REKVIEM

 

 

Szamoa egyik magas dombján síremlék áll, melynek kövére az alábbi sorokat faragták:

 

„A csillagos nagy ég alatt

áss sírt nekem, fektess hanyatt,

vígan leéltem napomat

s vígan fogadtam a halált.

 

Vésd sírkövemre, verse kész:

Itt nyugszom, ennyi az egész,

megérkezett a tengerész

és a vadász hazatalált.”

 

Ám e sorok ott állnak valahol másutt is – méghozzá egy sűrített levegős palackról leszakított és késsel a talajhoz szegezett csomagcímkére felfirkálva.

 

A vásár még vásári mértékkel mérve sem volt túl nagy mulatság. Az ügetőversenyek – bár több indulójukat is a halhatatlan Dán Patch vérvonalának őrzőjeként reklámozták – nem sok izgalommal kecsegtettek. A sátrak és a mutatványosbódék alig töltötték ki a cirkuszteret, és a kikiáltók is kedveszegettnek tűntek.

D. D. Harriman sofőrje semmi okát nem látta, hogy megálljának. Kansas Cityben igazgatói ülésre várták őket, pontosabban Harrimant; a sofőrt a Tizennyolcadik utca fekete népéhez köthető, személyes okok sarkallták sietségre. De a Főnök nemcsak hogy megállt itt, de még el is kuszáit valamerre.

Az ügetőpálya mögött jókora, körülkerített terület nyújtózott, amelynek vászonból ívesre feszített, fellobogózott kapujánál vörös és arany betűk hirdették:

 

Bejárat a HOLDRAKÉTÁHOZ!!!!

Nézze meg repülés közben!

Nyilvános bemutató felszállások

Naponta kétszer

UGYANEZT A TÍPUST használta az

Első ember a HOLDON!!!

ÖN is utazhat vele!! – 50 dollár

 

A bejárat közelében egy kilenc-tíz év körüli kisfiú téblábolt és bámulta a plakátokat.

– Meg akarod nézni az űrhajót, fiacskám?

A kisfiú szeme felragyogott.

– Hű, azt nagyon szeretném, uram!

– Jómagam is. Gyerünk!

Harriman egy dollárt fizetett a rózsaszín jegyekért, amelyek birtokában mindketten beléphettek az elzárt területre, és megtekinthették a rakétát. A kisfiú átvette a sajátját, és önfeledt, gyermeki rajongással előreszaladt. Harriman szemügyre vette a zömök, tojásdad hajótest ívelt vonalait: szakértő szeme felfedezte, hogy egyetlen sugárhajtóművel rendelkező, a dereka körül csökevényes vezérsíkokkal ellátott típus áll előtte. Szemüvege mögül a rikítóan piros géptörzsön aranyszínnel felfestett névre – Gondtalan – is vetett egy pillantást, aztán újabb negyed dollár lefizetése árán belépett a vezérlőkabinba.

Amikor szeme már hozzászokott a kémlelőnyílások erős sugárvédői által derengéssé szűrt fényhez, tekintetét jólesően pihentette meg a vezérlőpult félköríves műszerlapjain és alattuk sorakozó gombjain. A régről ismert s mélyen a lelkébe ivódott, imádott szerkentyűk mindegyike ott volt a helyén.

Csak bámulta a műszerfalat, és egész testét meleg elégedettség járta át. Ám ekkor belepett a pilóta, és megérintette a karját.

– Elnézést, uram, de elő kell készülnünk a startra.

– Hm, he? – riadt fel Harriman, aztán odanézett a hozzá szólóra. Jóvágású fickót látott: formás fej, erős váll, merész szem, élveteg száj, am határozott áll.

– Ó, bocsánat, kapitány.

– Semmi gond.

– Öö, ha kérhetem, kapitány úr, izé...

– McIntyre.

– McIntyre kapitány, utast is felvinne erre az útra? – hajolt feléje az öregember mohón.

– Nos, igen, ha akarja. Jöjjön velem!

A kapitány Harrimant egy IRODA feliratú bódéba vezette, amely a kapu közelében állt.

– Itt egy utas, akit meg kéne nézni, doki.

Harriman kissé riadtnak tűnt, de tűrte, hogy az orvos sztetoszkópjával végigpásztázza vézna mellkasát és karjára ráfeszítse a gumihevedert. Aztán az utóbbit is leoldotta, McIntyre-ra pillantott, és fejével nemet intett.

– Nem mehet, doki?

– Nem bizony, kapitány.

Harriman pillantása egyikük arcáról a másikéra rebbent.

– A ketyegőmnek semmi baja... ez csak egy kis szívdobogás.

Az orvos felvonta a szemöldökét.

– Igazan? De nem csak a szívéről van szó; a maga korában a csontjai már túl törékenyek ahhoz, hogy bevállaljon egy felszállást.

– Sajnálom, uram – tette hozzá a pilóta –, de a Bates megyei Vásárszövetség azért rendeli ki az orvost, hogy még véletlenül se vigyek fel olyan utast, akiben kárt tehet a gyorsulás.

Az öregember válla szánni valóan megroskadt.

– Sejthettem volna.

– Sajnálom, uram. – McIntyre sarkon fordult, és megindult kifelé, de Harriman utána sietett.

– Elnézést, kapitány...

– Igen?

– Meghívhatnám magát és az öö, mechanikusát vacsorára, a repülésük után?

A pilóta fürkész tekintetet vetett rá.

– Már miért ne? Köszönöm.

 

– McIntyre kapitány, én szinte fel se foghatom, hogyan mondhatott fel egy Föld-Hold járaton dolgozó pilóta.

