AZOK
Sohasem fognak leszállni a nyakáról. Rájött, hogy ez hozzátartozik az ellene szőtt összeesküvéshez. Egy percnyi békét sem hagynak neki, nehogy alkalmat kapjon rá, hogy megrágja magában azokat a hazugságokat, amelyekkel etetik. Nehogy elég ideje legyen hozzá, hogy kiszúrja a turpisságokat és magától is rájöjjön az igazságra.
Ma reggel is ez az átok ápoló! Becsörtet ide a reggelivel és fölébreszti, hogy még az álmát is elfelejti. Pedig jó volna fölidézni azt az álmot, de valaki máris nyitja az ajtót. Próbált tudomást sem venni róla.
– Hogy vagyunk, öreg fiú? Azt mondják, visszautasítottad a reggelit, mi? – Dr. Hayward hivatásához illő nyájas arca hajolt az ágya fölé.
– Nem voltam éhes.
– Így nem leszünk jóba. Le fogsz gyengülni, és akkor hogy tudlak majd teljesen talpra állítani? Tessék fölkelni, és amíg felöltözöl, hozatok neked madártejet. Rajta, légy jó kisfiú!
E pillanatban semmi kedve nem volt ujjat húzni a doktorral, kelletlenül kikászálódott hát az ágyból és magára öltötte a fürdőköpenyét.
– Így már mindjárt más – helyeselt Hayward. – Rágyújtasz?
– Köszönöm, nem.
A doktor értetlenül csóválta a fejét.
– Az ördög sem képes kiigazodni rajtad. A te esetedre sehogyan sem illik a fizikai örömökről való lemondás, – Hát milyen az én esetem? – firtatta dacosan.
– Nono! – intette Hayward pajkoskodva. – Ha az orvosok kiadnák a szakmai titkaikat, még kénytelenek lennének megdolgozni a fizetésükért.
– Milyen az én esetem?
– Hát... nem mindegy, hogy milyen nevet adunk neki? És ha te elárulnád? Hiszen még én sem tudok jószerivel semmit az esetedről. Nem gondolod, hogy ideje lenne végre megnyilatkoznod?
– Játsszunk inkább egy sakkpartit.
– Nem bánom – adta be a derekát Hayward, elfojtva türelmetlenségét. – Már egy hete mindennap sakkozunk. Hajlandó vagyok játszani, ha megszólalsz.
Olyan mindegy; ha jól sejti, akkor már úgyis tisztában vannak vele, hogy rájött a cselszövésükre, miért titkolná hát, ami nyilvánvaló. Hagyni kell, hogy próbálják meggyőzni az ellenkezőjéről. Ha lúd, legyen kövér! A pokolba is!
Elővette a sakkot és fölállította a figurákat.
– Mi az, amit eddig tud az esetemről?
– Nagyon keveset. Az orvosi vizsgálat eredménye negatív. A kórtörténet negatív. Az iskolai eredmények és a szakmai sikerek fejlett intelligenciáról tanúskodnak. Esetenként búskomorsági rohamok, de semmi különös. Az egyetlen pozitív információt az az incidens szolgáltatta, amely miatt bejöttél ide kezelésre.
– Azaz, azt akarja mondani, hogy behoztak ide. Miért, az mit árult el?
– Ugyan már, ember, elbarikádozod magad a szobádban azzal, hogy a feleséged összeesküvést sző ellened, és azt akarod, hogy az emberek ne vegyenek észre semmit?
– De hiszen valóban összeesküdött ellenem, mint ahogy maguk is azt teszik. Fehér vagy fekete?
– Fekete; rajtad a támadás sora. Miből gondolod, hogy összeesküdtünk ellened?
– Komplikált ügy, visszanyúlik a gyermekkoromba. Volt azonban egy mostani esetem is. Nyitásként a király futóját a KB3-ra csúsztatta. Hayward fölvonta a szemöldökét.
– Pianotámadást kezdesz?
– Miért ne? Hiszen jól tudja, hogy magával szemben kockázatos lenne a gambit (parasztáldozattal járó) kezdés.
A doktor megvonta a vállát és válaszolt a lépésre.
– Mi lenne, ha beszélnél a kora gyermekkorodról? Hátha az többet elárul, mint a mostani események. Gyerekkorodban is úgy érezted, hogy üldöznek?
– Dehogyis éreztem! – emelkedett föl félig a székről. – Gyerekkoromban még biztos voltam magamban. Higgye el, akkor még tudtam! Az életnek volt értelme, és én ezzel tisztában is voltam. Békében éltem önmagammal és a környezetemmel. Az élet jó volt és én is jó voltam, és elhittem, hogy a köröttem élő teremtmények is olyanok, mint jómagam.
– És valóban olyanok voltak?
– Egyáltalán nem! Különösképpen a gyerekek. Addig azt sem tudtam, mi az a gonoszság, amíg be nem dobtak a többi gyerek közé. Csupa kisördögl És tőlem is azt várták, hogy olyan legyek, mint ők és játszam velük.
– Ezt ismerem, bólintott a doktor. A csoda kényszere. A gyerekek néha elég vadak tudnak lenni.
