LEGYEN VILÁGOSSÁG!

 

 

Dr. Archibald Douglas, Sc. D., Ph. D., B. S., leplezetlen bosszúsággal olvasta

 

„EERKEZEES ESTE STOP

MEGBESZEELEES HIDEG FEENY UEGYEEBEN STOP

ESTE TIIZKOR LABORBAN

(aláírás) DR. M. L. MARTIN.”

 

Ezt a pofátlan fickót! Minek nézi ez a labort, szállodának, vagy mi?! Azt képzeli ez a Martin, hogy ő majd ugrik akárki kedvéért, akinek van annyi pénze, hogy megeresszen egy táviratot?! Már meg is fogalmazott magában egy finoman elutasító választ, amikor észrevette, hogy az üzenetet egy középnyugati reptéren adták fel. Hát akkor csak hadd jöjjön a papas! Douglasnak esze ágában sem volt találkozni vele.

Ettől függetlenül, vele született kíváncsiságának engedve, leemelte a polcról a Ki kicsoda a tudományban? című kötetet, hogy fellapozza benne háborgatóját. Nocsak! Martin, M. L, biokémikus és ökológus, PDQ, XYZ, NRA, CIO... annyi a elme, hogy hatnak is sok!

Hmmm... az Orinocói Guggenheim Faunafelmérés igazgatója; A gyapotzsizsik kolaterális szimbiózisa című monográfia szerzője satöbbi satöbbi, mindez tenyérnyi apró betűs részen keresztül. Úgy látszik, igazi nehézsúlyú az öreg fiú!

Valamivel később Douglas a labor mellékhelyiségében lévő tükörben tanulmányozta magát. Levette a koszos laborköpenyt, előhúzott egy fésűt a mellényzsebéből, és aprólékosan végiggereblyézte vele olajosan csillogó fekete haját. Felöltötte remekbe szabott kockás zakóját, fejébe nyomta patentes sapkáját, és már készen is állt az utcára. Ujja hegyével végigsimította a barnára sült arcán húzódó halvány forradást. Nem rossz, gondolta, még a forradás ellenére sem! Ha nem volna törött az orrcsontja, egész elfogadhatóan festene!

Az étterem, ahol egymagában vacsorázott, félig üres volt. Csak színház után lehetett nagyobb nyüzsgésre számítani, de Douglas így is értékelte a remek szvingegyüttest és az ízletes ételt. Már az utolsó falatoknál tartott, amikor egy fiatal nő ellejtett mellette, majd arccal feléje helyet foglalt a második asztalnál. A férfi alaposan végigmustrálta. Egész mutatós: sztriptíztáncosnőhöz illő alak, dús szőke haj, csinos pofi és nagy, kék, lágy tekintetű szempár! Elég butuska lehet, de hát minden nem jöhet össze egyszerre!

Elhatározta, hogy áthívja egy italra. Ha minden jól megy, dr. Martin elmehet a franbca! Az étlap hátára firkantott valamit, és intett a pincérnek.

– Ki ez a nő, Leo? Az egyik bárpipi?

– Nem, m’sieur, még nem találkoztam vele azelőtt.

Douglas megnyugodna várta a fejleményeket. Nála sohasem tévesztettek célt a csábos pillantások, és most is biztos volt a végeredményben. A lány elolvasta az üzenetet, majd alig észrevehető mosollyal a férfira pillantott, aki érdeklődéssel viszonozta a pillantást. A lány kölcsönvett egy ceruzát a pincértől, és felírt valamit az étlapra. Leo már hozta is a választ. „Sajnálom” – szólt az üzenet. – „Kösz a meghívásért, de nem érek rá.”

Douglas fizetett, és visszament a laborba.

A laboratórium az apja üzemében volt, a legfelső emeleten. Douglas, dr. Martin érkezésére számítva, nyitva hagyta a bejárati ajtót és leküldte a liftet, majd nekilátott, hogy kiderítse, mitől rezeg olyan idegesítően a centrifuga. Pontosan tíz óra volt, amikor meghallotta a lift zúgását. Épp az ajtóhoz ért, amikor meglátta a látogatóját.

A mézszőke csinibaba állt előtte, az, akit megpróbált felcsípni az étteremben.

– Hogy a pokolba került ide? – kérdezte ingerülten. – Követett?

A nő fagyosra váltott.

– Találkozóm van dr. Douglasszal. Kérem, közölje vele, hogy itt vagyok.

– Azt ám, a nyavalyát! Miféle játszma ez?!

A lány uralkodott magán, de az arca elárulta, hogy ez nehezére esik.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ezt dr. Douglastól kérdezi meg. Szóljon neki, hogy itt vagyok, mégpedig most rögtön!

– Azzal beszél. Én vagyok dr. Douglas.

– Maga?! Nem hiszem el! Maga... maga úgy néz ki, mint egy... gengszter!

– Ettől függetlenül én vagyok az. És most hagyd a mesét, hugicám! Nyögd ki szépen, mi ez az egész! Hogy hívnak?!

– Dr. M. L. Martin vagyok.

A férfi teljesen paff volt.

– Nem ejt át? – bömbölte kedélyesen. – Remélem, nem akarja átverni a szegény vidéki rokont! Jöjjön hát beljebb, doki, Isten hozta!

A lány olyan gyanakodva követte, mint valami idegen kutya, készen arra, hogy a legkisebb provokációra felvegye a harcot. Elfogadta az ülőhelyet, majd újból megszólalt.

– Csakugyan ön dr. Douglas?

A férfi rávigyorgott.

– Teljes életnagyságban. Bebizonyíthatom, ha kell. Hát maga? Én még mindig azt hiszem, hogy ez az egész csak valami trükk.

