ŰRZSOKÉ
Épp amikor elindultak volna, a telefon a nevén szólította.
– Ne válaszolj – könyörgött az asszony. – Elkésünk a színházból.
– Ki az? – kérdezte a férfi. A képernyő kivilágosodott; fölismerte Olga Pierce-t és mögötte a Transzlunáris Szállítmányozás Colorado Springs-i irodáját.
– Kérem Mr. Pembertont. Kérem... Ó, maga az, Jake! Van egy kis munka. 27-es járat, Szupra-New Yorkból az Űrpályaudvarra. Egy kopter ott lesz magáért húsz percen belül.
– Hogyhogy? – tiltakozott. – Csak negyedik vagyok a tartaléklistán.
– Negyedik volt. Jelenleg viszont Hicks tartalékja... és őt épp most nyilvánították pszichikailag alkalmatlannak.
– Hickset alkalmatlannak?! Badarság!
– A legjobbakkal is megtörténik, pajtás. Álljon készen! Viszlát.
Felesége alaktalan csomóvá gyűrte tizenhat dolláros csipke zsebkendőjét.
– Jaké, ez nevetséges. Három hónapig annyit se láttam belőled, hogy tudjam, hogy festesz.
– Sajnálom, kicsim. Vidd el Helent az előadásra.
– Ó, Jaké, engem nem az előadás izgat; egyszer el akartalak vinni valahová, ahol ők nem érhetnek el.
– A színházban is fölhívtak volna.
– Ó, nem! Kitöröltem az üzenetedet.
– Phyllis! Azt akarod, hogy kirúgjanak?
– Ne nézz így rám. – Az asszony várt, remélve, hogy a férje megszólal, bánta iménti vallomását, és azon töprengett, hogyan mondja el neki, nyűgösségét nem a csalódottság okozza, hanem a marcangoló aggodalom, valahányszor a férfi elrepül az űrbe.
Elkeseredetten folytatta:
– Nem kell elvállalnod a járatot, drágám; nem telt még le a pihenőidőd a Földön. Kérlek, Jaké!
A férfi már a szmokingjából bújt kifelé.
– Ezerszer elmondtam, egy pilótát nem foglalkoztatnak rendszeresen, ha a szabályzatot lóbálva folyton űrügyvédet játszik. Letörölni az üzenetet, hogy hova mentem... miért tetted, Phyllis? Egy életre el akarsz intézni?
– Nem, drágám, de azt gondoltam, most az egyszer...
– Ha fölajánlják, hogy repüljek, én elfogadom. – Határozott léptekkel kisétált a szobából.
Tíz perccel később tért vissza, már az űrrepüléshez öltözve, nyilvánvaló jókedvvel; fütyörészett: „...fél ötkor hívték Caseyt, s ő megcsókolta a..." Abbehagyta, amikor meglátta az asszony arcát, és inkább megkérdezte:
– Hol a kezeslábasom?
– Hozom. Hadd csináljak neked valami ennivalót.
– Tudód jól, nem bírom a nagy gyorsulást teli gyomorral. És miért dobjunk ki az ablakon plusz harminc dolcsit még fél kiló levegőbe emelésére?
Öltözékében – rövidnadrág, atlétatrikó, szandál, a zsebekkel teli öv – még így is 25 kilóval a megengedett határon belül volt; az asszony épp győzködni kezdte volna, hogy az egy szendvics és egy csésze kávé miatt kiróható túlsúlybüntetés igazán szóra sem érdemes, de tudta, azzal csak még jobban elmérgesítené a veszekedést.
Nem is beszéltek sokat, míg a légitaxi le nem szállt a tetőn. A férfi búcsúzóul megcsókolta az asszonyt, és megkérte, ne kísérje ki. Ő engedelmeskedett – míg meg nem hallotta, hogy a helikopter fölemelkedik. Akkor fölkapaszkodott a tetőre, és szemével a látóhatárig kísérte.
Az utazóközönség minden vágya egy közvetlen Föld-Hold járat, ám egyelőre három hajó kell, és két átszállás az űrállomásokon, a jelentéktelen negyedmillió mérföldes ugráshoz, csupán egyetlen okból: a pénz miatt.
A Kereskedelmi Bizottság kilónként hatvan dollárban állapította meg a háromszakaszos holdutazás díját. Vajon a direkt összeköttetés olcsóbb lenne? Egy a Földről fellőtt hajót, amely aztán leszáll a légkör nélküli Holdon, visszatér és ismét leereszkedik a Föld légkörében, annyira tele kéne tömni mindenféle speciális berendezéssel, amit ráadásul az út során mindössze egyszer vesznek igénybe, hogy az kilónként kétezer dolláros árak mellett sem hajtana egy fillér hasznot sem! Akárha egyetlen járműben egyesítenének egy komphajót, egy földalatti szerelvényt és egy expresszliftet...
Ezért aztán a Transzlunáris olyan rakétákat használ a bolygó és a Szupra-NeW York keringő állomás közti út megtételére, amelyeken vannak vezetősíkok a katapultáláshoz és szárnyak a Földre visszatéréshez. A hosszú közbülső szakaszt onnan a Hold körüli pályán álló Űrpályaudvarig kényelmesebb járműveken tehetik meg, de azok nem szállhatnak le sehol. A Bolygó hollandi és a Philip Nolan nem is érintette még egyetlen égitest felszínét sem; össze is az űrben szerelték őket, és csupán annyira emlékeztetnek az Űrtündér- és a Lángbogár-féle szárnyas rakétákra, mint a pullmankocsi az ejtőernyőre.
A Denevér és a Kobold pedig az Űrpályaudvar és a Hold közötti ugrásra alkalmas... szárnyak sehol, csupán a gyorsulástól és az összeütközéstől védő gubószerű függőágyak és nehezen vezérelhető hatalmas hajtóművek.
Az átszállóhelyek alig többek, mint légkondicionált tartályok. Az Űrpályaudvar persze egész kis város, hisz ott halad át a Mars és a Vénusz forgalma; ám Szupra-New York még ma is meglehetősen primitív, alig áll egy üzemanyagtöltő állomásnál és egy étterem-várón ál többől. Az is csupán az utóbbi öt év eredménye, hogy a centrifugális erő segítségével mesterséges gravitációt állítottak elő az érzékenyebb gyomrúak kényelmére.