Butler kisvárosa legjobb fogadójának külön étkezőjében meleg kétszersülttel körített sült csirke, háromcsillagos Hennessy és Corona-Corona szivarkészlet teremtett barátságos légkört három ember kötetlen beszélgetéséhez.

– Nos, úgy, hogy mar utáltam a melót.

– Ugyan, ne etessed mán ezzel, Mac! – szólt közbe McIntyre mechanikusa, miközben újabb adag konyakot töltött magának. – Tudod te rohadt jól, hogy a G szabály tett be neked!

A pilóta elkomorult.

– Na és akkor mi van, ha ittam párat? Azt még simán lerendezhettem volna! A fontoskodó szabályzatokkal, azokkal lett tele a tököm! És különben is, te mit pofázol, te csempész?

– Még jó, hogy csempésztem! Ki ne tette vóna, amikor azok a gyönyörű kavicsok csak arra várnak, hogy hazahozzák őket a Fődre? Egyszer egy akkora gyémántot találtam, mint a... De ha nem bukók le, ma este már Luna Cityben lennék, veled együtt, te szeszkazán... A srácok vennék nekünk a piákat, a csajok körbezsonganának...

A mechanikus az asztalra borult, és csendesen elsírta magát.

McIntyre megrázta.

– Be van rúgva.

– Hagyja csak! – fogta le a kezét Harriman. – Inkább azt mondja meg, tényleg örül, hogy otthagyta a repülést?

McIntyre az ajkába harapott.

– Nem, természetesen igaza van a srácnak. Ez a vásári repkedés egyáltalán nem akkora szám, mint amilyennek felfújják. Járjuk a Mississippi völgyét, elbohóckodunk minden porfészekben – aztán kempingekben alszunk és sarki dögevőkben kajálunk. Az esetek felében a seriff lefoglalja a hajót, a másik felében meg jön a Mittudoménmit Védő Társaság, és letiltatja a felszállásainkat. Nem űrpilótának való élet ez.

– Segítene magán, ha eljutna a Holdra?

– Nos... igen. A Föld-Hold járatra nem mehetnék vissza, de ha Luna Cityben lennék, akkor dolgozhatnék a Társaság ércszállítóin. Oda mindig kell pilóta, és nem nézik az ember előéletét. Ha nem keveredek zűrbe, akkor idővel talán még a repülőjáratra is visszavennének.

Harriman egy kanállal játszadozott, majd felpillantott.

– Érdekelné magukat, fiatalurakat, egy üzleti ajánlat?

– Esetleg. Mi lenne az?

– A Gondtalan a maguk hajója?

– Aha. Azaz, Charlie és én... szóval küzdünk már pár jelzáloggal a kicsikén. Miért?

– Kibérelném... hogy maga és Charlie elvigyenek engem a Holdra!

A mechanikus felegyenesedett ültében.

– Hallod mmibbesél, Mac? ’sztakarja, hogy a Holdra repüjjünk a vén teknővel!

McIntyre megrázta a fejét.

– Nem fog menni, Mister Harriman. Lestrapált, öreg hajó már ez, a szökési sebességhez szükséges üzemanyagra sem lehet átalakítani. Mi se szabványosat töltünk bele, csak benzint meg cseppfolyós levegőt. Charlie így is állandóan bütyköli, hogy egy szép napon fel ne robbanjon.

– Mondja, Mister Harriman – vágott közbe Charlie –, mér’ nem kér egy turistaengedélyt és megy fel a Társaság egyik hajójával?

– Nem, fiam – válaszolta az öregember –, azt nem tehetem. Maguk is tudják, hogy az ENSZ milyen feltételekkel adta meg a Társaságnak a holdi kitermelési monopóliumot: aki testileg alkalmatlan rá, az nem mehet az űrbe. A Társaság a sztratoszférán túlra utazó minden állampolgár biztonságáért és egészségéért teljes felelősséggel tartozik. A koncessziót hivatalosan is azért adták, hogy az űrutazások első pár évében minden felesleges emberveszteség elkerülhető legyen.

– És maga nem megy át az alkalmasságin?

Harriman megrázta a fejét.

– Hát akkor meg... a fenébe is, ha minket fel tudna bérelni, miért nem keni meg egy kicsit a Társaság dokijait? Mások is megcsinálták.

Harriman bánatosan elmosolyodott.

– Tudok róla, Charlie, de én nem csinálhatom. Ahhoz kicsit túl ismert vagyok: a teljes nevem Delos D. Harriman.

– Micsoda? Maga lenne az öreg Dédé? Aszencségit, de hát magáé a Társaság nagy része, t’onképpen maga a Társaság! Maga aztat kéne csinálhassa, amit akar, szabályok ide vagy oda!

– Sokan hiszik így, fiam, de ez tévedés. A gazdagok nem szabadabbak a szegényeknél, sőt kevésbé, sokkal kevésbé szabadok. Próbálkoztam már azzal, amit maga javasol, de a többi igazgató nem járult hozzá. Féltik a koncessziójukat. Jó sok, hm, politikai kapcsolati tőkéjükbe kerül, hogy fenntarthassák a jelenlegi állapotot.

– Najszen... Miccószehhez, Mac? Egy pasas tele lével, és nem kötheti arra, amire akarja.

McIntyre nem felelt, csak várta, hogy Harriman folytassa.

– Kapitány, ha lenne hajója, elvinne?

McIntyre megdörzsölte az állát.

– Ez törvényellenes.

– De megérné magának, garantálom.

– Há’ persze hogy elvinné magát, Mr. Harriman. Persze hogy elvinnéd, Mac. Luna City! Apám!

– Miért akar ennyire eljutni a Holdra, Mr. Harriman?

