ÉLETVONAL

 

 

Az elnök hangos kopogtatással kért csendet. A zúgolódás és füttyögés lassanként elhalt, annak köszönhetően, hogy néhány önkéntes rendcsinálónak sikerült rábírnia a forrófejűeket, hogy üljenek végre le. Úgy tűnt, hogy az előadó, aki az elnök melletti szónoki emelvényen állt, észre sem veszi a zűrzavart. Gunyoros, enyhén pimasz arca rezzenéstelen volt. Az elnök az előadóhoz fordult és olyan hangon szólította meg, amelyen jól érződött az épphogy csak visszafojtott méreg és bosszúság.

– Dr. Pinero – a „doktor” alig hallatszott –, elnézést kell kérnem öntől a hozzászólását megzavaró illetlen kitörésekért. Meglep, hogy kollégáim képesek annyira megfeledkezni a tudományok művelőihez illő méltóságról, hogy félbeszakítják a szónokot, függetlenül – itt szünetet tartott és összeszorította ajkait – függetlenül az őket ért provokáció mértékétől.

– Pinero elmosolyodott, de úgy, hogy az már önmagában is nyílt sértés volt. Az elnök szemmel láthatóan türtőztette magát és folytatta. – Súlyt fektetek arra, hogy a program tisztességesen és rendben folyjon le. Fejezze be a mondanivalóját, dr. Pinero. Mindazonáltal, arra kell kérnem, hogy ne tegye türelmünket próbára olyan elméletekkel, amelyekről minden intelligens, művelt ember tudja, hogy tévesek. Kérem, szorítkozzon a felfedezésére – ha egyáltalán tett olyat.

Pinero kövér, fehér tenyerére támaszkodott, és így szólt: – Hogyan is ültethetnék az önök fejébe új ideákat, ha előtte nem törlöm ki belőle a téveszméket?

A hallgatóság felbolydult és morgolódni kezdett. Valaki elkiáltotta magát a terem hátsó végében: – Dobjuk ki a sarlatánt! Elegünk van belőle! – Az elnök kopogtatott a kalapácsával.

– Uraim! Kérem! – Aztán Pineróhoz fordult: – Figyelmeztetnem kell rá, hogy ön nem tagja ennek a testületnek, és hogy nem mi hívtuk ide.

Pinero szemöldöke megemelkedett. – Valóban? Én mintha emlékeznék egy meghívóra, amelyen az Akadémia fejléce volt.

Az elnök beharapta az alsó ajkát, mielőtt felelt volna.

– Valóban. Én magam írtam azt a meghívót. Ám az egyik igazgatósági tagunk kérte, aki finom, köztiszteletben álló úriember, ámde nem tudós, és nem akadémiai tag.

Pinero újra elővette irritáló mosolyát.

– Tényleg? Kitalálhattam volna. Az öreg Bidwellről van szó, ugye, az Általános Biztosítótól? És azt szeretné, hogy az idomított fókái leleplezzenek engem mint csalót, igaz? Mert ha én meg tudom jósolni, hogy mikor halnak meg az emberek, senki sem fogja megvenni a drágalátos kötvényeit. De, hogy tudnak leleplezni, ha meg sem hallgatnak? Még ha feltételezzük is, hogy van hozzá elég eszük, hogy megértsenek. Sakálokat küldött az oroszlán leteperésére...

Pinero hátat fordított a közönségnek. A tömeg morgása felerősödött és dühös színezetet vett. Az elnök hiába kiabált csendért. Ekkor szólásra emelkedett valaki az első sorban.

– Elnök úr!

Az elnök megragadta a lehetőséget:

– Uraim! – kiáltotta. – Dr. Van Rhein Smitté a szó. – Erre a háborgás elcsendesedett.

A doktor megköszörülte a torkát, végigsimította dús fehér haját, majd egyik kezét jól szabott nadrágjának zsebébe tette, éppúgy ahogy a jótékonysági esteken szokta.

– Elnök úr, akadémikus társaim, legyünk megértőek! Még egy gyilkosnak is joga van arra, hogy elmondja a magáét, mielőtt a törvény lesújt rá. Még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy az ítélet igazságos. Hát beérhetjük mi kevesebbel? Én megadok dr. Pinerónak minden figyelmet, ami megadható e tiszteletre méltó testület által egy kívülálló kollégának, habár – Pinero felé bólintott – nem ismerős számunkra az az egyetem, amely diplomát adományozott neki. Ha az, amit elmond, nem igaz, nem árthat nekünk. De ha igaz, jobb ha tudunk róla.

Kiforrott, iskolázott hangja megnyugtatóan, higgadtan zengett.

– Ha a kiváló doktor viselkedése kissé udvariatlannak tűnik számunkra, gondoljunk arra, hogy a doktor talán olyan helyről vagy rétegből származik, ahol nem annyira pedánsak az ilyen apróságokban. Barátaink és jótevőink arra kértek bennünket, hogy hallgassuk meg ezt a személyt és gondosan mérlegeljük az állításait. Tegyük ezt méltósággal és illőn.

Zajos taps közepette ült le annak tudatában, hogy tovább öregbítette szellemi vezetői hírnevét. Holnap az újságok újból megemlítik majd „Amerika” legmegnyerőbb egyetemi rektorának józan ítélőképességét és meggyőző egyéniségét. Mit lehet tudni? Lehet, hogy az öreg Bidwell mégis beváltja uszodaadományozással kapcsolatos reményeit.

Amikor a taps elült, az elnök, kezeit összekulcsolva kis gömbölyded pocakján, derűs arccal fordult a felfordulást kiváltó személy felé.

– Folytatná, dr. Pinero?

– Ugyan miért?

Az elnök megvonta a vállát. – Ön e célból jött ide.

Pinero felállt. – Igaz. Ez igaz. De vajon helyes volt-e, hogy eljöttem? Van itt olyan személy, aki elég nyitott ahhoz, hogy szembe tudjon nézni a csupasz tényekkel anélkül, hogy zavarba jönne? Nem hiszem. Még az a csodálatos úriember is, aki arra kérte önöket, hogy hallgassanak meg engem, ítélkezett felettem és elmarasztalt, ő rendet akar, nem igazságot. Tegyük fel, hogy az igazság szemben áll a renddel. Ezt vajon képes elfogadni? És önök? Azt hiszem, nem. Ám ha nem beszélek, értelemszerűen az önök nézete győz, és az utca kis embere azt fogja gondolni, hogy lelepleztek engem, Pinerót, mint tréfamestert és téveszmeterjesztőt. Ez nem illik a terveimbe. Beszélek hát.

