URAIM, ÜLJENEK LE!

 

 

A Hold gyarmatosításához egyszerre van szükség agorafóbiásokra és klausztrofóbiásokra. Vagy inkább agorafilekre és klausztrofilekre, mert aki egyszer kikerül az űrbe, jobb, ha nem rendelkezik semmiféle fóbiával. Ha egy bolygón, annak belsejében vagy éppen a körülötte terpeszkedő üres térben valami megijeszti az embert, legjobb, ha azonnal a Földanyácskába kapaszkodik. Annak, akinek a terra firmától távol kell megkeresnie mindennapi kenyerét, készséggel kell vállalnia, hogy bezárják egy rozoga űrhajóba, amely éppen a koporsójává is válhat. Mindemellett még az űr végtelen, nyílt térségeitől sem szabad visszariadnia. Az űrbéliek... akik valóban odakint dolgoznak: pilóták, fedélzeti mérnökök, űrnavigátorok és más effélék... mozgástere csak millió mérföldekben mérhető.

A Hold gyarmatosítóinak viszont olyan kedélyes alakoknak kell lenniök, akik boldogan turkálnak a felszín alatt, mint valami nyughatatlan pocokfélék.

Luna Citybe tett második utam alkalmával meglátogattam a Richardson Obszervatóriumot... egyrészt, hogy megnézzem a „nagy szemet”, másrészt, hogy összekaparjak valami sztorit, ami majd fedezi a szabadságom költségeit. Fölvillantottam az újságíró-igazolványomat, hízelkedtem egy keveset, aminek az lett a vége, hogy maga a főbiztos vezetett körül. Kimentünk az északi alagútba is, amelyet éppen akkor fúrtak a leendő koronaszkóp tervezett helyszíne felé.

Ostoba egy utazás volt, mondhatom. Fölmásztunk egy siklóra, végigsuhantunk a teljesen jellegtelen folyosón, kikecmeregtünk, átbújtunk egy légzsilipen, aztán föl egy másik siklóra és így tovább, ki tudja hányszor. Mr. Knowles közben tájékoztató fecsegessél ütötte agyon az időt. – Ez így ideiglenes – magyarázta. – Amikor elkészül a másik alagút is, akkor keresztben összekötjük őket, eltávolítjuk a zsilipeket, ebbe beépítünk egy északra, a másikba egy délre vezető mozgójárdát és az egész utat alig három perc alatt megtehetjük... akárcsak Luna Cityben... vagy éppen Manhattanben.

– És miért nem veszik ki máris azokat a légzsilipeket? – kérdeztem, amint éppen bebújtunk a következőbe, már vagy a hetedikbe. – Hiszen a nyomás pontosan egyforma mind a két oldalukon.

Knowles gúnyos pillantással mért végig. – Talán csak azért turkál ennek az égitestnek a riasztó jelenségei között, hogy valami falrengető sztorit kanyarítson belőlük?

Elöntött az indulat. – Ide figyeljen – mondtam neki –, rám éppúgy számíthat, mint bármelyik következő szótechnikusra, de ha valami nem kóser ebben a programban, inkább máris forduljunk vissza és felejtsük el az egészet. Nem valami jól viselem el a cenzúrázást.

– Ne szívja annyira mellre, Jack – mondta csöndesen... ekkor szólított először a keresztnevemen. Megjegyeztem magamban és igazán értékeltem is. – Senki sem szándékozik cenzúrázni. Mindig szívesen működünk együtt magukkal, fiúk, de a Holdnak már olyan pocsék sajtója volt nemegyszer eddig is... méghozzá teljesen érdemtelenül.

Nem válaszoltam semmit.

– Mindenféle mérnöki munkának megvan a maga kockázata – erősködött tovább –, no és, persze az előnye is. A mi embereink nem esnek maláriába és a csörgőkígyókra sem kell ügyelniük. Számadatokkal bizonyíthatom, hogy, igazán mindent figyelembe véve, semmivel sem veszélyesebb homoktúrónak lenni itt a Holdon, mint, mondjuk könyvelőnek a Des Moines-nél. A Holdban például szinte sohasem fordul elő csonttörés, olyan alacsony a gravitáció... az a hivatalnok pedig kockára teszi az épségét, valahányszor be vagy kilép a fürdőkádjából.

– Oké, oké – akasztottam meg a szólavinát –, mondjuk, hogy a hely biztonságos. De hogy bizonyítja?