– Félreértett. Itt egyáltalán nem valamilyen egészséges vadócságról van szó; ezek a teremtmények mások voltak, cseppet sem hasonlítottak énrám. Ha közülük valamelyiknek szóba hoztam valamit, amit én fontosnak tartottam, csak értelmetlenül bámultak rám és megvetően röhögtek rajtam. Utána pedig megtalálták a módját, hogy elverjék rajtam a port, amiért azt merészeltem mondani.
Hayward bólintott.
– Értem, mit akarsz mondani. No és a felnőttek?
– Azokkal kissé más volt a helyzet. Kezdetben a gyermekeknek közömbösek a felnőttek – vagy mondjuk inkább azt, hogy számomra közömbösek voltak. Túl nagyok voltak hozzám, és békén hagytak, számomra érdektelen dolgokkal foglalkoztak. Csak akkor kezdtem odafigyelni, amikor észrevettem, hogy a jelenlétem befolyással van rájuk.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy a jelenlétemben sohasem csináltak olyasmit, amit a távollétemben. Hayward fürkésző tekintettel nézett rá.
– Nem gondolod, hogy ez az állításod alapos indoklásra szorul? Honnan tudhatod, hogy mit csináltak akkor, amikor nem voltál a közelükben? A kérdést indokoltnak tartotta.
– Onnan – magyarázta –, hogy gyakran rajtakaptam őket, amikor éppen abbahagytak valamit. Ha beléptem a szobába, hirtelen elhallgattak, majd az időjárásról, vagy hasonló közömbös témáról kezdtek beszélni. Ezután azt tettem, hogy elrejtőztem és onnan leskelődtem meg hallgatóztam. A felnőttek másként viselkedtek jelenlétemben, mint amikor nem voltam a közelükben.
– Azt hiszem, te lépsz. De ide hallgass, öreg fiú, mindez akkor volt, amikor még gyerek voltál. Minden gyerek átesik ezen az életszakaszon. De most, hogy már férfi vagy, méltányolnod kell a felnőttek szempontjait. A gyermekek különleges lények, akiket óvnunk kell – mi mindenesetre óvjuk őket – sok felnőtt dologtól. Egész jelbeszédrendszert alakítottunk ki avégett, hogy...
– Igen, tudom – szakította félbe türelmetlenül –, ezzel én is tisztában vagyok. Mindazonáltal elég sok olyat tapasztaltam és elég sok olyanra emlékszem, amit azóta sem tudtam tisztázni magamban. És ez csak fogékonyabbá tett, hogy észrevegyem...
– Mit? – vetette közbe a doktor.
Feltűnt neki, hogy a beteg elfordította tekintetét, miközben ő a bástyával lépett.
– Azt, hogy amit az emberek csináltak vagy amiről beszéltek, annak nem volt semmilyen jelentősége. Igazából valami más foglalkoztatta őket.
– Nem egészen értelek.
– Mert nem akar megérteni. Én ezt mind csupán egy sakkjátszmáért cserébe mesélem magának.
– Miért szeretsz annyira sakkozni?
– Mert ez az egyetlen dolog a világon, amikor át tudom tekinteni a környezet rendszerét, és meg tudom érteni a szabályok működését. Mert itt van körülöttem ez a hatalmas üzem, a városaival, a farmjaival, a gyáraival, a templomaival, az iskoláival, a házaival a vasútjaival, a hullámvasútjaival, a poggyászaival, a fáival, a szaxofonjaival, a könyvtáraival, az emberekkel meg az állatokkal. Emberekkel, akik a megtévesztésig hasonlítanak rám, és akik – ha igaz, amit mondanak nekem – pontosan úgy is éreznek, mint én. De mi az, amivel látszólag el vannak foglalva? Dolgozni járnak, hogy pénzt keressenek, hogy élelmet vásárolhassanak, hogy erőt gyűlhessenek, hogy munkába mehessenek –, amíg föl nem fordulnak. Hogy aztán vannak-e kisebb-nagyobb variációk a dolgoknak ebben a megszokott rendszerében? Mit számít az, hiszen előbb vagy utóbb mindenki földobja a talpát. És mindenki arról győzködött, hogy nekem is be kell állnom ebbe a taposómalomba. De én fütyültem rájuk!
A doktor megadóan széttárta a karját és elnevette magát.
– Nem vitatkozom veled. Az élet valóban ilyennek látszik, és az is lehet, hogy ilyen hiábavaló. Csakhogy nekünk ez az egyetlen életünk van. Miért ne élveznéd ki a lehető legteljesebben?
– Ó nem! – kiáltott föl sértett konoksággal. – Azt hiszi, hogy akármilyen ostobaságot be tud nekem adni, ha rám fogja, hogy elment a józan eszem? Hogy honnan tudom? Onnan, hogy ezt az egész bonyolult színjátékot azzal a rengeteg szereplővel aligha rendezték meg csak azért, hogy hülyeségeket vagdossunk egymás fejéhez. Valami okának kell lennie, de az egészen más. Egy ilyen kolosszális, bonyolult őrültséget, mint ez, ami körülvesz, meg kellett tervezni. És én rájöttem erre a tervre!
– No és mi légyen az?
Észrevette, hogy a doktor ezúttal is elfordította a tekintetét.