– Megismétlem, hogy mi a felfedezésem. Egyszerű szavakkal élve, kidolgoztam egy elméletet, amelynek alapján meg tudom mondani, mennyi ideig él egy ember. Előre benyújthatom a számlát a Halál Angyala nevében. Meg tudom mondani, hogy mikor kopogtat majd ajtajukon a Végzet. Készülékemmel öt percen belül megmondom bármelyiküknek, hány homokszem maradt még életük homokórájában.

Pinero elhallgatott és keresztbe fonta karját. Egy percig senki nem beszélt. A hallgatóság nyugtalankodni kezdett. Végül az elnök lépett közbe.

– Még nem végzett, ugye, dr. Pinero?

– Mit mondhatnék még?

– Még nem mondta el, hogy működik a találmánya.

Pinero szemöldöke megemelkedett.

– Azt javasolja, hogy munkám gyümölcsét adjam oda a gyermekeknek, hogy kedvükre játszadozzanak vele. Ez veszélyes tudás, barátom. Megtartom annak az embernek, aki képes megérteni, vagyis magamnak – mondta, és megveregette a mellét.

– Honnan tudhatnánk, hogy az állításai mögött tényleg van valami?

– Nagyon egyszerű. Küldjenek egy bizottságot, hogy tekintse meg a bemutatómat. Ha a módszerem beválik, akkor jó, önök elfogadják, és ezt elmondják a nyilvánosságnak is. Ha nem válik be, akkor szégyenben maradok, és bocsánatot kérek. Én, Pinero, bocsánatot kérek! Egy vézna, hajlott hátú férfi állt fel a terem hátsó végében. Az elnök megadta neki a szót.

– Elnök úr, hogyan javasolhat a kiváló doktor komolyan egy ilyen bemutatót? Elvárná t ölünk, hogy húsz vagy harminc évet várjunk, amíg meghal valaki, és ő bebizonyíthatja az állítását? Pinero figyelmen kívül hagyta az elnököt és közvetlenül válaszolt a kérdésre:

– Áhh! Micsoda badarság! Annyira járatlan tán a statisztikában, hogy nem tudja, bármely nagyobb csoportban van legalább egy, aki a közeljövőben meg fog, halni? Ajánlok önöknek egy üzletet; mindenkit megvizsgálok, aki ebben a teremben tartózkodik, és megnevezem azt a személyt, aki két héten belül meghal. Napra és órára pontosan.

Felhevültén nézett körbe a teremben.

– Beleegyeznek?

Újabb méltóságteljes férfi állt fel feldúltan:

– Ami engem illet, nem támogathatok egy ilyen kísérletet. Mint orvos, sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy számos idősebb kollégánknál nyilvánvaló jelei mutatkoznak a komolyabb szívrendellenességnek. Ha dr. Pinero ismeri a szimptómákat, ami feltehetőleg így van, és áldozatát közülük választja ki, akkor szinte biztos, hogy az illető határidőn belül fog meghalni, akár működik a kiváló előadó tojásfőző órája, akár nem.

Más felszólaló is csatlakozott hozzá. – Dr. Shepardnek igaza van. Miért, vesztegetnénk időt vudu trükkökre? Meggyőződésem, hogy ez az ember, aki dr. Pinerónak nevezi magát, arra akarja felhasználni ezt a testületet, hogy tekintélyt szerezzen állításainak. Ha közreműködünk ebben a bohózatban, akkor a kezére játszunk. Nem tudom, hogy mi ebben a svindli, de holtbiztos, hogy sikerült valamiképpen kiötölnie, hogyan használhat fel minket ármánykodásának reklámozására. Elnök úr, indítványozom, hogy térjünk rá az előírás szerinti programunkra.

A javaslatot közfelkiáltással megszavazták, de Pinero nem ült le.

– Csendet! Csendet! – kiáltások közepette megrázta bozontos fejét, és így szólt:

– Barbárok! Félkegyelműek! Ostoba fajankók! A maguk fajtája akadályozott meg minden nagy felfedezést, mióta csak világ a világ. Az ilyen tudatlan csőcselék miatt forog Galilei a sírjában. Az a szarvasfoggal kuruzsló hájas együgyű ott lent, aki orvosnak nevezi magát! A vajákos jobb elnevezés lenne rá! Az a kis golyófejű tökmag pedig amott... Maga!

Filozófusnak titulálja magát, és tudós terminusokban fecseg életről és időről. Mit tudhat valamelyikre l is? Hogyan tanul, ha nem vizsgálja meg az igazságot, amikor alkalma adódik rá? Eh! – Rácsapott a pulpitusra. – Maguk ezt Tudományos Akadémiának hívják? Én inkább Temetkezési Vállalkozók Egyesületének nevezném, olyanok gyülekezetének, akik csupán abban érdekeltek, hogy erőszakos elődeik elméleteit őrizgessék.

Megállt, hogy levegőt vegyen, ám közben két bizottsági tag kézrefogta és kituszkolta az ajtón. A sajtóasztal mellől több riporter felugrott és Pinero nyomába eredt. Az elnök az ülést befejezettnek nyilvánította.

Az újságírók épp akkor érték utol Pinerót, amikor az kilépett a hátsó bejáraton. A doktor könnyedén, ruganyosan lépdelt, és egy kis dallamot fütyörészett. Nyoma sem volt annak a felháborodásnak, amit egy perce mutatott. Körülvették.

– Mit szólna egy interjúhoz, doki?

– Mi a véleménye a modern oktatásról?

– Jól odamondott nekik! Mit gondol, van élet a halál után?

– Vegye le a kalapját doki! Itt repül a kis madár!

Pinero rájuk vigyorgott.

– Egyszerre csak egy beszéljen, fiúk, és ne olyan gyorsan. Magam is újságíró voltam. Mi lenne, ha feljönnének hozzám, és beszélgetnénk erről egy kicsit?

Néhány perccel később már ülőhelyet kerestek maguknak Pinero lakószobájában és cigarettára gyújtottak.

Pinero derűsen nézett végig rajtuk.

