltam túl jó történelemből.

– A lényeg az, kétlem, hogy a bolygó vezetése a múzeum bármelyik kincsére rátehetné a kezét az angol parlament előzetes megkérdezése nélkül.

– Miért? Egyezmény ide vagy oda, a bolygó vezetése független. Ezt a Brazilincidens alkalmával rögzítették.

– Hát persze. De a dolog akkor is kérdezősködést keltene az alsóházban, az pedig ahhoz vezetne, amit Beaumont a leginkább el szeretne kerülni: minden kiderülne.

– Jól van, akkor mit ajánlasz?

– Azt mondom, Sance és én átslisszolunk Angliába, kideríteni, milyen szorosan őrzik „A feledés virágá”-t, valamint ki őrzi, és mi a gyengéje.

Clare pillantása átvándorolt Francisre, aki jóváhagyóan, üres tekintettel meredt maga elé.

– Jól van – bólintott a főnök –, tiétek a buli. Kell egy különgép?

– Nem, van időnk, elmegyünk az éjféli járattal New Yorkból. Viszlát.

– Viszlát. Hívjatok föl holnap.

Amikor Grace másnap megjelent a főnök képernyőjén, a férfi csak egyetlen pillantást vetett rá, és fölkiáltott:

– Jóságos ég, kölyök! Mit csináltál a hajaddal?

– Rábukkantunk a fickóra – felelte Grace szűkszavúan. – A szőkék a gyengéi.

– A bőrödet is kifehéríttetted.

– Persze. Hogy tetszik?

– Elképesztő... bár jobban szerettem a régi arcot. Mi a véleménye Sance-nek?

– Ot nem érdekli, hisz üzlet az egész. De hogy a tárgyra térjek, főnök, nincs túl sok jelentenivalóm. Fű alatt kell elintéznünk a dolgot, máskülönben legalább egy földrengés kéne, ha onnan bármit ki akarunk hozni.

– Ne csináljatok olyasmit, ami helyreállíthatatlan károkat okoz!

– Ismersz, főnök. Nem keverlek balhéba. De drága dolog lesz.

– Ez természetes.

– Egyelőre ennyi. Holnap jelentkezem.

Másnap barna hajjal tűnt föl.

– Hát ez? – kérdezte Clare. – Mi ez a maskarádé?

– Mégsem tetszettem neki eléggé szőkén – magyarázta Grace. – De végül csak ráhibáztam a típusára.

– Sikerült?

– Azt hiszem, meglesz. Sance most állít föl egy kredit-távirót. Ha szerencsénk van, holnap találkozunk.

A következő napon meg is érkeztek, ám látszólag üres kézzel.

– Nos? – kérdezte Clare –, nos?

– Zárd le a helyiséget, Jay – javasolta Francis. – Akkor beszélhetünk. Clare megnyomott egy gombot, mire zavaróterek ölelték körül az irodát, valamivel még egy koporsónál is elszigeteltebbé téve.

– Na mi van? – csapott le aztán. – Megszereztétek?

– Mutasd meg neki, Grace.

A nő megfordult, egy darabig a ruhájában kutatott, aztán gyengéden a főnök asztalára helyezett egy tárgyat.

Nem csak egyszerűen szép volt, de maga a szépség. Egyszerű, finoman ívelt alakján semmiféle díszítés nem látszott, de nem is hiányzott róla. Az ember csupán suttogva mert beszélni a jelenlétében, nehogy egy hirtelen hang elrepessze.

Clare feléje nyúlt, aztán meggondolta magát, és visszahúzta a kezét. Föléhajolt, és belepillantott. Furcsán nehéz volt pillantásával megtalálni az edényke alját. Úgy tűnt, mintha egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedne, a fény kútjában fuldokolva.

Fölkapta a fejét, és pislogott.

– Istenem – suttogta –, istenem, nem is tudtam, hogy ilyesmi létezhet.

Grace-re pillantott, aztán Francisre. A férfi szemében könny csillogott, de az is lehet, hogy a sajátja homályosult el csupán.

– Nézd, főnök – szólt Francis. – Nem tarthatnánk meg? Inkább mondjuk vissza a megállapodást.

– Semmi haszna erről tovább beszélni – mondta Francis elcsigázottan. – Nem tarthatjuk meg, főnök. Nem lett volna szabad előadnom az ötlettel, neked meg nem lett volna szabad hallgatnod rám. Hívjuk föl O’Neilt.

– Várhatnánk még egy napig, mielőtt bármit is tennénk – húzódozott Clare. Szeme ismét visszatért „A feledés virágá”-ra.

Grace a fejét rázta.

– Nem jó. Holnap csak még nehezebb lesz. Tudom.

Határozottan odasétált a sztereóhoz, és nyomkodni kezdte a gombjait.