– Az egész színjáték arra megy ki, hogy eltereljék a figyelmemet, hogy lekössék az elmémet, hogy megzavarjanak és belebonyolódjak a részletekbe, nehogy az egésznek az értelmén törjem a fejem. És ebben maguk mind benne vannak, kivétel nélkül. – Ujját vádlón a doktorra szegezte. – Megengedem, hogy sokan csak tehetetlen bábok, de maga nem az! Maga egyike az összeesküvőknek. Magát azért küldték ide hozzám, hogy lefegyverezzen és rábírjon, hogy eljátsszam a rám osztott szerepet!
A doktor várt, hogy lecsillapodjék. Amikor végre szóhoz jutott, ezt mondta:
– Nyugodj meg. Tegyük fel, hogy az egész valóban összeesküvés, de honnan veszed, hogy te vagy az a kiválasztott? Hátha valaki mindnyájunkból tréfát űz? Hátha én is ugyanolyan áldozat vagyok, mint te?
– Elárulta magát! – bökött ismét hosszú ujjával Haywardra a beteg. – Ugyanis az összeesküvés pontosan erre megy ki. Ez a rengeteg lény itt körülöttem éppen azért hasonlít rám, nehogy rájöjjek, hogy az egész színjátéknak én állok a középpontjában. Csakhogy én megleltem a kulcsot, fölismertem azt a matematikailag elkerülhetetlen tényt, hogy én kivételes lény vagyok. Itt legbelül én vagyok. A világ énbelőlem terjed ki. Én vagyok a közép.
– Megálljunk csak, ember! Hát nem érted, hogy a világ az én szemszögemből is ugyanúgy látszik? Hiszen ki-ki a világegyetem középpontja...
– Nem igaz! Maguk éppen azt akarták elhitetni velem, hogy én csak egyike vagyok a sok millió hozzám hasonlónak. Ez tévedés! Mert ha olyanok volnának, mint én, akkor kapcsolatot tudnék teremteni velük. De nem! Számtalanszor megpróbáltam, de hasztalan. Hiába tártam fel legbelső gondolataimat, hátha rábukkanok valamilyen hasonló adottságokkal bíró lényre. És mit kaptam cserébe? Oda nem illő válaszokat, zavaros makogást, értelmetlen káromkodást.
Én próbálkoztam. De még mennyire próbálkoztam! Ám odakint nincs semmi, ami szólhatna hozzám – semmi, csak az üresség és a másság!
– Várj csak! Azt állítod, hogy a vonal innenső végén senki sincs itthon? Nem hiszed el, hogy én tudatos élőlény vagyok?
Fürkészőn nézett a doktorra.
– Igen, azt hiszem, hogy maga valószínűleg él, ám csak egyike az ellenfeleimnek. Csakhogy ezerszámra helyezett el körülöttem olyanokat, akiknek üres, élettelen az arcuk, a beszédjük pedig csak értelmetlen hangzavar.
– Ha egyszer elismered rólam, hogy van énem, akkor miért ragaszkodsz ahhoz, miszerint annyira különbözöm tőled?
– Hogy miért? Várjon csak!
Ezzel hátralökte a székét és a szekrényhez ment. Egy hegedűtokot vett elő. Játszani kezdett. Arcáról egyszeriben leolvadt a szenvedés, a helyét boldog nyugalom foglalta el. Időlegesen sikerült visszaidéznie az álmában megtapasztalt érzéseket, anélkül, hogy a hozzájuk tartozó képek visszajöttek volna. A dallamot tételről tételre röpítette a maga ellenállhatatlan belső logikája. A főtétel diadalmas összefoglalásával fejezte be a játékot és a doktor felé fordult.
– Nos?
– H-m-m – hümmögött amaz, és a magatartása a korábbinál is nagyobb óvatosságról árulkodott. – Furcsa egy darab, de figyelmet érdemel. Kár, hogy nem foglalkoztál komolyan a hegedűművészettel. Híres lehettél volna. De még most sem késő. Miért nem vágsz bele? Úgy tudom, megengedhetnéd magadnak.
A beteg sokáig nézte a doktort, aztán megrázta a fejét, mintha el akarta volna oszlatni benne a homályt.
– Semmi értelme – jelentette ki megfontoltan. – Az égvilágon semmi értelme. Lehetetlen kapcsolatot teremteni. Egyedül vagyok. – Visszatette a hangszert a tokjába és visszaült a sakktábla mellé. – Azt hiszem, én lépek.
– Igen, vigyázz a királynődre. – Tanulmányozta a táblát.
– Nem érdekes – jelentette ki végül. – A királynőre többé nincs szükségem. Sakk. A doktor egy paraszttal elhárította a támadást.
– Ügyesen használja a gyalogjait, de én megtanultam kontrázni a lépéseit. Megint sakk, sőt ha nem tévedek, matt.
A doktor fölmérte a helyzetet.
– Nem – szögezte le végül –, nem egészen – és visszavonult a megtámadott mezőből. – Nem sakk-matt, csak döntetlen. Igen, megint döntetlen.
Fölzaklatta a doktor látogatása. A lényeget tekintve nyilván igaza van, viszont a doktor rámutatott néhány logikai hézagra az érveiben. Logikai szempontból könnyen lehetséges, hogy a világ nem más, mint egy mindenki ellen elkövetett nagy szemfényvesztés. Csakhogy a logika nem jelent semmit – hiszen maga a logika is csalás az ő megalapozatlan feltételezéseivel és mindent bebizonyító képességével. A világ olyan, amilyen! – és magában hordozza a csalás evidenciáit.