Pemberton megméredzkedett az űrkikötő irodájában, aztán oda sietett, ahol az Űrtündér állt a katapult bölcsőjébe zárva. Lehámozta magáról a kezeslábasát, összerázkódott, amikor átadta a kapuőrnek, aztán bebújt. Biztonsági függőágyába feküdt, és rögtön elaludt; az út Szupra-New Yorkig nem az ő felelőssége – övé a nyílt űr.
A katapult rántására ébredt, és az idegbizsergető száguldásra föl, a Pikes Peak oldalában. Amikor az Űrtündér szabad repülésbe kezdve elrugaszkodott a csúcsról, Pemberton visszafojtotta a lélegzetét; ha most a rakétahajtóművek nem gyújtanak be, a Föld-űr járat pilótájának meg kell kísérelnie siklópályára állítani a gépet, és a szárnyak segítségével visszahozni a talajra.
A rakéták feldübörögtek; Jaké újra elaludt.
Mikor az Űrtündér bedokkolt a Szupra-New Yorkon, Pemberton az állomás csillagnavigációs szobájába ment. Elégedetten látta, hogy a Kicsi Weinstein, e „komputer" van szolgálatban. Jaké megbízhatott Kicsi számításaiban, és ez jó dolog, ha az ember hajója, az utasok és a saját bőre is azokon múlik. Pembertonnak magának is az átlagosnál jobb matematikusnak kellett lennie, hogy alkalmazzák pilótának; korlátozott képességei aztán fölébresztették benne a megbecsülést á pálya kiszámítóinak zsenije iránt.
– Pemberton a csúcspilóta, a világűr ostora... helló! – Weinstein átadott neki egy papírlapot.
Jaké végignézte, aztán döbbent arcot vágott.
– Hé, Kicsi... itt valami hiba lesz.
– Mi? Az lehetetlen. Mabel nem követ el hibát. – Weinstein a roppant asztrogációs komputer felé intett, mely az egész szemközti falat eltakarta.
– Te hibáztál. Túl egyszerű tájékozódási pontokat adtál meg: „Vega, Antares, Regulus". Annyira megkönnyíted a pilóta dolgát, egyszer még kizár a szakszervezet. – Weinstein bambán, de elégedetten nézett rá. – Látom, még van tizenhét órám az indulásig. Eljöhettem volna a reggeli járattal is. – Jake gondolatai ismét visszatértek Phyllishez.
– Az ENSZ törölte a reggeli járatot.
– Ó... – Jaké elhallgatott, mert rájött, Weinstein is csak annyit tud, mint ő. Talán túl közel kéne elhaladniuk egy atombomba-hordozóhoz, melyek rendőrként járőröznek a Föld körül. A Biztonsági Tanács vezérkara nemigen nyilatkozott a bolygó békéjét őrző titkos létesítményekről.
Pemberton vállat vont.
– Hát akkor, ha elalszom, kelts föl három órával az indulás előtt.
– Jó. A szalagod is kész lesz addigra.
Amíg ő aludt, a Bolygó hollandi orral előre könnyedén besiklott a dokkba, légzsilipeit összekötötte az állomással, és kiontotta magából a Luna Cityből érkezett utasokat és teherszállítmányt. Mire fölébredt, már a rakodótereket töltötték, szivattyúzták az üzemanyagot, és az utasok beszállása is megkezdődött. Megállt a postahivatal rádióspultjánál, Phyllistől érkezett levelet keresett. Mikor egyet sem talált, azzal nyugtatta meg magát, az asszony biztos a pályaudvarra üzen majd. Továbbment az étterem felé, megvette a Herald Tribune hasonmáslevonatát, aztán komoran letelepedett, hogy reggeli közben elolvassa a képregényt.
Egy férfi telepedett le vele szemben, és ostoba kérdésekkel kezdte bombázni a rakétarepülésről, mindennek tetejébe pedig a Pemberton atlétatrikóján levő jelzést is félreértette, és egyre kapitánynak szólította. Jaké sietve magába tömte a reggelit, aztán fölvette a robotpilóta szalagját, és a Bolygó hollandi fedélzetére szállt.
Miután jelentkezett a kapitánynál, az irányítófülkébe ment, lebegve, a kapaszkodókba fogózva. Becsatolta magát a pilótaülésbe, és megkezdte a műszerek ellenőrzését.
Kelly kapitány is belibegett, és elfoglalta a másik széket, amikor Pemberton éppen végzett a röppályakövető tesztelésével.
– Vegyél egy Camelt, Jake.
– Majd még visszatérünk rá. – Folytatta a munkáját; Kelly kis homlokráncolással figyelte. Akárcsak egykor Mark Twain Mississippijén a kapitányok és kormányosok – méghozzá ugyanazon okokból is –, úgy az űrhajó kapitánya a jármű, a legénység, a rakomány és az utasok ura, de végső soron valójában és megkérdőjelezhetetlenül a pilóta az, aki az indulástól az út végéig a hajót irányítja. A kapitány visszautasíthatja a kijelölt pilótát – de semmi több. Kelly ujjai a zsebében egy papírszeletkével játszadoztak, agyában pedig egyre azok a szavak jártak, melyek kíséretében a Társaság pszichiátere azt átadta neki.
– A pilótát alkalmasnak nyilvánítom ugyan a repülésre, kapitány, de nem muszáj elfogadnia.
– Pemberton jó szakember. Mi a baj vele?
A pszichiáter végiggondolta, mit is figyelt meg, míg a vadidegennek kellemetlenkedő ostoba turistát játszotta a reggelinél.
– Kicsit antiszociálisabb, mint az előző jelentés szerint. Valamiért rágja magát. Bármi legyen is az, egyelőre le tudja küzdeni. Majd szemmel tartjuk.
– Ön vállalná vele az utat? – kérdezte Kelly.
– Ha úgy kívánja.
