GYORSJÁRAT A PLÚTÓRA

 

 

– Minden távolsági pilótának! Jelentkezzenek a parancsnoknál! – A hangosbemondó hangja végigzengett az orbitális pályán keringő Föld Űrállomáson.

Joe Appleby elzárta zuhanyt, hogy jobban halljon.

– Ez nem én vagyok – mondta vidáman. – Én eltávot kaptam, de jobb, ha lelépek, mielőtt meggondolod magad.

Felöltözött, és végigsietett a folyosón. Az Állomás külső gyűrűjében volt, egy hatalmas égi kerékben, amely lassú forgásával gravitációhoz hasonló erőt fejlesztett – ez az erő tartotta a földön Appleby lábát. Amint a pilóta a szobájához ért, a hangosbemondó ismét megszólalt:

– Minden távolsági pilóta jelentkezzen a parancsnoknál! – Majd hozzátette: – Appleby hadnagy, jelentkezzen a parancsnoknál! – A férfi elmorzsolt egy halk káromkodást.

A parancsnok irodája zsúfolásig megtelt. Minden jelenlévő a távolsági pilóták jelvényét viselte, kivéve egy repülőorvost és magát Berrio parancsnokot, akiken az űrrakéta-pilóták jelvénye csillogott. Berrio felpillantott, majd folytatta:

– ...a helyzet. Ha meg akarjuk menteni a Proserpina Állomást, valakinek sürgősen a Plútóra kell repülnie. Van kérdés?

Nem volt. Applebynek persze lett volna, de jobbnak látta, ha nem emlékezteti Berriót a késésre.

– Nagyszerű – folytatta a parancsnok. – Uraim, ez egy távolsági pilótának való feladat, önkéntesekre lesz szükségem.

„Helyes – gondolta Appleby. – Várjuk meg, míg néhány kalandvágyó srác jelentkezik, aztán oszoljunk!” Felmerült benne, hogy talán mégis eléri a következő, Földre induló kompot.

A parancsnok tovább beszélt:

– Az önkéntesek maradjanak! A többiek távozhatnak.

„Remek – örvendezett Appleby. – Nem kell rohanni, Joe fiam, őrizzük meg a méltóságunkat! Surranjunk ki két magasabb fickó között!”

Senki nem mozdult. Appleby úgy érezte, hogy rútul becsapták, mégsem mert elsőként menekülni a süllyedő hajóról.

– Nagyon köszönöm, uraim – mondta higgadtan a parancsnok. – Kérem, várakozzanak a tiszti kantinban!

Appleby kifelé sodródott a tömeggel, és morgott magában. El akart menni a Plútóra – persze, hogy a fenébe ne – egyszer, valamikor a jövőben. De nem így, a Földre szóló eltávpapírral a zsebében.

A hatalmas messzeség teljesen hidegen hagyta, mint a távolsági pilótákat általában. Az idősebbekben még az űrrakéták korából származó aggodalom élt, amikor bolygóközi repülésre gondoltak. Akkoriban évekbe telt egy olyan út, amelyet egy távolsági hajó állandó gyorsulással most napok alatt tett meg. Azokkal a röppályákkal, amelyeket egy űrrakéta kénytelen volt igénybe venni, az oda-vissza út a Jupiterre öt évbe telt, a Szaturnuszra kétszer annyiba, az Uránuszra ennek megint a duplájába, a Neptunuszra pedig még ennél is hosszabb volt a repülés. A Plútóra űrrakéta sohasem próbált eljutni: az oda-vissza út kilencven évig tartott volna. De a távolsági hajóknak köszönhetően az emberek végül ott is sikeresen megvetették a lábukat. Így épült fel a Proserpina Állomás. Kriológiai laboratórium, kozmikussugárzás-mérő állomás, parallaxist vizsgáló obszervatórium és fizikai laboratórium egyetlen ötszörös kupolában, amely védelmet nyújtott a rettenetes hideg ellen.

Csaknem öt és fél milliárd kilométerre a Proserpina Állomástól, Appleby éppen egy régi osztálytársa mögött lépett be a tiszti kantinba.

– Hé, Jerry – szólította meg –, megmondanád, pontosan mire is jelentkeztem?

Jerry Price megfordult:

– Ejnye, csak nem Joe Appleby, az örök késő? Oké, elmondom, mi van, ha meghívsz egy italra.

Jerry elmesélte neki, hogy a Proserpináról rádióüzenet érkezett, amelyben egy járvány kitörését jelentették: a Larkin-kórét. Appleby füttyentett. A Larkin-kórt egy mutáns vírus okozta, amely valószínűleg a Marsról származott. A beteg vörösvértestszáma rohamosan esni kezdett, és ez rövid időn belül végzett vele. Az egyetlen kezelési mód a folyamatos vérátömlesztés volt, mindaddig, amíg a betegség le nem csillapodott.

– Szóval, barátom, valakinek át kell kocogni a Plútóra egy vérbankkal.

Appleby a homlokát ráncolta:

– Apám mindig mondta, „Joe, fiam, tartsd csukva a szádat, és soha ne jelentkezz önkéntesnek!”

– Valójában nem jelentkeztünk – vigyorgott Jerry.

– Milyen hosszú repülés lesz? Úgy tizennyolc nap körül? Társas elfoglaltságaim lennének a Földön.

– Egy g-vel tényleg tizennyolc nap, de most nagyobb lesz a löket. Kezdenek odaát elfogyni a potenciális véradók.