– Kapitány, egész életemben csak erre az egy dologra vágytam igazán, kisfiú korom óta. Nem tudom, képes leszek-e elmagyarázni maguknak. A rakétautazás maguknál már a gyerekkor része volt; pont úgy, ahogy nálam a repülés. Tudják, fiúk, én sokkal, legalább ötven évvel idősebb vagyok maguknál, és amikor én még kissrác voltam, senki el nem hitte volna, hogy valaha is ember lép a Holdra. Maguk viszont már a babaágyból is rakétákat láthattak, és még járni se kezdtek, amikor az elsők már elérték a Holdat. Az én gyerekkoromban a holdra szállásnak még az ötletét is kinevették. De én hittem benne. Hittem. Verne és Wells és Smith könyveit bújtam és hittem, hogy megtehetjük... s hogy meg is tesszük. Eltökéltem, hogy én is ott leszek majd azok közt, akik bekóborolják a Hold tájait, akik megpillantják a másik oldalát, és akik visszanézhetnek az égen úszó Földre. Sokáig még ebéd helyett is inkább az Amerikai Rakétatársaságra költöttem a pénzem. Hinni akartam, hogy az én hozzájárulásommal is mielőbb felvirradhat a Hold meghódításának napja. S mire felvirradt, megvénültem. Éltem eleget, tán még többet is, de addig nem halhatok meg (és nem is fogok!), amíg nem tettem a lábam a Holdra.

McIntyre felállt, és kezet nyújtott:

– Megvan hozzá a hajója, Mr. Harriman. És én fogom vezetni.

– Ez a beszéd, Mac! Montaménho’ eeviszi magát, Mr. Harriman.

 

Az északra, Kansas Citybe vezető félórás úton Harriman el-elbóbiskolt méla merengése közepette. Öreges, felszínes, nyugtalan szendergésén kósza álmokként lebbentek át hosszú életének felidézett eseményei. Mikor is volt az, amikor... ah, igen, 1910-ben... Tűnt, meleg tavaszi éjszakából fülébe visszacseng egy kisfiú hangja.

 

„Papa, az micsoda az ott?”

„Az a Halley-üstökös, fiam.”

„És honnan jött?”

„Azt én nem tudom, fiam. Valahonnan az ég végéből.”

„Deszéééép! Papa, hadd fogjam meg!”

„Azt sajnos nem lehet, fiam.”

 

„Delos, ezt most komolyan mondod, hogy a házra gyűjtött pénzünket beleölted abba a hülye rakétás cégbe?”

„Ugyan már, Charlotte! Ez nem hülyeség, hanem jó befektetés. Nemsokára mindenhol rakéták fognak repkedni, a hajók és vonatok meg mehetnek a múzeumba. Nézd csak meg, mit összeszedtek azok, akiknek volt esze Henry Fordba invesztálni.”

„Ezt már százszor mondtad.”

„Charlotte, eljön a nap, amikor az ember felszáll a Földről, és eljut a Holdra, sőt a többi bolygóra is!”

„Muszáj üvöltened?”

„Bocs, csak...”

„Máris hasogat a fejem. Ha jössz lefeküdni, kicsit csendesebben, ha kérhetlek.”

 

De Harriman nem ment lefeküdni: egész éjjel kint ült a verandán, az égen átvándorló teliholdat bámulva. Reggel majd persze meglakol érte, lesz része sértődött némaságban is, ám az éjszaka még az övé. Ebből nem enged: lemondott már szinte mindenről, de erről nem fog. Ezt az éjszakát hűséges barátjával töltötte, s mulattatta, hogy az égi arcon sehogy se tudta kivenni a Válságok Tengerének körvonalát. Kisfiúként még tisztán látta. Bizonyára új okuláréra lesz szüksége – hiába, a szakadatlan irodai munkanem tett jót a szemének.

De látnia sem kellett a holdbéli tájakat, anélkül is tudta mindről, hol húzódik: a Válságok, a Termékenység és a Nyugalom Tengere – ez mily kellemesen cseng! –, aztán a holdbéli Appenninek, Kárpátok és rejtélyes sugárkoszorúja közepén a vén Tycho.

Kétszáznegyvenezer mérföld: ez csak tíz Föld kerület. Ilyen semmi kis távot az emberiség bízvást átugorhat. Hiszen ő maga, ha a kezét kinyújtaná, meg is érinthetné a szilfák mögül idebiccentő, kerek arcot; ezt az érzést senki nem tudta kinevelni belőle.

 

„Fiam, szeretnék veled komolyan beszélni.”

„Igenis, mama.”

„Tudom, azt tervezted, hogy jövőre egyetemre mész...”

(Tervezte?! Ezzel kelt és feküdt: hogy Moulton professzor hallgatójaként tanulhasson a Chicagói Egyetemen, s onnan majd a Yerkes Obszervatóriumba kerülve, magának dr. Frostnak a keze alatt dolgozhasson.)

„...és én is bíztam benne, hogy megteheted. De most, hogy apád már nincs köztünk és a lányok is egyre nagyobbak, nem minden tervünk válhat valóra. Te mindig szófogadó és szorgos fiú voltál, tudom, hogy megérted ezt.”

„Megértem, mama.”

 

„SZENZÁCIÓ! A SZTRATOSZFÉRA-RAKÉTA ELJUTOTT PÁRIZSIG!”

 

„Rééészletek a rakétááááról!”

A bifokális szemüveget viselő emberke lecsapott az újságra, és visszaszáguldott az irodába.

„Ezt nézd meg, George!”

„He? Hmm, érdekes. Na és akkor mi van?”

„Hát nem érted? A következő lépés a Hold lesz!”