A lány ismét fagyosra váltott.

– Mit akar? Születési bizonyítványt?

– Szerintem maga legyilkolta dr. Martint a liftben, aztán fogta az öreg fiú hulláját, és egyszerűen begyömöszölte a liftaknába.

A lány felállt, felszedte a kesztyűjét és a táskáját, és indulni készült.

– Ezerötszáz mérföldet tettem meg ezért a találkozásért. Úgy látszik, hiába strapáltam magamat. Jó estét, dr. Douglas!

A férfi csillapítani kezdte.

– Na, ne mérgelődjön már! Csak csipkelődtem magával. Egyszerűen nem ment a fejembe, hogy a tiszteletre méltó dr. Martinnak olyan külseje legyen, mint Betty Grable-nek. Most pedig üljön, szépen vissza a helyére – fejtette ki gyengéden a kesztyűt a lány kezéből. – Szeretném ismét meghívni arra az italra, amit korábban visszautasított.

A lány habozott. Szeretett volna még dühösnek látszani, de vele született jó természete megakadályozta ebben.

– Oké, Butch – egyezett bele.

– Így már jobb! Mit iszik: Scotchot vagy Bourbont?

– Bourbont, de ne sok vízzel!

Mire előkerült az ital és rágyújtottak, a feszültség fölengedett közöttük.

– Mondja – kérdezte a férfi –, minek köszönhetem a látogatását? Halvány fogalmam sincs a biológiáról.

A lány füstkarikát fújt, s átdugta rajta kárminvörös körmét.

– Emlékszik arra a cikkére a Physical Review áprilisi számában? Arra, amelyik a hideg fényről és a megvalósítás lehetőségeiről szól.

A férfi bólintott.

– Elektrolumineszcencia és kemilumineszcencia: nem kimondottan biológusnak való téma.

– Mindazonáltal én ugyanezen a problémán dolgozom.

– Milyen szempontból?

– Azt próbálom kideríteni, mi lehet a titka a szentjánosbogárnak. Láttam néhány szép példányt odalent Dél-Amerikában, ami gondolkodóba ejtett.

– Hmmm... érdekesen hangzik. Na, és mire jött rá?

– Csupa olyanra, ami azelőtt is ismert volt. Bizonyára tudja, a szentjánosbogár hihetetlenül gazdaságos fényforrás: a hatásfoka meghaladja a 96 százalékot. És mit gondol, mekkora a közönséges volframszálas izzó hatásfoka?

– Legfeljebb ha 2 százalék.

– Úgy valahogy. És egy ostoba kis rovar ötvenszer ennyit tud anélkül, hogy megerőltetné magát. Nem valami hízelgő ránk nézve, mi?

– Hát nem – helyeselt a férfi. – Folytassa.

– Nos, a szentjánosbogár pocijában van egy aktív szerves vegyület – eléggé bonyolult –, úgy hívják, hogy luciferin. Amikor ez katalizátor – luciferáz – jelenlétében oxidálódik, az oxidáció energiája teljes egészében zöld fénnyé alakul: egy csepp hő sem lesz belőle. Mást se kell, csak hidrogénnel redukálni, és kezdődhet az egész elölről. Rájöttem, hogy lehet mindezt a laboratóriumban reprodukálni.

– Mi a fene! Gratulálok! Hát akkor rám semmi szükség. Lehúzhatom a redőnyt!

– Ne kapkodja el! A módszerem értékesíthetetlen. Túl sok minden kell hozzá. Túl sok kosszal jár. És nem elég az intenzitás sem. Épp azért kerestem fel, hátha együttes erővel össze tudnánk hozni valami használhatót.

*

Három héttel később, hajnali négykor, dr. M. L. Martin – a barátainak csak Mary Lou – rántottát sütött egy Bunsen-égőn.

Hosszú gumikötényt viselt, hozzá sortot és pulóvert. Hosszú, szőke haja laza hullámokban omlott a vállára. Formás lábszára magazinreklámokra emlékeztette az embert.

Douglashoz fordult, aki elgyötört rakásban hevert a nagy karszék mélyén.

– Figyelj, majom! Úgy látszik, kiégett a kávéfőző. A desztillálókészülékben főzzem meg a kávét, vagy mi?

– Azt hittem, kígyómérget tartasz benne.

– Azt hát. Majd kimosom.

– Jóságos ég, te nő! Hát semmire se tartod az életedet?! Vagy legalább az enyémet!

– Áhh! Akkor se lenne semmi bajod a kígyóméregtől, ha lenyelnéd. Feltéve, hogy nem kaptál még gyomorfekélyt attól a bundapálinkától, amit inni szoktál. Tálalva!

Félrelökte a munkaköpenyt, és keresztbe tett lábbal helyet foglalt. A férfi szeme automatikusan a látványra tapadt.

– Mary Lou, te ledér nőszemély! Mért nem veszel fel valamit, amikor a műhelybe jössz? Teljesen felajzod azt a romantikus természetem!

– Fenéket! Egy csepp romantika sincs benned! És most térjünk a tárgyra. Hogy állunk?

A férfi az ajkát rágva hátrasimította a haját.

– Arccal a falnak, azt hiszem. Nem ér semmit, amit eddig kipróbáltunk.

– Úgy látom, a probléma lényege az, hogyan korlátozhatnánk az energiakisugárzást a spektrum látható tartományára.

– Kösz, hogy rávilágítottál, szép szemű!