O’Neil dühösen fogadta, amiért megzavarták, és kétszer olyan mérgesen, hogy a vészjelző szignállal ugrasztották oda kikapcsolt képernyőjéhez.

– Mit jelentsen ez? – követelte. – Hogy merészelnek zaklatni egy civil állampolgárt, amikor az ernyője is ki van kapcsolva? Beszéljenek, de ha nem találnak valami megfelelő magyarázatot, úgy éljek, beperelem magukat!

– Szeretnénk, ha nekünk dolgozna egy terven, doktor – kezdte nyugodtan Clare.

– Mi?!

O’Neil annyira meglepődött, csaknem elfelejtett haragudni is.

– Csak nem azt akarja mondani nekem, uram, hogy azért törtek rám magányomban, mert szeretnék, ha maguknak dolgoznak?

– A fizetséget kielégítőnek fogja találni.

Úgy látszott, O’Neil tízig számol, mielőtt válaszolna.

– Uram – szólt aztán uralkodva magán –, vannak olyan emberek a világban, akik azt hiszik, mindent és mindenkit megvásárolhatnak. Nekem elhiheti, nagyon nagyot tévednek. Én nem vagyok eladó. Mivel úgy látom, maga is ezek közé az emberek közé tartozik, gondoskodni fogok róla, hogy ez a kis csevely minél több pénzébe kerüljön. Az ügyvédeim majd megkeresik. Jó éjszakát!

– Várjon egy percet – szólt Clare gyorsan. – Úgy tudom, önt érdeklik a porcelántárgyak...

– Na és ha igen?

– Mutasd meg neki, Grace.

A nő a képernyőhöz emelte „A feledés virágá”-t, óvatosan, tiszteletteljesen tartva.

O’Neil egy szót sem szólt. Csal előrehajolt, és bámulta. Mintha át akarna bújni a képernyőn.

– Honnan szerezték? – nyögte ki végre.

– Az nem számít.

– Megveszem maguktól... bármi áron.

– Nem eladó. De megkaphatja, ha egyezségre jutunk. O’Neil végigmérte.

– Lopták.

– Nagyon téved. De nem is találna senkit, aki komolyan venné a vádját. Ami a munkát illeti... O’Neil levette szemét a tálkáról.

– Mit akarnak tőlem?

Clare elmagyarázta neki a problémát. Amikor befejezte, O’Neil megcsóválta a fejét.

– Ez nevetséges – mondta.

– Okunk van azt hinni, hogy elméletileg lehetséges.

– Ó, hát persze! Elméletileg a halhatatlanság is lehetséges. Csak éppen még senkinek sem sikerült elérni.

– Szerintünk ön képes rá.

– Igazán kedves. Hé! – szegezte hirtelen rá az ujját O’Neil a képernyőn át. – Maga akasztotta a nyakamba azt a Carson gyereket!

– A parancsaimnak engedelmeskedett.

– Akkor, uram, nem tetszenek nekem a maga módszerei.

– De mit szól a megbízáshoz? És ehhez? – mutatott Clare az edényre.

O’Neil megint a porcelántárgyra bámult, s közben a bajuszát rágcsálta.

– Tegyük föl – szólalt meg végül –, hogy becsülettel megpróbálom, minden tudásomat latba vetve, megoldani a problémájukat, de nem sikerül.

Clare a fejét csóválta.

– Csak az eredményekért fizetünk. Ó, a fizetsége természetesen nem ez. Ez csupán egy jutalom, arra az esetre, ha sikerrel jár.

Úgy látszott, O’Neil már-már beleegyezik, aztán hirtelen így szólt:

– Talán csak egy holográfiai akar átverni. Ezen az átkozott képernyőn át nem állapíthatom meg.

Clare vállat vont.

– Jöjjön el, és nézze meg személyesen.

– Megteszem. Meg bizony. Maradjon ott, ahol van. Hol van? És a fenébe is, mi a neve?

Két óra múlva beviharzott.

– Maga átvert engem! A „Virág” még mindig Angliában van. Lenyomoztattam. Én... én megbüntetem magát ezért, uram, a saját két kezemmel fojtom meg!

– Higgyen a szemének – válaszolta Clare. Oldalt lépett, és teste így már nem takarta el O’Neil elől az asztalon álló tárgyat.

Hagyták, hadd bámulja. Tiszteletben tartották vágyát a csöndes vizsgálódásra. Hosszú idő után a férfi visszafordult feléjük, de még mindig nem szólt.

– Nos? – kérdezte Clare.

– Megépítem a nyavalyás szerkezetüket – mondta O’Neil rekedten. – Útközben idefelé rájöttem egy megoldásra.

Beaumont személyesen jött el szemlét tartani a konferencia kezdetét megelőző utolsó napon.