– Mennyire nagy? Másfél g? – Price megrázta a fejét. – Én kétszeres nehézségi gyorsulásra saccolok.

– Két g!

– Mi ezen olyan durva? Túléltek már ennél jóval többet is.

– Persze, rövid repüléseken, de nem több napos utakon. Két g már szétfeszíti a szívedet, ha felállsz.

– Ne nyávogj már, úgysem téged választanak, én inkább vagyok hősies típus. Míg eltávon vagy, majd gondolj rám, az összeszorított fogú mentangyalra a kietlen világűrben. Hozz még egy italt!

Appleby kissé megnyugodott. Jerrynek igaza lehet: ha csak két pilótára van szükség, még mindig maradt remény, hogy eléri a következő földi kompot. Éppen elővette kis fekete noteszét, és böngészni kezdett a telefonszámok között, amikor egy küldönc érkezett.

– Uram, ön Appleby hadnagy? – Joe kénytelen volt beismerni. – A parancsnok tisztelettel kéri, hogy haladéktalanul jelentkezzen nála, uram.

– Máris megyek. – Jerryre pillantott. – Ki is a hősies típus?

– Tehetek valamit a társas elfoglaltságaid ügyében? – kérdezte Jerry.

– Azt nem hinném!

– Sejtettem. Sok sikert, haver!

Berrio parancsnok már várta, a repülőorvos és egy idősebb hadnagy társaságában.

– Üljön le, Appleby! – mondta. – Ismeri Kleuger hadnagyot? Ő lesz a hajó kapitánya. Maga meg a másodpilóta.

– Nagyszerű, uram.

– Appleby, Mr Kleuger a legtapasztaltabb távolsági pilótánk. Önre azért esett a választásunk, mert az orvosi papírjai szerint példátlanul jól bírja a gyorsulást. Ez egy nagy gyorsulással végrehajtott repülés lesz.

– Mennyire naggyal, uram?

Berrio egy pillanatig habozott.

– A nehézségi gyorsulás három és félszeresével – mondta.

Három és fél g! Ennyit csak rövid repülésekhez használtak, nem több napos utakhoz. Joe hallotta, hogy a repülőorvos tiltakozik:

– Sajnálom, uram, de háromszoros gravitáció a legtöbb, amihez hozzájárulhatok.

Berrio a homlokát ráncolta.

– Jogilag a kapitányt illeti meg a döntés. De itt most háromszáz ember élete a tét.

– Doktor, hadd lássuk azt a görbét! – mondta Kleuger. Az orvos átcsúsztatott egy papírlapot, a kapitány pedig úgy fordította, hogy Joe is láthassa. – Ez az, amit tudunk, Appleby.

A görbe magasan kezdődött, lassan haladt lefelé, majd „döccent” egyet, és meredeken zuhanni kezdett. Az orvos a „döccenőre” mutatott.

– Ennél a pontnál – mondta szárazon – a véradók elkezdenek éppúgy vért veszíteni, mint a betegek. Ezután már nincs remény, hacsak nem érkezik vérutánpótlás.

– Hogy jött ki ez a görbe? – kérdezte Joe.

– Eza Larkin-kór lefolyásának empirikus egyenlete kétszáznyolcvankilenc emberre kivetítve.

Applebynek feltűnt, hogy a görbét függőleges vonalak tagolják, mellettük pedig fel van tüntetve a gyorsulás és az idő. A lap jobb szélén húzódott az „1 g – 18 nap” feliratú vonal. Ez volt a szokásos repülés. Ezzel a gyorsulással akkor érnének oda, amikor a betegség már lezajlott. Két g-vel csak tizenkét nap és tizenhét óra az út, de a kolónia fele már így is halott lenne. Három g még jobb, de még így sem eléggé. Appleby megértette, hogy miért erőlteti a parancsnok a három és fél g-t: ez a vonal éppen a „döccenő” előtt metszette a görbét, kilenc nap, tizenöt óránál. Ezzel majdnem mindenkit meg lehetne menteni – de mégis, három és fél g, uramisten!

A gyorsulás növelésével nyerhető idő inverz négyzetes arányban csökkent. A tizennyolc napos úthoz egy g kellett, a kilenc naposhoz már négy, míg a négy és fél napos úthoz tizenhat g-s, elképesztő gyorsulásra lett volna szükség. Valaki mégis húzott egy vonalat a „16 g – 4,5 nap” feliratnál.

– Hoppá! Ezt az utat nyilván egy távolsági robothajónak tervezték... ez lehet a mentőöv! El tudunk indítani egyet?

– El – mondta Berrio nyájasan. – De vajon milyenek az esélyei?

Joe hallgatott. A robotok még a belső bolygók között is gyakran eltévedtek. Arra, hogy egyikük egy hatmilliárd kilométeres út után célba érjen, eléggé halovány volt az esély.

– Megpróbáljuk – ígérte Berrio. – Ha a robot sikerrel jár, azonnal értesítjük magukat. – Kleugerre nézett. – Kapitány, nincs sok időnk. Tudnom kell, hogyan dönt.

– Doktor – fordult Kleuger az orvoshoz –, miért ne lehetne még egy fél g-vel több? Hallottam egy kísérletről, amelyben egy csimpánzt elképesztően hosszú ideig tettek ki nagy gyorsulásnak.

– A csimpánzok nem emberek.