– Valóban biztonságos. Ezt nem a cég adatai, még csak nem is Luna City statisztikái támasztják alá, hanem a londoni Lloyd’s.

– Ezek szerint fölösleges légzsilipeket tartanak fönt itt. Minek?

– A rengések miatt – nyögte ki némi tétovázás után.

– Rengések. Földrengések... akarom mondani holdrengések. – Odapillantottam a mellettünk elsuhanó görbe falra és arra gondoltam, bárcsak mégis inkább a Des Moines-nél lennék. Senki sem örül neki, ha elevenen eltemetik, pláne, ha itt, a Holdban fordul elő a dolog... ahol végképp nincs semmi esélye. Nem számít, milyen gyorsan érnek oda a mentők, a tüdő mindenképpen kikészül. Nincs levegő.

– Nem gyakran fordulnak elő – folytatta Knowles –, de mindenre föl kell készülnünk. Ne feledje, hogy a Föld tömege nyolcvanszorosa a Holdénak, tehát az árapálymozgások is nyolcvanszor erősebbek itt, mint a Földön.

– Na, menjen már – mordultam közbe. – A Holdon egy csöpp víz sincs. Miféle árapályról beszél?

– Az árapálymozgásokhoz egyáltalán nem nélkülözhetetlen a víz. De ne sokat töprengjen rajta, csak simán higgye el. A végeredmény a feszültségek kiegyenlítetlensége. Ezek előidézhetnek bizonyos rengéseket.

– Értem – bólogattam. – Mivel a Holdban mindent légmentesen le kell zárniuk, óvatosnak kell lenniük a rengések dolgában is. Ezekkel a zsilipekkel próbáljak korlátozni a veszteségeiket. – És persze, magamat máris a leendő veszteségek közé képzeltem.

– Igen is, nem is. A légzsilipek valóban csökkentik egy-egy baleset kárát, ha most történne, akkor is... de persze szó sincs róla, hiszen ez valóban biztonságos hely. De mindenekelőtt azt teszi lehetővé, hogy levegő nélkül dolgozhassunk az újabb szakaszok kiépítésén, közben nem veszélyeztetve a már elkészülteket. Ezenkívül minden szelvénye rugalmasan illeszkedik a másikhoz. Egy tömörebb szerkezet építhető olyan szilárdra, hogy megbirkózzék a rengésekkel, de egy ilyen hosszú valaminek, mint ez az alagút, rugalmasnak kell lennie valamennyire, különben kilyukadhatna. A rugalmas kötés pedig igen nehezen állítható elő itt a Holdban.

– Miért nem jó rá a gumi? – firtattam. – Elég izgatottnak éreztem magam hozzá, hogy kötözködjek is egy kicsit. – Van otthon egy földi járművem, már kétszázezer mérföldet futott, mégsem kellett még egyszer sem hozzányúlnom a gumijaihoz, mióta Detroitban fölpumpálták őket.

– Magunkkal kellett volna hoznunk az egyik mérnököt, Jack – sóhajtott föl Know-les. – Az illóanyagok, amelyek a gumi rugalmasságát adják, gyorsan elpárolognak a vákuumban és a gumi rideggé válik. Ugyanez a helyzet a műanyagokkal is. Ha emellett még nagy hidegnek is kitesszük, olyan törékeny lesz, mint a tojáshéj.

Miközben Knowles magyarázott, a sikló megállt és mi éppen idejében szálltunk le róla, hogy meglássuk, amint a következő zsilipből előbújik vagy fél tucat ember, űrruhát, jobban mondva afféle búvárruhát viseltek, mivel csővezetékből és nem palackból kapták az oxigént és nem volt napellenző arclemezük. A sisakjukat most hátrahajtották, és fejüket kidugták az öltözékük cipzáras nyakrészén, amitől furcsán kétfejűeknek látszottak. – Hé, Konski! – kiáltott oda Knowles.

Az egyik férfi hátrafordult. Legalább hat láb két hüvelyk magas és még a termetéhez képest is testes. Olyan háromszáz fontnyira becsültem a súlyát, mármint a Földön.

– Jé, Mr. Knowles! – kiáltott fel örömmel. – Csak nem azt mondja, hogy fizetésemelést kaptam?

– Már így is túl sokat keres, vaskos. Ismerkedjen meg Jack Arnolddal. Jack, ez itt vaskos Konski... mind a négy bolygó legjobb homoktúrója.