– Hagyjuk... elfogadom. Nem kell potyautas.
Pemberton betáplálta Weinstein szalagját a robotpilótába, aztán Kellyhez fordult.
– Vezérlés készen áll, uram.
– Ha minden kész, indulunk, pilóta. – Ahogy meghozta ezt az immár megmásíthatatlan döntést, Kelly megkönnyebbülést érzett.
Pemberton megadta az indítójelet az Állomásnak. A nagy hajót egy teleszkópos, pneumatikus kar lökte ki, míg az végül mintegy háromszáz méter távolságban lebegett az űrben, egyetlen biztonsági kábelen függve. Akkor ő indítási szögbe állította egy lendkerék segítségével, mely a hajó gravitációs középpontjában forgott sebesen. A-jármű komótosan az ellenkező irányba fordult, hála Newton harmadik mozgástörvényének.
A szalag irányításával a robotpilóta úgy fordította a periszkóp prizmáit, hogy a Vega, az Antares és a Regulus képe egy pontba essen, ha a hajó a helyes irányba halad; Pemberton gondoskodott róla, hogy ne legyen eltérés... méghozzá a legnagyobb gondossággal; egyetlen szögpercnyi eltérés itt kétszáz mérföldes céltévesztést jelent.
Mikor a három jel hajszálpontosan fedte egymást, leállította a lendkereket, és bekapcsolta a tájolót. Ellenőrizte a hajó állását a csillagok közvetlen megfigyelése útján is, akárcsak egy tengeri hajós a szextánsával, ám összehasonlíthatatlanul pontosabb műszerekkel. Ez ugyan arról semmit nem árult el, hogy a Weinstein által betáplált útirány helyes-e – azt úgy kellett elfogadnia, mint a Szentírást –, de arról biztosította, hogy a szalag és a robotpilóta együttműködése megfelel az elvárásoknak. Elégedetten választotta le az utolsó köldökzsinórt. ,
Hét perc még az indulásig – Pemberton átnyomta a kapcsolót, engedélyt adva a robotpilótának az időzített kilövésre. Aztán várt, keze a vezérlőpult fölött lebegett, készen arra, hogy átvegye az irányítást, ha az automata meghibásodna, és megérezte a jó öreg, elkerülhetetlen, beteges izgatottságot föltámadni magában.
Még most is, amikor adrenalin áradt szét benne, lelassítva időérzékelését, fülében dobolva, gondolatai egyre visszatértek Phyllishez.
Érezte, nagyobb vita előtt állnak – űrhajósoknak nem lenne szabad megnősülniük. Nem mintha az asszony éhen halna, ha ő elront egy leszállást, de a nőknek sohasem a biztosítás kell; ők férjet akarnak – mínusz hat perc.
Ha rendszeres munkához jutna, a pályaudvarrá költözhetne.
Nem jó – az Űrpályaudvaron csak még rosszabb egy unatkozó asszony helyzete. Ó, Phyllis sosem adná a fejét ivásra; csak folyton dühöngene.
Még öt perc – őt magát nem nagyon érdekelte az Űrpályaudvar. Sőt az űr sem! „A bolygóközi űrutazás romantikája" – ez nyomtatásban jól hangzik, de ő tudta jól, mi az igazság. Egy állás. Monotónia. Semmi szórakozás. Hirtelen munkák, aztán idegölő várakozás. Semmi családi élet.
Miért nem választ valami tisztességes munkát, hogy otthon tölthesse az éjszakát?
Tudta jól, miért! Mert űrzsoké volt, és túl öreg már ahhoz, hogy átnyergeljen.
Milyen esélye volna egy harmincéves, nős férfinak, aki nagy összegű fizetésekhez szokott, az állásváltoztatásra? (Négy perc.) Semmi kétség, jól festene, ha leállna helikopterrel házalni, ugye?
Talán vehetne egy darabka öntözött földet, és... Na de a te korodban, haver?! Annyit értesz a farmerkodáshoz, mint tyúk az ábécéhez! Akkor határozott a sorsáról, amikor kiképzése alatt a rakéták mellett döntött. Ha az elektronikát választja, vagy egy katonai ösztöndíjat... de most már késő.
Szolgálata leteltével egyenest a Harriman-féle Holdi Kitermelő Vállalathoz került, ércfuvarozónak. Ez mindent eldöntött.
– Hogy megy, doki? – Kelly hangja idegesen csengett.
– Mínusz két perc, valahány másodperc. – A fenébe... tudhatná jól, hogy a visszaszámlálás alatt nem szabad a pilótát zavarni.
Még utoljára kipillantott a periszkópon át. Az Antares mintha odébb csúszott volna. Kiiktatta a tájolót, szögbe állította és megpörgette a lendkereket, aztán egy pillanattal később vadul le is fékezte. A jelek ismét fedték egymást. Nem tudta volna megmagyarázni, mit csinált: ez már művészet volt, szemfényvesztés, túl a tankönyveken és az iskolai órákon,
Húsz másodperc... a kronométer felületén fénylő rózsafüzér másodpercszemei egyre fogytak, ő pedig megfeszült, készen rá, hogy kézzel gyújtsa be a hajtóműveket, sőt akár kikapcsoljon, és visszamondja az utat, ha úgy ítéli meg a helyzetet. A túlzott elővigyázatosság azt eredményezheti, hogy a Lloyd's fölbontja a szerződését; a vakmerőség ára pedig az engedélye vagy egyenesen az élete lehet – no meg másoké.
Most azonban nem gondolt a biztosítóra, sem az engedélyére, de még az életére sem. Igazság szerint egyáltalán nem is gondolkodott; érzett, érezte a hajót, mintha az idegszálai nyúltak volna ki annak minden szögletébe. Öt másodperc... kattantak a biztonsági leválasztók. Négy másodperc... három másodperc... két másodperc... egy...
Már épp a kézi gyújtógomb felé csapott, amikor mellbe vágta a dübörgés.
Kelly ellazított a hajtóművek pszeudogravitációjában, és figyelt. Pemberton higgadtan dolgozott, kijelzőkre pislogott, időt mért, ellenőrizte a megtett utat a Szupra-New Yorkról visszaverődő radarhullámok segítségével. Weinstein számításai, a robotpilóta és maga a hajó is egyetlen, szerves egységként működött.