– Tartsd meg az iróniádat. Mellesleg, ugyanez a gond a közönséges villanyégővel is. A spirál fehéren izzik, s csupán az energia 2 százaléka alakul látható fénnyé, a többi az infravörös és az ultraibolya tartományba esik.

– Mennyire így van! Milyen igaz!

– Ide figyelj, te nagy majom! Tudom, hogy fáradt vagy, de hallgasd meg, hogy mit mond a mami. Kell hogy legyen valami mód arra, hogy az ember azt a frekvenciát hangolja be, amelyiket akarja! Úgy, mint a rádiónál.

A férfi felélénkült egy kissé.

– Nem alkalmazható az adott esetre. De még ha össze lehetne is csapni egy olyan induktív-kapacitív áramkört, amelynek a sajátfrekvenciája a látható sávba esik, akkor is túl sok szerelék kéne az egyes világítótestekhez, ha pedig a kör elhangolódna, akkor a test egyáltalán nem adna fényt.

– Ez az egyetlen módja a frekvencia szabályozásának?

– Hát... gyakorlatilag igen. Igaz, egyes adók, különösen ami az amatőröket illeti, speciálisan metszett kvarckristályok saját frekvenciáját használják fel szabályozásra.

– Hát akkor mért nem metszünk olyan kristályt, amelynek a sajátfrekvenciája a látható fény oktávjába esik?

A férfi hirtelen felegyenesedett.

– Szent Habakuk, kölyök! Azt hiszem, beletrafáltál!

Felkelt, és fel-alá járkálva folytatta.

– A szokásos frekvenciákhoz közönséges kvarcot használnak, a rövidhullámú adáshoz pedig turmalint. A rezgési frekvencia közvetlenül a kristály metszésétől függ. Egyszerű képlet van rá...

Megállt, hogy leemeljen egy vaskos, bibliapapírra nyomott kézikönyvet.

– Hmmm... igen, itt van. Kvarc esetében egy milliméternyi kristályméret-növekedés száz méter hullámhossz-növekedést eredményez. A frekvencia persze fordítottan arányos a hullámhosszal. A turmalinra hasonló formula érvényes, csak a hullámhossz kisebb.

Olvasva folytatta: – „Ezekre a kristályokra jellemző, hogy elektromos feszültség hatására mechanikai feszültség alakul ki rajtuk, s fordítva: mechanikai feszültség hatására elektromos feszültség forrásaivá válnak. A feszültség periódusa a kristály belső tulajdonsága, mely a geometriai méreteitől függ. Ha a kristályt egy rádió adóáramkörébe iktatjuk, akkor a rezgőkör átveszi a kristály sajátfrekvenciáját.”

Ez az, kölyök, ez az! Ezek szerint, ha találunk egy kristályt, amelyik alkalmasan metszve a látható fény frekvenciájával rezeg, akkor nyert ügyünk van: megtaláltuk a módját annak, hogyan változtassuk fénnyé az elektromos energiát hőveszteség nélkül!

Mary Lou elismerően csettintett: – Okos kicsi fiú! – gügyögte. – Anyuci tudta, hogy Archiekája ki fogja találni a megoldást!

Csaknem fél évvel később Douglas meghívta apját a laborba, hogy bemutassa neki az eredményeket. Betessékelte a finom, ezüsthajú, idős urat a szentélyek szentélyébe, majd intett Mary Lounak, hogy húzza be a sötétítőket.

– Íme, apa – mutatott a mennyezetre – a hideg fény. És mindez töredékébe kerül a közönséges világításnak.

Az idős férfi felnézett. Egy zöld ernyőt pillantott meg odafent. A mennyezetről függő tárgy akkora volt, mint egy kártyaasztal teteje, és úgy is nézett ki. Aztán Mary Lou megnyomott egy kapcsolót. Az ernyő gyöngyházszínűre váltott, majd ragyogva, de nem szemkápráztatóan, világítani kezdett. A labort erős, fehér fény töltötte ki.

A fiatal tudós az apjára vigyorgott. Olyan elégedett volt, mint egy kutyakölyök, amelyik rászolgált a gazdi simogatására.

– Hogy tetszik, apa? Száz kandela fényerő! Közönséges izzóval mindez kábé száz wattba kerülne. Ezzel szemben mi csekély két wattból állítjuk elő, vagyis négy volttal fél amper mellett.

Az öreg szórakozottan pislogott.

– Nagyon szép, fiam, igazán nagyon szép. „örülök, hogy sikerült tökéletesítened.

– Figyelj csak, apa. Tudod, miből van ez az ernyő? Közönséges, mindennapi anyagból. Egy fajta alumínium-szilikát az anyaga: olcsón és könnyen előállítható bármilyen agyagból vagy más, alumíniumtartalmú ásványból. Használhatnék bauxitot, kriolitot, szinte bármit. Akármelyik államban össze lehet szedni hozzá a nyersanyagokat, csak egy géplapát kell hozzá.

– Kész vagy annyira az eljárással, fiam, hogy szabadalmaztatni lehessen?

– Igen, apa, azt hiszem.

– Hát akkor menjünk át a dolgozószobádba, és üljünk le egy kicsit. Van valami megbeszélnivalónk. Kérd meg az ifjú hölgyet is, hogy csatlakozzék hozzánk.

A fiatal Douglas eleget tett a kérésnek. Kissé nyomott lett a hangulata az apja ünnepélyes viselkedése miatt. Ahogy helyet foglaltak, megkérdezte:

– Mi a baj, apa? Tudok segíteni?

– Bár tudnál, Archie, de attól tartok, hogy nem. Kénytelen vagyok azt kérni tőled, hogy zárd be a laboratóriumodat.

A fiatalabb férfi rezzenéstelen arccal fogadta a közlést.

