1.

 

 

Johnny Dahlquist ráfújta a füstöt a Geiger-számlálóra. Komoran összeráncolta a homlokát és megismételte. Ekkorra már az egész teste radioaktív volt. Még a lélegzete, a cigarettája füstje is sikolyt csalt elő a detektorból.

Mennyi ideje is van itt? Az idő nem sokat számít a Holdon. Két napja? Vagy három? Esetleg egy hete? Gondolatban végigfutott a történteken: tudatában az utolsó megragadható időpont az volt, amikor a parancsnok, közvetlenül reggeli után érte küldött...

– Parancsnok úr, Dahlquist hadnagy, jelentkezem.

– Ó, John Ezra – nézett föl Towers ezredes. – Üljön le, Johnny. Cigarettát?

Johnny fölajzottan és mégis zavarodottan letelepedett. Csodálta Towers ezredest világos eszéért, uralkodói képességeiért és harci eseménynaplójáért. Johnnynak nem is volt ilyen naplója. Azért küldték ide, hogy befejezze atomfizikai témájú doktori értekezését, és jelen pillanatban a Holdbázis bombatisztjének első helyettese volt.

Az ezredes politikai csevegésbe kezdett. Johnny rejtélyesnek találta a dolgot. Végül Towers csak kibökte a lényeget: nem biztonságos dolog (magyarázta) politikusok kezében hagyni a Föld irányítását. A hatalmat egy tudományosan kiválogatott csoportnak kell gyakorolnia. Röviden: a helyőrségnek!

Johnny inkább meglepődött, mintsem megdöbbent. Elvont elképzelésként Towers gondolata egészen elfogadhatónak tűnt. A Népszövetség annak idején összeomlott, mi akadályozhatná meg, hogy az ENSZ is erre a sorsra jusson és a történelem újabb világháborúba torkolljon? – És azzal bizonyára tisztában van, Johnny, milyen borzalmas lenne egy ilyen háború.

Johnny egyetértett. Towers örömének adott hangot, hogy a fiatal hadnagy fölfogta a lényeget. A rangidős bombatiszt is megbirkózna a feladattal, de mégis jobb, ha mindkét szakember az ő oldalán áll.

Johnny ekkor hirtelen fölegyenesedett: – És ön valamit tenni kíván ebben a kérdésben? – Eddig azt hitte, hogy a parancsnok csak úgy általánosságban beszél.

– Mi nem politikusok vagyunk – mosolyodott el Towers. – Mi nem csak a szánkat jártatjuk... mi cselekszünk!

Johnny halkan füttyentett. – És mikor kezdődik az akció?

Towers megnyomott egy kapcsolót. Johnny meglepetten hallotta a saját hangját, majd fölismerte az egyik politikai témájú beszélgetést, amelyet a tiszti kaszinóban folytattak a napokban. Izgalmas vita volt, amit akkor hagyott ott, amikor... szóval a legjobbkor. Hanem, micsoda dolog, hogy kémkednek az ember után!

Towers kikapcsolta a készüléket. – Máris cselekedtünk – jelentette ki. – Tudjuk, kiben bízhatunk meg és kiben nem. Vegyük például Kellyt... – intett a hangszóró felé. – Kelly politikai szempontból nem szilárd. Észrevette, hogy reggelikor is hiányzott?

– Hmm. Én azt hittem, őrségben van.

– Kelly őrségbe állításának vége. Ó, nyugodjon meg... nem esett semmi baja.

Johnny végiggondolta a dolgot. – És én melyik listán vagyok? – kérdezte. – A megbízhatókén vagy a megbízhatatlanokén?

– A maga neve után kérdőjel áll. De én mindig is azt mondtam, hogy magára lehet számítani. Ugye nem akarja, hogy hazugságon fogjanak, Johnny – somolygott hamiskásan a hadnagyra. Dahlquist nem válaszolt, mire Towers élesen megjegyezte:

– No, kivele! Mit gondol róla? Beszéljen!