– Csak négyé? – incselkedett Konski. A jobb karját kihúzta az űrruhájából és csupasz kezét felém nyújtotta. Kijelentettem, hogy örülök a találkozásnak és igyekeztem kiszabadítani a kezemet, mielőtt összemorzsolná.

– Jack Arnold látni szeretné, hogyan szigetelik ezeket, az alagutakat – folytatta Knowles. – Tartson velünk.

Konski a mennyezetre emelte a tekintetét. – Hmm, hogy mondja, Mr. Knowles... most jut eszembe, hogy éppen lejárt a munkaidőm.

– Ejnye, vaskos, maga aztán igazán javíthatatlan pénzhajhász. No, jól van... másfélszeres órabér. – Konski erre megfordult és hozzálátott a légzsilip kinyitásához.

Az odaáti alagútszakasz éppen olyan volt, mint az, amelyet magunk mögött hagytunk, azzal a különbséggel, hogy még nem voltak benne siklósínek és a világítását ideiglenesen a falakra függesztett lámpák szolgáltatták. Kétszáz lábnyira, az alagút végét kerek kibúvónyílással ellátott rekeszfal zárta le. A kövér férfi követte e pillantásomat. – Az ott a mozgózsilip – magyarázta. – Mögötte már nincs levegő. Közvetlenül előtte ássuk az alagutat.

– Megnézhetném, most éppen hol ásnak?

– Csak ha visszamegyünk és magának is kerítünk egy búvárruhát. Megcsóváltam a fejemet.

Az alagútban tucatnyi hólyagféle hevert szerteszét, játéklufihoz hasonlóak. Úgy látszott, hogy a súlyuk pontosan kiegyenlíti a levegőét. Szabadon lebegtek és nem mutattak hajlandóságot rá, hogy leereszkedjenek vagy fölemelkedjenek. Konski félreütött egyet az útjából és máris válaszolt kimondatlan kérdésemre. – Ezt az alagútrészt épp ma töltöttük föl levegővel. Ezek a puffancsok kiszaglásszák a hajszálrepedéseket. A belsejük ragadós. Odasimulnak a lyukhoz – magyarázta –, mire a ragasztó beszivárog a résbe és eltömíti.

– És elég a végleges javításhoz? – kíváncsiskodtam.

– Viccel? Csak éppen megmutatja a javítóknak, hol kell hegeszteniök.

– Mutasson a barátunknak egy rugalmas illesztést – utasította Knowles. – Éppen itt jön egy. – Az alagútszelvény közepe táján megálltunk és Konski rámutatott egy gyűrűelemre, amely körbefutott az egész falon. – Minden százlábnyi távolságra beillesztünk egy rugalmas ízületet. Üveggyapotból van, és begyömöszöljük a két érintkező acélelem peremei közé. Ezzel némi rugalmasságot kölcsönzünk az egész alagútnak.

– Üveggyapottal... légmentes elzárást? – kételkedtem.

– Maga a gyapot nem szigetel, csak a tartóerőt adja. összesen tíz gyapotréteget hordunk föl, mindegyik között szilikonpasztával. Lassacskán persze az is tönkremegy, de általában öt évig is kitart, mielőtt föl kell újítani.

Megkérdeztem Konskit, hogy tetszik neki a munkája, hátha előrukkol valami izgalmas sztorival. – Normális meló – vonta meg a vállát. – Nincs vele semmi baj. A nyomás is csak egy atmoszférányi. Ha arra gondolok, amikor a Hudson alatt dolgoztam...

– És tizedrészét kereste, mint itt – vetette közbe Knowles.

– Egészen kikészít, Mr. Knowles – tiltakozott Konski. – Nem a pénz a legfontosabb, hanem a munka művészi jellege. Nézzük a Vénuszt. Ott is ugyanígy fizetnek, de az embernek nagyon észnél kell lennie. Az a lötyedék olyan híg, hogy először is le kell fagyasztani. Ott csak igazi keszonmunkások állják meg a helyüket. Ezeknek a fickóknak a jó fele itt csak közönséges bányász... egy kis légembóliától rögtön halálra rémülnének.

– Mondja el, vaskos, miért is hagyta ott a Vénuszt!

Konski rátartian kihúzta magát.

– Nézzük meg talán a mozgópajzsot, uraim? – kérdezte inkább.