De így van-e ez? Mi az, amiből elindulhat? Elválaszthatja-e az ismert tényeket minden mástól, és lehetséges-e kizárólag a tények alapján értelmes magyarázatát adni a világnak – olyan magyarázatát, amely egyaránt mentes a logika csűrés-csavarásától és a megalapozatlan tények homályos értelmezésétől? Lássuk csak...
Első tény: O maga. Önmagát közvetlenül ismeri. Létezik.
Második tény: Az öt érzékszerve nyújtotta bizonyságok, minden, amit lát, hall, szagol, ízlel és tapint testének érzékszerveivel. Ezek szerint lennie kell odakint valaminek, valamilyen másságnak, ami létrehozza mindazt, amit az érzékeivel fölfog. Minden filozófia, amely azt állítja, hogy az anyagi világ odakint csupán a képzeletében létezik, merő ostobaság.
De mi van ezen túl? Léteznek vajon harmadlagos tények is, amelyekre támaszkodhatna?
Nem, ezt most el kell vetnie. Nem engedheti meg magának, hogy bármit is elhiggyen, amit mondtak neki, vagy amit olvasott, vagy amit igaznak vélt a környező világról. Már csak azért sem adhat ezeknek hitelt, mert összességében mindaz, amit mondtak neki vagy olvasott vagy az iskolában tanult, olyannyira ellentmondásos, olyannyira értelmetlen és mélységesen esztelen, hogy csak azt hiheti el, amiről személyesen is meggyőződik.
De álljunk csak meg egy pillanatra! Már maga a kijelentése ezeknek a hazugságoknak, ezeknek az esztelen ellentmondásoknak önmagában véve is tény, közvetlen tapasztalat. Ilyen értelemben ezek is adatok, talán nagyon is fontos adatok.
A világ, ahogy megmutatkozott a számára, maga az esztelenség, egy őrült álma. Csakhogy már gigászi méreteinél fogva is kell benne lennie valamilyen rációnak.
Lám, megint csak ott van, ahonnan elindult: mivelhogy a világ nem lehet olyan esztelen, mint amilyennek látszik, ezért csakis szándékosan rendezhették meg, hogy esztelennek tűnjék, avégből, hogy elleplezzék előle az igazságot.
De hát miért csinálták ezt? És mi az igazság az álság leple mögött? A megtévesztésben is kell lennie valamilyen logikának. Mi a vezérfonal? Nos, először is bőségesen ellátták őt a környező világra vonatkozó magyarázatokkal, filozófiai, vallási, a „józan észre” hivatkozó érvekkel. Ezeknek a legtöbbje olyannyira esetlen és első látásra is alkalmatlan vagy értelmetlen, tehát aligha számítottak arra, hogy komolyan veszi őket. Alkalmasint csak porhintésnek szánták őket.
Mégis voltak bizonyos alapelemek, amelyek a környező esztelenség megértésére fölkínált magyarázatok mindegyikében ott rejtőztek. Nyilván azt várták tőle, hogy ezeket az alapelemeket tegye magáévá. Példának okáért ott van az a mélyen gyökerező megállapítás, mely szerint „emberi lény”, és a lényeget illetően hasonlít azokhoz a milliókhoz, akik körülötte élnek, azokhoz a milliárdokhoz, akik megelőzték vagy utána következnek.
Ám ez merő ostobaság! Hiszen még egyetlenegyszer sem sikerült érdemi kapcsolatot teremteni azokkal a lényekkel, amelyek annyira hasonlítanak rá, és mégis annyira különböznek tőle. A magányosság gyötrelme bírta rá arra, hogy balga módon elhiggye: Alice megérti őt, mert maga is olyan lény, mint ő. De most már tudja, hogy szántszándékkal szemet hunyt ezernyi apró különbözőség fölött, mert képtelen volt megbékélni azzal a gondolattal, hogy megint vissza kell zuhannia a feneketlen magányba. Szüksége volt rá, hogy elhitesse magával: a felesége ugyanolyan élő és eleven lény, mint ő maga, és megérti az ő benső gondolatait.
Párjára talált, és ez elviselhetővé tette a világot, minden szürkeségével, ostobaságával és számtalan apró kellemetlenségével. Langyos boldogságban minden gyanakvását félresöpörte. Engedelmesen elfogadta a neki szánt taposómalmot, egészen addig, amíg egy apró véletlen le nem leplezte a csalást – és többé már nem sikerült legyűrnie gyanakvását, amely iszonyú súllyal nehezedett rá, és megerősítve látta gyermekkora keserű felismeréseit. Talán kár volt emiatt lármát csapnia. Ha tartja a száját, akkor be sem zárják. Jobb lett volna, ha ugyanolyan ravaszul és körmönfontan jár el, mint azok, nyitva tartja a szemét meg a fülét és kifürkészi az ellene szőtt összeesküvés minden részletét és indokát. És talán arra is rájön, miként járhatna túl az eszükön.
De hát nem mindegy, hogy be van zárva, amikor az egész világ egy bolondokháza, amelyben mindenki őt őrzi. Megzörrent a kulcs a zárban, és felpillantva meglátta a tálcával belépő ápolót.
– Itt van a vacsorája, uram.
– Köszönöm, Joe – mondta kedvesen. – Tedd csak le.