– Mit kérnek, fiúk, Scotchot vagy Bourbont?

Amikor végzett a kínálással, rátért a lényegre.

– Na, fiúk, mit akarnak tudni?

– Vágjunk a közepébe, doki. Van valamije, vagy nincs?

– Minden kétséget kizárva, van, fiatal barátaim.

– Akkor mondja el nekünk, hogyan működik. Azzal, ahogy a profokat kezelte, nem megy semmire.

– De kérem, kedves barátaim. Ez az én találmányom. Szeretnék egy kis pénzt kihozni belőle. Azt akarják, hogy adjam ki az első embernek, aki szembe jön velem?

– Nézze, doki, valamit mondania kell, ha olvasni akar róla a reggeli újságokban. Mit használ? Kristálygömböt?

– Nem, nem egészen. Szeretnék látni a műszereimet?

– Hogyne. Azzal már megyünk valamire.

Pinero betessékelte őket a szomszédos szobába, és körbemutatott.

– Hát ez lenne az, fiúk.

A szemük elé táruló műszerhalmaz leginkább egy orvosi rendelő röntgenkészülékére emlékeztetett. Azon a nyilvánvaló tényen kívül, hogy elektromos energiával működik és hogy némelyik kijelző ismerős mennyiséget mutatott, első pillantásra nem derült ki, hogy mire való.

– Mi az alapelv, doki?

Pinero a száját biggyesztve eltűnődött.

– Bizonyára mindannyian ismerik azt a közhelyet, hogy az élet elektromos természetű. Nos, ez a közhely fabatkát se ér, de segít abban, hogy némi fogalmat alkossanak az alapelvről. Azt már szintén hallották, hogy az idő a negyedik dimenzió. Lehet hogy hisznek benne, lehet hogy nem. Olyan sokszor elhangzott már, hogy elkopott a jelentése. Egyszerű klisé lett, amivel a hatásvadász nagyokosok kápráztatják az együgyűeket. De én most azt akarom, hogy próbálják elképzelni és teljesen átélni.

Az egyik riporterhez lépett.

– Vegyük például önt. Rogersnek hívják, ugye? Nos, Rogers, ön egy négykiterjedésű tér-idő esemény. Nem egészen hat láb magas, körülbelül húsz hüvelyk széles és úgy tíz hüvelyk vastag. Ami az időt illeti, ez a tér-idő esemény mondjuk úgy 1916-ig nyúlik vissza, amelyből itt és most egy olyan, az idő-tengelyre merőleges metszetet látunk, amelynek vastagsága a jelen pillanattal mérhető. A messzi múltban egy savanykástejszagú bébi nyálazza össze reggelijével a partedlijét. A túlsó végén pedig, feltehetőleg 98 körül, egy öreg ember áll. Képzeljék el, hogy ez az általunk Rogernek nevezett tér-idő esemény rózsaszín féreg gyanánt húzódik végig az éveken, kezdve az anyaméhtől egészen a sírig. Túlnyúlik rajtunk, ám a jelen keresztmetszetében, mind egyedi, diszkrét test nyilvánul meg. De ez csak illúzió, mert évekre nyúló fizikai kontinuitással rendelkezik. Ami azt illeti, ez a fizikai kontinuitás az egész fajra áll, mert az egyes rózsaszínű férgek más rózsaszínű férgekről ágaznak le. Ily módon a faj olyan, mint a szőlő, melynek indái összefonódnak és hajtásokat növesztenek. Csak ha a szőlő keresztmetszetét vesszük, akkor eshetünk abba a téves hitbe, hogy a hajtások különálló egyedek.

Megállt egy pillanatra és végignézett a riporterek arcán. Egyikük, egy konok, nyakas pasas, megszólalt.

– Ez mind nagyon szép, Pinero, ha egyáltalán igaz; de mire jó?

Pinero megbocsátó mosollyal nézett rá.

– Türelem, barátom. Arra kértem önöket, hogy úgy gondoljanak az életre, mint az elektromosságra. Most gondolják azt, hogy a mi kis rózsaszínű férgünk egy elektromos vezető. Gondolom, hallottak már arról, hogy a mérnökök, bizonyos mérésekkel, meg tudják határozni azt a pontos helyet, ahol szakadás történt az Atlanti-óceán mélyén húzódó vezetékben, úgy, hogy közben el sem hagyják a szárazföldet. Én ugyanígy teszek a mi kis rózsaszín férgünkkel. Műszereimet ráállítom az ebben a szobában fellelhető keresztmetszetre, így meg tudom mondani, hogy hol jelentkezik törés, ami nem más, mint a halál bekövetkezésének ideje. Vagy, na úgy akarják, megfordíthatom a kapcsolatot és megmondhatom a születési időpontot. De az érdektelen; mert azt már ismerik.

A kétkedő riporter csúfondárosan felnevetett.

– Megfogtam, doki. Ha az, amit a fajról mondott, igaz, mármint, hogy az egy rózsaszín féregből álló szőlőtőke, akkor nem lehetséges a születés dátumának meghatározása, mert fajon belül folyamatos a születés. Az ön elektromos vezetője az anyákon keresztül visszanyúlik a legtávolabbi ősökig.

Pinero felragyogott.

– Ez igaz, és nagyon elmés, barátom. De túl messze ment a párhuzamban. Ez a mérés nem pont úgy történik, ahogy az elektromos vezetőknél szokásos. Bizonyos értelemben olyan ez, mintha egy folyosó hosszát a végéből visszaverődő visszhanggal mérnénk meg. Születéskor egy fajta kanyar jelentkezik a folyosóban és az emiatt keletkező visszhangot, egy arra alkalmas mércével, érzékelni tudom. Van azonban egy eset, amikor nem tudok határozott választ kapni; amikor egy nő gyermeket vár, nem tudom szétválasztani az ő életvonalát a még meg nem született gyermekétől.

– Lássuk, hogyan bizonyítja ezt.

– Rendben, kedves barátom. Lenne ön a próbaalany?

Valaki közbevágott.

– Na most megfogtak, Luke! Egyezz bele, vagy hallgass.

– Benne vagyok. Mit csináljak?

– Először is, írja le egy darab papírra, hogy mikor született, és adja oda valamelyik kollégájának.

Luke úgy tett. – Na és, most?