Percekkel később elkövetkezett az a kritikus pillanat, amikor az automatának ki kell kapcsolnia a hajtóműveket. Pemberton ujját a kézi kapcsoló fölé helyezte, miközben figyelmét megosztotta a radarernyő, a gyorsulásmérő, a periszkóp és a kronométer közt. Az egyik pillanatban még dübörgő hajtóművekkel száguldottak, a következőben már a hajó szabadon repült, némán zuhanva a Hold felé. Olyan tökéletesen egyszerre dolgozott ember és automata, Pemberton nem is tudta, melyikük kapcsolta ki a meghajtást. Ismét a műszerpultra pillantott, aztán kicsatolta magát.
– Mi a véleménye most arról a cigarettáról, kapitány? És szólhat az utasoknak, hogy kicsatolhatják az öveket.
Az űrben nincs szükség másodpilótára, és a legtöbb pilóta előbb osztaná meg a fogkeféjét bárkivel, mint az irányítófülkét. Nagyjából egy órát dolgozik induláskor, körülbelül ugyanennyit az összekapcsolódás előtt, a repülés közben meg csak lófrál, ha épp nem végez rutinellenőrzéseket és korrekciókat. Pemberton fölkészült, hogy száznégy órát evéssel, olvasással, levélírással és alvással töltsön – legfőképp alvással.
Mikor a riasztó fölébresztette, ellenőrizte a hajó helyzetét, aztán a feleségének írt.
„Phyllis drágám – kezdte –, nem hibáztatlak, amiért haragudtál, mert elrontották az esténket. Én is csalódtam. De légy elnéző, drágám, hamarosan rendszeres járatra kell kerülnöm. Már nincs tíz év a nyugdíjazásomig, akkor aztán majd behozzuk a lemaradást bridzsben, golfban meg ilyesmikben. Tudom, nem könnyű..."
A hangszóró közbeszólt:
– Ó, Jake... ölts társasági arcot. Vendéget hozok az irányítófülkébe.
– Itt nincs helye vendégeknek, kapitány.
– Nézd, Jake. Ez a tökfej magától a jó öreg Harrimantől hozott engedélyt. „A lehető legnagyobb előzékenységgel..." s a többi.
Pemberton gyorsan gondolkodott. Megtagadhatná... de semmi értelme megsérteni a nagyfőnököt.
– Oké, kapitány. De röviden.
A látogató férfi volt, joviális, termetes – Jake úgy saccolta, legalább negyven kiló pluszért kellett felárat fizetnie. Mögötte tizenhároméves-forma hasonmása libbent be az ajtón, és a műszerpult felé suhant. Pemberton megragadta a karját, aztán kényszerítette magát, hogy barátságosan szólaljon meg:
– Ne engedd el a fogódzót, fiacskám. Még bevered nekem a fejed.
– Erissz el! Papa... szólj, hogy erisszen el.
Kelly közbevágott:
– Azt hiszem, jobb lesz, ha kapaszkodik, bíró úr.
– Ühüm... no jó. Tedd, amit a kapitány mond, Junior.
– Á, de papa!
– Schacht bíró úr, ő Pemberton első pilóta – mondta Kelly gyorsan. – Majd ő mindent megmutat.
– Örülök, hogy megismertem, pilóta. Előre is köszönöm a kedvességét.
– Mit szeretne látni, bíró úr? – kérdezte Jake óvatosan.
– Ő, ezt meg azt. Csak a srác miatt... az első útja. Én magam vén űrróka vagyok már... meglehet, több időt töltöttem az űrben, mint a legénységük fele. – Fölnevetett. Pemberton nem.
– Nincs sok látnivaló repülés közben.
– Nem baj. Csak egy kicsit szeretnénk otthon érezni magunkat, nem, kapitány?
– A pilóta székébe akarok ülni – jelentette ki ifjabb Schacht.
Pemberton megrándult. Kelly sürgősen közbeszólt:
– Jake, elmagyaráznád nagyjából a fiúnak a vezérlőrendszer működését? Aztán már itt sem vagyunk.
– Nem kell megmutatnia semmit. Mindent tudok. Én Amerika ifjú űrhajósa vagyok... látjátok a jelvényem? – A fiú a vezérlőpult felé lökte magát.
Pemberton elkapta, bekormányozta a pilótaülésbe, és becsatolta. Aztán kikapcsolta a pultot.
– Mi csinál?
– Áramtalanítottam a kezelőpultot, hogy elmagyarázhassam.
– Nem fogja bekapcsolni á hajtóműveket?
– Nem. – Jake röviden ismertetni kezdte minden gomb, tárcsa, kapcsoló, mérőműszer, berendezés és kijelző használatát és funkcióját.
Junior izgett-mozgott.
– Mi van a meteorokkal? – követelte.
– Ó, azok... talán félmillió Föld-Hold útra jut egy ütközés. Ritkák a meteorok.
– Na és? Ha beüt a krach, akkor nektek annyi.
– Egyáltalán nem. Az ütközéselhárító több száz mérföldes körzetben szemmel tart mindent. Ha három másodpercnél tartósabb jelre bukkan, közvetlenül beindíthatja a hajtóműveket. Először egy figyelmeztető gong szólal meg, hogy mindenkinek legyen ideje megkapaszkodni, aztán egy másodperccel később – bumm! – már ott sem vagyunk.
– Ez nem túl meggyőző. Figyuzzatok, megmutatom majd, Cartwright kapitány hogyan csinálta az Üstökösvadászokban...
– Ne nyúlj a gombokhoz!
– Nem a tietek a hajó. A papa szerint...
– Ó, Jake! – A nevét hallva Pemberton megpördült, halmódra, hogy Kelly felé forduljon.
– Jake, Schacht bíró úr tudni szeretné... – A szeme sarkából Jake látta, hogy a fiú a műszerpult felé nyúl. Megpördült, kiáltani akart... de a gyorsulás ereje elkapta, és fülébe mennydörögtek a motorok.