„Atyaég! Hogy te mekkora egy balfék vagy, Delos! Az a te bajod, hogy túl sokat olvasol azokból a szemétbe való magazinokból. A fiam is ilyet olvasott a múlt héten: Káprázatos Kalandok vagy mi volt a címe, de észrevettem, és alaposan megkapta a magáét. Ez neked is kijárt volna az öregeidtől.”

Harriman kihúzta sovány, középkorú testét:

„Akkor is eljutnak a Holdba!”

Társa felnevetett:

„Legyen, ahogy akarod! Ha a gyereknek a Hold kell, apuka majd lehozza neki, de te inkább a kedvezményeiddel és a jutalékaiddal törődj, azokban van a pénz.”

 

A nagy kocsi végigzúgott a Paseo főúton és befordult az Armour Boulevard sarkán. Az öreg Harriman álmában nyugtalanul fészkelődött s mormogott magában.

 

– De Mr. Harriman...

A jegyzetfüzetes fiatalember nem leplezte felindultságát. Az öregember felhorkant.

– Hallotta, mit mondtam: eladni az összesét! A lehető leghamarabb itt legyen készpénzben minden egyes részvényem!

A Spaceways, a Spaceways Ellátó Társaság, az Artemis Bányák, a Luna City Szabadidőközpont, az egész, mindenestül.

– Ettől meginog a piac. Az érdekeltségei nem realizálhatók teljes értékükön.

– Gondolja, hogy ezt nem tudom? Megengedhetem magamnak.

– És mi legyen a Richardson Obszervatórium és a Harriman Ösztöndíj számára lekötött részvényekkel?

– Ja, igen, azokat ne adja el! Hozzunk létre egy alapot; már rég meg kellett volna csinálni. Szóljon a Kamens gyereknek, hogy írja meg a papírokat, ő tudja, mi kell nekem.

A titkári panel felvillant:

– Az urak megérkeztek, Mr. Harriman.

– Küldje be őket! Ez minden, Ashley. Munkára!

A kifelé igyekvő Ashley mellett McIntvre és Charlie lépett a szobába. Harriman felkelt, és üdvözlésükre elébük sietett.

– Jöjjenek, fiúk, kerüljenek beljebb! De örülök maguknak! Üljenek csak le! Üljenek le, és vegyenek egy szivart!

– Részünkről az öröm, Mr. Harriman – válaszolta Charlie –, és azt is mondhatnánk, hogy most már mi szorulunk magára.

– Valami gond van, uraim? – rebbent Harriman pillantása egyik vendége arcáról a másikéra.

McIntyre átvette a szót:

– Fenntartja még a nekünk tett ajánlatát a munkára, Mr. Harriman?

– Hogy fenntartom-e? Hát persze hogy fenntartom! Csak nem akarnak visszatáncolni?

– Korántsem. Nagy szükségünk lett a munkára. A Gondtalan ugyanis épp az Osage folyó középén fekszik, befecskendezőig szétszakadt hajtóművel.

– Nagy ég! Maguknak nem esett bajuk?

– Megúsztuk pár ficammal és horzsolással. Kiugrottunk.

Charlie kuncogott:

– Én meg puszta foggal fogtam halat.

A házigazda és vendégei tüstént a lényegre tértek.

– Hajó kell nekünk, és azt maguk fogják megvenni. Én magam nem tehetem, mert a kollégáim rájönnének, mire készülök, és megakadályoznának benne. Adok rá pénzt, amennyi csak kell, maguk pedig mennek, és keresnek valami hajófélét, amelyet át lehet barkácsolni az úthoz. Hazudjanak össze egy hihető mesét; mondjuk azt, hogy sztratoszféra-jachtnak veszik holmi playboy számára, vagy hogy turistajáratot akarnak indítani az Északi- és a Déli-sark között, tökmindegy. A lényeg, senki ne sejtse, hogy majd űrutazásra alakítják át. Aztán, ha már a Közlekedési Minisztérium is kiadta rá a sztratoszféra-forgalmit, akkor maguk kihurcolkodnak a nyugati pusztákba – majd veszek arrafelé egy szép darab földet én meg később csatlakozom. Együtt felszereljük az űrhajtómű üzemanyagtartályait, átalakítjuk a befecskendezőket és az időzítőket, satöbbi, szóval felkészítjük az ugráshoz a kicsikét. Mit szólnak hozzá?

McIntyre habozni látszott.

– Sok munka lesz vele. Mit gondolsz, Charlie, át tudnád bütykölni hangár és műhelyek nélkül?

– Én? Ha nem leszel láb alatt, simán. Csak hozd a szerszámokat meg anyagokat, amiket kérek, és ne nagyon sürgess! Persze a hajó nem lesz csicsás....

– Senki nem kéri, hogy csicsás legyen. Olyan legyen, ami indításkor nem robban fel a kezem alatt. Az izotópos üzemanyaggal nem lehet viccelni.

– Nem fog felrobbanni, Mac.

– A Gondtalanról is ezt hitted.

– Ne már, Mac! Hát most mondja meg, Mr. Harriman... Az a gép egy roncs volt, tudtuk is róla. De most más lesz az ábra, ekkicsit rákőttünk és faszán megcsinájjuk. Nem igaz, Mr. Harriman?

Az öreg megveregette Charlie vállát.

– De még mennyire, Charlie. Lesz pénz, amennyit csak akarnak, ez lesz a legkisebb gondunk. Na és a fizetés meg a prémium, amiről beszéltem, megfelel? Nem akarok szűkmarkú lenni.