– Vegye ezt érdeklődő látogatásnak, Mr. Clare – szögezte le. – Egyszerűen szeretném kifejezni személyes köszönetemet a munkáért, amit végeztek. És persze elhoztam ezt.

Ez az „ezt” a Központi Banknál beváltható számla volt. Clare elvette, átfutotta, bólintott, és az asztalára rakta.

– Ezek szerint – szólt – a kormány elégedett a szolgálatainkkal.

– És ez még enyhe kifejezés – biztosította Beaumont. – Az igazsághoz hozzátartozik, én magam sem hittem, hogy ennyi mindenre képesek. Úgy látom, mindenre gondoltak. A callistói delegáció éppen a várost járja az önöktől kapott mobil tartályban, és a látnivalókat csodálja. El vannak ragadtatva. Bizalmasan közlöm, azt hiszem, a szavazásban egyhangúlag mellénk állnak.

– A gravitációs pajzsok ezek szerint jól működnek?

– Tökéletesen. Magam is jártam a városnéző tartályukban, mielőtt átadtam volna nekik. Olyan könnyűnek éreztem magam, mint egy tollpihe. Túl könnyűnek is... csaknem elfogott az űrbetegség. – Cinikusan elmosolyodott. – A jupiteriek lakosztályaiban is jártam. Az aztán egészen más tészta.

– Hát, bizony, más – értett egyet Clare. – A normális súly két és félszerese elég nyomasztóan hat az emberre, hogy finoman fejezzem ki magam.

– Nehéz feladat volt, de fő, hogy jó a vége. Most mennem kell. Ó, igen, még valamit... beszéltem doktor O’Neillel a találmánya esetleges más irányú hasznosításáról. Hogy leegyszerűsítsem a dolgot, kérem, osszák meg velem, az Általános Szolgáltató mivel tudta őt együttműködésre bírni.

Clare elgondolkodva bámulta „A síró Buddha”-t, s közben a hüvelykujját harapdálta.

– Nem – szólalt meg végül –, nem. Attól tartok, az nehéz lenne.

– Ugyan miért? – kérdezte Beaumont. – Csupán szeretnénk elkerülni egy bírósági ügyet, és az ezzel járó időveszteséget. Készen állunk értékelni is a szolgálatukat.

– Hmm. Attól tartok, nem egészen érti meg a helyzetet, Mr. Beaumont. Tudja, vannak bizonyos kérdések, amelyeket máshogy határozott meg a mi szerződésünk doktor O’Neil-lel, mint az önöké velünk. Önök a szolgálatainkat kérték, és bizonyos ingóságokat, természetesen díjazás fejében. Ez eddig rendben is volna. Ám a mi szerződésünk doktor O’Neillel főállású alkalmazottunkká tette őt egy meghatározott időre. Kutatási eredményei és találmányának szabadalma tehát teljes egészében az Általános Szolgáltató tulajdonát képezi.

– Valóban? – kérdezte Beaumont. – Doktor O’Neil másként képzeli.

– Doktor O’Neil téved. De komolyra fordítva a szót, Mr. Beaumont... ön azt kérte tőlünk, hogy képletesen szólva, ágyút építsünk, lelőni egy verebet. Valóban azt várná tőlünk, mint üzletember, hogy egyetlen lövés után eldobjuk azt az ágyút?

– Azt hiszem, nem. Mégis, mit akarnak tenni?

– Szeretnénk kereskedelmileg kiaknázni a gravitációmodulátorban rejlő lehetőségeket. Azt hiszem, egész jó árat kaphatnánk bizonyos hasznosításaiért, mondjuk a Marson.

– Igen. Igen, azt hiszem, igaza van. De hogy kegyetlenül őszinte legyek, Mr. Clare, attól tartok, ez lehetetlen. Alapvető fontosságú államérdekből ezt a találmányt csakis a Föld lakói vehetik igénybe. Sőt amennyiben vezetésünk szükségesnek találja, állami monopóliummá minősítheti.

– Azt már eldöntötték, hogyan hallgattatják el O’Neilt?

– A megváltozott körülményeket figyelembe véve azt kell mondjam, nem. Ön mire gondolt?

– Egy vállalat részvénytulajdonosává és elnökévé tenném. A mi egyik eszesebb, fiatal emberünk intézhetné a valódi irányítást. – Clare Carsonra gondolt. – Részvényből úgyis van elég – tette hozzá, és Beaumont arcába bámult.

A férfi nem vette észre a csapdát.

– Gondolom, ez a cég a kormány ellenőrzése alatt működne... mely egyben annak egyedüli ügyfele lenne?

– Erről van szó.

– Hmm... igen, ez megvalósíthatónak látszik. Talán jobb lesz, ha beszélek doktor O’Neillel.

– Parancsoljon.