– Vegye le a felső ruházatát és lépjen rá erre a mérlegre. Most mondja meg nekem, hogy volt-e valamikor a jelenlegitől soványabb vagy kövérebb? Nos? Születésekor mennyit nyomott? Tíz fontot? Pompás, életerős fiúgyermek! Manapság már nem születnek ilyen nagyok.

– Minek ez a sok locsogás?

– Megpróbálom felbecsülni a mi kis rózsaszín férgünk átlagos keresztmetszetét, kedves Luke. Nos, leülne ide? Aztán tegye ezt az elektródát a szájába. Nem, nem fog fájni; a feszültség egész kicsi, kevesebb egy mikrovoltnál. De jó érintkezésre van szükség.

A doktor magára hagyta Luke-ot és a műszerei mögé lépett, ahol is egy burát eresztett a feje fölé, mielőtt a vezérléshez nyúlt volna. A kijelzők némelyik életre kelt, és a gépből mély zúgás áradt. Aztán abbamaradt, és a doktor előlépett rejtekhelyéről.

– Valamikor 1912 februárjában született. Kinél van a dátum?

A felvigyázó előszedte és kibontotta a papírt.

– 1912. február 22. – olvasta.

A bejelentést követő csendet a csoport szélén üldögélő riporter hangja törte meg.

– Doki, kaphatnék még egy italt?

A feszültség felengedett, és többen is megszólaltak.

– Rajtam is próbálja ki, doki!

– Először engem, doki; én árva vagyok, és tényleg szeretném tudni, mikor születtem.

– Mit szól hozzá, doki? Tegyen mindnyájunkon próbát!

Pinero mosolyogva egyezett bele, és mint valami ürge a lyukból, úgy dugdosta fejét ki-be a burába. Amikor mindnyájan ellenőrizték a doktor tudását, Luke törte meg a beálló csendet:

– Mi lenne, ha megmutatná, hogyan jósolja meg a halált.

– Hát, ha akarják! Ki próbálja meg?

Senki sem válaszolt. Többen közülük Luke felé böktek.

– Gyerünk, te nagyokos. Te kérted.

Luke hagyta, hogy beültessék a székbe. Pinero változtatott néhány kapcsolón, aztán bebújt a burába. Amikor a zümmögés abbamaradt, kezét dörzsölgetve lépett elő.

– Nos, ez az összes látnivaló, fiúk. Elég lesz egy sztorira?

– Hé, mi lesz a jóslattal? Megéri Luke a harmincat?

Luke Pineróra nézett.

– Nos, mi van? Mi a válasz?

Pinero sértődöttnek látszott.

– Uraim csalódtam önökben. Csak honorárium fejében adok ilyen információt. Mindamellett ez bizalmas szakmai információ. Soha nem mondom meg másnak, csak a kliensnek, aki felvilágosítást kért tőlem.

– Én nem bánom. Mondja csak meg neki.

– Nagyon sajnálom. Tényleg nem tehetem. Én csupán abba mentem bele, hogy megmutatom, hogyan csinálom, nem pedig abba, hogy megadom az eredményt.

Luke a, padlóra dobta a cigarettacsikkjét.

– Kacsa ez, fiúk. A hatás kedvéért bizonyára a város minden riporterének korát megnézte. De én nem veszem be, Pinero.

Pinero szomorúan nézett rá.

– Házas ön, barátom?

– Nem.

– Van valaki, akit el kell tartania? Vannak közeli rokonai?

– Nem, nincsenek. Mért, tán örökbe akar fogadni?

Pinero szomorúan rázta a fejét.

– Nagyon sajnálom, kedves Luke. ön még ma meghal.

 

„TUDOMÁNYOS TALÁLKOZÓ CSETEPATÉVAL”

„A TÖKFILKÓ TUDÓS JÓSLATOT MOND”

„A HALÁL MENETRENDSZERINT ÉRKEZIK”

„A DOKI A TOLLFORGATÓ HALÁLÁRA TIPPEL” „SZEMFÉNYVESZTÉS KIABÁLJÁK A TUDÓSFŐK”

 

„...Húsz perccel Pinero fura jóslata után Timonst – miközben munkahelyére, a Daily Herald szerkesztőségébe igyekezett a Broadwayn – halálra zúzta egy lezuhanó hirdetőtábla.”

 

„Dr. Pinero nem fűzött kommentárt az eseményhez, ám megerősítette a hírt, miszerint Timons halálát egy úgynevezett baronovitaméterrel jósolta meg. A rendőrfőnök, Roy...”

 

Netán aggasztja a JÖVŐ???

Ne szórja a pénzét jövendőmondókra!

Forduljon dr. Hugó Pinero bioszaktanácsadóhoz, aki csalhatatlan tudományos módszerével

segít önnek jövője megtervezésében!

Semmi hókuszpókusz! Semmi „spirituális” kinyilatkoztatás.

Téves jóslat esetén 10 000 $ kárpótlás.

Kérésre tájékoztatót küldünk.

HOMOKÓRA Inc.,

Majestic Bldg.,

Suite 700

(hirdetés)

 

Hatósági tanúsítvány

Az arra illetékes személynek, tisztelettel: Én, John Cabot Winthrop III ügyvéd, a Winthrop, Ditmars és Winthrop cég megbízottja, igazolom, hogy Hugó Pinero, aki ennek a városnak a lakója, átadott nekem tízezer USA dollárt, és arra utasított, hogy helyezzem letétbe egy általam kiválasztott banknál, a következő kezelési utasítás szerint:

A teljes letét haladéktalanul fizettessék ki kárpótlás gyanánt:

(1) vagy annak a személynek, aki Hugó Pinero és/vagy a Homokóra Inc. klienseként akár csak egy százalékkal is túllépte a Hugó Pinero által számára megjósolt élettartamot, (2) vagy a kliens megbízottjának, amennyiben a szóban forgó kliens nem élte meg ugyancsak egy százalékon belül a megjósolt időpontot, bármelyik eset következzék is be először (1) és (2) közül.

Továbbá igazolom, hogy ezt az összeget, a fentiek meghagyásával, a mai napon letétbe helyeztem a városunkban működő First National Bankban.

Aláírva és hitelesítve előttem,

1951. április 2-án.

Albert M. Swanson

Megyei és Állami Közjegyző

Megbízatásom 1951. június 17-ig érvényes.