– Nos, ha a véleményemre kíváncsi, nagyobb darabot harapott le, mint amekkorát el tud rágni. Az ugyan igaz, hogy a Holdbázis uralja a Földet, de egy hajó számára maga a bázis is csak afféle fészkelő vadkacsa. Elég egy bomba és... buummm!

Towers fölvett az asztalról egy friss üzenetet és átnyújtotta. A következő állt benne:

NÁLAM VAN A MOSOTT RUHÁJA – ZAOK.

– Ez annyit jelent, hogy a Trygve Lie fedélzetén minden bomba üzemképtelen. Minden hajóról kaptam már jelentést, amelyek esetleg gondot okozhatnának. – Az ezredes fölállt. – Gondolja meg a dolgot és nézzen be ebéd után. Morgan most rögtön várja a segítségét, hogy átállítsák a bombák kontrollfrekvenciáit.

– A kontrollfrekvenciákat?

– Természetesen. Nem akarjuk, hogy a bombák fölrobbanjanak, mielőtt célba érnek.

– Hogyan? Hiszen azt mondta, hogy a háború megelőzése a cél!

– Nem is lesz háború – hárította el a gyanút Towers –, csak egy kis lélektani demonstráció. Egy vagy két jelentéktelen város. Egy kis érvágás, az igazi háború elkerülésére. Egyszerű számtani művelet az egész.

Az ezredes Johnny vállára tette a kezét.

– Maga nem egy finnyás alak, különben nem lehetne bombatiszt. Tekintse sebészeti beavatkozásnak a dolgot. No és, gondoljon a családjára!

Johnny Dahlquist valóban a családjára gondolt.

– Kérem, uram, beszélni szeretnék a vezérlő tiszttel.

Towers összevonta a szemöldökét.

– A vezér nem elérhető. Közölhetem, hogy az ő nevében beszélek. Egyszóval keressen föl... ebéd után.

A vezér valóban nem volt elérhető... ugyanis halott volt. De erről Johnny nem tudott semmit. Dahlquist visszaballagott a kaszinóba, vett egy doboz cigarettát és rágyújtott. Kicsivel később fölállt, elnyomta a csikket és elindult a bázis nyugati légzsilipje felé. Odaérve belebújt a szkafanderébe és odalépett a zsilipmesterhez.

– Nyissa ki, Smitty!

A matróz meglepetten nézett rá.

– Senkit sem engedhetek ki a felszínre Towers ezredes jóváhagyása nélkül. Nem hallott az új rendelkezésről?

– Hogyne, hogyne! Adja csak ide a parancskönyvét!

Dahlquist átvette a füzetkét és kiállított magának egy kilépőt „Towers ezredes utasítására” jelzettel, majd hozzátette:

– Legjobb ha azonnal fölhívja a parancsnokot és ellenőrzi.

A zsilipmester elolvasta az írást és zsebre tette a könyvet.

– Ó, nem szükséges, hadnagy, az ön szava nekem elég.

– Semmi kedve megzavarni a főnököt, igaz? Nem hibáztatom érte.

Belépett a zsilipkamrába, becsukta a belső ajtót és megvárta, míg kiszivattyúzzák a levegőt. Odakint az éles fénytől összehunyorította a szemét és odasietett a teherrakéta-állomásra, ahol talált egy üresen várakozó járművet. Bemászott, lezárta a kupolát és megnyomta az indítógombot. A rakétakocsi nekilendült a hegyeknek, átívelt fölöttük és kiért a síkság fölé, amelyet tortán meredező gyertyákként pöttyöztek a harci rakéták. Gyorsan alábukott a környező dombokba fúrt másik alagútba. A gyomrát fölkavaró fékezés után a gép megállt a föld alatti atombomba arzenál előtt.

Miután kibújt a járműből, bekapcsolta kézi adó-vevőjét. Az űrruhát viselő kapuőr előrejött a lőrésekig.

– ’Reggelt, Lopez – üdvözölte a hadnagy, elhaladt mellette és a légzsiliphez lépett. Kinyitotta az ajtaját.

Az őr határozott mozdulattal hátraintette.