Egy vén űrmedve általában macskaügyességgel vészeli át a súlytalanságban bekövetkező váratlan gyorsulást. Jake azonban épp a fiú felé nyúlt, ahelyett hogy fogódzót keresett volna. Hátrarepült és lefelé, tekeregve próbálta elkerülni Schachtot, fejét beverte lent a nyitott zsilipajtó keretébe, aztán eszméletlenül terült el egy helyiséggel odébb.
Kelly rázogatta.
– Jól vagy, Jake?
Fölült.
– Igen. Persze. – Akkor tudatára ébredt a dübörgésnek, a rázkódó padlólemezeknek. – A motorok! Kapcsolja ki őket!
Félrelökte Kellyt, fölkapaszkodott az irányítófülkébe, és rátenyerelt a kikapcsoló gombra. A fülük is belecsendült a hirtelen támadt csöndbe, és újra beköszöntött a súlytalanság.
Jake megfordult, kicsatolta ifjabb Schachtot, és Kellyhez lökte.
– Kapitány, kérem, távolítsa el ezt az istenverését az én irányítófülkémből.
– Erissz! Papa... bántani akar!
Az idősebb Schacht egyszerre fölháborodott.
– Mit jelentsen ez? Engedje el a fiam!
– A drágalátos kisfia bekapcsolta a hajtóműveket.
– Junior... te csináltad?
A fiú lesütötte a szemét.
– Nem, papa. Egy... egy meteor volt. t
Schacht zavartnak látszott. Pemberton fölhorkant.
– Épp az előbb meséltem neki, a radarőr hogyan gyújt be, ha ki kell kerülni egy meteort. Hazudik.
Schacht agyában lezajlott a „döntésnek" nevezett folyamat, csak aztán válaszolt:
– Junior sosem hazudik. Szégyellje magát, hogy felnőtt ember létére egy ártalmatlan kisfiúra akarja hárítani a felelősséget. Jelentést teszek önről, uram. Gyere, Junior.
Jaké megragadta a karját.
– Kapitány, azt akarom, fotózzuk le a kezelőpultot az ujjlenyomatok rögzítésére, mielőtt ez az ember elhagyja a fülkét. Nem meteor volt; a műszerek nem működtek, míg ez a fiú be nem kapcsolta őket. Továbbá az ütközéselhárító áramkör egy riasztócsengőt is bekapcsol.
Schacht bizalmatlanul nézte.
– Ez nevetséges. Én csak az ellen tiltakoztam, hogy bemocskolják a fiam jellemét. Hisz semmi baj nem történt.
– Semmi baj? Na és mit szól a törött karokhoz... vagy nyakakhoz? És az elvesztegetett üzemanyaghoz, amiből még több is elfogy, mire visszatérünk a pályára. Tudja maga, miszter „vén űrróka", milyen értékes lesz még az a kis üzemanyag, amikor meg akarjuk majd közelíteni az Űrpályaudvart... de nem lesz mivel? Talán a rakománytól is meg kell szabadulnunk, hogy megmentsük a hajót... a rakománytól, amelynek a szállítása tonnánként 60 000 dollárba kerül. Az ujjlenyomatok majd megmutatják a Kereskedelmi Bizottságnak, hogy kit vegyenek elő érte!
Amikor ismét egyedül maradtak, Kelly idegesen kérdezte:
– Ugye azért nem kell kilőni a rakományt? Ott van a manőverezési tartalék.
– Talán a pályaudvarig sem jutunk el. Mennyi ideig működtek a hajtóművek?
Kelly megvakarta a fejét.
– Magam sem figyeltem igazán.
– Majd fölnyitjuk a gyorsulásregisztrálót, és belekukkantunk.
Kelly fölvidult.
– Ó, persze! Ha a kölyök nem használt el túl sokat, egyszerűen megfordítjuk a hajót, és ugyanannyi időre begyújtjuk a hajtóműveket.
Jake megrázta a fejét.
– Megfeledkezik a megváltozott tömegről.
– Ó...Ó, igen! – Kelly zavartnak látszott. A tömeg... meghajtás alatt a hajó elvesztette az elégetett üzemanyag tömegét. A meghajtás állandó maradt, a meghajtott tömeg azonban csökkent. Hogy visszajussanak a megfelelő helyzetbe, pályára és sebességre, bonyolult számítási műveletekre lesz már szükség. – De meg tudod csinálni, ugye?
– Muszáj lesz. De bárcsak itt lenne Weinstein!
Kelly kiment, hogy az utasok után nézzen; Jake munkához látott. Asztronómiai megfigyelés és radar útján ellenőrizte helyzetét. A radar mindhárom faktoradatot gyorsan kiadta, ám korlátozott pontossággal. A Nap, a Hold és a Föld megfigyelése megadta a pozícióját, de semmit nem árult el az irányról és a sebességről első alkalommal – azt azonban nem engedhette meg magának, hogy ezért még egy megfigyelést elvégezzen.
Becsléssel nagyjából helytálló adatokat kaphatott a helyzetről, miután Weinstein előrejelzéseihez hozzáadta az ifjabb Schacht beavatkozása okozta hatásokat. Ezek egészen megközelítették a radarral és szabad szemmel végzett megfigyelések eredményét, de még mindig fogalma sem volt, vajon visszajuthat-e a pályájára, és elérheti-e végcélját; most már szükségessé vált kiszámítani, mennyi üzemanyag kell ehhez, s a megmaradt rész elegendő-e a hajó lefékezéséhez és a dokkoláshoz.
Az űrben az embernek semmi haszna abból, ha eléri a célt, de él is suhan mellette másodpercenként több mérföldes sebességgel, vagy akár csak el is vánszorog néhány száz mérfölddel óránként. Olyan az egész, mint elkapni egy tojást egy tányérral, anélkül hogy az összetörne!
Kitartóan dolgozni kezdett, hogy kiszámítsa, miként pazarolja el a legkevesebb üzemanyagot, de kis Marchant elektronikus számológépe nyomába sem érhetett a több tonnás IBM komputernek Szupra-New Yorkban, no meg ő sem volt Weinstein. Három órával később mégiscsak kicsiholt valamiféle választ. Fölhívta Kellyt.