 

– Szép jó estét minden kedves rádióhallhatónknak! Lássuk a híreket! Gyorshír! Hugó Pinero, az ismeretlenségből jött csodatévő, ezredszer is jósolt anélkül, hogy valaki igénybe vette volna azt a jutalmat, amelyet az őt tévedésen érő személynek ajánlott fel. Mivel kliensei közül tizenhármán már halottak, matematikailag igazolt, hogy Pinero forródrótos kapcsolatban áll a Nagy öreg Kaszással. Ami azt illeti, ez olyan hír, amiről jómagam nem akarok tudni addig, amíg be nem következik. Közkedvelt országos hírolvasójuk nem lesz Pinero próféta kliense... A bíró baritonja erőtlenül visszhangzott az áporodott levegőjű bírósági teremben.

– Kérem, Mr. Weems, térjünk vissza a tárgyra. A bíróság engedett annak a kérésének, hogy ideiglenes korlátozó rendeletet adjon ki, és most arra kér minket, hogy állandósítsuk azt. Cáfolatként dr. Pinero azt állítja, hogy ön nem indokolta meg a kérését, és azt követeli, hogy a határozatot függesszük fel, s ezzel kötelezzük megbízóját arra, hogy hagyjon fel a kísérletekkel, melyekkel akadályozni próbálja a dr. Pinero által „egyszerű törvényes üzlet”-nek nevezett tevékenységét. Mivel nincs jelen esküdtszék, kérem, mellőzze a retorikát, és közérthetően magyarázza el nekem, mért ne teljesítsem dr. Pinero kérését.

Mr. Weems idegesen fölrántotta az állát, amitől petyhüdt, szürke tokája magas, kemény gallérja fölé türemkedett, majd így folytatta:

– Hadd emlékeztessem a tiszteletre méltó bíróságot, hogy a nyilvánosságot képviselem...

– Egy pillanat. Úgy tudom, hogy ön az Általános Biztosítót képviseli.

– Formális értelemben igen, bíró úr. Tágabb értelemben viszont számos más nagy biztosító, vagyonkezelő és pénzügyi intézményt; valamint ezek részvényeseit és biztosítottjait, akik a polgárság javát adják. Ezen felül úgy érezzük, hogy az egész népesség érdekeit védjük; a szervezetleneket, a felszólamlásra képteleneket, vagyis a védteleneket.

– Azt hittem, hogy a tömegeket én képviselem – jegyezte meg a bíró szárazon. – Attól tartok, hogy csupán közvetlen megbízója képviselőjeként kell önre tekintenem. De csak folytassa; mi a tézise?

Az idősödő ügyvéd megpróbálta lenyelni ádámcsutkáját, aztán újra nekifogott:

– Bíró úr, véleményünk szerint két indok is felhozható a határozat állandósítása mellett, és mindkettő önmagában is elégséges. Először is, ez a személy jövendőmondással keresi a kenyerét, márpedig ez olyan foglalkozás, amely jog és törvény szerint tiltott. Dr. Pinero közönséges jós, semmirekellő sarlatán, aki hiszékeny emberek nyakán élősködik. Ám okosabb, mint az egyszerű cigány tenyérjósok, asztrológusok, és asztaltáncoltatók, így bizonyos értelemben sokkal veszélyesebb is azoknál. Hamisan hivatkozik a modern tudományos módszerekre, hogy kétes rangot kölcsönözzön bűvészkedésének. Jelen vannak a teremben a Tudományos Akadémia olyan vezető képviselői, akik szakértő módon tanúsíthatják dr. Pinero állításainak abszurditását.

– Másodszor, még ha e személy állításai igazak lennének is – tegyük fel ezt a merő képtelenséget – itt Mr. Weems engedélyezett magának egy aprócska mosolyt –, azt állítjuk, hogy tevékenysége általában véve ellenkezik a közösség érdekeivel, konkrétan pedig, törvénytelen módon ártalmas megbízóm érdekeire. Felkészültünk rá, hogy számos hivatalos bizonyítékát adjuk annak, hogy ez a személy olyan megállapításokat hozott vagy hozatott nyilvánosságra, amelyek arra ösztönzik az embereket, hogy – saját jólétük rovására és megbízóm pénzügyi károsodására – felmondják a felbecsülhetetlen értékű biztosítási szolgáltatásokat.

Pinero felemelkedett a helyérő l.

– Bíró úr, szólhatnék néhány szót?

– Miről?

– Azt hiszem le tudnám egyszerűsíteni a helyzetet, ha engedélyezne egy rövid elemzést.

– De bíró úr – vágott közbe Weems –, ez teljesen szabálytalan.

– Türelem, Mr. Weems. Az érdekei nem fognak csorbát szenvedni. Úgy tűnik számomra, hogy jobb megvilágításra és kevesebb szócséplésre van szükségünk a tárgyat illetően. Ha dr. Pinero le tudja rövidíteni a vizsgálatot azzal, hogy most szólal fel, hajlandó vagyok meghallgatni. Tessék, dr. Pinero.

– Köszönöm, bíró úr. Először nézzük Mr. Weems utolsó érvét. Kész vagyok beismerni, hogy nyilvánosságra hoztam bizonyos megállapodásokat, ahogy ő kifejezte az imént...

– Egy pillanat, doktor, ön azt kérte, hogy a saját ügyvéde lehessen. Biztos benne, hogy alkalmas az érdekei megvédésére?

– Vállalom a kockázatot, bíró úr. Amit az imént mondtam, arra könnyen talál bizonyítékot az ügyvéd úr.

– Nos, jó. Folytassa.

– Azt elismerem, hogy sokan megszüntették életbiztosítási kötvényüket a fentiek miatt, de próbálják csak kimutatni, hogy bárki, aki így tett, veszített akár egy fillért is. Az igaz, hogy az Általános Biztosító veszített ügyfeleket az én munkálkodásom miatt, de ez természetes következménye a felfedezésemnek. Kötvényeik ugyanis olyan elavultakká váltak ettől, mint az íj és a nyíl. Ha tevékenységemet korlátozzák, akkor ez alapján én, egy petróleumlámpagyár felállítása után, joggal kérhetném, hogy korlátozzák az Edisont és a General Electricet az izzólámpagyártásban.