– Mert?...

– Tudod, hogy mindig is büszke voltam a munkádra, és mióta anyád elment közülünk, azt lett a legfőbb célom, hogy ellássalak a kutatásaidhoz szükséges pénzzel és eszközökkel.

– Mindig nagyon bőkezű voltál, apa.

– Örülök, hogy így látod. De most odáig jutottunk, hogy az üzem nem támogathatja többé a munkádat. Ami azt illeti, lehet, hogy magát az üzemet is kénytelen leszek bezárni.

– Ilyen súlyos a helyzet, apa? Azt hittem, hogy az utóbbi negyedévben fellendült a megrendelés.

– Megrendelés csakugyan van épp elég, csak haszon nincs belőle. Emlékszel, említettem neked a közszolgáltatásra vonatkozó rendeletet, amelyet a legutóbbi ülésen fogadott el a törvényhozó testület?

– Rémlik valami, de azt hittem, hogy a kormányzó megvétózta.

– Valóban így volt, de a vétója ellenére áterőltették az ügyet. Ilyen szemet szúró korrupció még nem fordult elő ebben az államban. Az energialobbi szőröstül-bőröstül megvásárolta mind a két házat.

Az idős férfi hangja tehetetlen dühtől remegett.

– Mi köze van ennek mihozzánk, apa?

– Ez a rendelet látszólag arra szolgál, hogy a körülményektől függően kiegyenlítetté tegye az energiafelhasználást. Valójában pedig a bizottság számára teszi lehetővé, hogy az a saját tetszése szerint különböztesse meg az egyes fogyasztókat. Tudod, kikből áll a bizottság... Márpedig én politikai szempontból mindig is a rossz oldalán álltam a kerítésnek. Most pedig akkora energiaárakkal nyomnak a falhoz, hogy, képtelen vagyok versenyezni a többiekkel.

– De hát, apa! Az ördögbe is! Mért nem pereled be őket?!

– Ebben az államban, fiam?! – húzta fel deres szemöldökét az öreg.

– Igaz, semmi értelme.

Az ifjabb Douglas felállt és járkálni kezdett a szobában.

– Kell léteznie valamilyen megoldásnak!

Az apja megrázta a fejét.

– Az keserít el leginkább, hogy mindezt azzal a villamos energiával teszik, amely az egész nép tulajdona. A szövetségi kormányprogram – az egész ország érdekét képviselve – rengeteg olcsó energiatermelési lehetőséget biztosít, csakhogy az itteni haramiák rátették a kezüket minderre, s arra használják, hogy sakkban tartsák vele a szabad polgárokat.

 

Az idős úr távozása után Mary Lou Douglashoz lépett. Rátette kezét a férfi vállára és a szemébe nézett.

– Szegény fiú!

A férfi arca elárulta az apja elől eltitkolt felháborodását.

– A francba, Mary Lou! Épp most, amikor végre menni kezdtek a dolgok. De főleg apa miatt sajnálom az egészet.

– Igen, tudom.

– És rohadt érzés, hogy semmit se tehetek ellene. Átkozott politika! Ezek a pókhasú gengszterek az egész államot a zsebükben tartják!

A nő csalódottnak és enyhén bosszúsnak látszott.

– Kedves Archie Douglas, ne légy lekvár! Remiélem, nem fogod hagyni, hogy ezek a rablók minden harc nélkül megkapják, amit akarnak, vagy igen?!

A férfi fásultan nézett fel a lányra.

– Természetesen nem. Küzdeni fogok. De tudom, mikor állok vesztésre. Semmi esélyem sincs.

A lány idegesen járkálni kezdett a szobában.

– Csodálkozom rajtad. Feltalálod a legcsodálatosabb dolgot a dinamó óta, és képes vagy vesztésről beszélni.

– Mármint hogy te találtad fel.

– Marhaság! Hát ki dolgozta ki a konkrét lehetőségeket? Ki állította elő a teljes látható spektrumot? És mellesleg igenis jók az esélyeid. Mert mi a probléma? Az elektromosság. Azzal próbálnak sarokba szorítani. Fizikus volnál, vagy nem?! Hát akkor találj ki valamit, hogy ne kelljen tőlük venni azt az áramot!

– Mit parancsolsz? Atomenergiát?

– Lény praktikus. Nem vagy te az Atomenergia Ügynökség.

– Kitűzhetnék egy szélkereket a tetőre.

– Ez már jobb, de még nem az igazi. Légy szíves, hozd működésbe azt a göböt a gerinchúrod felső végén. Addig én felteszek egy kávét. Úgy nézem, ma is éjszakázni fogunk.

A férfi rávigyorgott.

– Oké, Carry Nation, a tiéd vagyok!

– Ez a beszéd! – felelte a lány elégedett mosollyal.

Douglas felkelt. A lányhoz lépett, dereka mögé csúsztatta a kezét, és szájon csókolta. A lány átengedte magát az ölelésnek, de amikor az ajkaik szétváltak, eltolta a férfit.

– Archie, rólad az Al G. Barnes Cirkusz plakátja jut az eszembe:

„Minden számunk állatszám.”

 

A hajnali derengés betegesen sápadt fénye végigömlött a pár fáradt arcvonásain. Épp azon igyekeztek, hogy két hideg fényű ernyőt szembeállítsanak egymással. Archie addig bíbelődött, míg egyhüvelyknyi távolságra nem kerültek.

– Ezzel megvolnánk! Az első ernyő fénye gyakorlatilag veszteség nélkül jut el a másikra.

Most pedig, gyönyörűm, jó volna, ha bekapcsolnád az első ernyőt.