Már elég hosszú ideje tébláboltunk ott, kedvem lett volna visszafordulni. Nem volt valami sok látnivaló, viszont minél többet tapasztaltam belőle, annál kevésbé tetszett. Konski éppen a légzsilip visszafelé vezető ajtaját készült kinyitni, amikor történt valami.

Abban a pillanatban négykézláb álltam és körös-körül töksötét volt. Lehet, hogy föl is üvöltöttem... már nem emlékszem rá. Fájdalmasan csengett a fülem. Megpróbáltam fölállni, de úgy maradtam, ahogy voltam. A legmélyebb sötétség volt, amit addig tapasztaltam, tökéletes feketeség. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy megvakultam.

Egyszer csak belehasított a sötétségbe egy elemlámpa fénysugara, rám világított egy pillanatra, aztán továbbsiklott. – Mi volt az? – ordítottam. – Mi történt? Valami rengés?

– Ne üvöltözzön – vetette oda Konski hanyagul. – Nem rengés volt, hanem valami robbanás. Maga jól van... Mr. Knowles?

– Azt hiszem – kapkodott levegő után a főnök. – Mi történt?

– Nemtom. Nézzünk körül egy kicsit. – Konski fölállt és lámpájával körbevilágított az alagútban, közben halkan fütyörészve. Olyan lámpája volt, amelyet pumpálni kellett. Ütemesen lüktetett.

– Nem látok semmi különöset, de hallok valamit... Ó, ó! Anyám! – fénysugara az illesztés aljának egy pontjára szegeződött.

A tömítőbalIonok mind odagyülekeztek. Három máris pontosan ott volt, a többiek lassan szállingóztak odafelé. Miközben néztük, az egyik szétpukkant, ragacsos masszává változott és pontosan megjelölte a lyukat.

Az beszippantotta a ballon maradványait és hallhatóan sziszegni kezdett. Most egy másik gördült oda, táncolt egy pillanatig, aztán szintén elpukkadt. Ezúttal kissé tovább tartott, míg a rés magába szippantotta a gumiszerű anyagot.

– Pumpálja csak egy kicsit, picinyem – nyújtotta át nekem a lámpáját Konski. Jobb karját kicincálta a ruhájából és csupasz kezét odaszorította, ahol abban a pillanatban a harmadik hólyag is elfakadt.

– Nos, mi a helyzet, vaskos? – sürgette a választ Knowles.

– Nem tudom biztosan. Akkora lyuk lehet, mint a hüvelykujjam... és pokolian szív!

– Hogyan keletkezhetett ekkora lyuk?

– Tőlem kérdezi? Meglehet, kívülről fúródott befelé.

– Végül is megtalálta a hibát?

– Azt hiszem, igen. Menjen vissza és ellenőrizze a mérőt. Jack, adja oda neki a lámpát! Knowles visszakacsázott a légzsiliphez.

– A nyomás egyenletes! – kiáltott föl szinte azonnal.

– Le tudja olvasni a skálát? – ordította neki Konski.

– Persze. A skála szerint is egyenletes.

– Mégis, mennyit veszíthettünk?

– Nem több, mint egy-két fontnyit. Eredetileg mekkora volt a nyomás?

– Földi norma szerinti.

– Akkor egy font négy tizedet veszítettünk.

– Nem rossz. Menjen tovább, Mr. Knowles. Van ott egy szerszámosláda a következő szakaszban, mindjárt a zsilip mögött. Hozzon egy hármas méretű tapaszt, vagy nagyobbat!

– Máris. – Hallottuk, amint az ajtó kattanva kinyílik, majd visszazárul. Tökéletes sötétségben voltunk megint. Biztosan kiadtam valami hangot, mert Konski rám szólt, hogy tartsam a számat.

Máris hallottuk az ajtó újabb nyitódását és beáramlott rajta az áldott fény. – Megtalálta? – kiáltotta Konski.

– Nem, vaskos. Nem találtam – remegett meg Knowles hangja. – A túloldalon nincs levegő. A zsilip másik ajtaja nem nyílik!

– Talán beszorult.

– Nem. Megnéztem a nyomásmérőt. Az előttünk lévő szelvényben nincs nyomás.

Konski füttyentett egyet.

– Alighanem meg kell várnunk, míg értünk jönnek.

Márpedig, ha így van... tartsa rajtam a fényt, Mr. Knowles. Jack, maga meg segítsen kibújnom ebből a burokból.

– Mit tervez?

