3.

Az élő testbe behatoló plutónium gyorsan eljut a csontvelőbe. Nincs segítség ellene... az áldozatnak vége. A belőle sugárzó neutronok áthatolnak a testen, ionizálják a szöveteket, radioaktív izotópokká alakítják az atomjaikat, rombolnak és gyilkolnak. A végzetes dózis hihetetlenül csekély. Egy közönséges sómorzsa tizedrészényi tömeg több mint elegendő. Ez a mennyiség a legparányibb nyíláson is behatolhat. A történelmi Manhattan-program idején az egyetlen hatékony elsősegélynyújtási módnak az azonnali amputációt tekintették.

Johnny mindezzel tisztában volt, de már nem izgatta a dolog. Letelepedett a padlóra, rágyújtott egy elgörbült cigarettára, és elgondolkodott. Tudatán végigcikáztak hosszú őrszolgálatának eseményei.

Ráfújta a füstöt a Geiger-számláló érzékelőjére és közönyösen elmosolyodott a fölgyorsuló csipogás hallatán. Lám, már a lélegzete is „forró”... a véréből kiváló szén-dioxid is biztosan carbon-14-es izotópot tartalmaz. De már ezzel sem törődött.

Többé semmi értelme, hogy megadja magát, és Towersnek sem szerzi meg ezt az elégtételt... hosszú vártáját inkább itt fejezi be. Mellesleg a blöff fönntartásával, hogy az egyik bomba bármikor fölrobbanhat, még attól is visszatarthatja őket, hogy összeszedjék a robbanószerkezet elkészítéséhez szükséges nyersanyagot. Hosszabb távon még ez is fontos lehet.

Meglepődés nélkül vette tudomásul, hogy nincs is elkeseredve. Eltöltötte az édes érzés, hogy többé semmire sincs semmi gondja. Nem fájt semmije, nem érzett kényelmetlenséget, sőt már éhes sem volt. Fizikailag még teljesen jól volt és az agya is normálisan működött. Halott volt, persze... tökéletesen tudta, hogy vége. Egy ideig azonban még mindig járkálhat, lélegezhet, láthat és érzékelhet...

Még csak magányosnak sem érezte magát. Nem volt egyedül. Vele voltak a társai... a legényke, ujjával a ravaszon, Bowie ezredes, aki halálos betegen is ragaszkodott hozzá, hogy átvigyék a frontvonalon, a haldokló kapitány Chesapeake mellett, ajkán még mindig a hallhatatlan kihívás kiáltásával, Rodger Young, amint a sötétségbe mereszti a szemét. Mind köré sereglettek a homályos bombakamrában.

És, persze, ott volt Edit. ö volt az egyetlen, akivel egyáltalán törődött. Johnny csak azt kívánta, hogy tisztábban láthassa az arcát. Talán haragszik rá? Vagy inkább büszke és boldog? Büszke, de boldogtalan... most már világosabban látta, sőt még a keze érintését is érezte. Teljesen megnyugodott.

A cigarettavég egyszer csak a körmére égett. Még egy utolsót szívott belőle, a füstöt ráfújta a Geiger-számlálóra és elnyomta a csikket. Ez volt az utolsó szál. összeszedte hát a szétszórt csikkeket és a zsebében talált papírdarabkában csavart magának egy „koporsószeget”. Komótosan rágyújtott, hátradőlt, úgy várta, hogy Edit képe ismét megjelenjen előtte. Tulajdonképpen nagyon boldog volt.

Még mindig a bombarekeszhez támaszkodva ült, utolsó, maga csinálta cigarettája kihűlten hevert mellette, amikor újból megszólalt a hangszóró.

– Johnnyl Hé, Johnny! Hallasz engem? Kelly vagyok. Vége az egésznek! Leszállt a Lafayette és Towers szétpukkantotta az agyát. Johnny! Válaszolj!

Amikor kinyitották a külső ajtót, az első behatoló egy hosszú pózna végén Geiger-számlálót tartott maga elé. A küszöbnél megtorpant és sietve kihátrált.

– Hé, főnök! – kiáltott hátra. – Jobb lesz, ha hoznak valami hordágyat és... izé... egy ólomkoporsót is.

A kis hajónak és kíséretének négy napjába került, mire leért a Földre. E négy nap alatt a bolygó egész lakossága leste a megérkezését. Kilencvennyolc órán keresztül minden reklámműsor lekerült a tévéképernyőkről. Helyette gyászindulók zengtek: a Saul Halálindulója, a Walhalla-nyitány, az Istenhozzád és a támaszpont saját „Leszállópálya” című éneke.

A kilenc hajó a Chicago űrkikötőben ért földet. A koporsót egy automata vontató emelte ki a kis hajóból. Utána a hajócskát feltöltötték üzemanyaggal és hiperbolapályára kilőtték a távoli űrbe, hogy többé soha, senki se használhassa semmire.

A vontató elszállította a koporsót Illinois állam városkájába, ahol Dahlquist hadnagy született... egész úton a gyászindulók dallamától kísérve. Ott föltette egy emelvényre, amely körül kordon jelölte ki a biztonságos távolságot. Súlyba tett fegyverrel, lehajtott fővel űrharcosok álltak díszőrséget a kordon mellett. Kívülük hatalmas tömeg verődött össze... és tovább zengtek a gyászdalok.

Hosszú idő múltán, sokkal, de sokkal azután, hogy a ráhordott virághalom régen elhervadt, az ólomkoporsó fölé márványszarkofágot építettek... ahogy az ma is látható.

Füssi-Nagy Géza fordítása