A lány megnyomta a kapcsolót. Az első ernyő felragyogott, s bevilágította a másodikat.

– És most lássuk, beválik-e a mi kis elméletünk.

A férfi rákötötte a voltmérőt a második ernyő kimenetére, és megnyomta a műszer alján lévő apró fekete gombot. A mutató két volt fölé ugrott.

A lány türelmetlenül átlesett a férfi válla fölött.

– Ehhez mit szólsz, apikám?!

– Működik! Kétségtelenül működik! Az ernyő mindkét irányban használható! Adj neki kakaót, és íme itt a fény! Sugározd be, és íme itt az áram!

– Mekkora a teljesítményveszteség, Archie?

– Pillanat!

A férfi rákapcsolt egy ampermérőt, leolvasta, majd kézbe vette a logarlécet.

– Lássuk csak! A veszteség kábé 30 százalék. Ez főleg abból adódhat, hogy a fény egy része oldalt kiszóródik.

– Felkelt a nap, Archie. Vigyük fel a tetőre a kettes számút, és próbáljuk ki napfénnyel. Néhány perccel később már fenn is voltak a tetőn a második ernyővel és a mérőműszerekkel. Archie úgy támasztotta ki az ernyőt, hogy az szemben legyen a felkelő nappal. Rákötötte a voltmérőt a kimenetre, és leolvasta a feszültséget. A mutató azonnal a kétvoltos értékre vágódott.

Mary örömében ugrabugrálni kezdett.

– Működik! Működik!

– Muszáj neki – jegyezte meg Archie. – Ha egy másik ernyő fénye kakaót produkál belőle, akkor a napfény is köteles rá. Akaszd rá az ampermérőt. Lássuk, mekkora a teljesítménye.

Az ampermérő 18, 7 ampert mutatott.

Mary Lou kitolta az eredményt a logarlécen.

– Tizennyolc egész hétszer kettő, az annyi, mint harminchét egész négytized watt, vagyis kábé ötszázad lóerő. Nem valami sok. Többre számítottam.

– Ennyinek is kell lennie, kölyök. Ne feledd, hogy csak a látható fényt használjuk. A nap, mint látható fényforrás, hatásfoka körülbelül 15 százalék. A maradék 85 százalék az infravörös és az ultraibolya tartományba esik. Add csak ide azt a lőcsöt!

A lány odaadta neki a logarlécet.

– A nap körülbelül másfél lóerőt, azaz egy egész egynyolcad kilowattot szór szét négyzetyardonként a földfelszín napra merőleges részén. A légköri abszorpció miatt ez az érték kábé egyharmadával csökken még a Szaharában is. Marad tehát egy lóerő per négyzetyard. Minthogy a nap épphogy kelőben van még, a sugárzási teljesítmény nem lehet több egyharmad lóerő per négyzetyardnál. 15 százalékos hatásfokkal számolva ez kábé ötszázad lóerőt jelent. Éppannyit, amennyit mértünk. Semmi okod tehát a búslakodásra.

– Csakhogy én abban reménykedtem, hogy a tetőn összeszedett napenergia elég lesz az üzem működtetéséhez. De ha húsz négyzetyard kell egyetlen lóerőhöz, akkor hiába.

– Fel a fejjel, babaarcú! Olyan ernyőt fundáltunk ki, amelyik csak a látható fény hullámsávjában rezeg. Szerintem ki tudunk mi találni olyat is, amelyik az összes hullámhossznál rezgésbe jön. Márpedig akkor az összes ráeső fényenergiát fel fogja szippantani, hogy aztán villamos energia formájában adja ki magából. Ezzel a tetőfelülettel akár ezer lóerőt is nyerhetünk délidőben. Akkor pedig már csak akkumulátorokra lesz szükségünk, hogy félretehessük az energiát borúsabb napokra és az éjszakai műszakra.

A lány nagy, kék szeme a férfira villant:

– Archie, hogyhogy nem veti szét az a sok ész a fejedet?

 

Húsz perccel később a férfi már az íróasztalánál ült az előzetes számításokba mélyedve. Közben Mary Lou gyorsan összeütött egy reggelit.

– Hová dugtad azt a palackot, apafej? – szólt be a dolgozószobába.

– Nem való egy ilyen szép kislánynak italozással kezdenie a napot – pillantott fel a férfi.

– Mássz elő a csatornából, cimbora! Az a tervem, hogy brandy helyett whiskyvel változtatom lángoló crepes Suzette-té ezt a pár palacsintát.

– Hagyja a szakácsművészkedést, dr. Martin. Jó lesz az tisztán is. Vigyáznom kell magamra, hogy be tudjam fejezni a munkát.

A lány megfordult és a férfi elé lökte a serpenyőt.

– Kívánsága parancs, uram. Mindazonáltal az a véleményem, Archie, hogy nem vagy egyéb egy túliskolázott Neander-völgyinél, akinek fogalma sincs az élet magasabb értékeiről.

– Nem kívánok ezen vitatkozni, szőke szépség. Ellenben ide süss! Megvan a megoldás: egy ernyő, amelyik az egész tartományban hajlandó rezegni.

– Nem hülyéskedsz, Archie?

– Nem én, kölyök. Tulajdonképpen már a korábbi kísérleteink magukban hordozták a lehetőségét, de mi annyira azon voltunk, hogy egy olyan ernyőt készítsünk, amelyik nem sugároz összevissza, hogy a végén elsiklottunk mellette. És valami más is felötlött bennem!

– Mondd el a maminak!