– Mennyit bírt az a csimpánz, doktor? – kottyant közbe Appleby.

– Három és egynegyed g-t huszonhét napig.

– Valóban? És milyen formában volt, mikor véget ért a kísérlet?

– Semmilyenben – horkantott az orvos.

Kleuger a görbére nézett, Joe-ra pillantott, majd a parancsnokhoz fordult:

– Uram, a gyorsulás a nehézségi gyorsulás három és félszerese lesz.

– Kiváló, uram – mondta egyszerűen Berrio. – Siessenek az orvosi szobába! Kevés az idejük.

Negyvenöt perccel később már a Salamander nevű távolsági felderítő hajón voltak. A hajó a közelben keringett, így Appleby, Kleuger és a segítőik egy csövön keresztül jutottak át, amely összekötötte az Állomás központi részét és a Salamander légzsilipjét. Joe gyengének és álmatagnak érezte magát az alapos gyomormosástól, valamint a tucatnyi gyógyszertől és injekciótól. Milyen szerencse, gondolta, hogy a kilövés automatikus lesz!

A hajót kifejezetten nagy gyorsulásra tervezték: az irányítópult közvetlenül a pilóták tartálya fölött helyezkedett el, így a vezérléshez a kezüket sem kellett mozdítaniuk. A repülőorvos és egy asszisztens rögzítette Kleugert a tartályában, míg két orvostechnikus elhelyezte Applebyt a magáéban.

– Az alsóneműje rendben van? Nincs benne gyűrődés?

– Azt hiszem, nincs.

– Azért ellenőrzőm. – Így is tett, majd mindent elrendezett, amire egy embernek szüksége lehet, ha napokon át mozdulatlanul kell maradnia. – A bal oldali szívókában víz van, a jobb oldaliban glükóz és húsleves.

– Szilárd étel nincs?

Az orvos megfordult a levegőben:

– Nem lesz rá szüksége, nem fogja kívánni, és nem is szabad ennie – felelte. – És vigyázzon a nyeléssel!

– Nem most repülök először.

– Persze, persze. De azért vigyázzon!

A tartályok úgy néztek ki, mint két túlméretezett fürdőkád, tele valamilyen víznél sűrűbb folyadékkal. Tetejüket egy rugalmas lap borította, szélein tömítésekkel. A repülés alatt a pilóták a folyadékban lebegtek, a lap pedig a testükre igazodott. Minthogy a Salamander még mindig orbitális pályán keringett, minden súlytalanul lebegett benne: azért fedték le a tartályokat a lapokkal, hogy a folyadékot bent tartsák. A segítők úgy igazították Applebyt, hogy szemben legyen a lappal, majd ragasztószalaggal rögzítették. Azután a feje mögé helyezték a külön neki készített gyorsulási gallért. Az orvos odajött, és megvizsgálta.

– Minden rendben van?

– Hogyne.

– Figyeljen a nyelésnél! Rendben, kapitány – tette hozzá –, engedélyt kérek elhagyni a hajót.

– Az engedélyt megadom. Köszönjük, doktor.

– Sok szerencsét! – Az orvos a technikusokkal együtt távozott.

A kabin nem rendelkezett ablakkal, de nem is volt rá szükség. Joe szeme előtt mindenfelé képernyők, műszerek, radarok és adatkijelzők sorakoztak. A homloka közelében helyezkedett el a cölosztát szemlencséje. Egy lámpa zöldre váltott, amint az utasszállító cső levált a légzsilipről. Kleuger elkapta Joe tekintetét a szemközti tükörben.

– Jelentést kérek.

– Hét perc négy másodperc a kilövésig. Követési mód. A hajó indulásra kész. Zöld utat kaptunk.

– Várjon, amíg leellenőrzöm az irányzékot! – Kleuger szeme eltűnt a cölosztát lencséje mögött. – Ellenőrizze maga is, Joe! – mondta rövidesen.

– Igen, uram! – Joe megcsavart egy gombot, és a lencse leereszkedett. Három csillag képét látta, amelyeket a célkereszt tökéletesen egybefogott. – Jobb nem is lehetne, kapitány.

– Kérjen startengedélyt!

– Salamander az irányításnak. Startengedélyt kérünk. Az automatikus indulás beprogramozva. Minden tiszta.

– Irányítás Salamandernek. Az engedélyt megadom. Jó utat!

– Megkaptuk az engedélyt, kapitány. Három perc, nulla másodperc a kilövésig. – Joe kedvetlenül arra gondolt, hogy éppen félúton lehetne a Föld felé. Mi a fenéért folyton a hadseregre sózzák ezeket a mentőakciókat?

Amint a számlálón lefutott az utolsó harminc másodperc, elfeledkezett az eltávról. Elfogta az utazás kéjes öröme. Csak menni, menni, mindegy, hová! Mosolygott, amikor a hajtómű beindult.

Aztán lesújtott rá a nehézkedés.

Három és félszeres g-nél háromszáztizenöt kilót nyomott. Olyan érzés volt, mintha egy homokzsák zuhant volna rá, amely összenyomta a mellkasát és legyengítette, miközben fejét a gallérjába passzírozta. Igyekezett ellazulni, hagyni, hogy a folyadék egyben tartsa. A rövid repüléseket végig lehetett csinálni megfeszülve, de a hosszabb utakon muszáj volt lazítani. Lassan lélegzett, kis kortyokban: a levegő tiszta oxigén volt, így a tüdőnek nem kellett sokat dolgoznia. De még a lélegzés is nehezére esett. Érezte, ahogy a szíve erőlködik, hogy az elnehezült vért az összepréselt erekbe pumpálja. „Ez borzalmas – gondolta. – Nem biztos, hogy bírni fogom.” Egyszer kapott már négy g-t kilenc percen át, de azóta elfelejtette, mennyire szörnyű volt.