– Ma este filmvetítés lesz – folytatta az ápoló. – Nincs kedve megnézni? Hayward azt mondta, hogy...
– Köszönöm, de inkább nem.
– Pedig jól tenné, – uram – erősködött az ápoló szokatlan hévvel. – Azt hiszem, a doktor szívesen venné. Jó film. És mutatnak egy Miki egér rajzfilmet is...
– Már majdnem rábeszéltél, Joe – felelte ernyedt megadással. – Miki egérnek lényegében ugyanaz a baja, mint nekem. De mégsem megyek el. Ma este fölösleges kinyitni a mozit.
– Ó, az előadást mindenképpen megtartják, uram. A többi vendég közül sokan kíváncsiak rá.
– Igazán? Akkor is fölöslegesen fáradsz, Joe. Én tisztában vagyok az ábrával. Ha én nem megyek el, akkor nincs miért megtartani a vetítést.
Kárörömmel nézte a meghökkentett ápoló zavarát. Lehetséges lenne, hogy ezt a lényt valóban olyannak teremtették, mint amilyennek látszik – erős izmok, flegma magatartás, kutyahűség? Vagy a barátságos tekintet mögött nincs semmi, csak egy robot? De nem, valószínűbb az, hogy ő is azokhoz tartozik.
Az ápoló kiment, és ő maga elé húzta a tálcát a vacsorával. Kikanalazta az előre felaprított húsdarabokat. Kanálon kívül nem is adtak más evőeszközt. Ezúttal is mosolyra késztette az óvatosságuk és az alaposságuk. De fölöslegesen aggályoskodnak, eszébe sincs elpusztítani ezt a testet, amíg szolgálatára van az igazság kiderítésében. Hosszú kutató munka vár még rá, mielőtt elszánná magát arra a feltehetően jóvátehetetlen lépésre.
Vacsora után úgy döntött, hogy jobban rendszerezheti gondolatait, ha leírja őket, szerzett hát papírt. Talán azzal kezdhetné, ha rögzíti azoknak a hitvallásoknak egyik alapvető tételét, amelyeket egész „élete” során belé sulykoltak. Élete? Igen, ez nem is rossz. Leírta hát: „Azt mondják, hogy x évvel ezelőtt megszülettem és y év elteltével meg fogok halni. Arról, hogy hol voltam a születésem előtt és mi lesz velem a halálom után, különféle ügyetlen meséket tálalnak föl nekem, ezek azonban egytől egyig durva hazugságok, amelyeknek nem is annyira a becsapás, mint inkább a félrevezetés a céljuk. A világ körülöttem minden elképzelhető módon azt bizonygatja, hogy halandó vagyok, s csupán néhány éve tartózkodom itt, és néhány év múlva elmegyek – megszűnők létezni.
Tévedés – halhatatlan vagyok. Végigmegyek ezen a rövid időpályán; ez a hetven-esztendőnyi táv azonban csupán egy véletlen kis szakasz a tapasztalataim síkján. Saját létezésem elsődleges evidenciájához képest csupán másodlagos dolog létezésem folyamatosságának érzelmileg meggyőző bizonyossága. Lehet, hogy zárt kör vagyok, de akár zárt, akár nyitott, nincs kezdetem és nincs végem. Az éntudat nem viszonylagos, hanem abszolút, és sem teremteni, sem elpusztítani nem lehetséges. Az emlékezet viszont, mint az öntudat viszonylagos aspektusa, könnyen manipulálható, és talán meg is semmisíthető.
Igaz, a legtöbb felkínált vallás halhatatlansággal kecsegtet, ám csak meg kell nézni, milyen módon teszik ezt. Mert a hazugság akkor lehet a legmeggyőzőbb, ha az igazat nem meggyőzően mondják meg. Nem is volt szándékukban, hogy elhiggyem.
Vigyázat: miért akarták mindenáron elhitetni velem, hogy néhány év múlva meg fogok halni? Erre csak valami nagyon nyomós ok késztethette őket. Élek a gyanúperrel, hogy valamilyen nagyobb változásra készítenek elő. Talán döntő fontosságú lesz számomra, hogy kifürkésszem a szándékaikat – remélem, van még néhány évem arra, hogy dönteni tudjak.
Nota bene: jobb, ha elkerülöm az olyasféle okoskodást, amire ők tanítottak meg.
Megint benyitott az ápoló.
– A felesége van itt, uram.
– Mondd meg neki, hogy tűnjön el.
– Kérem, uram, dr. Hayward nagyon szeretné, ha fogadná őt.
– Mondd meg dr. Haywardnak, hogy azt üzenem: kitűnő sakkjátékos.
– Igenis, uram. – Az ápoló még mindig várakozott. – Akkor hát nem akarja látni a nejét, uram?
– Nem, nem akarom látni.
Az ápoló távozása után föl s alá járkált a szobában, képtelen volt újra fölvenni a gondolatai fonalát.
Alapjában véve tisztességesen bántak vele, amióta idehozták. Méltányolta, hogy külön szobába helyezték, és meg kell hagyni, itt sokkal több időt szentelhet elmélkedésre, mint odakint bármikor. Az igaz, hogy szüntelenül azon voltak, hogy lekössék és eltereljék a figyelmét, ám konokságának köszönhetően megtalálta a rést a szabályok szövedékén és mindennap sikerült néhány órát szakítania az elmélyedésre.