– Éppolyan egyszerű volna infravörösben sugárzó ernyőt gyártani, mint hideg fényűt. Kapiskálod már? Fűtőelemekről beszélek: olyan méretben és alakban, amilyenben akarod, s mindezt kis felületi teljesítménnyel és ennek megfelelően viszonylag alacsony hőmérséklettel, úgyhogy tűzveszélyt sem jelent, és a gyereket sem kell félteni tőle. Az az érzésem, hogy egy ilyen ernyő, ad egy – jelezte az ujjával – csaknem 100 százalékos hatékonysággal fogja elnyelni a nap energiáját; ad kettő: ha kell, hideg fényt ad; ad három: ha úgy tetszik, hőt ad le; és végül, ad négy: ha akarom, villamos energiát. Ha sorba kapcsoljuk őket, akkora feszültséget kapunk, amekkora csak kell, ha pedig párhuzamosan kötjük őket, akármekkora áramerősséget elő tudunk velük állítani. És az áram maga teljesen ingyen van, csak a berendezés kerül pénzbe.

A lány másodpercekig szótlanul nézett, mielőtt megszólalt.

– És ez az egész azzal kezdődött, hogy olcsóbb világítást szerettünk volna. Na, gyere reggelizni, Steinmetz. Egy férfinak ennie kell, különben nem megy a munka.

Némán ettek, mindkettőjüket lefoglalta a saját gondolata. Végül Douglas törte meg a csendet.

– Mary Lou, fel tudod fogni, milyen nagy horderejű ez a dolog?

– Éppen azon gondolkodtam.

– Hatalmas dolog ez. Hihetetlen teljesítményekről van szó! A nap több mint kétszázharmincbillió lóerővel árasztja el a földet minden pillanatban, és szinte semmit sem használunk fel belőle.

– Tényleg ekkora a sugárzási teljesítmény?

– Magam sem mertem hinni a számításaimnak, de aztán utánanéztem Richardson Csillagászatában. Hihetetlen, de egy-egy városi háztömbön belül több mint húszezer lóerőt lehetne összegyűjteni. Tudod, mit jelent ez? Ingyen áramot! Bőséget mindenki számára! Ez a legnagyszerűbb felfedezés a gőzgép óta.

Hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy a lány arca elfelhősödik.

– Mi a baj, kölyök? Nem értesz egyet velem?

A lány egy darabig elgondolkodva babrálta a villáját, s csak aztán válaszolt.

– Dehogynem, Archie, igazad van. Én is épp ezen gondolkodtam. Decentralizált városok, munkakímélő gépek mindenki számára, luxus... Mindez lehetővé válik, csakhogy van egy olyan érzésem, hogy rengeteg gondnak nézünk elébe. Nem hallottál még a Kárrendezés Kft.-ről?

– Mi az? Valami biztosítási konszern?

– Távolról sem! Nem ártana, ha mást is olvasnál időnként, nemcsak a Physical Review-t Mondjuk, George Bemard Shaw-t. Ha jól emlékszem, a Vissza Matuzsálemhez előszavában szerepel ez az ironikus kifejezés. A monopóliumok közös törekvésére utal, hogy elfojtsanak minden fejlődést, ami az osztalékaikat fenyegeti. Mert te az egész ipari felállást fenyegeted, fiam, és már azzal is veszélynek teszed ki magad, hogy itt üldögélsz. Mit gondolsz, hová tűnt az atomenergia?

A férfi hátratolta a székét.

– Nyugodj meg. Fáradt vagy és ideges. Az ipar szívesen látja a találmányokat. Gondold meg: minden nagy cégnek megvan a maga kutatási részlege. Az ország legjobb koponyái dolgoznak nekik. Teljes gőzzel kutatják a magfizika lehetőségeit.

– Persze. Megszerzik a legragyogóbb ifjú feltalálókat. Mert ezáltal a markukban tarthatják őket. A találmány ugyanis a cég tulajdonát képezi, és csak abból lesz valami, ami megfelel az érdekeinek. A többi a fiókba vándorol. Csakugyan azt képzeled, hogy megengedik, hogy egy magadfajta szabadúszó meghiúsítsa a dollármilliárdokra rúgó beruházásaikat?

A férfi elkomorodott, de aztán kisimultak a vonásai.

– Ne viccelj már, kölyök! – nevette el magát. – Nem olyan komoly ez az ügy!

– Csak azt hiszed. Hallottál az acetát műselyemről? Valószínűleg nem. Ez egyfajta szintetikus szövetanyag, ami a pamutvásznat helyettesíti. Csak tartósabb és mosható, és mindössze negyven cent yardja, miközben a pamutvászon négyszer annyiba kerül. Kivonták a forgalomból.

– Vagy nézzük a borotvapengéket. A bátyám vett egyet öt éve, és még azóta is jó. Most is azt használja, de ha egyszer elveszíti, veheti a régi fajtát. Felhagytak a gyártásával.

– Hallottál azokról a fickókról, akik kitaláltak valami üzemanyagot, ami jobb és olcsóbb a benzinnél? Néhány éve felbukkant egy ilyen pasi, és tartott egy bemutatót. Pár héttel később megfulladt úszás közben. Nem állítom, hogy meggyilkolták, de átkozottul furcsa, hogy azóta sem jöttek rá, mi volt az az anyag.

– Erről jut eszembe, hogy egyszer olvastam egy cikket a Los Angeles Daily Newsban. Egy tag vásárolt valami behemót szériakocsit San Diegóban, feltankolta, és elhajtott vele Los Angelesbe. A kocsi mindössze két gallont fogyasztott. Aztán elment Aguascalientesbe, onnan vissza San Diegóba, s mindezt három gallon benzinnel. Úgy egy hétre rá felkeresték az eladócégtől, és rávették, hogy cserélje ki a kocsit. Véletlenül olyat vitt el, amit nem szántak eladásra. Valami cseles karburátor volt benne.