– Joe! Joe!

Kinyitotta a szemét, és megpróbálta megrázni a fejét.

– Igen, kapitány? – Kleugert kereste a tükörben. A pilóta arca hosszúra nyúlt és megereszkedett. Az óriási gyorsulás örömtelen vigyorra húzta a száját.

– Ellenőrizze az irányzékot!

Joe hagyta lebegni a karját, miközben ólomsúlyú ujjaival a gombokon zongorázott.

– Halálpontos, kapitány.

– Nagyszerű! Hívja a Lunát!

A Föld Űrállomást leárnyékolta a hajtómű csóvája, de a hajó orra a Hold felé nézett. Appleby a Luna követőállomást hívta, ahonnan megkapta az indulási, valamint a Föld Állomásról továbbított adatokat. Számokat és időegységeket diktált Kleugernek, aki betáplálta őket a számítógépbe.

Joe rájött, hogy munka közben elfeledkezett elviselhetetlen súlyáról. Rosszabb volt, mint valaha.

Fájt a nyaka, és úgy érezte, hogy van egy gyűrődés a bal combjánál. Mocorgott a tartályban, hogy megpróbálja kisimítani, de csak rontott rajta.

– Mi a helyzet, kapitány?

– Minden rendben. Lazíthat, Joe. Átveszem az őrséget.

– Oké, kapitány. – Próbált pihenni, amennyire az ember homokzsákok alá temetve pihenni tud. Fájtak a csontjai, és a gyűrődés borzasztóan idegesítette. A nyaka is egyre jobban hasogatott: valószínűleg kificamította a startnál. Elfordította a fejét, de csak kétféle pozíció létezett: rossz és még rosszabb. Behunyta a szemét, megpróbált aludni. Tíz perccel később éberebb volt, mint azelőtt, és csak három dologra tudott gondolni: a nyakfájásra, a ráncra a combja alatt és a rá nehezedő súlyra.

Nézd, haver, mondta magának, ez hosszú repülés lesz. Próbálj megnyugodni, vagy kikészít az adrenalin. Emlékezz a könyvre: „Az ideális pilóta nyugodt és ellazult. Heves vérmérsékletű, de sohasem keresi a bajt.” Persze, könnyen beszélsz a kényelmes foteledből, te nyavalyás! Vajon három és fél g-vel gyorsultál, amikor ezt a badarságot összehordtad?

Fejezd be, fiú! Joe gondolatait ezúttal a legkedvesebb tárgyuk felé kalauzolta – a lányok irányába. Ó, azok az angyali teremtések! De ezúttal kénytelen volt rájönni, hogy szellemháreme cserbenhagyta. Képtelen volt bárkit is felidézni, így hát inkább messze űzte őket, és idejét továbbra is nyomorultul töltötte.

Verítékben úszva ébredt. Szörnyű rémálma volt: a Plútó felé tartott, embertelenül nagy gyorsulással.

Istenem! Nem álom volt!

A nyomás egyre rosszabbnak tűnt. Ha megmozdította a fejét, fájdalom hasított az oldalába. Lihegett, és csörgött róla a verejték. A szemébe folyt – megpróbálta kitörölni, de a karja nem reagált, és az ujjbegyei is érzéketlenek voltak. Centinként végigcsúsztatta a karját a testén, és megtörölte a szemét. Nem segített.

Az eltelt idő számlálóját kereste az integrált akcelerográfon, és megpróbált visszaemlékezni, hogy mikor kell átvennie az őrséget. Beletelt némi időbe, amíg felfogta, hogy hat és fél órája indultak el. Összerándult, amikor rájött, hogy már régen le kellett volna váltania Kleugert. A pilóta arca a tükörben még mindig az óriási gyorsulás vigyorába húzódott. A szeme csukva volt.

– Kapitány! – kiáltott rá Joe. Kleuger nem mozdult. Joe a riasztógombot kereste, de meggondolta magát. Hadd aludjon a szerencsétlen!

De valakinek dolgoznia is kellett, így hát Joe kénytelen volt kitisztítani a fejét. A gyorsulásmérő pontosan három és felet mutatott, a hajtómű adatai mind a normális határon belül mozogtak, és a sugárzásmérő szerint a szivárgás tíz százalékkal a veszélyességi küszöb alatt volt.

Az integrált akcelerográf az eltelt időt, a sebességet és a távolságot jelezte ki, utóbbit az előző ismert pozíció alapján számította ki a világűrben. A három kijelző alatt volt másik három, amelyeken ugyanezek az adatok szerepeltek, de az előre kiszámított repülési koordináták alapján. A kettőt összevetve Joe láthatta, hogy mennyire térnek el a valós számok az előre eltervezettektől. A hajó nem egészen hét órája indult, a sebesség csaknem hárommillió kilométer volt óránként, a megtett távolság pedig kilencmillió kilométer. A harmadik kijelzőn a Nap gravitációs mezejéhez igazított adatok jelentek meg, de Joe ezzel nem törődött. A Föld pályájának közelében a Nap vonzása mindössze a gravitációs gyorsulás kétezredé – bolhacsípés csupán, amellyel könnyű előre kalkulálni. Joe nyugtázta, hogy az előre kiszámított és az előző pozícióból számolt távolságadat megegyezik. Már csak külső megerősítésre volt szüksége.

