AZ ÚTNAK MENNIE KELL

 

 

Ki mozgatja az utakat? A szónok elhallgatott, és várta a hallgatóság válaszát. A baljósan mormogó, elégedetlen tömegben néhányan felkiáltottak.

– Mi!

– Csakis mi!

– Úgy van!

– Ki végzi a piszkos munkát odalenn, hogy Átlag Józsi nyugodtan furikázhasson?

– Mi! – üvöltötte mindenki most már egyszerre.

A szónok kihasználta a hangulatot, rekedten hadarni kezdett. A tömeg felé hajolt, pillantását egy-egy emberre szegezte, és ahhoz szólt.

– Mi kell az üzlethez? Utak! Min viszik az élelmiszert, amit megesznek? Az utakon! Hogy jutnak el a munkába? Az utakon! És haza az asszonyhoz? Az utakon! – hatásszünetet tartott, aztán halkabban folytatta. – Hol lenne a nagyközönség, ha ti, fiúk nem mozgatnátok az utakat. Nyakig a pácban, és ezt mindenki jól tudja. De értékelnek minket? Ugyan! Túl sokat kértünk? Lehetetlent kívántunk? Azt kívántuk, akkor mondhassunk fel, amikor akarunk. Minden más melósnak megvan ez a joga. Annyi bért, mint a mérnököké. Miért is ne? Ugyan kik itt az igazi mérnökök? Kadétiskolába kell járni és fura kis tányérsapkát viselni ahhoz, hogy az ember le tudjon emelni egy rotort vagy meg tudjon törülgetni egy tartószerkezetet? Kik keresik meg a kenyerünket? Az urak odafenn az irodákban, vagy a fiúk idelenn? Mit kértünk? Hogy magunk választhassuk a mérnökeinket. És miért is ne? Ki az ördög tudja jobban kiválasztani a mérnököket? A technikusok, vagy egy fafejűekből álló vizsgálóbizottság, amelyik még sosem járt idelenn, és nem tud megkülönböztetni egy rotort egy tekercs huzaltól? – ösztönös tehetséggel ismét tempót változtatott és még jobban lehalkította a hangját.

– Én mondom nektek, testvérek, épp elég időt vesztegettünk arra, hogy alázatos kérvényeket írogassunk a Közlekedési Bizottságnak, most végre cselekedjünk. Hadd pofázzanak a demokráciáról, az csak szöveg – a mi kezünkben van a hatalom, mi vagyunk azok, akik számítunk.

Még beszélt, de valaki felállt a térem végében, és amikor a szónok szünetet tartott, közbeszólt.

– Elnök testvérem – kezdte lassan –, én is közbevethetnék néhány szót?

– Tied a szó, Harvey testvér.

– Én csak azt akarom kérdezni, miért vagytok úgy bezsongva. Minden szerelőcéh közül nekünk a legmagasabb az órabérünk, minden eshetőségre biztosítva vagyunk, százszázalékos nyugdíjat kapunk, és biztonságos körülmények között dolgozunk, kivéve azt az egyet, hogy sokan megsüketültünk – és hátrébb tolta a fején hangszigetelő sisakját. Még munkásruhában volt, nyilván most jött a műszakból. – Persze, kilencven nap a felmondási időnk, de hát a fenébe is, ezt már akkor is tudtuk, amikor idejöttünk melózni. Az útnak mennie kell, nem állíthatják le minden egyes alkalommal, amikor valamelyik lusta punknak elege lesz a melóból. Most meg Soapy – az elnök lecsapott a kalapáccsal –, bocsánat, Soapy testvér azt mondja, hogy milyen erősek vagyunk, és hogy alkalmazzunk erőszakot. A francba! Hát persze, hogy le tudnánk állítani az utakat, és ezzel megbolondítanánk az egész várost, de ezt akármelyik dilinós megtehetné, akinek sikerült rátennie a kezét egy adag nitroglicelinre, és még csak technikus se kellene legyen hozzá.

Nem mi vagyunk az egyetlen dudás a csárdában. Persze hogy fontos a munkánk, de ugyan hol volnánk a farmerek vagy a vasmunkások vagy még egy tucatnyi másik szakma nélkül?

Egy apró, sápadt emberke szakította félbe, akinek metszőfogai előreálltak.

– Egy pillanat, elnök testvér, szeretnék feltenni Harvey testvérnek egy kérdést – aztán ravasz képpel Harveyhez fordult. – A céh nevében beszélsz, testvér, vagy csak a magadéban? Talán nem hiszel a céhben? Csak nem vagy – elhallgatott és végigmérte Harveyt –, csak nem vagy tégla?

Harvey úgy nézett a másikra, mint aki legyet lát a levesben.

– Sikes – kezdte –, ha nem volnál olyan nyiszlett, lenyeletném veled a nyuszifogaidat. Ott voltam a céh alapítói között. Sztrájkoltam hetvenhatban. Ugyan te hol voltál hetvenhatban? A zsarukkal?

Az elnök lecsapott a kalapáccsal.