– Hallottál olyan kocsiról, amelyik hetven mérföldet tesz meg egyetlen gallon benzinnel? Aligha. És nem is fogsz, ameddig a Kárrendezés Kft. osztja a lapokat. De a sztori teljesen hiteles, utánanézhetsz magad is.

– És persze köztudott, hogy a kocsikat nem építik tartósra. Az a cél, hogy tönkremenjenek, és az ember újat vegyen helyettük. Olyan hitvány kocsikat gyártanak, amilyent csak elbír a piac. A gőzhajók sokkal nagyobb strapának vannak kitéve, és mégis kitartanak vagy harminc évig. Douglas tréfásra vette a figurát.

– Hagyd a drámát, cukorfalat! Neked üldözési mániád van! Beszélgessünk inkább valami vidámabb dologról. Mondjuk, kettőnkről. Te például egész jó kávét főzöl. Mi volna, ha kiváltanánk a passzust az együttélésre?

A lány figyelmen kívül hagyta a kérdést.

– De tényleg, miért ne? Ifjú vagyok és egészséges. Rosszabbul is járhatnál!

– Archie, nem meséltem még neked a bennszülött főnökről, aki belém esett odalent Dél-Amerikában?

– Még nem. Mi van vele?

– El akart venni. Még azt is felajánlotta, hogy megöli mind a tizenhét hitvesét, és feltálalja őket az esküvői lakomán.

– Mi köze ennek az én házassági ajánlatomhoz?

– Hallgatnom kellett volna rá. Az ember lánya nem utasíthat vissza ilyen jó partit manapság!

 

Archie fel s alá járkált a laborban, és egyfolytában dohányzott. Mary Lou a laborasztalon gubbasztott, és aggódó tekintettel követte a lépteit. Amikor a férfi megállt, hogy új cigarettára gyújtson a régi csikkjéről, a lány megpróbálta magára vonni a figyelmet.

– Nos, Doktor Agy, milyennek látja a helyzetet?

A férfinak sikerült végre rágyújtania, de megégette a kezét. Halkan elkáromkodta magát, majd így válaszolt:

– Igazat szóltál, Kasszandra! Nem hittem volna, hogy ekkora pácba kerülünk. Azzal a kétülésessel kezdődött az egész, amit napelemről működtettünk. Leparkoltuk a járda mellé, és erre felgyújtották benzinnel. És ez még csak egy kis bosszúság volt. Hanem amikor nem voltam hajlandó eladni nekik, egyszerre mindenféle pört akasztottak a nyakunkba. Olyan tehetetlennek érzem magam, mint egy szaros gyerek!

– Nincsen semmi jogi alapjuk rá.

– Ezt én is tudom, csakhogy nekik tömérdek pénzük van, mi pedig csórók vagyunk.

Hónapokig folytathatják a pereskedést – talán évekig is –, márpedig mi nem húzzuk ki addig.

– Mi lesz? Elmész a találkozóra?

– Semmi kedvem. Megint le akarnak majd fizetni. És talán még meg is fenyegetnek a maguk finom módján. Elküldeném őket a fenébe, csak apát féltem. Már másodszor törtek be a házába. Túl öreg hozzá, hogy sokáig bírja az ilyesmit.

– Gondolom, az üzemi problémák is aggasztják.

– Hát persze. És tekintve, hogy mindez azóta van, hogy elkezdtük az ernyők sorozatgyártását, feltételezem, hogy ez is része a komédiának. Apának sohasem volt baja a munkásokkal. Kijött a szakszervezettel is, az embereit pedig családtagként kezelte. Nem csodálom, hogy aggasztja a dolog. Én is torkig vagyok vele, hogy akárhová megyek, folyton a nyomomban vannak. Rettentően idegesít.

Mary Lou füstfelhőt eresztett ki a száján.

– Az utóbbi hetekben engem is követtek.

– A pokolba is, Mary Lou! Ez aztán mindennek a teteje! Ma véget vetek ennek az egésznek.

– Eladod nekik?

– Nem.

A férfi az íróasztalhoz lépett, kihúzott egy oldalfiókot, kivett belőle egy 38-as automatát, és a zsebébe csúsztatta.

Mary Lou lepattant a laborasztalról, és Douglashoz sietett. Kezét nyugtatólag a férfi vállára helyezte. Az arca félelmet árult el.

– Archie?

– Igen, kölyök – válaszolta az gyengéden.

– Archie, ne hamarkodd el a dolgot. Nagyon jól tudod, hogy ha valami bajod esne, képtelen volnék kijönni egy normális férfival.

A férfi megsimogatta a lány haját.

– Ezek voltak, kicsim, a legszebb szavak, amit hetek óta hallottam.

Douglas délután egy körül ért vissza a találkozóról. Mary Lou a liftnél fogadta.

– Nos?

– Marad minden a régiben! Bátor fogadkozásaim ellenére semmire se jutottam.

– Megfenyegettek?

– Nem kimondottan. Csak megkérdezték, mekkora összegre szól az életbiztosításom.

– Mit feleltél?

– Semmit. A zsebkendőmért nyúltam, és látni engedtem nekik, hogy pisztoly van nálam. Gondoltam, ez talán elgondolkodtatja őket. Ezután a társalgás elakadt, és én eljöttem. Dorka kutyuskája, szokás szerint, hazáig kísért.

– Ugyanaz a gorilla, aki tegnap követett?