– Hé! Oda senki sem léphet be a parancsnok jóváhagyása nélkül.

Hátraigazította a fegyverét, beletúrt a zsebébe és előhúzott egy darab papírt.

– Olvassa el, hadnagy!

– Ezt a parancsot én magam írtam. Maga olvassa el! Bizonyára félreértette.

– Nem hinném, hadnagy.

Dahlquist kikapta kezéből a lapot, belenézett és rámutatott egy sorra:

– Látja? „Kivéve a parancsnok által kijelölt személyeket.” Azok pedig a bombatisztek, Morgan őrnagy és én.

Az őr továbbra is gondterheltnek látszott.

– A fenébe is – fortyant föl Dahlquist –, nézze, itt van: „kijelölt személyek”... ez a bombakamra, biztonsági eljárások című bekezdés a maga körleti parancsában. Csak azt ne mondja, hogy bent hagyta a laktanyában!

– Nem, nem, uram! Itt van nálam. – Ezzel a katona beletúrt az oldaltáskájába.

Dahlquist visszaadta neki a lapot. Az őr átvette, tétovázott egy pillanatig, majd csípőjének támasztotta a fegyverét, a papírt átvette a bal kezébe és a jobbal belenyúlt a tarsolyba. Dahlquist megragadta a fegyvert, bedugta a katona lába közé és keményen fölrántotta. Félrehajította és beszökkent a légzsilipbe. Miközben behúzta az ajtót, látta, amint a katona nehézkesen talpra áll és az oldalfegyvere után nyúl. Szorosan bezárta a külső ajtót és éles bizsergést érzett az ujjaiban, amint egy töltet nekivágódott a fémfelületnek.

Odalendült a belső ajtóhoz, megrántotta a nyitókart, visszapattant a külsőhöz és teljes súlyával ránehezedett a karjára. Azonnal érezte, amint megfeszül: az őr megpróbálta fölrántani. A hadnagy lefelé húzta, de csak csekély holdbéli súlyát vethette latba. A kar lassan emelkedett kimeredt szeme előtt.

A bombakamrából levegő sivított be a kinyitott szelepen át. Dahlquist érezte, amint a szkafandere a testéhez simul, ahogy a zsilip légnyomása kiegyenlítődik az űrruha belső nyomásával. Fölhagyott az erőlködéssel és engedte, hogy az őr fölhúzza a nyitókart. Most már nem számított: az ajtót tizenhárom tonnányi légnyomás tartotta szilárdan a helyén.

A bombakamrába vezető belső ajtót kitámasztotta, hogy véletlenül be ne csapódjon. Amíg az ajtó nyitva van, a légzsilip nem működtethető, senki sem jöhet utána.

A kamrában, minden rakéta számára egy-egy bomba sorakozott, elég távol egymástól ahhoz, hogy kizárható legyen bármilyen nemkívánatos láncreakció. Ezek voltak az ismert világmindenség legdögletesebb tárgyai és mégis, valahogy az ő kicsinyei. És most ideáll közéjük és bárki más közé, aki nemtelen célokra kívánná fölhasználni őket.

Bejutott, de semmi határozott terve nem volt, hogyan használhatná ki ideiglenes előnyét.

A falra erősített hangszóró életre recsegte magát:

– Hé, hadnagy! Mi történik itt? Maga megőrült?

Dahlquist nem válaszolt. Jobb, ha zavarban hagyja Lopezt... így több idejébe kerül, míg valami épkézláb döntésre jut. Johnny Dahlquistnak pedig a lehető legtöbb percre volt most szüksége. Lopez tovább lamentált odakint, de végül csak elhallgatott.

Johnnyt az a vak törekvés vezérelte, hogy a bombákat... az ő bombáit... ne használhassák föl holmi „jelentéktelen városokon bemutatandó demonstrációra”. De mi legyen a következő lépés? Rendben van, Towers nem hatolhat be a zsilipen. Üldögélhet odabent, míg az egész pokol jéggé nem dermed.