– Kapitány? Elsőnek Schachttól és a fiától szabadulunk meg.
– Nem ellenkeznék. Nincs kiút, Jake?
– Nem ígérhetem, hogy könnyítés nélkül biztonságban célba juttatom a hajóját. Jobb most kiszórni a holmit, a gyorsítás előtt. így olcsóbb.
Kelly tétovázott; úgy érezte magát, mintha a fogát húznák.
– Adj időt eldönteni, mit szórjunk ki.
– Oké. – Pemberton szomorúan fordult vissza számításaihoz, reménykedve, hogy talál valami hibát bennük, de aztán jobbat gondolt. Fölhívta a rádiószobát.
– Kapcsolja nekem Weinsteint Szupra-New Yorkban.
– A normál hatósugáron kívül esik.
– Tudom. A pilóta vagyok. Biztonsági elsőbbség, sürgős. Jól célozza be, aztán el ne veszítse őket.
– Uh... értettem, uram. Megpróbálom.
Weinstein kételkedett.
– Teringettét, Jake, én nem irányíthatlak!
– De legalább segíthetsz a számításokban, az ördögbe is!
– Hogy tetszik egy héttizedes pontosságú pályaadat?
– Na igen, igen. De tudod jól, miféle műszereim vannak itt; és azt is, hogyan tudom kezelni őket. Jobb kell.
– Majd megpróbálom. – Weinstein négy órával később hívta vissza. – Jake? Az ábra a következő: te úgy tervezted, lefékezed a jelenlegi sebességed, aztán irányba méred magad. Hagyományos módszer, de nem gazdaságos. Mabel kidolgozott rá egy egyetlen manőverből álló alternatívát.
– Jól
– Ne olyan hevesen. Megspórolhatsz vele üzemanyagot, de nem eleget. Valószínűleg nem juthatsz vissza a régi pályádra, és nem érheted el a pályaudvart könnyítés nélkül.
Pemberton hagyta ezt leülepedni, eztán így szólt:
– Megmondom Kellynek.
– Várj egy percet, Jake. Próbáld meg elölről kezdeni.
– Hogy?
– Kezeld teljesen új problémaként. Felejtsd el a szalagon szereplő pályát. A mostani útirányodat, sebességedet és helyzetedet figyelembe véve számítsd ki a legolcsóbb alternatívát a pályaudvarig. Jelölj ki új ívet.
Pemberton ostobának érezte magát.
– Ez eszembe sem jutott volna.
– Hát persze hogy nem. A hajó aprócska számológépével legfeljebb három hét alatt készülhettél volna el vele. Vételre álltál?
– Persze.
– Itt vannak az adataid. – Weinstein megkezdte a beolvasásukat.
Amikor visszaellenőrizték, Jake így szólt:
– Ezekkel odajutok?
– Talán. Ha áz általad megadott adatok a lehető legpontosabbak; ha olyan precízen követed az instrukciókat, mint egy robot; ha az indulás és az összekapcsolódás olyan tökéletesen sikerül, hogy nem lesz szükség oldalkorrekciókra, akkor esetleg hazajuthatsz. Talán. Azért sok szerencsét. – Az ingadozó vétel elnyelte búcsúzkodásukat
Jake jelzett Kellynek.
– Ne dobjon ki semmit, kapitány. Csatoltassa be az utasok övét. Készüljön föl a gyújtásra. Mínusz tizennégy perc.
– Rendben van, pilóta.
Miután túlesett az újbóli induláson és annak ellenőrzésén, megint rengeteg szabad ideje lett. Elővette befejezetlen levelét, elolvasta, aztán összetépte.
„Drága Phyllis – kezdte újra –, komolyan elgondolkoztam a dolgainkon az út alatt, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy túl makacs voltam. Mit keresek én idekint? Szeretem az otthonom. Szeretem látni a feleségem.
Minek kockáztatnám a bőrömet és a te lelki békédet azért, hogy egy rakás ócskavasat kormányozzak az űrön át? Minek lessem folyton a telefont, hogy mikor kell újabb hájfejeket a Holdra kísérnem, – idiótákat, akik még egy csónakot sem tudnának elkormányozni, és legjobb lett volna, ha otthon maradnak?
A pénzért, persze. Féltem megkockáztatni a változást. Nem találnék még egy munkát, amely akár fele ilyen jól fizet, de ha te is úgy akarod, állást vállalok a Földön, és mindent újrakezdünk. Nagyon szeretlek,
Jake"
Eltette, lefeküdt, és arról álmodott, hogy egy egész raj ifjú űrhajóst szállásoltak be az irányítófülkéjébe.
A Hold közelképe csak a kettes számú turistaattrakció a Föld űrlátképéhez képest; azért Pemberton csak ragaszkodott hozzá, hogy minden utas csatolja be magát, míg a hajó a pályaudvar felé fordult. A végső korrekciókra megmaradt pár csepp üzemanyaggal semmi kedve nem volt a nézelődők kedvére manőverezni.
A Hold korongja mögül a pályaudvar lassan a látótérbe úszott – csak a radaréba, hisz a hajó farral előre repült. Minden egyes rövid fékezés után Pemberton újabb radarjelet kapott, akkor aztán összevetette a közelítését a Weinstein adatai alapján kiszámított pályával – fél szemmel egyre ez időt lesve, a másikkal ez ernyőt, egy harmadikkal az adatokat, egy negyedikkel pedig a maradék üzemanyag kijelzőjét.
– Nos, Jaké? – izgult Kelly. – Megcsináljuk?
– Honnan tudhatnám? Álljon készen a könnyítésre. – Megegyeztek, hogy a folyékonyoxigén-szállítmánytól szabadulnak meg, mivel azt a külső szelepeken át is elforralhatják különösebb megerőltetés nélkül.
– Ne akard, Jake.
– A francba... nem akarom, ha nem muszáj. – Ujjai ismét a kapcsolókon babráltak; a dübörgés elvágta a szavait. Amikor abbamaradt, a rádiós, irányítórendszer hívta.