– Beismerem, hogy üzleti alapon készítek jóslatokat az elhalálozás időpontjáról, de tagadom, hogy mágiát használok, legyen az fekete vagy fehér, vagy szivárványszínű. Ha a tudományos módszerrel történő jóslás illegális, akkor az Általános Biztosító matematikusai is vétkesek évek óta, mert megbecsülik annak pontos százalékát, hogy hányan fognak meghalni az adott évben egy-egy nagyobb csoportból. Én kicsiben jósolok; az Általános Biztosító nagyban. Ha az ő tevékenységük legális, hogy lehetne az enyém illegális?

– Nem vonom kétségbe, hogy lényegbevágó, tudok-e jósolni, vagy sem; és azt sem kétlem, hogy a Tudományos Akadémiát képviselő, szakértőknek titulált tanúk azt fogják állítani, hogy nem tudok. Csakhogy ők semmit sem tudnak a módszeremről, így hát nem adhatnak valós szakvéleményt róla...

– Egy pillanat, doktor. Mr. Weems, igaz az, hogy szakértő tanúi nem jártasak dr. Pinero elméletében és módszerében?

Mr. Weems zavartnak látszott. Ujjaival dobolt az asztalon, majd így szólt:

– Kaphatnék a bíróságtól pár perc türelmet?

– Természetesen.

Mr. Weems gyors megbeszélést tartott a csapatában, aztán az emelvény felé fordult.

– Lenne egy javaslatunk, bíró úr. Ha dr. Pinero kiáll és kifejti állítólagos módszerét, valamint annak kivitelezési módját, akkor e kiváló tudósok tanácsot tudnának adni a bíróságnak dr. Pinero állításainak értékéről.

A bíró kérdően nézett Pineróra, aki így felelt:

– Erre nem vagyok hajlandó. Függetlenül attól, hogy az eljárásom jó-e vagy sem, veszélyes lenne, ha ostobák és sarlatánok kezébe juttatnám – ekkor az első sorban ülő professzorok felé intett, elhallgatott, majd kenetteljesen elmosolyodott –, mint ahogy ezek az urak azt nagyon jól tudják. Mindazonáltal, nem szükséges ismerni egy eljárást ahhoz, hogy bebizonyítsuk működését. Szükséges-e megérteni a biológiai reprodukció bonyolult csodáját ahhoz, hogy tudjuk, hogyan kotlik tojásain a tyúk? Szükséges-e kioktatnom ezt az egész önkéntes szabadságharcos testületet ahhoz, hogy – kigyógyítva őket gyermekes babonaságukból – bebizonyítsam, a jóslataim helyesek? A tudományban két módszer létezik a vélemény kialakítására. Az egyik a tudományos módszer; a másik a skolasztikus. Az egyik tapasztalatból ítél, a másik vakon behódol a tekintélynek. A tudományos elme számára a gyakorlati bizonyíték a fontos, az elmélet pedig csupán kényelmes leírás, amit kihajíthat, ha többé nem illik a képbe. Az akadémiai elme számára azonban a tekintély jelent mindent, és a tényeket hajítják szemétre, ha azok nem illenek a tekintély által felállított elméletbe.

– Ez a szemlélet az – mármint hogy az akadémikus elmék osztrigaként tapadnak a megcáfolt elméletekhez –, ami meggátolt minden haladó felismerést a történelem folyamán. Én kész vagyok arra, hogy módszeremet gyakorlati próba elé állítsam, és – akárcsak Galilei egy másik bíróság előtt – állítom: „És mégis mozog!”

– Egyszer már felajánlottam egy ilyen próbát ugyanennek az önjelölt szakértőgárdának, de ők visszautasították. Megismétlem az ajánlatom; én, megmérem a Tudományos Akadémia tagjainak élethosszát, ők pedig kijelölnek egy bizottságot, amely elbírálja az eredményeket. Kétfajta lepecsételt borítékba helyezem el a mérések eredményét; az egyik típusú boríték külsején egy-egy név fog szerepelni, belül pedig az elhalálozás dátuma. A másik típusú borítékokba neveket, kívülre pedig dátumokat fogok helyezni. A bizottság rakja a borítékokat egy páncélszekrénybe, aztán időről időre jöjjenek össze, és nyissák fel az esedékes borítékokat. Ilyen nagyszámú embercsoportban úgy egy-két hetenként fordul elő elhalálozás – ha az Általános Biztosító szakemberei jól becsülték meg. Ily módon nagyon gyorsan összegyűlhetik az adatokat, amelyekkel letesztelhetik, hogy Pinero hazug-e vagy sem.

Megállt és kidüllesztette parányi mellét, amely így majdnem akkorára nőtt, mint apró, kerek pocakja. Ellenségesen végigmérte az izzadó ügyvédet.

– Nos?

A bíró megemelte szemöldökét, és kérdőn Mr. Weemsre nézett.

– Elfogadja?

– Bíró úr, én úgy gondolom, hogy ez az indítvány igencsak szokatlan...

A bíró közbevágott.

– Figyelmeztetem, hogy az ön rovására hozok ítéletet, ha nem fogadja el, vagy nem ajánl fel egy hasonlóan ésszerű módszert az igazság eldöntésére.

Weems kinyitotta a száját, de aztán meggondolta magát, s miután végigtanulmányozta a tudós tanúk arcát, az emelvény felé fordult.

– Elfogadjuk bíró úr.

– Nagyszerű. Egyeztessék a részleteket. Az ideiglenes korlátozást feloldom, és dr. Pinerót ezentúl nem háborgathatják üzleti tevékenységének végzésében. A korlátozás állandósításáról szóló döntést felfüggesztem, amíg a bizonyítékok begyűjtése folyik. Mielőtt befejeznénk ezt a témát, szeretnék megjegyzést fűzni a Mr. Weems által burkoltan előadott elméletről a kliensét ért veszteségeket illetően. Bizonyos csoportosulások tagjainak fejében gyökeret vert az a feltételezés, hogy ha egy ember vagy szervezet sok éven át nyereséget húzott a közösségből, akkor az államnak vagy a bíróságnak kötelessége, hogy a jövőben is garantálja ezt a profitot, a megváltozott körülmények ellenére és a közösség érdekeivel szemben is. Ezt a fura elméletet se a törvény, se a jog nem támogatja. Se magánszemélynek, se szervezetnek nincs joga arra, hogy a bíróság elé álljon és azt kérje, állítsuk meg a történelem kerekét, vagy fordítsuk vissza azt, saját haszna érdekében. Ez minden.