De a kutyafáját! Mért akarják mindenáron Alice-t is bevetni, hogy eltereljék a figyelmét? Jóllehet az a feneketlen undor és borzadály, amely iránta elfogta, amikor rádöbbent az igazságra, azóta sima ellenszenvvé és viszolygássá enyhült, érzelmileg mégis fölkavarta, ha megemlítették előtte, kivált pedig ha döntésre késztették vele kapcsolatban.
Utóvégre is sok évig a felesége volt. Felesége? Mi az, hogy feleség? Egy hozzá hasonló lélek, lényének kiegészítője, jobbik fele, a megértés és együttérzés menedéke a magány feneketlen bugyraiban. Legalábbis ezt hitte, ezt akarta hinni és makacsul el is hitte sok-sok éven át. A hozzá hasonló lénnyel való társulás éhe elhitette vele, hogy saját magát látja visszatükröződni azokban a gyönyörű szemekben, és kritikátlanul elsiklott az asszony viselkedésében meg-megmutatkozó furcsaságok fölött.
Mélyet sóhajtott. Már-már meggyőzte magát, hogy sikerült levedlenie azokat a tipikus érzelmi reakciókat, amelyeket szabályokkal és példákkal belé neveltek, ám Alice mélyen beivódott a lelkébe és még mindig fájt. Boldog volt vele – lehet, hogy csak kába álom volt az egész? Mindenesetre egy príma, egy gyönyörű tükröt adtak neki játékszerül – annál nagyobb bolond volt, hogy mögéje kukkantott.
Elcsigázottan visszatelepedett a papír mellé.
„A világnak kétféle magyarázata lehetséges: a hétköznapi, józan ész magyarázata, amely szerint a világ többé-kevésbé olyan, amilyennek mutatja magát, az ember mindennapi cselekedetei és motivációi pedig ésszerűek, és a vallási, misztikus megoldás, amely szerint a világ csak álom, nem létező, nem valóságos, a valóság ott rejtezik valahol a látszat mögött. Hibás – mindkét változat az. A hétköznapi elképzelésnek az égadta világon semmi értelme. Az élet rövid és gondokkal terhes. Az asszony szülte ember bajra születik, mint ahogy a buborék fölfelé száll. Napjai rövidek és meg vannak számlálva. Csupa hiábavalóság és bosszúság. Lehet, hogy ezek az állítások kuszák és helytelenek, ám ez az egyedül helytálló magyarázat a hétköznapi látszatvalóságra. Egy ilyen világban az emberi törekvések csak annyira racionálisak, mint a molylepke vak vonzódása az égő lámpa felé. Az úgynevezett józan ész világa kezdet és vég nélküli, vak és céltalan cikázás.
Ami pedig a másik megoldást illeti, ez a felszínén ésszerűbbnek látszik, amennyiben elutasítja a „józan ész” mélységesen irracionális világát. Ám ez sem mondható helyes megoldásnak, hanem egyszerűen menekülés mindenféle realitástól, amennyiben nem hajlandó elismerni az én és a külvilág között egyedül lehetséges kommunikációnak az eredményeit. Bármilyen gyatra kommunikációs csatorna is az „öt érzék”, de ez az egyetlen csatornánk.”
Összegyűrte a papírt és fölpattant a székről. A rend és a logika nem vezet sehová – a válasza csak azért helyes, mert helyesnek látszik. Csakhogy még távolról sem ismeri az összes választ. Mire jó a megtévesztésnek ez a grandiózus skálája, ez a számtalan lény, egész kontinensek, az esztelen történelemnek, esztelen hagyományoknak, esztelen kultúrának ez az aprólékosan, kusza szövedéke? Amikor bőségesen megtenné egyetlen zárka és egy kényszerzubbony?
Meg kell tudnia. Valamilyen módon át kell hatolnia az ámítás falán, és ki kell derítenie, mi történik akkor, amikor nem figyel oda. Egy futó pillantásra már sikerült bekukkantania a kulisszák mögé, ezúttal azonban meg kell ismernie az egész gépezetet, tetten kell érnie a bábosokat, amint rángatják a zsinórokat.
Nyilvánvaló, hogy első lépésként meg kell szöknie ebből a diliházból, de ügyesen, hogy azok ne vegyék észre, ne érjenek a nyomába, nehogy alkalmuk legyen berendezni előtte a színpadot. Nem lesz könnyű dolog. Túl kell tennie rajtuk fondorlatban és agyafúrtságban. Miután ezt így eldöntötte magában, az est hátralévő részét annak szentelte, hogy a végrehajtás módozatain törje a fejét. A feladat szinte kivitelezhetetlennek tűnt – úgy kell lelépnie, hogy egyszer se lássák meg és végig rejtve maradjon előlük. Úgy kell intéznie, hogy tökéletesen nyoma vesszen, hogy azoknak halvány sejtelmük se legyen róla, hova összpontosítsák az ármányaikat. Ez azzal fog járni, hogy néhány napig le kell mondania az étkezésről. Rendben van, ezt ki fogja bírni. Ügyelnie kell, nehogy valamilyen szokatlan mozdulattal vagy a viselkedésével időnek előtte fölébressze a gyanakvásukat.