– Az, vagy az ikertestvére. Ámbár, ahogy jobban belegondolok, nem lehet ikre.

Szörnyethaltak volna egymás látványától szülés közben.

– Van benne valami. Ebédeltél már?

– Még nem. Menjünk le az üzemi ebédlőbe, és harapjunk valamit. Aggódni ráérünk azután is. Az ebédlőterem teljesen üres volt. Alig szóltak egymáshoz. Mary Lou kék szeme üres tekintettel meredt Douglas feje fölé. A második pohár kávé után átnyúlt az asztalon, és megfogta a férfi kezét.

– Archie, ismered azt az ősi kínai tanácsot, amelyik ifjú hölgyek viselkedését írja elő támadás esetére?

– Nem. Mi az?

– Egyetlen szó az egész: „Nyugi!” Ránk is ez vonatkozik.

– Kifejtenéd?

– Rávezetlek. Mért fenyegetnek minket?

– Van valamink, ami kell nekik.

– Szó sincs róla! Olyasmink van, amit el akarnak ásni, hogy senki más ne tudja megszerezni tőlünk. Ezért próbálnak minket megvásárolni vagy elijeszteni. Ha ezzel nem érnek célba, keményebb eszközökhöz fognak nyúlni. Veszélyt jelentesz számukra, s egyszersmind veszélyben vagy tőlük a titkod miatt. De mi van akkor, ha a titok többé nem titok? Ha mindenki tud róla?

– Akkor akadnának csak ki igazán!

– Na igen, de mit tennének? Semmit! Az iparmágnások gyakorlatias emberek. Tíz centet sem költenek a zaklatásodra, ha semmi hasznuk sincs belőle.

– Ezek szerint...

– Áruld el a titkodat. Tárd fel a világ előtt, hogyan csinálod. Hadd gyártson mindenki áramfejlesztő vagy világító ernyőt, aki akar. A keverék hőkezelése olyan egyszerű, hogy akármelyik vegyészmérnök képes reprodukálni, ha elárulod neki, hogy kell. Legalább ezer olyan üzem van, amelyik azonnal hozzáláthat a gyártáshoz a jelenlegi felszerelésével, s mindezt a talpuk alatt lévő anyagokból.

– Az ég szerelmére, Mary Lou! De hiszen akkor mi is hoppon maradunk!

– Na, és mit veszítünk? Eddig néhány nyomorult ezrest kerestünk azzal, hogy az eljárást titkosan kezeltük. Ha közzé teszed, a szabadalom még mindig a tiéd! Köss ki magadnak egy minimális jogdíjat, olyan csekélyet, hogy senkinek se legyen érdemes aláajánlania. Teszem azt: tíz centet minden négyzetyardnyi legyártott ernyőfelület után. Az első évben több millió négyzetyardot fognak eladni, ami több százezer dollárt fog hozni neked, azután pedig hatalmas jövedelmet egész életeden át. Olyan laboratóriumot rendezel be belőle magadnak, amilyen nincs több az egész országban.

A férfi az asztalra csapta a szalvétáját.

– Kölyök, azt hiszem, igazad van!

– És ne feledd, mekkora szolgálatot teszel ezzel az országnak. Délnyugaton gomba módra fognak szaporodni az üzemek. És másutt is, ahol sok a napsütés. Ingyen energia! Te leszel az új felszabadító!

A férfi felkelt, a szeme ragyogott.

– Kölyök, megcsináljuk! Fél perc alatt tájékoztatom apát a döntésünkről, aztán irány a város!

 

Két órával később az ország valamennyi hírügynökségében ugyanazt a sztorit kopogták a telexek. Douglas ragaszkodott hozza, hogy a közlés tartalmazza a gyártás technikai részleteit is. Mire Mary Lou társaságában kisétált az Associated Press épületéből, már az utcán volt az első különkiadás:

 

„A LÁNGELME LÁNGLELKŰ FELAJÁNLÁSA:

INGYEN ENERGIA MINDENKINEK!”

 

Archie vett egy példányt, majd a nyomában lihegő izompacsirtához fordult.

– Figyelj csak, aranyapám! Nem kell többé hirdetőoszlopnak álcáznod magad. Volna egy feladatom a számodra – mondta az újságot átadva.

A melák vonakodva fogadta el az adományt. Hosszú és dicstelen pályafutása során egyszer sem fordult elő vele, hogy a követett egyén ilyen nagyvonalú gesztusban részesítette volna.

– Vidd el ezt az újságot a főnöködnek, és mondd meg neki, hogy Archie Douglas tisztelteti.

Mi az, még mindig itt vagy?! Szedd a lábad, mielőtt szétverem azt a dagadt fejed!

Miközben Archie a tömegben felszívódó férfi után nézett, Mary Lou finoman kézen fogta.

– Jobban érzed magad, fiacskám?

– Sokkal.

– Vége a gondjaidnak?

– Egyet kivéve.

Vállon ragadta a lányt, és maga felé fordította.

– Le kell zárnunk egy vitás ügyet. Gyere!

– Mi a fene ütött beléd, Archie?! Ereszd el a csuklómat!

– Nem én! Látod azt az épületet? Az ott a bíróság. A házasságkötést rögtön amellett az ablak mellett engedélyezik, ahol a kutyatartást.

– Nem megyek hozzád!

– Nem a fenét! Legalább egy tucatszor nálam éjszakáztál a laborban! Hírbe hoztál! Meg kell mentened a becsületemet! Ha nem, kiabálni fogok!

– Ez zsarolás!

A lány még akkor is húzatta magát, amikor beléptek az épületbe. Igaz, már nem olyan nagyon...

 

 

Nagy Sándor fordítása