– Itt a Bolygó hollandi pilótája – ordította vissza Jake.
– Itt a pályaudvar irányítója... Szupra jelenti, hogy kevés az üzemanyaguk.
– Igaz.
– Ne közelítsenek. Álljanak párhuzamos pályára. Átküldünk egy hajót, föltankolni a magukét és elhozni az utasokat.
– Azt hiszem, meg tudom csinálni.
– Ne próbálja meg. Várja ki a tankolást.
– Ne mondja már meg, hogy irányítsam a hajómat! – Pemberton megszakította a vonalat, aztán a műszerpultra bámult, és morcosan fütyörészni kezdett. Kelly gondolatban behelyettesítette a szöveget: „Casey szólt a fűtőnek: – Ugorj, fiam, gyorsan, mert egy másik mozdony jön szembe a tilosban!"
– Valahol belecsúszol, Jake?
– Mmm... nem, a fenébe is. Nem kockáztathatom meg, hogy behorpasztom a pályaudvar oldalát, utasokkal a fedélzeten nem. De nem is fogok ötvenmérföldnyi távolságban várakozni, míg kijön egy vontató.
Úgy célzott, hogy éppen elhaladjon a pályaudvar pályája mellett, az ösztöneire hagyatkozva, mert Weinstein számításai már semmit sem értek.
Ha céloz, nem kell elpazarolnia kevéske kuporgatott üzemanyagát arra, hogy az utolsó percekben végrehajtott korrekciókkal elkerülje az összeütközést a pályaudvarral.
Amikor végre megbizonyosodott afelől, hogy ha nem sikerül a dolog, akkor is biztonságban elúszik mellette, még egyszer fékezett. Aztán, amikor már kikapcsolta volna a hajtóműveket, a motorok köhögni kezdtek, köpködni, aztán leálltak.
A Bolygó hollandi lebegett az űrben, ötszáz méternyire a pályaudvartól, vele azonos sebességgel.
Jake bekapcsolta a rádiót.
– Pályaudvar... kapják el a köldökzsinórt. Becsévélem a hajót.
Leadta a jelentését, lezuhanyozott, és épp a postahivatal felé igyekezett, hogy rádión elküldje a levelét, amikor a hangosbeszélő a pilótafőnök irodájába szólította. Ó, ó, mondta magában, Schacht kiverte a balhét... vajon mennyi összeköttetése lehet még annak a fajankónak? Aztán ott a másik ügy: fölbosszantottam az irányítót.
Vigyázzban állva jelentkezett:
– Pemberton első pilóta, uram.
Soames parancsnok fölpillantott.
– Pemberton... ó, igen. Önnek két képesítése van, űr-űr járatokra és légkör nélküli landolásra.
Ne köntörfalazzunk már, szólt magában Jake. De hangosan csak ennyit mondott:
– Nincs mentségem a legutóbbi úton történtekre. Ha a parancsnok úr nem ért egyet azzal, ahogy én az irányítófülkében viselkedem, fogadja el a lemondásom.
– Miről beszél?
– Én, nos... hát nem egy utas panaszkodott rám?
– Ó, az! – Soames legyintett. – Igen, járt itt. De nálam van Kelly jelentése is... és a főgépészé meg egy rendkívüli, Szupra-New Yorkból. Elsőrangú munkát végzett, Pemberton.
– Azt akarja mondani, a Társaság nem tett panaszt?
– Mikor hagytam én cserben a pilótáimat? Önnek tökéletesen igaza volt; én kigyömöszöltem volna a fickót a légzsilipen. De térjünk a tárgyra: ön most az űr-űr vonalon szolgál, de szeretnék egy rendkívüli járatot indítani Luna Citybe. Szívességből elvállalná, hogy elviszi?
Pemberton tétovázott; Soames folytatta:
– Az oxigén, amit megmentett, a kozmikus kutatási program számára megy. Elszállt az északi alagút zsilipje, és több tonna levegő elszökött. A munka leállt... vagy 130 000 dollár megy el naponta bérekre és bírságokra. A Kobold itt van ugyan, de pilótája nincs, míg a Denevér vissza nem ér... kivéve magát. Nos?
– De én... nézze, parancsnok úr, nem teheti fel emberek életét az én landolásomra. Kimerültem; frissítőkre van szükségem, meg kikapcsolódásra.
– Nincsenek utasok, nincs legénység, se kapitány... csak a maga életét kockáztatja.
– Akkor elviszem.
Huszonnyolc perccel később, maga körül a Kobold ronda, ám teherbíró páncélzatával, elindult. Egyetlen erős lökettel lecsökkentette az orbitális sebességet, aztán hagyta, hadd zuhanjon a Hold felé; utána már semmi gondja nem lesz, míg sor nem kerül a hajó farokra ültetésére.
Jól érezte magát – amíg elő nem húzott két levelet: ez egyik, amit nem volt ideje elküldeni, a másik, ami Phyllistől érkezett a pályaudvarra.
Phyllis levelének hangvétele gyengéd volt, de érdektelen. Nem is említette a férfi hirtelen távozását; a foglalkozásáról egy szót sem írt. A levél kifogástalan volt, de őt épp ez aggasztotta.
Mindkettőt összetépte, aztán nekilátott egy újabbnak. Egy része így szólt:
„...ilyen nyíltan sosem mondtad ki, de nem szereted a munkám.
Nekem dolgoznom kell, hogy eltartsam mindkettőnket. Neked is megvan a munkád. Egy régi-régi foglalkozás, amit hosszú ideje űznek már az asszonyok – a prériken át utaznak fedett szekereken, Kínából érkező hajókra várnak, vagy a tárnanyílásnál, bányarobbanás után mosolyogva adnak búcsúcsókot a férfinak, és vigyáznak rá, ha hazatér.
Te űrhajóshoz mentél feleségül, így a munkádhoz hozzátartozik, hogy derűsen fogadd el, én ezzel foglalkozom. Azt hiszem, képes vagy rá, ha tudomásul veszed. Nagyon remélem, mert ahogy mostanában mennek a dolgok, az egyikünknek sem felel meg. Higgy nekem, szeretlek.