 

 

– ...amint azt Önök is tudják, ügyfeleim Mr. Harriman legközelebbi hozzátartozói, és teljes szívükből az ő javát keresik. Álláspontunk szerint az alperesnek az elmúlt hetekben tanúsított viselkedése, amint azt az itt beterjesztett bizonyítékok is alátámasztják, egyértelműen arra utal, hogy elméje, mely egykor beragyogta a pénzvilág egét, mára már erősen elaggott. Mindezek okán, legnagyobb sajnálatunkra azt kell kérelmeznünk, hogy a tisztelt bíróság Mr. Harrimant nyilvánítsa döntéshozatalra alkalmatlannak, s jelöljön ki gondnokot az ő, valamint örökösei és jogutódjai pénzügyi érdekeltségeinek védelmére.

Az ügyvéd, szónoklatával elégedetten, leült.

Ekkor Mr. Kamens emelkedett szólásra;

– Ha a tisztelt bíróságnak nincs ellenére, s ha nagyra becsült kollégám már befejezte, rámutatnék, hogy legutóbbi szavai lerántják a leplet imént kifejtett javaslatának lényegéről: „örökösei és jogutódjai pénzügyi érdekeltségei”. Napnál világosabb, hogy a kérelmezők meggyőződése szerint ügyfelemnek úgy kellene intéznie ügyeit, hogy unokahúgai, unokaöccsei, valamint gyermekeik egész életükben garantált, de meg nem érdemelt luxust élvezhessenek. Ügyfelem már megözvegyült, gyermekei nincsenek. Kétség sem férhet ahhoz, hogy nővéreit és azok gyermekeit már eddig is bőkezű támogatásban részesítette eme közeli s önmagukat fenntartani képtelen rokonokat, sőt évjáradékot is folyósított számukra. Ám ők most keselyűknél is alávalóbb módon, még halálát sem kivárva megfosztanák ügyfelemet attól, hogy élete néhány hátralevő évében gazdagságát kedvére élvezhesse. Igaz, túladott részvényein; de hát az csak nem meglepő, ha egy idős úr már a visszavonulásra készül? Az is igaz, hogy a felszámolás során érte némi árfolyamveszteség. „Minden csak annyit ér, amennyit a konyhára hoz”, ahogy mondani szokás. Ügyfelem visszavonult, és készpénzre tartott igényt. Ugyan mi ebben a különös? Kétségtelen, hogy lépéseit nem kívánta megvitatni az őt oly hőn szerető rokonságával. De kérdem én: minő törvény vagy elv írja elő, hogy bárki bármiről az unokaöccseivel egyeztessen? Mindezek alapján arra kérjük a tisztelt bíróságot, erősítse meg ügyfelemnek a saját tetszése és akarata szerinti ügyintézésre való jogát, a benyújtott keresetet utasítsa el, ezeket a kotnyeleskedőket pedig zavarja haza.

A bíró levette a szemüvegét, és elgondolkozva tisztogatni kezdte.

– Mr. Kamens, az egyén szabadságát a bíróság éppoly nagyra becsüli, mint ön, és biztosíthatom, hogy minden döntésünk kizárólag az ön ügyfele érdekében történik. Mindazonáltal az emberek rendszerint megöregszenek, a korral pedig a szellemi hanyatlás is gyakran együtt jár, és ilyen esetekben gondoskodni kell róluk. Az ügyet holnapra gondosan áttanulmányozom; a tárgyalást elnapolom.

 

A Kansas City Star hírei:

 

„ELTŰNT A KÜLÖNC MILLIOMOS!”

 

„...elnapolt meghallgatásán Harriman nem jelent meg. Hivatalosan megindított felkutatása eredménytelen, törzshelyein a jelentések szerint a tárgyalás előző napja óta nem láttak. Távolmaradása miatt a bíróság elrendelte elővezetését és...”

 

Még egy tánczenekar tüzes talpalávalója nyomán sem támad akkora étvágy, mint napszállatkor a sivatagban. Ezt Charlie is tanúsíthatta, aki egy karéj kenyérrel a sonkás barnamártas utolsó cseppjeit is befalta. Harriman mindkét fiatal társát megkínálta szivarral, és magának is kivett egyet.

– Az orvosom szerint ezektől a rudacskáktól kikészül a szívem – jegyezte meg, miközben rágyújtott –, de amióta a ranchon összetalálkoztunk, fiúk, annyival jobban érzem magam, hogy kezdek kételkedni a doki szavában.

Kékesszürke füstgomolyt fújt ki, majd folytatta:

– Azt hiszem, az ember egészsége nem annyira attól függ, hogy mit tesz, mint inkább attól, hogy akarja-e tenni egyáltalán. Én azt teszem, amit tenni akarok.

– Ennél többet az ember nem is várhat az élettől – helyeselt McIntyre.

– Hogy állunk a munkával, fiúk?

Charlie válaszolt először:

– Az én részem szépen alakul. Ma végeztünk az új üzemanyagtartály és a tápvezetékek második nyomáspróbájával. A földi tesztelésből már csak a kalibrációs menetek vannak hátra, és azok se tartanak sokáig. Alig négy óra kell hozzá, ha nem csúszik be semmi hiba. Nálad mi a helyzet, Mac?

McIntyre az ujjain számolva sorolni kezdte:

– Élelmiszer- és vízkészlet a fedélzeten. Három űrruha, plusz egy tartalék, és szervizkészlet. Mentőládák. A verda a sztratoszféra-utakhoz már minden szabványos holmival fel van szerelve. A legfrissebb holdkoordináta-számításokat még nem kaptuk meg.

– Mikor várhatók?

– Bármikor; már meg kellett volna érkezniük. Nem mintha számítana, mert az csak duma, hogy milyen nehéz innen elnavigálni a Holdig. Paraszt-vakítás. Ez nem olyan, mint a tengeri navigáció, hiszen a cél itt mindig látszik. Egy szextánssal meg egy jó radarral tetszés szerint bárhol leteszem a gépet a Holdon. Ehhez nekem nem kell évkönyveket meg csillagtáblázatokat bújnom, bőven elég az is, amit a relatív sebességekről tudok.