De ne áltasd magad, John Ezra! Towers igenis bejuthat. Csak némi robbanóanyag kell a külső ajtóhoz, akkor a levegő elillan a kamrából és szegény Johnny fiú belefullad a szétpattanó tüdejéből kiömlő vérébe... a bombák pedig tovább csücsülhetnek a helyükön, sértetlenül. Úgy építették őket, hogy kibírják a Hold-Föld utat... a vákuum semmi kárt nem tehet bennük. Eldöntötte, hogy űrruhában marad. Így a robbanásszerű nyomáscsökkenés nem árthat neki. Ettől aggkori végelgyengülésben is meghalhat.

Esetleg lyukat is fúrhatnak az ajtóba és kiereszthetik a levegőt a zár tönkretétele nélkül. Esetleg Towers másik légzsilipet is építhet a meglévőn kívül. De ez nem valószínű... Egy államcsíny sikere a gyorsaságán múlik! Csaknem teljesen biztos volt benne, hogy Towers képes a leggyorsabb lépésre... a váratlan csapásra. Lopez pedig talán máris hívja a bázist. Towers tizenöt percen belül szkafandert ölthet és ideérhet, talán még lesz némi alkudozás, azután... bummm!... és vége a mulatságnak!

– Tizenöt perc...

Tizenöt perc múlva a bombák visszakerülhetnek az összeesküvők markába. Tizenöt perc alatt kell használhatatlanná tennie őket.

Az atombomba csupán két vagy több hasadó fémdarabból, mondjuk plutóniumból áll. Elkülönítve semmivel sem robbanékonyabbak, mint, teszem azt, fél kiló vaj. Ha viszont összecsapják őket, fölrobbannak. A bonyodalmat azok a szerkezetek, áramkörök és az a robbanótöltet jelenti, amely a megfelelő módon és időben, a kívánt helyen idézi ezt elő.

Az áramköröket, a bomba „agyát” viszonylag könnyű tönkretenni, de egyszerűsége következtében maga a bomba nehezen sebezhető. Johnny úgy döntött, hogy az „agyakra” sújt le... méghozzá gyorsan.

A rendelkezésére álló eszközök nagyon egyszerűek voltak, amelyeket csak a bombák mozgatására használtak. Egy Geiger-számlálón, a kézi adó-vevőn, a támaszponttal kapcsolatot teremtő tv-berendezésen és magukon a bombákon kívül semmi sem volt a helyiségben. Ha egy bombán el kellett végezni valamit, más helyre vitték, nem annyira a robbanásveszély miatt, hanem, hogy a személyzetet ne tegyék ki veszélyes sugárzásnak. A bombákban lévő radioaktív anyagot „szigetelőrétegbe”, ebben az esetben aranyba ágyazták. Az arany kiszűri az alfa-, béta- és jórészt a halálos gamma-sugárzást, viszont a neutronsugárzást nem.

A plutónium által kibocsátott fürge, halálos neutronokat ki kell bocsátani, különben bekövetkezik a láncreakció... vagyis a robbanás! Az egész helyiséget neutronok láthatatlan és csaknem észlelhetetlen „zuhanya” árasztotta el. A hely ezért igen veszélyesnek számított, a szabályzat szerint csak a lehető legrövidebb ideig tartózkodhatott ott valaki.

A Geiger-számláló kimutatta a „háttérsugárzást”, a kozmikus sugarakat, a holdfelszínből származó csekély radioaktivitást és a helyiségben a neutronok által előidézett másodlagos sugárzást. A szabad neutronoknak megvan az az undok szokása, hogy mindent radioaktívvá tegyenek, amit megérintenek, legyen az egy betonfal vagy éppen egy emberi test. A helyiséget tehát rövid időn belül el kellene hagynia!