Jake"
Addig kotlott rajta, amíg el nem érkezett az idő, hogy leszálláshoz fordítsa a hajót. Húszmérföldes magasságtól egészen egy mérföldig hagyta, hogy az automata fékezzen, de amikor átkapcsolt kézi vezérlésre, még mindig lassan zuhant. A tökéletes légkör nélküli landolás a harci rakéták startjának fordítottja – szabadesés, aztán a hajtómű egyetlen hosszú lángcsóvája, és végül a hajó földet érve mozdulatlanná válik. Gyakorlatban a pilótának át kell éreznie az ereszkedést. Nem szabad túl lassan csinálni; a hajó elégethet egy Vénusz-úthoz elegendő üzemanyagot, ha túl sokáig küzd a gravitációval.
Negyven másodperccel később, alig kevesebb mint 140 mérföld per órás zuhanósebességnél, befogta e periszkóppal a 3Q0 méter magas statikai tornyokat. Száz méternél a hajtómű ötszörös gravitációt teremtett több mint egy másodpercre, aztán leállt, és stabilizálta a hajót a normál egyhatod Holdgravitáción. Lassan csökkentette a meghajtást, boldognak érezte magát.
A Kobold lebegett, ragyogó lángcsóvája a Hold talaját nyaldosta, aztán méltóságteljesen leereszkedett, egyetlen csikordulás nélkül
.
A földi legénység átvette a hajót; egy légmentesen zárt holdjáró szállította Pembertont az alagút bejáratához. Odabent, Luna Cityben, még le sem adhatta a jelentését, már keresték. Amikor fogadta a hívást, Soames mosolygott rá a képernyőről.
– Láttam a landolását a földi kamerák képén, Pemberton. Semmi szüksége frissítőkre.
Jake elvörösödött.
– Köszönöm, uram.
– Hacsak nem ragadt le végleg az űr-űr vonalon, alkalmazhatnám a rendszeres Luna City-i járatnál. Itt lakhatna a holdvárosban. Akarja?
– Luna City. Elfogadom.
Amint belépett Luna City postahivatalába, összetépte a harmadik levelét is. A telefonos pultnál megszólított egy kék holdruhában feszítő szőkeséget.
– Kapcsolja nekem Mrs. Jake Pembertont, kérem. Kansas, Dodge City, Külváros hat-négy-nulla-három.
A nő végigmérte.
– Maguk, pilóták aztán szórják a pénzt.
– Néha olcsóbb a telefon. Legyen szíves, sürgesse meg.
Phyllis éppen azt a levelet próbálta megfogalmazni, amit úgy érzett, már rég meg kellett volna írnia. írásban sokkal könnyebb elmondani, hogy őt nem a magány vagy a szórakozás hiánya bántja, csak az örökös aggódás megpróbáltatásait nem bírja. De egyszerre azon kapta magát, képtelen levonni a logikus következtetést. Vajon képes lenne faképnél hagyni a férjét, ha az nem szakít az űrrepüléssel? Ezt igazán nem tudta... szinte örült, hogy közbejött ez a telefonhívás.
A képernyő üres maradt.
– Távolsági – hallatszott egy hang. – Luna City beszél.
Félelem szorította össze a szívét.
– Itt Phyllis Pemberton.
Végtelennek tűnő késlekedés – tudta jól, a rádióhullámoknak közel három percre van szükségük, hogy megtegyék a Föld-Hold távolságot, de most nem jutott eszébe, és ez csak még jobban elbizonytalanította. Csupán egy feldúlt otthonra tudott gondolni, magára özvegyként és Jake-re, az ő szeretett Jake-jére, holtan az űrben.
– Mrs. Jake Pemberton?
– Igen, igen! Mondja már. – Újabb várakozás... talán rossz hangulatban engedte el, felelőtlenül, befolyásolt ítélőképességgel? Lehet, hogy meghalt odakint, és csak arra tudott gondolni, az asszony mennyire fölpaprikázta magát, amiért neki ott kellett hagyni őt és dolgozni menni? Vajon cserbenhagyta a férjét, mikor neki a legnagyobb szüksége lett volna rá? Tudta, az ő Jake-jét nem láncolhatja magához; a férfiaknak – felnőtt férfiaknak, nem az anyámasszony-katonáknak – el kell szakadniuk anyjuk szoknyája mellől. Akkor ő miért próbálta a férjét magához láncolni? Több esze is lehetett volna; saját anyja is figyelmeztette, hogy meg ne próbálja.
Aztán egy újabb hang hallatszott, és térdét elgyengítette a megkönnyebbülés.
– Te vagy az, szívem? .
– Igen, drágám, igen! Mit csinálsz te a Holdon?
– Hosszú történet. Másodpercenkénti egy dollárért túl hosszú. Csak azt akarom tudni... eljönnél Luna Citybe?
Most Jake következett a válasz késlekedése miatti szenvedésben. Arra gondolt, talán Phyllis tétovázik, képtelen elhatározni magát. Végre meghallotta az asszony hangját:
– Természetesen, drágám. Mikor induljak?
– Mikor... mondd, nem is érdekel, miért?
Az asszony azt akarta mondani, nem számít, de aztán csak ennyit felelt:
– Igen, mondd el. – Ismét szünet következett, de most már egyikük sem törődött vele. A férfi elmesélte neki a nagy újságot, aztán még hozzátette: – Ugorj át Springsbe, és uszítsd rá Olga Pierce-t a bürokratákra. Kell a segítségem a csomagoláshoz?
Az asszony agya gyorsan forgott. Ha amúgy is visszajönne, nem kérdezte volna meg.
– Nem. Elboldogulok vele.
– Jó, kislány. Rádión elküldök majd egy hosszú levelet arról, mit hozz, meg ilyesmi. Szeretlek. Viszlát!
– Ó, én is szeretlek. Viszlát, drágám.
Pemberton fütyörészve lépett ki a fülkéből. Phyllis jő kislány. Hűséges. Eltöprengett, hogyan is kételkedhetett benne egyáltalán.
Németh Attila fordítása