 

Bidwell bosszúsan felmordult:

– Weems, ha nem tud kitalálni valami okosat, akkor az Általános Biztosító kénytelen lesz új vezető ügyvéd után nézni. Már tíz hete, hogy elvesztette a pert, és ahhoz a kis görcshöz tonnaszámra dől a pénz. Jelen pillanatban minden biztosítótársaság a tönk szélén áll. Hoskin, milyen a veszteségi rátánk?

– Nehéz megmondani, Mr. Bodwell. Napról napra rosszabb. Ezen a héten tizenhárom nagy kötvényt fizettünk ki; mindet azóta kötötték, hogy Pinero munkához látott.

Egy cingár kis ember szólalt meg:

– Mi, az Egyesült Biztosítónál, nem fogadunk el egyetlenegy új folyamodványt sem, amíg le nem nyomoztuk, hogy konzultált-e Pineróval az ügyfél. Nem várhatnánk addig, amíg a tudósok kikészítik?

Bidwell felhorkant.

– Optimista őrült! Sosem fogják kikészíteni. Aldrich, hát nem tud szembenézni a ténnyel? Az a kis kövér hólyag tényleg tud; hogy miként, arról fogalmam sincs. Ez a küzdelem vérre megy. Ha várunk, akkor nekünk befellegzett.

Bedobta cigarettáját a hamutartóba és dühösen rágyújtott egy másikra.

– Tűnés innen kifelé, mindenki! Majd a magam módján intézem el. Maga is, Aldrich. Az Egyesült Biztosító várhat, de az Általános nem.

Weems aggódva köszörülte a torkát:

– Mr. Bidwell, bízom benne, hogy konzultálni fog velem, mielőtt bármi nagyobb taktikai lépésre szánná el magát.

Bidwell felhorkant. Erre mind kisomfordáltak. Amikor mindenki kint volt, és az ajtó bezárult, Bidwell lecsapott az interkomra.

– Oké; küldje be!

Az ajtó kinyílt; egy törékeny, jól öltözött férfi állt meg egy pillanatra a bejáratban. Kis, sötét szeme gyorsan felmérte a szobát, mielőtt belépett volna, aztán gyors, puha léptekkel Bidwellhez lépett. Színtelen, érzéketlen hangon szólalt meg. Arca – eleven, állatias szemét kivéve – rezzenéstelen maradt.

– Beszélni akart velem?

– Igen.

– Mi a feladat?

– Üljön le, és megbeszéljük.

Pinero belső irodája ajtajában fogadta a fiatal párt.

– Jöjjenek be, kedveseim, jöjjenek. Foglaljanak helyet. Érezzék magukat otthon. Nos, mondják el nekem, mit akarnak Pinerótól? Ilyen fiatal embereket biztos nem nyugtalanít a végső névsorolvasás?

A fiú kedves, fiatal arca enyhe zavart tükrözött.

– Nos, hát, dr. Pinero, a nevem Ed Hartley, ő pedig a feleségem, Betty. Nekünk lesz egy... vagyis hát, Betty gyermeket vár és...

Pinero nyájasan elmosolyodott.

– Értem. Meg szeretnék tudni, hogy mennyi ideig élnek, hogy a lehető legjobban gondoskodhassanak a gyermekről. Nagyon bölcsen teszik. Mind a ketten szeretnének jóslatot, vagy csak ön?

A lány válaszolt.

– Úgy gondoljuk, hogy mindketten.

Pinero rámosolygott.

– Helyes! Egyetértek. Az önnek szóló jóslat bizonyos technikai nehézségekbe ütközik jelen pillanatban, de tudok némi információval szolgálni. Később pedig többel is, miután megérkezett a gyermekük. Akkor most jöjjenek a laboratóriumomba, kedveseim, és nekilátunk.

Bekérte a nyilvántartási lapjukat, aztán bevezette őket a műszerszobába.

– Mrs. Hartley, először ön, legyen szíves. Kérem, fáradjon be a spanyolfal mögé, és vegye le a cipőjét meg a felső ruházatát. Ne feledje, öreg ember vagyok, akivel úgy beszélhet, akár egy orvossal.

Elfordult és igazított néhány apróságot a műszerein. Ed bólintott a feleségének, az a paraván mögé lépett, majd szinte azonnal előbukkant két aprócska selyem ruhadarabban. Pinero felnézett, és feltűnt neki a lány friss, fiatal szépsége és megindító bája.

– Erre, kedvesem. Először meg kell mérni a súlyát. Így. Most foglaljon helyet az emelvényen. Ez az elektróda a szájába kerül. Nem, Ed, nem szabad megérintenie, amíg az áramkörben van. Nem tart egy percig sem. Maradjanak csendben.

Bebújt a gépezet burája alá, és a kijelzők életre keltek. Pinero nemsokára zavart arckifejezéssel lépett elő.

– Ed, megérintette a feleségét?

– Nem, doktor. Pinero visszabújt, és most egy kicsit tovább maradt. Amikor másodjára is előjött, arra kérte a lányt, hogy lépjen le az emelvényről és öltözzön fel. A férjhez fordult.

– Ed, készüljön maga is.

– Mi lett Betty eredménye, doktor?

– Van egy kis probléma. Először szeretném önt is megvizsgálni.

Amikor a mérés leolvasása után előlépett, az arca még gondterheltebb volt, mint addig. Ed megkérdezte, hogy mi a baj. Pinero vállat vont és mosolyt erőltetett az arcára.

– Semmi, ami aggaszthatná, fiam. Egy kis technikai galiba, azt hiszem. De ma nem tudok jósolni maguknak. Át kell vizsgálnom a berendezést. Vissza tudnának jönni holnap?

– Igen, azt hiszem. Nagyon sajnálom, hogy elromlott a gépe. Remélem, nem komoly?

– Nem, nem, abban biztos vagyok. Átjönnének az irodámba egy kis beszélgetésre?

– Köszönjük, doktor. Nagyon kedves öntől.

– De, Ed, nekem találkozóm van Elennel.

Pinero minden rábeszélőképességét bevetette, hogy meggyőzze a lányt.

– Nem ajándékozna meg pár perccel, kedves ifjú hölgyem? öreg vagyok már, és szeretem a fiatalokból áradó életvidámságot. Nagyon kevés részem van benne. Kérem!