– Jó, jó, Kolumbusz Kristóf – intette le Charlie –, elhisszük, hogy egy jó kanállal még sötétben is beletalálsz a szádba. A lényeg, hogy részedről mehet a menet, ugye?

– Így igaz.

– Hát, ha így, akkó azokat a teszteket még ma éjjel lezavarhatom. Kezdek ideges lenni, mer eddig minden túl simán ment. Ha besegítesz, éjfélkó már mehetünk is szunyáni.

– Oké, csak még elszívom ezt a szivart.

Egy darabig mindannyian némán pöfékeltek, s azon tűnődtek, mit tartogat számukra az előttük álló út. Az agg Harriman igyekezett legyűrni izgalmát, amely élete álmának közeli megvalósulásával kecsegtető kilátások nyomán a hatalmába kerítette.

– Mr. Harriman...

– He? Mi az, Charlie?

– Hogyan gazdagszik meg az ember úgy, ahogy maga?

– Hogyan gazdagszik meg? Fogalmam sincs; én sose próbáltam meggazdagodni. Soha nem is akartam gazdag vagy ismert vagy ilyesmi lenni.

– Mi?

– Nem, én csak sokáig akartam élni és meglátni a dolgok eljövetelét. Nem számítottam egyedi esetnek, sokan voltunk hasonló srácok: rádióamatőrök, távcsőépítők, repülőgépet barkácsolók. Tudósklubokba jártunk, pincelaborokban kísérleteztünk, sci-fi-szövetségeket szerveztünk – a magunkféle fiúk több romantikát találtak az Electrical Experimenter bármely számában, mint Dumas összes műveiben. Horatio Alger regényeinek szegényből gazdaggá emelkedő gyerekhőseinek példáját sem akartuk követni, hanem űrhajókat akartunk építeni. És hát némelyikünknek sikerült is.

– Ejha! Ahogy eztet elmondja, öregúr, egész izgalmas lehetett.

– Az is volt, Charlie. Minden rosszal egyetemben ez egy csodálatos, romantikus évszázad volt, s évről évre csodásabba és izgalmasabbá vált. Nem, nem akartam meggazdagodni. Csak azt akartam, hogy megérhessem, amikor az ember a csillagokra tör, és azt, hogy Isten kegyelméből eljuthassak a Holdra.

Harriman szivarja egyhüvelyknyi fehér hamuját óvatosan egy csészealjra menekítette, majd hozzátette:

– Jó élet volt, nem panaszkodhatom.

McIntyre hátralökte a székét:

– Gyere, Charlie, ha kész vagy!

Mindnyájan felálltak. Harriman szólni kezdett volna, de a melléhez kapott, és arca holtra sápadt.

– Kapd el, Mac!

– Hol a gyógyszere?

– A mellényzsebében..

Egy pamlaghoz támogatták Harrimant, aztán a kis üvegkapszulát egy zsebkendőbe bugyolálva eltörték és az orra alá tartották. A kapszulából kiszabadult illóanyagtól az agg arca ismét halvány színt kapott. Az űrjárók megtették a csekély tőlük telhetőt, s várták, hogy Harriman visszanyerje öntudatát.

A kínos csendet Charlie törte meg:

– Mac, ez nem fog így menni.

– Miért nem?

– Mer ez gyilkosság. Már az indulásnál se fogja kibírni a gyorsulást.

– Tálán nem. De meg akarja csinálni, hallottad te is.

– Nem kéne hagynunk neki.

– Miért ne? Ha valaki igazán meg akar tenni valamit, akkor nem tilthatod meg neki, hogy az életével játsszon. És ez a rohadt, atyáskodó kormány se szólhat bele.

– Tökmindegy, nekem akkó se teccik az egész. Olyan rendes a kisöreg.

– Hát akkor mit akarsz vele csinálni? Visszaküldenéd Kansas Citybe, hogy azok a vén banyák diliházba csukathassák, amíg bele nem hal az elkeseredésbe?

– Nnnem... aztat nem akarnám.

– Menj ki, és rakd össze a cuccaidat a tesztekhez! Mindjárt jövök én is.

 

Másnap reggel a ranch kapuján széles kerekű sivatagi homokfutó gurult be, és lefékezett a ház előtt. A kocsiból határozott, de barátságos arcú, zömök férfi szállt ki, és megszólította a felé közelítő McIntyre-t:

– Maga James McIntyre?

– És ha az lennék?

– Én az itteni szövetségi seriff helyettese vagyok, és őrizetbe kell vennem magát.

– Mivel vádolnak?

– Az űrbiztonsági előírásokról szóló törvény megsértésével.

Charlie is odalépett hozzájuk:

– Mi van itten, Mac?

A seriffhelyettes nem engedte át a szót:

– Gondolom, maga Charles Cummings. Magát is be kell gyűjtenem, meg egy Harriman nevű pasast is. A bíróság pedig elrendelte az űrhajójuk hatósági zár alá vételét.

– Nincs űrhajónk.

– És abban a hodályban mit tartanak?

– Egy sztratoszféra-jachtot.

– Tényleg? Hát akkor azt veszem zár alá, amíg nem kerül egy űrhajó. Az a Harriman hol van?

– Odabe – mutatta meg engedelmesen Charlie, rá se hederítve McIntyre szúrós tekintetére.

A seriffhelyettes odafordította a fejét. Charlie hajszálpontosan állcsúcson találhatta, mert a törvény embere egyetlen hang nélkül roskadt össze. A mechanikus fölébe tornyosult, és sopánkodva megdörzsölte ökle bütykeit.