– Ha már nem tudott foltot hozni, Mr. Knowles, akkor csinálnom kell egyet. Ez a ruha hozzá az egyetlen megfelelő anyag itt. – Nekiláttam, hogy kisegítsem belőle. Esetlen munka volt, hiszen közben a lyukon kellett tartania a kezét.

– Belegyömöszölhetné az ingemet a résbe – javasolta Knowles.

– Ennyi erővel villával is ehetném a levest. Csak a ruha anyaga felel meg. Nincs semmi más anyagunk, amely kibírná a szívóhatást.

Amikor kibújt végre belőle, fölszólított, hogy vágjak ki egy darabot a hátából, azután, amikor megvoltam vele, elhúzta a kezét, én meg rányomtam a ruhadarabot a nyílásra. Konski abban a pillanatban ráült. – Tessék – nyögött föl boldogan –, szépen bedugaszoltuk. Most már nincs más dolgunk, csak várnunk kell.

Már a nyelvemen volt, hogy megkérdezzem tőle, miért nem ült a résre addig, míg rajta volt a ruha, de nyomban rá is jöttem, hogy az ülepe hullámos volt a benne lévő szigetelőanyagtól, neki pedig egy sima részre volt szüksége, hogy rányomja a hólyagok után ott maradt ragacsos masszára.

– Mutassa csak a kezét! – parancsolt rá Knowles.

– Ugyan, semmiség!

De Knowles azért csak megvizsgálta. Én is odanéztem és enyhe rosszullét fogott el. Stigmaszerű folt volt a tenyerén... jókora, szivárgón vérző, nyílt seb. Knowles nyomókötést csinált a zsebkendőjéből, majd az enyémmel szorosan odakötözte.

– Köszönöm, uraim – mormolta Konski, aztán hozzátette: – Jócskán van időnk, amit agyonüthetünk. Mit szólnának egy kis blattoláshoz?

– A maga kártyájával? – viccelődött Knowles.

– No, de, Mr. Knowles! Különben... nem számít! Egy főmufti különben se hazardírozzon. De ha már a főnökségről beszélünk, elismeri végre, Mr. Knowles, hogy ez igazi keszonmunka?

– Egy egész négy tized fontnyi nyomáskülönbség miatt?

– Biztos vagyok benne, hogy a szövetség majd így ítéli meg... az adott körülmények között.

– Föltéve, hogy én ülök azon a lukon.

– Ugyanaz a mérce dukál a segítőknek is.

– Oké, maga kapzsi alak... akkor hát háromszoros.

– Ez már mindjárt jobban megfelel a maga aranyos természetének, Mr. Knowles. Remélem, jó hosszú várakozás lesz belőle.

– Mégis, mit gondol, vaskos, meddig csücsülhetünk még itt?

– Hát, nemigen kerülhet nekik többe egy óránál, még ha egyenesen a Richardsontól indulnak is.

– Hmm... és miből gondolja, hogy egyáltalán keresnek majd bennünket?

– Ejnye, hát a maga irodájában nem tartják számon, merre jár éppen?

– Attól tartok, nem nagyon. Különben is azt mondtam, hogy ma már nem megyek vissza.

Konski elgondolkodott a hallottakon.

– De én nem pecsételtem le a kártyámat. Abból csak rájönnek, hogy még idebent vagyok!

– Hát persze, majd holnap, amikor észreveszik, hogy a kártyája nem érkezett meg az irodámba.

– De az a fafejű is ott van a kapunál. Tudni fogja, hogy még hárman bent maradtak. – Föltéve, hogy eszébe jut közölni a váltásával... és föltéve, hogy maga is nem rekedt bent.

– Ez bizony megeshet – mormolta Konski töprengve. – Jobb lesz, ha abbahagyja a pumpálást, Jack... csak még több oxigént fogyaszt el vele.

Jó ideig kuporogtunk ott a sötétben és azon törtük a fejünket, vajon mi is történhetett valójában. Konski biztos volt benne, hogy valami robbanás lehetett. Knowles azt mondta, hogy egy teherszállító rakéta esetére emlékeztette, amely fölszállás közben felrobbant.

Amikor lassan kifogytunk a szóból, Konski elmesélt néhány történetet. Én is megpróbálkoztam eggyel, de olyan ideges... vagyis hogy olyan rémült... voltam, hogy sehogy sem jutott eszembe a csattanója. A legszívesebben csak üvöltöttem volna.