Dahlquist elcsavarta a Geiger-számláló egyik gombját. A műszer csipogása azonnal elhallgatott. Egy fojtóáramkört kapcsolt be, amely kiszűrte az adott pillanatban jelen lévő „háttérsugárzás” zörejeit. Ez kellemetlenül emlékeztette az itt maradás veszélyességére. Elővette a sugárzásmérő filmet, amilyet minden, a sugárzó övezetben dolgozó személynek magánál kellett tartania. Azonnali kijelző típusú volt és teljesen friss. Az érzékenyebbik vége halványan máris beárnyékolódott. A filmcsíkot közép-tájt vörös vonal keresztezte. Elméletileg, ha a viselője egy héten belül olyan mértékű sugárzásnak volt kitéve, hogy a film addig a vonalig besötétüljön, máris „döglött madár” volt az illető, emlékeztette magát Johnny. A nehézkes űrruhát lecibálta magáról. Ebben a pillanatban a gyorsaság volt számára a legfontosabb. Elvégzi a dolgát, és megadja magát... még mindig jobb fogolynak lenni, mint ilyen „forró” helyen tartózkodni hosszasan.

A szerszámospolcról leemelt egy gömbkalapácsot, csak egy pillanatra állt meg, hogy kikapcsolja a tv-készüléket. Az első bomba komoly lelkitusát okozott neki. Nekilátott az „agy” fedőlapja szétverésének, de szinte azonnal meg is torpant. Egész életében különös tiszteletet érzett a finom berendezések iránt.

Összeszedte magát, és ismét nekiveselkedett. Reccsent az üveg, horpadt a fém.

Kedélyállapota megváltozott: már-már szégyenteljes örömét lelte a rombolásban.

Nekihevülve folytatta a dolgát... fordult, lesújtott, pusztított.

Annyira elmerült tevékenységében, hogy először föl sem fogta a hívást.

– Dahlquist! Feleljen! Ott van?

Letörölte arcáról a verejtéket és a képernyőre nézett. Towers zaklatott arca meredt rá.

Johnny megdöbbenve vette észre, hogy még csak hat bombát tett tönkre. Utóbb mégiscsak elfogják, mielőtt végezhetne a dolgával? Ó, nem! Mindenképpen be kell fejeznie! Rajta, fiacskám, húzz bele!

– Igen, ezredes! Maga hívott?

– Arra mérget vehet! Mit jelentsen mindez?

– Sajnálom, ezredes.

– Kapcsolja be az adóját, Johnny! Nem látom. Mi volt az a zaj?

– Az adó be van kapcsolva – hazudta Johnny –, biztosan elromlott. Hogy az a zaj? Igazat szólva, ezredes, úgy intéztem a dolgot, hogy senki se jöhessen be ide.

Towers tétovázott egy pillanatig, majd kemény hangon kijelentette:

– Úgy értelmezem, hogy megbetegedett, és parancsba adom, hogy vizsgálják ki. Persze követelem, hogy jöjjön ki onnan, most azonnal! És ez parancs, Johnny!

– Most még nem tehetem, ezredes – válaszolta Johnny kimérten. – Azért jöttem ide, hogy végiggondoljam a dolgot, de még nem végeztem egészen, ön azt mondta, hogy ebéd után keressem föl.

– Úgy értettem, hogy addig maradjon a helyén!

– Értettem, uram. De úgy gondoltam, hogy jobb, ha közben szemmel tartom a bombákat, arra az esetre, ha úgy döntenék, hogy önnek nincs igaza.

– Nem a maga dolga dönteni ebben, Johnny. Én a feljebbvalója vagyok. Az esküje engedelmességre kötelezi irántam!

– Igen, uram.

Ez csak időpocsékolás. A vén róka talán már útnak is indított egy támadó rajt.

– De a béke védelmezésére is fölesküdtem. Megtenné, hogy idejön és megbeszéljük a dolgot? Nem szeretnék végzetes hibát elkövetni.

– Kiváló ötlet, Johnny – mosolyodott el Towers. – Várjon meg ott. Biztos vagyok benne, hogy megvilágosodik az elméje.

Ezzel kikapcsolt.

– Hmmm! – dünnyögte Johnny –, remélem, azt gondolja, hogy meghibbantam... és mennyire téved! – Megint fölkapta a kalapácsot, hogy kihasználja a frissen nyert perceket.