Öröm! Körös-körül csupa öröm! Jó érzés volt a hozzá hasonlók között lenni, hallani a minden élőből kisugárzó zenét, ahogy az mindig is volt és mindig is lesz, jó volt tudni, hogy körülötte minden él és tud róla, és részesül belőle, mint ahogy ő is részesül belőlük. Jó volt létezni, jó volt tudni a sokaság egységét és az egyes sokféleségét. Csupán egy kellemetlen gondolat gyötörte – a részletekre már nem emlékezett –, de aztán az egész elillant, soha nem is létezett; nem is tudja, hogy férhetett meg benne.
A szomszéd kórterem kora reggeli neszei átitatták az álomittas testet, amely itt szolgált neki, és fokozatosan ráébresztették a kórterem valóságára. Az átmenet annyira zökkenőmentes volt, hogy tökéletesen emlékezett mindenre, hogy mit és miért csinált. Moccanás nélkül feküdt és élvezte a magára öltött test nyers, ám cseppet sem kellemetlen tunyaságát. Furcsa, hogy minden cselszövésük és agyafúrtságuk ellenére valaha is megfeledkezett róla. De most, hogy kezébe kaparintotta a kulcsot, gyorsan helyére tesz mindent ezen a fura helyen. Rögvest be fogja hívni őket és meghirdeti az új rendet. Előre élvezi őfényessége arckifejezését, amikor rá fog döbbenni, hogy a játszmának vége...
A megfigyelő ablak kattanása és a zárban megforduló kulcs zörrenése vágta el gondolatai fonalát. A délelőttös ápoló fürgén benyomult a reggelivel és az asztalra helyezte a tálcát.
– ’Reggelt, uram. Szép napos időnk van – az ágyba kéri, vagy föl óhajt kelni?
Ne válaszolj! Ne figyelj oda! Ne hagyd, hogy eltereljék a figyelmedet! Ez hozzá tartozik a tervükhöz. – De már késő, túl késő! Érezte, ahogy egyre siklik, zuhan, visszahuppan abba a hamis világba, amelybe bezárták. Minden kicsúszott alóla, egyetlen asszociáció sem maradt, amelyben megkapaszkodhatnék az emlékezete. Semmi sem maradt, csak a veszteség szívfájdító érzése és az elmaradt katarzis égető kínja.
– Hagyd csak ott, ahol van. A többit bízd rám.
– Rendi-bendi – kedélyeskedett az ápoló, és nagy garral eltávozott, lármásan bezárva maga után az ajtót.
Utána még sokáig feküdt, minden idegszála égett a kíntól. Végre kikászálódott az ágyból és határtalan boldogtalanságában megpróbálta a szökési tervre összpontosítani a figyelmét. Ám az a lelki megrázkódtatás, amit a saját létezési síkjáról való hirtelen visszarántás okozott neki, mély sebet ejtett rajta és alaposan fölkavarta a lelkét. Elméje ragaszkodott hozzá, hogy az építő gondolatok helyett a kétségein rágódjék. Lehetséges lenne, hogy mégis igaza van a doktornak és nem ő az egyetlen, aki nyomorult dilemmájával vívódik? Lehetséges lenne, hogy egyszerűen paranoiás és téves önértékelésben szenved?
Lehetséges lenne, hogy ebben a ragacsos kulimászban, amely körülveszi, minden egyes lény egy-egy magányos énnek a börtöne, amelyben tehetetlen, vak és néma, örökös és dermesztő magányra van ítélve? És Alice arcán a szenvedés, amelyet ő okozott neki, valóban hű tükre volt a benső gyötrelemnek, és nem puszta színjátszás, amelynek az volt a célja, hogy őt engedelmes bábbá alázzák a mesterkedéseikben?
Valaki kopogott az ajtón.
– Tessék! – szólt ki anélkül, hogy fölpillantott volna. Nem nagyon érdekelte, hogy ki tolakszik be hozzá.
– Drágám – szólította meg egy jól ismert hang tétován.
– Alice! – pattant föl meglepetten és a jövevény felé fordult. – Ki engedett be?
– Nagyon kérlek, drágám. Látni akartalak.
– Ez nem igazság. Ez nem igazság – motyogta inkább maga elé, mint az asszonyhoz. – Miért jöttél ide?
Az asszony alakjából nem várt méltóság sugárzott. Bájos gyermekarcát beárnyékolta a bánat, de az alól is kisugárzott a szokatlan eltökéltség.
– Szeretlek – mondta csendesen. – Elűzhetsz magadtól, de azt nem tilthatod meg, hogy szeresselek és megpróbáljak segíteni rajtad.
A férfi kínzó tanácstalanságában elfordult. Mégiscsak félreismerte volna őt? Mégiscsak megbújna ott e húsból és hangokból összetákolt kerítés mögött egy lélek, amely igazán vágyódik az övéhez? Mintha szerelmesek suttognának a sötétben:
– Ugye megértesz engem?
– Igen, kicsi szívem, megértelek.
– Akkor ugye mit sem számít, mi történik velünk, amíg együtt vagyunk és megértjük... – Szavak, szavak, a csupasz falról üresen visszahulló szavak! Nem, lehetetlen, hogy tévedett volna! Tedd újra próbára.
– Miért tartattad meg velem azt az omahai állást?