– A rohadt életbe! Eztet az ujjamat még base-ballban, shortstoposként törtem el, és folyton ezt ütöm be mindenbe!

– Vidd az öregurat a kabinba – vágta el Mac a panaszkodást és kösd be az ülésébe!

– Egenis, kapitány!

 

Egy traktorral elővontatták a hajót a hangárból, aztán nekivágtak a kopár síkságnak, megfelelő helyet kerestek a felszálláshoz. Mindketten bemásztak a kabinba; a jobb oldali pilótaülés ablakán át McIntyre észrevette a seriffhelyettest, aki vigasztalhatatlanul bámult utánuk.

A pilóta becsatolta biztonsági övét, megigazította rögzítőhámját, és beleszólt a gépterem szócsövébe;

– Minden kész, Charlie?

– Minden kész, kapitány. De meg nem szállhatsz fel, Mac, a hajónak nincs neve!

– Most nincs időnk a babonáidra!

Ekkor meghallották Harriman reszketeg hangját:

– Legyen a neve Holdkóros... Ez az egyetlen jó név neki!

McIntyre az ülés párnázatának támasztotta a fejét, gyors egymásutánban megnyomott két, maid további három gombot, és a Holdkóros elrugaszkodott a földtől.

 

– Hogy van, öregúr?

Charlie aggódva fürkészte a vénember arcát. Harriman megnyalta a szája szélét, és erejét összeszedve válaszolt:

– Remekül, fiam, soha jobban.

– A gyorsuláson már túl vagyunk, innéttől könnyebb lesz. Kicsatolom magát, és kicsit kinyújtózhat, de szerintem jobban tenné, ha nem mászkána el.

Charlie matatni kezdett a hevedercsatokkal. Harriman száján elfojtott nyögés csúszott ki.

– Mi az, öregúr?

– Semmi, semmi. Az a felem kicsit érzékenyebb. Csak óvatosan!

Charlie a szerelők gyakorlott, finom érintésével végigfuttatta ujjait az agg oldalán.

– Engem nem tud átverni, öregúr. De amíg le nem szállunk, nem sokat tehetek.

– Charlie...

– Na, öregúr?

– Nem mehetnék oda az egyik ablakhoz? Látni akarom a Földet.

– Még nem látszik semmi, mer takarja a hajó. Amint elfordultunk vele, odaviszem magát. Tudja, mit? Adok magának egy altatót, és felköltöm, ha mán ottan tartunk.

– Azt ne!

– Tessék?

– Ébren maradok.

– Ahogy gondolja, öregúr.

Charlie majom módjára átmászott a hajó orrába, és megkapaszkodott a pilótaülés felfüggesztő forgószerkezetében. McIntyre kérdő pillantást vetett rá.

– Hát, a tata élni él – tájékoztatta Charlie de rossz bőrbe van.

– Mennyire rosszban? Mi baja?

– Sorozatos bordatörés, ez mán biztos, és még ki tudja, mi minden. Nem venném fixre, hogy kibírja az utat, Mac. A szíve is összevissza kalimpált.

– Ki fogja bírni, Charlie. Erős pasas.

– Erős? Hiszen vézna, mint egy cinege!

– Nem úgy értem. Ott belül, ahol számít, ott erős.

– Lehet, de akkó is baromi finoman kell letenned a hajót, ha teljes létszámban akarunk landolni.

– Finoman csinálom majd. Teszek egy teljes kört a Hold körül, és evolvens pályán szállók le. Asszem van elég üzemanyagunk.

 

Most már körpályán keringtek; miután McIntyre megfordult a hajóval, Charlie hátrament, kioldotta az ülést, majd Harrimant azzal együtt az egyik oldalablakhoz terelte. A pilóta a haránttengely körül megpördítve farral a Nap felé állította a Holdkórost, majd az ellentétes irányú manőverező rakéták rövid fuvallatával lassú, hossztengely körüli forgásba hozta. A forgás nyomán a hajóban gyenge mesterséges gravitáció ébredt. A siklórepülés súlytalanságában a vénember a szabadesés jellegzetes, kóvályító hatása alá került, márpedig a pilóta szerette volna utasát minél jobban megkímélni a kellemetlenségektől.

Harriman azonban mit sem törődött gyomra háborgásával, amikor ott volt előtte mindaz, amit már oly sokszor elképzelt.

A Hold fenségesen úszott el a kémlelőablak előtt. Harriman most először látta ilyen hatalmasnak; felszínén kristálytisztán rajzolódtak ki az ismerős formák. A pályáján lassan araszoló hajóról kémlelve, Harriman megpillantotta a Hold mögül méltóságteljes másik holdként előbukkanó Földet. A bolygó jóval testesebb volt a lakói által lentről megfigyelhető Holdnál, s úgy tetszett, dúsabb, érzékibb szépségét ezüstös kísérője meg sem közelíthetné soha. Az atlanti partvidéken alkonyodon: az árnyék szegélye már lenyeste Észak-Amerika partvonalát, átszelte Kubát és nyugati partjai kivételével egész Dél-Amerikát sötétségbe vonta. Harriman szeme élvezettel itta be a Csendes-óceán telt kékjét, végigsimított a földrészek zöld-barna puhaságán, s megcsodálta a sarkok jegének kékesfehér hidegét. Kanadát és az északi államokat a kontinensen épp szétterjedő, alacsony nyomású, roppant légtömeg felhőzete takarta el, amely még a sarki jégnél is káprázatosabb fehér csillogással bűvölte el a megfigyelőt.

A tovaszálló hajó ablakának keretéből lassacskán kicsúszott a Föld, s az igazi, tökéletesen fekete ég hátterén feltűntek a régről ismert, de élesen, fényesebben és rezzenéstelenül ragyogó csillagok. Aztán Harriman látómezejébe ismét bekúszott a gondolatait magához ragadó Hold.