A keze megállt a levegőben. Agyába villant, hogy a bombák „agyának” szétverése nem elegendő. Tartalék „agyak” ugyan nem állnak rendelkezésre, de volt egy kiválóan fölszerelt elektronikus raktáruk. Morgan bármikor összetákolhatja a bombák indító áramköreit. Végül is, maga is képes lenne rá... ugyan nem valami ragyogó munka lenne, de mindenképpen működnének. A fenébe! Magukat a bombákat kell hát tönkretennie... mégpedig a maradék tíz percben!

– Ó, hogy a...

Persze volt azért egy megoldás. Ismerte a biztonsági áramköröket, azt is tudta, hogyan bánhat el velük. Vegyük csak ezt a bombát... ha kiemeli a biztonsági rudat, kikapcsolja a gyenge áramkört, rövidre zárja az indítókapcsolót és elvágja a robbantózsinórt, akkor... akkor csak ki kell csavarnia azt, be kell nyúlnia oda és egy hosszú, kemény dróttal máris hatástalaníthatja a bombát.

De ha fölrobban, és vele együtt az egész völgy, akkor „eljő a mennyei királyság”!

Persze Johnny Dahlquist számára is. Ez benne a kockázat.

Közben egész idő alatt azt csinálta, amit kigondolt, míg végül sikerült kikapcsolnia a bombát. Amikor tovább akart lépni mellőle, a szerkezet megrémítette... mintha lelapult volna, hogy nyomban rávesse magát. Verejtékben úszó arccal egyenesedett föl.

Elgondolkodott rajta, lesz-e hozzá bátorsága. Nem akart meghátrálni... mégis reménykedett titokban, hogy úgy lesz. Benyúlt a zsebébe és elővette Edit és a kicsi képét.

– Édes mézecském – dünnyögte –, ha egyszer ebből kikerülök, többé soha, még egy piros lámpán sem megyek át.

Megcsókolta a képet és visszatette a helyére. Már nem volt más dolga, csak várnia kellett. Mi tarthatná vissza Towerst? Johnny reménykedett benne, hogy az ezredes a robbanás hatósugarán belül tartózkodik. Micsoda jó tréfa azzal az alakkal szemben! Én itt ülök... és kész vagyok bármikor lecsapni rá. A gondolat egészen fölvillanyozta, de rögtön le is csillapodott: ugyan, miért robbantaná föl magát... élve?

Van egy másik lehetőség is... a „halott ember fékje”... valahogy oda kell rögzítenie magát, hogy az utolsó lépésre, a bomba kilövésére ne kerülhessen sor mindaddig, amíg az ő keze egy kapcsolón, gombon vagy valami hasonlón nyugszik, így azután, ha berobbantják az ajtót, lelövik őt, vagy valami ilyesmi, akkor elpukkan a léggömb!

Még jobb, ha vissza tudja őket tartani ezzel a fenyegetéssel. Előbb-utóbb csak jönnie kell valami segítségnek... Johnny biztos volt benne, hogy az egész őrség nincs benne ebben a mocskos összeesküvésben... és akkor: Johnny fiú szépen hazasétál! Micsoda találkozás lenne! Nyomban nyugalomba vonul és keres valami tanári állást... az ő őrszolgálata már lejárt. Közben szakadatlanul munkálkodott. Elektromosan? Nem, ahhoz túl kevés az idő! Legyen csak egy egyszerű mechanikus kapcsolás. Éppen kiagyalta a megoldást és hozzálátott a megvalósításhoz, amikor ismét megszólalt a hangszóró:

– Johnny!

– Ön az, ezredes? – de a keze tovább járt lázasan.

– Engedjen be!

– Ejnye, ezredes, de hát nem így szól a megállapodásunk. – A kék ég szerelmére, hol van valami hosszú pálca?

– Egyedül megyek, Johnny, erre a szavamat adom. Szemtől szembe megbeszélhetünk mindent.

Még hogy az ő szava!

– Mikrofonon át is megbeszélhetjük, ezredes.

Hoppá, megvan, ott az a méterrúd a szerszámospolcon!