Hosszú szünet után Konski szólalt meg elsőként:

– Csináljon csak egy kis világosságot megint, Jack! Azt hiszem, kiagyaltam valamit.

– Micsodát? – kapott a szón Knowles.

– Ha lenne egy foltunk, rátehetnénk a ruhámra és valaki elmehetne segítségért.

– De nincs oxigén a szkafanderhez.

– Pontosan ezért jutott eszembe maga. Ugyanis maga a legkisebb... elég levegő lesz magában a ruhában, hogy keresztül juthasson vele a következő szelvényen...

– Nos... oké. De mit használhatnánk föl folt gyanánt?

– Éppen rajta ülök.

– Hogyan?

– Ez a nagy, széles, kerek valami, amin éppen ülök.

– Leveszem a nadrágomat... és, ha az egyik sonkámat nekiszorítom annak a lyuknak, az légmentesen le lesz zárva, annyi szent!

– De nem... vaskoskám, az nem megy. Gondoljon csak arra, mi történt a kezével? Megindul a szivárgás a bőrén át és szépen elvérzik, még mielőtt visszaérnék.

– Kettő az egyhez adok... mondjuk, ötvenet, hogy nem így lesz!

– És, ha nyerek, hogyan hajtom majd be?

– Micsoda szőrszálhasogató maga, Mr. Knowles! De figyeljen csak ide... rajtam van jó két-három hüvelyknyi szalonna. Nem hiszem, hogy túl sokat véreznék. Lesz rajtam egy epernyi piros folt és kész.

– Mégsem látom szükségét – csóválta meg a fejét Knowles. – Ha nyugodtan maradunk, több napra is elég itt az oxigén.

– Nem is a levegőről van szó, uram... nem vette észre, hogy hűvösödik? Én ugyan észrevettem, de nem figyeltem föl rá igazán. Kétségbeejtően nyomorúságos helyzetemben szinte természetes volt, hogy fázom is. Most viszont eljutott a tudatomig a dolog. Amikor elszakadt a tápvezeték, a fűtőberendezések is kikapcsoltak. Egyre hidegebb... hidegebb és hidegebb lesz majd.

Úgy látszik, Mr. Knowles is ugyanerre a következtetésre jutott.

– Oké, vaskos. Rajta, gyerünk!

Én ültem a résre, míg Konski fölkészült. Miután lehúzta a nadrágját, elkapott egy éppen arra csellengő hólyagot, elpukkasztotta és ragacsos anyagát fölkente a jobb ülepére. Miután végzett vele, hozzám fordult: – Oké, fiókám, gyerünk le a fészekről! – Gyorsan hajtottuk végre a helycserét, hogy ne sok levegőt veszítsünk, bár közben a lyuk dühödtén sziszegett. – Kényelmes ez, emberek, akár egy könnyű fotel – fintorodott el Konski.

Knowles sebesen belebújt a szkafanderbe és elsietett. A lámpát is magával vitte. Megint ránk borult a sötétség.

Egy idő után meghallottam Konski hangját: – Van egy játék, Jack, amit sötétben is játszhatunk. Tud sakkozni?

– Hát, igen... vagyis hogy konyítok hozzá.

– Jó mulatság. Sokat játszottam a fölszálló keszonban, amikor a Hudson alatt dolgoztam. Mit szól hozzá, hogy egy húszas legyen a tét, csak hogy izgisebb legyen a dolog.

– Akár ezret is mondhatott volna, akkor sem törődök vele.

– Pompás! Király gyalog a király hármasra.

– Öö... király gyalog a király négyesre.

– Szokványos nyitás, nem igaz? Egy lányt juttat az eszembe, akivel Hobokenben ismerkedtem meg.

Amit a lányról mesélt, semmi köze sem volt a sakkhoz, hacsak az nem, hogy ő is elég közönséges lehetett, bizonyos értelemben.

– Király bástyát a királynő bástya négyre. Majd juttassa eszembe, hogy a húgáról is meséljek. Aligha volt mindig vörös a haja, de úgy állította be, mintha az lett volna, így aztán... de bocs. Lépjen!

Próbáltam megfontolni a lépést, de a fejem teljesen kiürült.

– Királynő gyalog a királynő háromra.

– Királynő a királynő bástya háromra. Akárhogy is, az a lány... – és csak folytatta, kimerítő részletességgel.