Mivel a lángcsóva már Földet és a Holdat is árnyékolta, Joe elcsavart pár gombot, amíg a radarernyő be nem fogta a Marsot, és a következő jelzést küldte: „Hol vagyok?” Nem várta meg a választ, a Mars tizennyolc percnyire volt rádióval. Inkább belenézett a cölosztátba. A három csillag képe elcsúszott egy kicsit, de a hiba túl jelentéktelen volt ahhoz, hogy korrigálni kelljen.

Bediktálta a hajónaplóba az addigi eseményeket, és miután végzett, lényegesen rosszabbul érezte magát. A bordái sajogtak, minden egyes lélegzetvétel egy újabb tőrdöfés volt, mintha mellhártyagyulladása lenne. A kezében és a lábában apró tűszúrásokat érzett az elégtelen keringéstől. Próbálta mozgatni őket, ami egyrészt bizsergő érzést keltett, másrészt teljesen kimerítette. Úgyhogy inkább nyugton maradt, és figyelte, hogyan nő másodpercenként száztíz, és óránként negyedmillió kilométer per órával a sebesség. Életében először irigyelte az űrrakéta-pilótákat: évtizedekbe telt, amíg odaértek valahová, de lagalább kényelmesen utaztak.

A távolsági hajók nélkül az emberek soha nem jutottak volna messzebb a Marsnál. E=mc², tömeg aránylik energiához – és fél kiló homok máris egyenértékű 12 milliárd kilowattórával. Egy atommeghajtású űrrakéta ennek az energiának egy százalékát sem tudja hasznosítani. Egy új típusú távolsági hajó viszont több mint nyolcvan százalékot felhasznál belőle. A távolsági hajók átalakítókamrája olyan volt, akár egy kicsinyített nap: a kibocsátott részecskék csaknem fénysebességgel repültek.

Appleby büszke volt rá, hogy távolsági pilóta lehet, de ez a büszkeség most éppen nem járta át igazán. A rándulásból hasogató fejfájás lett; szerette volna kinyújtani a lábát, de képtelen volt rá; ráadásul émelygett a gyomrára nehezedő tehertől. Kleuger meg képes volt az egészet végigaludni, a pokolba is! Hogy várhatták el egy embertől, hogy ezt kibírja? Még csak nyolc óra telt el, és ő már hullafáradt volt – hogy húzná ki kilenc napig?

Meghatározatlan idővel később – kezdte elveszíteni a fonalat –, hallotta, amint valaki a nevén szólítja.

– Joe! Joe!

Az embert már meghalni sem hagyják nyugodtan? Körbenézett, majd rátalált tekintetével a tükörre. Nehezére esett fókuszálni.

– Joe! Fel kell váltania... szédülök.

– Igenis, uram.

– Végezzen egy ellenőrzést, Joe! Én nem bírom megcsinálni, teljesen kivagyok.

– Már megcsináltam, uram.

– Mi? Mikor?

Joe tekintete körbesiklott, míg megtalálta az időmérőt.

– Hát, nagyjából hat órája.

– Micsoda? Mennyi az idő?

Joe nem válaszolt. Magában ingerülten azt kívánta, hogy bárcsak Kleuger elmenne. A kapitány higgadtan hozzátette:

– Valószínűleg elvesztettem az eszméletem, fiam. Mi a helyzet? – Majd hangja sürgetőbbé vált:

– Válaszoljon, pilóta!

– Hogy? Ja, minden rendben, jó irányba haladunk. Nem fordult ki a bal lábam, kapitány? Innen nem látom rendesen.

– Ugyan, hagyja már a lábát! Mik voltak a pontos számok?

– Milyen számok?

– „Milyen számok?” Szedje össze magát, pilóta! Szolgálatban van!

Szép kis beszélgetőpartner, gondolta mérgesen Joe. Ha továbbra is így viselkedik, majd behunyom a szemem, és nem törődöm vele.

Kleuger megismételte:

– A számokat, pilóta!

– Mi? A fenébe is, hívja elő őket a hajónaplóból, ha ennyire érdeklik! – Választ várt, üvöltözést, de semmi nem történt. Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, Kleugeré már csukva volt. Nem emlékezett, hogy a kapitány előhívta-e a számokat, sőt arra sem, hogy ő vajon bediktálta-e őket a naplóba. Úgy gondolta, ideje lenne végigcsinálni egy újabb ellenőrzést, de előbb inni akart, mert rettenetesen szomjas volt. Óvatosan ivott, ám egy csepp így is a légcsövébe jutott. A fájdalmas köhögőgörcs egész testében megrázta, és mire véget ért, Joe-nak muszáj volt pihennie.

Összeszedte magát, és leolvasta a kijelzőket. Tizenkét óra és – nem, várjunk egy percet, az lehetetlen! Egy nap és tizenkét óra – ez nem lehetett helyes. De a sebességük több mint tizenötmillió kilométer per óra volt, a Földtől való távolságuk pedig százharmincmillió kilométer: már túl jártak a Mars keringési pályáján.

– Kapitány! Hé! Kleuger hadnagy!