Az öregembert olyan békés boldogság töltötte el, amilyen még egy hosszú élet során is csak keveseknek adatik. Úgy érezte, eggyé vált mindenkivel, aki a történelemben valaha is vágyón feltekintett a csillagokra.

Teltek-múltak a hosszú órák, s Harriman csak szemlélődött, el-elbóbiskolt és álmodott. Egyszer még mélyen el is aludt, vagy talán el is alélhatott, mert arra riadt, hogy mintha felesége, Charlotte kiáltozna neki.

„Delos”, szólította a hang, „Delos! Gyere be onnan! Halálra fázol azon az éjjeli levegőn!”

Szegény Charlotte! Gondos, igazi jó feleség volt. Harriman biztosra vette, nejét a halálos ágyán is egyedül az a félelem aggasztotta, hogy megözvegyülő férje nem tud majd kellően gondoskodni magáról. Hogy a férfi álmán és vágyán nem osztozott vele, az nem Charlotte hibája volt.

  

Charlie úgy rögzítette az ülést, hogy Harriman a jobb oldali kémlelőablakból figyelhette, amint hajójuk megkerüli a Hold túlsó oldalát. Az agg utazó boldog nosztalgiával vette sorra a táj sok ezer fényképről ismerős részleteit. A Föld felőli oldalra visszaérve, McIntyre a hajóval lassú ereszkedő pályára állt, s előkészült a leszálláshoz a Termékenység Tengerétől keletre, Luna Citytől tízmérföldnyire.

A landolás egészében véve lehetett volna rosszabb is. McIntyre lentről nem kapott repülésirányítást, és másodpilótája se volt, aki szemmel tarthatta volna helyette a radart. Nagyon óvatosan akart leszállni. Az igyekvés izgalmában jó harminc mérfölddel elvétette a célt, de józan higgadtsággal tett meg minden tőle telhetőt, ám az új helyen a megérkezés döccenősre sikerült. Amint már a talajon álltak és a holdpor is leülepedett körülöttük, Charlie felmászott a pilótafülkébe.

– Jól van az utasunk? – érdeklődött Mac.

– Megnézem, de nem mernék rá fogadni. Ez a landolás szar lett, Mac.

– Az, a rosseb enné meg. Pedig vigyáztam, amennyire csak bírtam.

– Tudom, hogy vigyáztál, kapitány. Ne edd magad!

Utasuk azonban élt és öntudatán volt, noha vérzett az orra és rózsaszín habcseppek ültek az ajkán. Erőtlenül próbált kikászálódni ülésének gubójából; társai együttes erővel kisegítették belőle.

– Hol vannak az űrruhák? – tudakolta Harriman első szavával.

– Nyugalom, Mr. Harriman. Még nem mehet ki oda; előbb el kell látnunk a sebeit.

– Ide azzal az űrruhával! A sebkötözés ráér!

A két űrjáró némán engedelmeskedett. Harriman bal lába gyakorlatilag használhatatlanná vált, így két oldalról kellett végigtámogatniuk a zsilipen. De ez nem volt nehéz: amúgy is madárcsontú megbízójuk a holdi gravitáción még tíz kilót sem nyomott. A hajótól alig ötven méterre akadt egy hely a nézelődéshez, ahol fejét egy salaktömbnek támasztva, leültethették Harrimant.

McIntyre sisakjával az öregemberéhez hajolt:

– Csak élvezze a panorámát, mi addig összepakolunk az útra. A város ide csak egy macskaugrás, negyven mérföld, szóval elő kell szednünk a tartalék légpalackokat, ételt meg mindent. Sietünk vissza.

Harriman szótlanul biccentett, és meglepő erővel megszorította társai űrkesztyűs kezét.

Elüldögélt ott, nagy nyugalomban; simogatta a Hold talaját s furán könnyednek érezte a felszínnek nyomódó testét. Lelke békét lelt végre-valahára, fajdalmai elenyésztek, s ott lehetett, ahová mindig is húzta a szíve – vágya beteljesült.

A nyugati láthatár felett hatalmas zöldeskék holdként függött az utolsó negyedébe lépő Föld. Feje felett, a csillagpettyes fekete égből ontotta fényét a Nap. S alatta a Hold, az igazi Hold pora. Ott volt a Holdon!

Hátradőlt. A megelégedés ömlő-emelkedő áradatként borította el, s átjárta egész lényét.

Figyelme futólag elkalandozott, s újfent úgy vélte, nevén szólítják. „Micsoda bolondság”, gondolta, „öregszem... kószál az eszem.”

A hajókabinban Charlie és Mac felszerelte a vállra vehető jármokat egy hordágyra.

– Így jó lesz – állapította meg a pilóta –, és ideje felrázni az öregurat. Indulnunk kéne.

– Megyek érte – felelte Charlie –, alig van súlya, csak felkapom, és hozom.

A mechanikus tovább maradt, mint McIntyre számította, és egyedül tért vissza. A várakozó Mac már épp a zsilipajtót készült becsukni; feléje kapta sisakos fejét:

– Baj van?

– Hagyd a hordágyat, kapitány! Nem lesz rá szükségünk.

Majd hozzátette:

– Komolyan beszélek. Az öregúrnak vége. Megtettem, amit kellett.

McIntyre egy szót sem szólt, csak lehajolt, és felkapta a holdporos terepre tervezett, széles síléceket. Charlie követte a példáját. Aztán vállukra kanyarították a tartalék légpalackokat, és kileptek a zsilipen.

A külső zsilipajtót nyitva hagyták maguk mögött.

 

 

Ajkay Örkény fordítása