Beaumont fölhívta O’Neilt, és halkan beszélni kezdett vele. Legalábbis ő halkan beszélt. O’Neil azonban mintha szét akarta volna üvölteni a mikrofont. Clare elküldött Francisért és Grace-ért, aztán elmagyarázta nekik, miről van szó.

Beaumont elfordult a képernyőtől.

– A doktor beszélni szeretne önnel, Mr. Clare.

O’Neil fagyosan mérte végig.

– Mi ez a halandzsa már megint, uram? Mi az, hogy az O’Neil-effektus az önök tulajdona?

– Ez szerepelt a szerződésében, doktor. Hát nem emlékszik?

– A szerződésben?! El sem olvastam azt az átkozott papírt. De egyet máris mondhatok: bíróság elé viszem az ügyet. Megmutatom, hogy belőlem nem csinálhatnak bolondot.

– Egy pillanatra csillapodjon le, doktor! – csitította Clare. – Távol áll tőlünk, hogy tisztességtelenül kihasználjunk egy jogi apróságot. Az ön érdekeinek itt senki sem ellensége. Hadd vázoljam, mire is gondoltunk... – Gyorsan végigfutott a terven. O’Neil hallgatta, de arckifejezése nem enyhült meg.

– Ez engem nem érdekel – közölte nyersen. – Tőlem akár zsebre vághatja a kormány az egészet. Gondoskodom is róla.

– Egy utolsó feltételt még nem emlitettem – folytatta Clare.

– Ne fáradjon, – Kénytelen vagyok. Tudom, hogy űriemberek közti megállapodás kötelez, mégis muszáj megemlítenem. Ön eltulajdonította „A feledés virága”-t.

O’Neil fölkapta a fejét.

– Hogy érti azt, hogy eltulajdonítottam? Az enyém. Érti? Az enyém.

– Az öné – mondta Clare. – Mindazonáltal cserébe a koncessziókért, amiket a szerződés értelmében az ön nevében intéztünk, szeretnénk mi is valamit.

– Mit? – csattant föl O’Neil.

A tálka említése összezúzta magabiztosságát.

– A tárgy az öné, és ez így is marad. De adja a szavát, hogy én, Mr. Francis és Miss Cormet időről időre megszemlélhetjük, méghozzá elég gyakran.

O’Neil hitetlenkedve pillantott rá.

– Úgy érti, egyszerűen csak el akarnak jönni megnézni?

– Ennyi az egész.

– Csak hogy gyönyörködhessenek benne?

– Úgy van.

O’Neil újfajta tisztelettel pillantott rá.

– Korábban nem értettem meg önt, Mr. Clare. Bocsánatát kérem. Ami pedig a javaslatát illeti... tegyen, amit jónak lát. Engem nem érdekel, ön, Mr. Francis és Miss Cormet akkor jönnek el megnézni a „Virág”-ot, amikor csak akarnak. A szavamat adom.

– Köszönöm, doktor O’Neil... mindannyiunk nevében. – Kikapcsolt, amilyen gyorsan csak tudott, méltósága megőrzése mellett. Beaumont is megnövekedett tisztelettel bámulta.

– Azt hiszem – szólalt meg –, legközelebb nyugodt lélekkel önre bízok minden részletet. Én most távoznék is. Agyő, uraim... és Miss Cormet. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Grace megjegyezte:

– Akkor hát minden elrendeződött.

– Igen – mondta Clare. – „Megsétáltattuk a kutyáját.” O’Neil is megkapta, amit akart, és Beaumont is, sőt többet.

– Mégis, ő mi után fut?

– Nem tudom, de gyanítom, hogy ő akar lenni a Naprendszer Föderációjának első elnöke, ha egyáltalán létrejön valaha ilyesmi. Az ászokkal, amiket az ölébe ejtettünk, talán sikerül is neki. Fölfogtátok ti egyáltalán az O’Neil-effektusban rejlő lehetőségeket?

– Nagyjából – mondta Francis.

– Gondoltatok arra, hogy forradalmasíthatja az űrhajózást? Vagy mennyi új lehetőséget biztosít a gyarmatosítóknak? Vagy a szórakozni vágyóknak? Már ez maga egy kisebb vagyon. Képzeljétek csak el, mekkora üzlet lesz. Szerintem óriási.

– És mi lesz mindebbő l a miénk?

– Hogy mi lesz a miénk: Hát a pénz, öregfiú. Rengeteg, rengeteg pénz. Mindig is jó kereset lesz megadni az embereknek, amit akarnak. – Fölpillantott a skót terrieres védjegyre.

– Pénz – ismételte Francis. – Hát igen.

– Mellesleg – tette hozzá Grace –, a „Virág”-ot is megnézhetjük, amikor csak akarjuk.

 

 

Németh Attila fordítása