Kleuger arca helyén csak egy vigyorgó maszkot látott. Joe a maga eltompult módján pánikba esett, és próbálta meghatározni a helyzetüket. A cölosztát szerint jó volt az irányzékuk: vagy a hajó mozgása billentette egyensúlyba, vagy Kleuger korrigálta. Vagy ő maga lett volna? Úgy döntött, hogy visszajátssza a hajónaplót. A kapcsolók között turkálva végül megtalálta a naplót elindító gombot.

Mivel elfelejtette leállítani, a berendezés visszatért egészen a kilövés időpontjáig, majd újra lejátszott mindent, átugorva a csendes szakaszokon, és lelassítva a párbeszédeknél. Joe meghallgatta az első ellenőrzés felvételét, aztán rájött, hogy a Marsról a Phobos Állomás elküldte a jelentést, és mindent rendben talált. Aztán egy hang még elmésen hozzátette: „Tűz van valahol?”

Valóban, Kleuger pár órával azelőtt korrigálta az irányzékot. A felvétel átugrott egy üres szakaszt, majd megint lelassult: Kleuger egy levelet diktált valakinek. A levél befejezetlen és összefüggéstelen volt. Kleuger egyszer megállt közben, és kiabált: „Joe, Joe!”, és Joe hallotta magát, amint válaszol neki: „Fogja már be!” Ebből semmire sem emlékezett.

Tudta, hogy valamit csinálnia kéne, de túl fáradt volt ahhoz, hogy gondolkodjon. Ráadásul mindene fájt, kivéve a lábát, azt viszont nem érezte. Behunyta a szemét, és próbált nem gondolkodni. Amikor újra kinyitotta, az időmérő szerint éppen az utazás harmadik napja kezdődött. Ismét becsukta a szemét, és kicsordultak a könnyei.

Egy csengő folyamatosan szólt, idővel rájött, hogy ez a riasztó hangja, de csak az érdekelte, hogyan állíthatná le. Sokáig tartott megtalálni a kapcsolót, mert az ujjai zsibbadtak voltak. De végül sikerült, és éppen kipihente volna a fáradalmakat, amikor meghallotta Kleuger hangját:

– Joe!

– Igen?

– Joe, ne aludjon vissza, különben megint beindítom a riasztót. Hall engem?

– Hallom. – Szóval Kleuger csinálta, de miért, a fenébe is?

– Joe, beszélnünk kell. Nem bírom tovább.

– Mit nem bír tovább?

– A gyorsulást. Nem bírom tovább, bele fogok halni.

– Ugyan! – Vajon bekapcsolná a riasztót?

– Haldoklóm, Joe. Nem látok... bevérzett a szemem. Muszáj kikapcsolnom a gyorsulást. Muszáj.

– És, mi tartja vissza? – kérdezte Joe mérgesen.

– Nem érti, Joe? Alá kell támasztania a vallomásomat. Megpróbáltuk... nem sikerült. Mindketten ezt írjuk a hajónaplóba. Akkor minden rendben lesz.

– Mit írunk?

– A francba is, Joe, figyeljen már! Nehezemre esik beszélni. Azt kell mondania... azt kell... hogy már elviselhetetlen volt a nyomás, és azt javasolta, hogy állítsam le a hajtóművet. Én megerősítem a vallomását, és minden rendben lesz. – Alig lehetett hallani a suttogást, amit kipréselt magából.

Joe nem értette, mit akar Kleuger. Ahogy egyébként azt sem értette, hogy Kleuger egyáltalán miért állított be ekkora gyorsulást.

– Siessen, Joe!

Csak nem hagyja abba a piszkálódást! Felébreszti, és még piszkálja is – menjen a fenébe!

– Csak aludjon tovább!

Joe elszundított, és megint a riasztó ébresztette. Most már tudta, hol van a gomb, így gyorsan kikapcsolta. Kleuger megint beindította, Joe megint kikapcsolta. A kapitány nem próbálkozott tovább, ő pedig ájulásba zuhant.

Szabadesésre ébredt. Éppen csak megízlelte a súlytalanság gyönyörét, amikor sikerült összeszednie a gondolatait: a Salamanderben volt, úton a Plútó felé. Elérték az úti céljukat? Nem, a számláló még csak négy napot és néhány órát mutatott. Elromlott az irányítóprogram? Megbolondult a robotpilóta? Aztán eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor ébren volt.

Kleuger leállította a hajtóművet!

A szétfeszített vigyor eltűnt a másik arcáról, vonásai öregnek és ernyedtnek tűntek.

– Kapitány! Kleuger kapitány! – kiáltott Joe. Kleuger szeme megrebbent és az ajkai mozogtak, de ő nem hallott semmit. Kievickélt a tartályból, és lebegve Kleugerhez manőverezett. – Kapitány, hall engem?

– Muszáj volt, fiam – suttogták a száraz ajkak. – Megmentettem mindkettőnk életét. Vissza tud minket vinni, Joe? – Kinyitotta a szemét, de mozgatni már nem tudta.

– Kapitány, figyeljen rám! Újra be kell indítanom a hajtóművet.

– Mi? Ne, Joe, ne!

– Meg kell tennem.

– Ne! Ez parancs, pilóta!