– De hát én nem ragaszkodtam hozzá, hogy tartsd meg. Én csupán arra hívtam föl a figyelmedet, hogy kétszer is gondoljuk meg, mielőtt...
– Hagyjad csak, hagyjad. – Puha kezek és édes arcocska gyöngéd erőszakkal mindig meggátolták abban, hogy azt tegye, amit a szíve diktál. És mindig a legjobb szándékkal, a legjobb szándékkal, de úgy, hogy sosem sikerült megtennie azokat a buta, esztelen dolgokat, amelyekről pedig bizton tudta, hogy érdemes lett volna megtennie. Gyia, gyia, csak rajta, szüntelenül sarkallta egy angyalarcú zsoké, nehogy egy percre is megállj és elgondolkozz.
– Miért akartad mindenáron megakadályozni azon a napon, hogy visszamenjek az emeletre? Az asszony mosolyt erőltetett az arcára, a szemét azonban már elöntötték a könnyek.
– Honnan tudhattam volna, hogy ez olyan fontos neked? Nem akartam, hogy lekéssük a vonatot.
Kis dolog volt, jelentéktelen semmiség. Maga sem tudta, miért akart mindenképpen visszatérni az emeleti dolgozószobájába, amikor már ott álltak útra készen egy rövid vakációra. Esett az eső, és az asszony erősködött, hogy ha nem sietnek, nem érnek ki időben az állomásra. Saját magát meg a feleségét is meglepte a csökönyössége, amikor hasonló helyzetekben sohasem szokott makacskodni.
De most félretolta az asszonyt és fölrohant a lépcsőn. Ám még akkor sem történt volna semmi, ha – teljesen fölöslegesen – el nem húzza a hátsó ablakról a függönyt.
Igazán kis ügy volt. A ház elülső frontján zuhogott az eső. A hátsó oldalon viszont hétágra sütött a nap, esőnek semmi jele.
Elég sokáig állt ott az ablaknál és bámult a valószerűtlen napsütésbe, és próbálta átrendezni magában a saját világegyetemét. Régen elfojtott kétségei egyszerre új megvilágításba kerültek ennek az apró, ám teljességgel megmagyarázhatatlan ellentmondásnak a fényében. Ekkor megfordult, és észrevette, hogy az asszony ott áll a háta mögött.
Azóta is hasztalanul próbálja kitörölni az emlékezetéből azt a kifejezést, amit elkapott az asszony arcán.
– Mi van az esővel?
– Az esővel? – ismételte az halk, zavart hangon. – Ja, az esővel. Mi lenne? Esik. – Csakhogy a dolgozószobám ablaka előtt nem esik.
– Hogyan? Már hogyne esne! Észrevettem, hogy egy pillanatra előbújt a nap a felhők közül, ennyi az egész.
– Szamárság!
– De drágám, mi köze van az időjárásnak hozzád meg hozzám? Mit számít az, hogy esik vagy nem esik? – Félénken odalépett hozzá és apró kezét a karja alá dugta. – Én felelek talán az időjárásért?
– Szerintem igen. És most menj.
Az asszony visszahúzta a kezét, tétován végigsimította az arcát, nyelt egyet és szilárdnak szánt hangon azt mondta.
– Rendben van. Elmegyek. De ne felejtsd el, hogy bármikor eljöhetsz, ha akarsz. És ha szükséged van rám, engem megtalálsz. – Megtorpant egy pillanatra, aztán tétován hozzátette: – Nem óhajtasz... egy búcsúcsókot adni?
De ő nem válaszolt, sem szavakkal, sem a tekintetével. Az asszony egy darabig még várakozóan nézett rá, aztán megfordult, tapogatózva megkereste a kilincset és elrohant.
Az Alice néven ismert lény anélkül, hogy megállt volna alakot váltani, a gyülekező helyre sietett.
– Ezt az eseménysort meg kell változtatni. Többé képtelen vagyok befolyásolni a döntéseit. Azok számítottak erre, mégis alaposan fölzaklatta őket a hír. öfényessége az első manipulátorhoz fordult:
– Tüstént készülj fel a kiválasztott emlékezetsor összeállítására.
Az első operátornak pedig azt mondta őfényessége:
– Az extrapolcáió azt mutatja, hogy az ő ideje szerinti két vagy három napon belül meg akar szökni. Ez az eseménysor elsősorban azért mondott csődöt, mert az esőzést elmulasztottuk körülötte mindenüvé kiterjeszteni. Vedd ezt figyelembe.
– Megkönnyítené a dolgunkat, ha megértenénk a motivációit.
– Dr. Hayward minőségében magam is gyakran gondoltam erre – jegyezte meg őfényessége csípősen, ám ha megértenénk az indokait, akkor mi is részévé válnánk neki. Ne feledkezz meg a Szövetségről! Kis híján visszaemlékezett rá.
Az Alice néven ismert lény azt mondta:
– Legközelebb nem lehetne a Tadzs Mahal sort elővenni? Valami oknál fogva azt nagyra becsüli.
– Lám, már te is kezdesz hasonulni!
– Meglehet. De én nem félek. Meg fogja kapni?
– Majd megfontoljuk, őfényessége parancsokat osztogatott:
– Az építményeket meghagyni a halasztásig. New York városát meg a Harvard Egyetemet már bontják. Vonjátok ki őt azokból a részlegekből. Mozgás!
Bárányi Gyula fordítása