Nem volt benne semmi újdonság és kételkedtem benne, hogy egyáltalán megtörtént vele mindez, de azért valahogy mégiscsak földobott. Még vigyorogtam is magam elé a sötétben.

– Megint maga jön – fejezte be a sztorit.

– Ó! – nem emlékeztem a tábla állására. Gondoltam, jó lesz, ha fölkészülök a sáncolásra, ami mindig elég biztonságos megoldás a játék első szakaszában.

– Királynő huszár a királynő bástya háromra.

– Királynő előretör és leüti király bástya gyalogját... sakk-matt. Hússzal jön nekem, Jack!

– Hohó! Ez nem lehet!

– Akarja, hogy elismételjem a lépéseket? – mindegyikre pontosan emlékezett.

Magam elé képzeltem őket, aztán fölkiáltottam.

– Ó, hogy a fenébe! Szabályos bohócmattot adott!

Fölvihogott.

– Jobban tette volna, ha a királynőmre figyel és nem arra a vörösre.

– Tud még ilyen történeteket? – kacagtam föl hangosan.

– Hát persze! – és el is mesélt még egyet. De, amikor biztattam, hogy folytassa tovább, csak annyit mormogott maga elé:

– Azt hiszem, most inkább pihenek egy kicsit, Jack.

Fölkeltem ültömből.

– Jól van, vaskos? – Nem válaszolt.

Kitapogattam hozzá az utat a sötétben. Az arca hideg volt és nem szólalt meg, mikor hozzáértem. Gyengén érzékeltem a szívverését, amint a mellére szorítottam a fülemet, de keze, lába, akár a jégcsap.

Úgy kellett félrecincálnom. Egészen odafagyott a nyíláshoz. Éreztem a helyén a jeget és persze tudtam, hogy vérnek kell lennie. Megpróbáltam masszázzsal életet verni bele, de a lék sziszegése nyomban megállított. Lerángattam magamról a nadrágot és páni rettegéssel tapogattam ki a lyuk pontos helyét a sötétségben. Aztán rátelepedtem, magam is a jobb ülepemet szorítva hozzá.

Úgy szippantott oda, mint egy erős szivattyú... és jéghideg volt. Mégis úgy éreztem, hogy tűz égeti a húsomat. Kis idő múltán már nem éreztem semmit, csak tompa sajgást és dermesztő hideget.

Végül fény villant valahonnan. Pislákolt egy darabig, azután eltűnt megint. Hallottam, amint becsapódik az ajtó. Felüvöltöttem az iszonyattól.

– Knowles! – bömböltem. – Mr. Knowles!...

Ismét fölpislákolt a fény.

– Jövök, Jack...

– Ó, hát megcsinálta! Szóval sikerült! – makogtam.

– Nem sikerült, Jack. Nem értem el a következő szelvényt. Éppen eljutottam a zsilipig, amikor elájultam.

Elhallgatott, csak a lihegése hallatszott.

– Egy egész kráter van ott... – a lámpa fénye megremegett és koppanva leesett a padlóra.

– Segítsen, Jack – nyögte panaszosan –, hát nem látja, hogy segítségre van szükségem? Én megpróbáltam...

Csak annyit hallottam, hogy megbotlik és elzuhan. Kiabáltam neki, de nem felelt. Megpróbáltam fölkelni, de szilárdan odaragadtam... beszorultam, mint dugó az üvegbe.

Arra ébredtem, hogy hason fekszem... alattam tiszta lepedő.

– Jobban érzi magát? – kérdezte valaki.

Knowles volt az... fürdőköpenybe burkolózva állt az ágyam mellett.

– Hiszen maga meghalt – motyogtam felé.

– Egy csöppet sem – vigyorgott. – Idejében odaértek hozzánk.

– Végül is, mi történt? – meredtem rá, és még mindig nem akartam hinni a szememnek.

– Amire gondoltunk... fölrobbant egy rakéta. Egy pilóta nélküli postarakéta elszabadult és telibe találta az alagutat.

– És hol van vaskos?

– Hahó!

Odafordítottam a fejemet. Konski ott hevert mellettem, szintén hason, akárcsak jómagam.

– Lóg nekem egy húszassal! – rikkantotta vidáman.

– Elismerem... – és azon kaptam magam, hogy minden látható ok nélkül potyognak a könnyeim.

– Oké, jövök egy húszassál. De el kell jönnie Des Moines-be, ha be akarja gyűjteni.

 

 

Füssi-Nagy Géza fordítása