– Figyelmeztetem, Johnny! Vagy beenged, vagy kirobbantatom az ajtót!

Egy darab drót... egy drótdarabra lenne szüksége, elég hosszúra és keményre. Letépte a szkafandere antennáját.

– Azt biztosan nem teszi meg, ezredes... azzal tönkretenné a bombákat!

– A vákuum nem tehet semmi kárt bennük. Ne húzza az időt!

– Jobb lesz, ha fölhívja Morgan őrnagyot. A vákuum valóban nem árthat nekik, de a robbanásszerű nyomáscsökkenés tönkretesz minden áramkört. – Az ezredes nem volt fegyverspecialista... jó pár percre elhallgatott. Johnny közben tovább ügyködött.

– Dahlquist – dörrent hamarosan Towers hangja –, az egy otromba hazugság volt. Megbeszéltem Morgan őrnaggyal. Hatvan másodperce van rá, hogy űrruhába bújjon, ha már meg nem tette. Utána berobbantatom az ajtót!

– Nem, azt biztosan nem teszi meg – felelte Johnny. – Hallott valaha a „holt ember kapcsolójáról”? Csak egy ellensúly kell hozzá és egy zsinór.

– Ó! Ezt hogy érti?

– A tizenhetest kézi gyújtásra állítottam, de közbeiktattam egy pecket is. Addig nem robban föl, amíg a zsinórját a kezemben tartom. De ha bármi történik velem, akkor elszabadul! Maga most körülbelül ötvenlábnyira van a robbanás magjától. Jól gondolja végig!

Rövid csönd következett, majd:

– Nem hiszek magának!

– Neem? Kérdezze csak meg Morgant! ö biztosan elhiszi. Még ellenőrizheti is a tv-csatornán át.

Közben Johnny a méterrúd végéhez erősítette az űrruhája övét.

– Hisz azt mondta, hogy a tv nem működik!

– Akkor hazudtam. Be is bizonyíthatom. Utasítsa Morgant, hogy hívjon föl!

Morgan őrnagy képe szinte azonnal megjelent a képernyőn.

– Dahlquist hadnagy!?

– Hello, Büdöske! Egy pillanat!

Nagy elővigyázatossággal Johnny elvégzett még egy kapcsolást, közben a kellő pontra szorítva a méterrúd alsó végét. Ugyanolyan óvatosan áttette kezét az övre, letelepedett a padlóra, kinyújtotta a másik kezét és bekapcsolta a tv-készüléket.

– Most már lát engem, Büdöske?

– Igen, látom – válaszolta Morgan feszülten. – Mi ez az egész marhaság?

– Csak készítettem egy kis meglepetést. – Ezzel elmagyarázta, melyik áramköröket iktatta ki, melyeket zárt rövidre és hogyan állította össze a fölpeckelt kioldószerkezetet.

Morgan bólogatott.

– Biztosan blöfföl, Dahlquist. Megesküdnék, hogy a „K” áramkört nem kapcsolta ki. Ahhoz nincs bátorsága, hogy fölrobbantsa magát!

– Hát persze hogy nincs – kuncogott Johnny –, de éppen ez a legszebb az egészben. Mindaddig nem oldhat ki, amíg én életben vagyok! Ha a maga koszos főnöke, Towers exezredes berobbantja az ajtót, akkor nekem végem, a bomba pedig elpukkan. Nekem már nem számít majd, de neki igen. Jobb, ha minderről tájékoztatja.

Ezzel kikapcsolt.

Hamarosan ismét Towers hangja csattant a hangszóróból:

– Dahlquist!?

– Hallgatom.

– Semmi szükség rá, hogy eldobja az életét. Jöjjön ki, és teljes ellátmánnyal nyugalomba vonulhat. Hazamehet a családjához. Ezt határozottan megígérem!

– A családomat hagyja ki ebből az egészből – dühödött meg Johnny. – Gondoljon csak rájuk, ember!

– Fogja be a száját! És pucoljon vissza a lyukába! Úgy érzem, meg kell vakarnom, és akkor ez az egész szemétdomb belepottyan az ölébe!