Appleby bámult rá egy ideig, aztán bevitt egy karateütést a beteg kapitány állkapcsára. Kleuger feje előrecsuklott. Joe a tartályok közé úszott, megkereste a háromállású kapcsolót, és „Pilóta és másodpilóta” állásból „Csak másodpilóta” állásba forgatta. Ezzel kikapcsolta Kleuger irányítópultját. Joe ránézett a kapitányra, és látta, hogy a feje nincs rendesen a gallérjában, ezért megigazította, és rögzítette ragasztószalagokkal. Aztán visszaevickélt a saját tartályához, gondosan elhelyezkedett, és kikereste a gombot, amellyel a robotpilótát ismét bekapcsolhatja. Volt valami, amiért ezt az utat végig kellett csinálniuk, de nem bírt rá visszaemlékezni, hogy mi az. Megnyomta a gombot, és rázuhant a nehézkedés.

Furcsa, szédüléshez hasonló érzésre ébredt, amely a nyomáshoz társult. Hosszú másodpercekig tartott: Joe öklendezett, de nem volt mit kihánynia. Amikor a mozgás abbamaradt, ránézett a kijelzőkre. A Salamander épp akkor bukfencezett át gyorsulásból lassulásba. Félúton jártak, nagyjából két és fél milliárd kilométernél, a sebességük négy és fél millió kilométer volt óránként, és kezdett csökkenni. Joe úgy gondolta, jelentenie kéne a kapitánynak – nem emlékezett semmilyen konfliktusra vele kapcsolatban.

– Kapitány! Hé! – Kleuger nem mozdult. Joe újra próbálkozott, végül a riasztóhoz nyúlt.

A csörgés nem Kleugert rázta fel, hanem Appleby emlékezetét. Lekapcsolta a riasztót, és rátört a lelkifurdalás. Fizikai fájdalmaira ráadásként jött a veszteség érzése, a szégyen és a pánik, ahogy eszébe jutottak a mocskos tények. Úgy érezte, be kéne diktálnia a történteket a naplóba, de nem tudta, mit mondjon. Megverve és lelkileg minden eddiginél mélyebbre merülve feladta a küzdelmet, és inkább pihenni próbált.

Mikor felébredt, valami motoszkált a fejében... valami, amit meg kéne tennie a kapitánynak... valamilyen szállítórobot...

Ez az! Ha a távolsági robothajó elérte a Plútót, ők visszafordulhatnak! Lássuk csak – az indulás óta eltelt idő több mint öt nap volt. Ha valaha odaér, akkor mostanra már... Joe visszajátszotta a felvételeket, és egy rögzített üzenetet keresett. Megtalálta: „Föld Űrállomás a Salamandernek! Mély sajnálattal tudatjuk, hogy a robothajó nem ért célba. Csak magukra számíthatunk. – Berrio.”

A pilóta arcán a gyengeség és a csalódottság könnyei csordultak végig. Három és fél g rántotta őket magával.

Joe a nyolcadik napon vette észre, hogy Kleuger halott. Nem a szag miatt tűnt fel – azt a saját érett testszagától nehéz lett volna megkülönböztetni. Nem is azért, mert a kapitány a „bukfenc” óta nem ébredt fel – Joe annyira elvesztette az időérzékét, hogy már ezt sem vette volna észre. Viszont álmodott: Kleuger kiabált neki, hogy keljen fel és álljon lábra – „Siessen, Joe!” De őt földhöz szegezte a saját súlya.

Annyira valószerű volt az álom, hogy Joe megpróbált válaszolni, miután felébredt. Aztán ránézett Kleugerre a tükörben. Az arca nem sokat változott, de Joe-t elfogta az undor és a félelem: egyből tudta, hogy a kapitány halott. Mégis megpróbálta felébreszteni a riasztócsengővel. Rövidesen feladta: az ujjai már lilák voltak, és csípőtől lefelé semmit nem érzett. Eltűnődött, hogy vajon haldoklik-e, és remélte, hogy igen. Visszasüppedt abba a letargiába, amely már a szokványos lelkiállapotává vált.

Akkor sem tért magához, amikor a robotpilóta több mint kilenc nappal az indulás után megállította a hajót. Amikor visszanyerte az öntudatát, éppen a kabin közepén lebegett, mivel valahogy kiszabadította magát a tartályból. Kellemes lustaságot és erős éhséget érzett: az utóbbi végül sikeresen felébresztette.

A körülötte lévő dolgok alapján valahogy össze tudta rakni a múlt eseményeit. A tartályához manőverezett, és megvizsgálta a kijelzőket. Te jó Isten! – a hajó két órával azelőtt kezdett szabadesésbe. A terv szerint ki kellett volna számolnia a megközelítési adatokat, mielőtt a robotpilóta programja véget ér, korrigálni őket még a szabadesés megkezdése előtt, haladéktalanul betáplálni az új programot, és átadni a robotpilótának a megközelítés lebonyolítását. Két órát vesztegetett el úgy, hogy nem csinált semmit.

Becsúszott a tartály és a műszerfal közé, és észrevette, hogy a lába lebénult. Sebaj, hiszen sem a szabadesés közben, sem a tartályban nincs rá szüksége. A keze nehezen mozgott, de még használható volt. Megdöbbent, amikor megtalálta Kleuger holttestét, de aztán megnyugodott, és dolgozni kezdett. Fogalma sem volt, hogy hol jár: a Plútó akár több millió kilométerre is lehetett, vagy akár éppen az orra előtt. Talán már észre is vették, és elküldték a megközelítési adatokat. Úgy döntött, meghallgatja a felvételeket.