Finoman az irodája felé terelte, majd leültette őket. Aztán üdítőt és süteményt hozatott be, megkínálta őket cigarettával és maga is rágyújtott.

Negyven perccel később Ed elbűvölten figyelt, ám Betty láthatóan ideges és nyugtalan volt, miközben a doktor egy fiatalkori, Tierra del Fuegóban megesett kalandját fejtegette. Amikor a doktor megpihent, hogy rágyújtson egy újabb cigarettára, a lány felállt.

– Doktor, most már igazán mennünk kell. Nem hallgathatnánk meg a folytatást holnap?

– Holnap? Holnap arra már nem lesz idő.

– De ön most sem ér rá. A titkára már ötször csengetett.

– Nem szánna rám még néhány percet?

– Ma igazán nem lehet, doktor. Találkozóm van. Várnak rám.

– Semmiképp nem tudom meggyőzni?

– Attól tartok, hogy nem. Gyere, Ed.

Miután elmentek, a doktor az ablakhoz lépett és kibámult a városra. Tüstént felfigyelt a két apró alakra, amikor azok elhagyták az iroda épületét. Látta, amint a sarok felé igyekeznek, megvárják, amíg a lámpa átvált, és aztán keresztülmennek az úttesten. Már majdnem félútig értek, amikor egy sziréna hangja felvisított. A két kis alak habozott, visszafordult, megállt, majd megfordult. Ám az autó már ott is volt. Mire a kocsi nagy zajjal lefékezett, már nem két alak, hanem két petyhüdt, felismerhetetlen ruhakupac tűnt fel mögüle.

– Törölje a nap hátralévő találkozóit... Nem... Egy sem... Nem érdekel; törölje őket.

Aztán leült a székébe. A cigarettája kialudt. Egészen sötétedésig ült, anélkül, hogy újragyújtotta volna.

Pinero leült az ebédlőasztalhoz és megszemlélte az eléje tálalt ínyencfalatokat. Különös gondossággal rendelte meg ebédjét, és kicsit korábban ért haza a szokásosnál, hogy teljesen kiélvezhesse.

Kicsit később megforgatott a szájában néhány csepp fiori d’Alpinit, majd engedte, hogy lecsusszanjon a torkán. Az erős, illatos ízű nedű felmelegítette a száját, és azoknak a kis hegyi virágoknak az illatára emlékeztette, amelyekről a nevét kapta. Felsóhajtott. Jó ebéd volt, pompás ételekkel, és a külföldi likőr is kitett magáért. Tűnődését a bejárati ajtó felől jövő zaj zavarta meg. Hallotta, amint idősödő bejárónője erősen tiltakozik. Erős férfihang szakította félbe. A civakodók egyre közelebb értek, és az ebédlő ajtaja kitárult.

– Madonna! Non si puo entrare! A Mester ebédel!

– Sose bánja, Angela. Itt az ideje, hogy találkozzam ezzel az úrral. Elmehet.

Pinero szembefordult a behatolók komor képű vezetőjével.

– Akarnak t ő lem valamit?

– Eltalálta. A tisztességes polgároknak elegük van a maga istenverte képtelenségeiből.

– Na és?

A beszélő nem válaszolt azonnal. Egy alacsonyabb, jól öltözött alak lépett elő a háta mögül és nézett farkasszemet Pineróval.

 

 

– Akkor talán kezdhetnénk is.

A bizottság elnöke belehelyezte a kulcsot a lezárt doboz nyílásába és kinyitotta.

– Wenzell, segítene nekem kiválasztani a ma esedékes borítékokat? – Ekkor valaki megfogta a karját.

– Dr. Baird, telefonon keresik.

– Rendben. Hozzák ide a készüléket.

Amikor meghozták a telefont, dr. Baird a füléhez emelte a kagylót.

– Halló... Igen; én vagyok az... Mi? Nem, nem hallottunk semmit... Azt mondja, hogy megrongálták a gépezetet... Halott! Hogyan?... Nem! Most nem nyilatkozom. Egyáltalán nem... Hívjon később.

Lecsapta a kagylót, és eltolta magától a készüléket.

– Mi van? Ki halt meg?

Baird magasba emelte a kezét.

– Csendet, uraim, kérem! Pinerót néhány perccel ezelőtt meggyilkolták az otthonában.

– Meggyilkolták?

– És ez nem minden. Ugyanakkor vandálok törtek be az irodájába és összetörték a műszereit. Senki sem szólalt meg. A bizottsági tagok egymást bámulták. Senki sem akarta elsőként kommentálni az eseményeket. Aztán végül megszólalt valaki.

– Nyissuk fel.

– Mit nyissunk fel?

– Pinero borítékját. Az is ott van. Láttam.

Baird megkereste, majd lassan feltépte a borítékot. Kibontotta az összehajtogatott papírlapot, és szemügyre vette.

– Nos? Ki vele!

– Egy óra harminc perc, ma délután.

Némán fogadták a tényeket. A nyomasztó csendet a Mr. Bairddel szemközt ülő bizottsági tag törte meg azzal, hogy a doboz után kapott. Baird közbelépett.

– Mit akar?

– A jövendölésem. Ott van benne. Mindegyikünké ott van.

– Igen, igen. Mindnyájan benne vagyunk. Nézzük meg.

Baird mindkét kezét a dobozra helyezte. A szemközt ülő férfi szemébe nézett, de nem mondott semmit. Megnyalta az ajkait. A szája széle megrándult. A keze remegett. Még most sem szólt semmit. A szemközt ülő férfi hátradőlt a székében.

– Természetesen, igaza van – mondta.

– Adják ide azt a szemétkosarat.

Baird hangja halk volt és feszült, de határozott.

Megfogta a kosarat és kiürítette a tartalmát a szőnyegre. Az edényt maga elé helyezte az asztalra, széttépett vagy fél tucat borítékot, meggyújtotta, majd bedobta őket a kosárba. Aztán két marokkal tépkedte a borítékokat és sorban a tűzbe vetette őket. A füsttől köhögni kezdett és könny csordult ki sajgó szeméből. Valaki felállt és ablakot nyitott. Amikor Baird elkészült, félretolta maga elől a kosarat, lenézett és így szólt.

– Attól tartok, hogy végképp tönkretettem ezt az asztalt.

 

 

Szilágyi N. Erzsébet fordítása