Egyből megtalálta az üzeneteiket:

„Proserpina a Salamandernek”. Hála Istennek, hogy jönnek. Itt vannak a lassuláshoz szükséges adatok...” Ezután következett az időmegjelölés, a távolsági- és irányzékszámok meg a doppleradatok.

Aztán a következő: „Ezek a frissebb és pontosabb adatok... Salamander, siessenek!”

És végül, alig pár perccel azelőtt: „Salamander, miért nem lassulnak már? Baj van a számítógéppel? Számoljuk ki önöknek a ballisztikát?”

Nem merült fel a gondolat, hogy egy távolsági hajó ballisztikáját csak egy távolsági pilóta tudja kiszámolni. Próbált gyorsan dolgozni, de a keze zavarta – rossz számokat ütött be, és kénytelen volt kijavítani a hibákat. Félórába telt, amíg rájött, hogy nem csak az ujjaival van a baj. A ballisztika, amely számára általában egyszerű volt, mint a dámajáték, most összezavarodott a fejében.

Nem tudta kiszámolni a pályaadatokat.

„Salamander a Proserpinának! Kérek ballisztikát a Plútó parkolópályájának megközelítéséhez.”

A válasz olyan gyorsan érkezett, hogy sejthető volt: már nem számítottak az üzenetére. Féltő gonddal vágta el a szalagot, és táplálta be a robotpilótának. Ekkor vette észre a gyorsulást... négy egész három század.

Négy g a megközelítéshez! Eddig azt gondolta, hogy a megközelítés normális gyorsulással történik, és talán úgy is történt volna, ha előtte nem veszteget el három órát. De ez akkor sem fair! Túl sokat követeltek tőle. Gyerekesen szitkozódott, míg elhelyezkedett, megigazította a gallért, és megnyomta a gombot, amellyel átadta az irányítást a robotpilótának. Pár percig várnia kellett: ezalatt durcásan motyogott magában. Kiszámolhattak volna neki jobb ballisztikát – a francba is, inkább neki kellett volna kiszámolnia. Állandóan csak utasítgatják és küldözgetik. A jó öreg Joe, akibe mindenki belerúghat! Az a nyavalyás Kleuger meg csak ül ott és vigyorog, mint egy idióta, és rá hagyja a munkát – ha a kapitány nem lett volna olyan átkozottul buzgó... A gyorsulás lesújtott rá, és minden elsötétült körülötte.

Amikor az űrkomp megérkezett, két embert talált: egy halottat és egy félhalottat, valamint egy rakomány egészséges vért.

A szállítóhajó hozott pilótákat a Salamanderhez, és hazavitte Applebyt. Joe az orvosi ellátóban maradt mindaddig, amíg be nem utalták egy kezelésre a Lunára. Eltávozása alkalmából meg kellett jelennie Berrio parancsnoknál a repülőorvos kíséretében. A parancsnok ridegen tudatta vele, hogy jó munkát végzett, fene jó munkát! A kihallgatás végén az orvos segített Joe-nak fölállni. De ő, ahelyett, hogy távozott volna, megszólalt:

– Ööö, parancsnok?

– Igen, fiam?

– Egy dolog van, amit nem értek... izé... azt nem értem, hogy miért kell nekem az... izé... geriátriai klinikára mennem Luna Citybe? Az nem az ööö... öregeknek való? Mindig azt hittem... vagyis azt hiszem...

Az orvos közbevágott:

– Mondtam már, Joe. Ott van a legjobb fizioterápia. Különleges engedélyt kértünk a maga számára.

Joe láthatóan eltűnődött:

– Igaz ez, uram? Furán érzem magam, hogy az... izé... öregek kórházába megyek.

– Pedig így van, fiam.

Joe bárgyún vigyorgott:

– Oké, uram, ha... izé... ön mondja, uram. – Elindultak.

– Doktor, ön még maradjon egy percet! Küldönc, segítsen Mr Applebynek!

– Menni fog, Joe?

– Persze! A lábam már sokkal jobb... látja?

Kibicegett, a küldöncre támaszkodva.

– Doktor – szólalt meg Berrio –, mondja meg egyenesen: rendbe jön Joe valaha?

– Nem, uram.

– És jobban lesz?

– Egy kicsit, talán. A Hold gravitációja segít kihozni az emberekből, ami még bennük maradt.

– De kitisztul valaha az elméje?

A doktor habozott.

– Uram, a dolog úgy áll, hogy az igazán nagy gyorsulás felgyorsítja az öregedési folyamatokat. A szövetek elhalnak, az erek károsodnak, a szív a normális munkájának sokszorosát végzi. És ott van még a hipoxia, hiszen nem jut elég oxigén az agyba.

A parancsnok dühödten csapott az asztalra.

– Ne vegye ennyire magára, uram! – próbálta nyugtatni az orvos.

– A fenébe is, ember, gondoljon bele, micsoda kölyök volt! Csupa élet, csupa energia! És most nézzen rá: egy szenilis vénember!

– Nézze másfelől, uram! – győzködte az orvos. – Ön feláldozott egy életet, és megmentett kétszázhetvenet.

– Feláldoztam egy életet? Ha Kleugerre gondol, ő érdemérmet fog kapni, az özvegye pedig busás nyugdíjat. Ennél jobbat magunknak sem kívánhatnánk. Én nem Kleugerre gondoltam.

– Én sem, uram – felelte az orvos.

 

 

Tamás Dénes fordítása