– Ebből elég – mondta. – Aki ismeri a céh történetét, nem kételkedhet Harvey testvérben. Térjünk vissza a napirendhez – és megköszörülte a torkát. – Normál körülmények között nem engedünk be külső embereket a gyűlésre, és voltak közületek fiúk, akik megmondták a véleményüket egyik-másik mérnökünkről, de van egy mérnök, akit mindig szívesen meghallgatunk, amikor csak bokros teendői engedik, hogy eljöjjön közénk. Talán, mert akárcsak nekünk, neki is volt már olajos a keze. De akárhogy is, bejelentem a következő szónokot, Mr. Shorty Van Kleecket, ennek az útvárosnak a helyettes főmérnökét...

Valaki közbekiabált.

– Van Kleeck testvért!

– Oké, Van Kleeck testvért, ennek az útvárosnak a helyettes főmérnökét. – Köszönöm, elnök testvér – a vendégszónok fürgén előrejött, fülig érő szájjal vigyorgott a tömegre, és szinte hízott a helyeslésüktől. – Köszönöm, testvérek. Azt hiszem, az elnökünknek igaza van, mindig sokkal jobban érzem magam itt a Sacramentói Szektor Céhcsarnokában – és, ami azt illeti, bármelyik céhcsarnokban –, mint a mérnökklubban. Egyszerűen idegzsábát kapok azoktól a fiatal mérnökkadétoktól. Lehet, hogy nekem is valamelyik menő műegyetemre kellett volna járnom, nem pedig idelentről felküzdenem magam, akkor talán más lenne a meglátásom.

No, de hát beszéljünk a követeléseitekről, amiket a Közlekedési Bizottság épp most vágott vissza – lehetek őszinte?

– Hát persze, Shorty!

– Bízhatsz bennünk!

– Nos, szóval, tulajdonképpen nem mondhatnék semmit, de egyszerűen tudom, mit éreztek. Manapság az utak a legfontosabbak, és ti mozgatjátok őket. Az lenne a természetes, hogy meghallgassák a véleményeteket és teljesítsék a kívánságaitokat. Az ember azt hinné, még egy politikusnak is van annyi esze, hogy ezt belássa. Néha, amikor éjszakánként nem tudok elaludni, azon gondolkodom, vajon miért is nem veszik át a technikusok a hatalmat és...

 

– A felesége van a vonalban, Mr. Gaines.

– Rendben – felvette a kagylót és bekapcsolta a képernyőt. – Igen, drágám. Tudom, hogy megígértem, de... Teljesen igazad van, drágám, de Washington külön kérése volt, hogy mutassunk meg Mr. Blekinsopnak mindent, amit csak látni akar. Nem tudtam, hogy ma érkezik... Nem, nem tudom rálőcsölni valamelyik beosztottamra. Udvariatlanság volna, ő az ausztrál közlekedési miniszter. De hát ezt már mondtam... Igen, drágám, tudom, hogy az udvariasság otthon kezdődik, de az útnak mennie kell. Ez a munkám. Ezt akkor is tudtad, amikor hozzám jöttél. És ez is a munkámhoz tartozik... Aranyos vagy. Becsszóra együtt fogunk reggelizni. Tudod mit, rendelj lovakat és egy elemózsiás kosarat, és pikniket rendezünk. Találkozunk Bakersfieldben, a szokott helyen... Ég veled, drágám, helyettem is adj jóéjtpuszit a gyereknek.

Letette a kagylót, mire felesége csinos, de sértődött vonásai eltűntek a képernyőről. Egy fiatal nő jött be. Ahogy nyitotta az ajtót, egy pillanatra feltűnt a kinti felirat „DIEGO-RENO ÚTVÁROS, Főmérnöki Iroda”. Gaines űzött vadként nézett a nőre.

– Ja, maga az, Dolores. Hallgasson rám, ne mérnökhöz menjen feleségül, hanem művészhez. Azoknak rendezettebb a családi életük.

– Igenis, Mr. Gaines, Mr. Blekinsop van itt, Mr. Gaines.

– Máris? Nem vártam ilyen hamar. Biztos előbb szállt le az antipódusi hajó.

– Igen, Mr. Gaines.

– Dolores, vannak magának egyáltalán érzelmei?

– Igen, Mr. Gaines.

– Hmm, hihetetlennek tűnik, de hát maga sohasem téved. Vezesse be Mr. Blekinsopot.

– Igenis, Mr. Gaines.

Larry Gaines felállt, hogy üdvözölje a vendégét. Nem látszik valami tekintélyesnek ez az emberke, gondolta Gaines, miközben kezet ráztak és udvariaskodtak egy sort. Az összetekert esernyő, a keménykalap szinte túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Az eredeti ausztrál ugatós, dallamtalan, orrhangú beszédre rárakódott az oxfordi kiejtés.

– Örülök, hogy itt üdvözölhetem, Mr. Blekinsop, és remélem, sikerül élvezetessé tennünk az itt-tartózkodását.

Az emberke elmosolyodott.

– Biztos vagyok benne, hogy az lesz. Először látogatok el az önök csodálatos országába, de máris otthon érzem magam. Tudja, az eukaliptuszfák meg a barna dombok...

– De útja elsősorban üzleti jellegű?

– Igen, igen. Elsődleges célom az, hogy tanulmányozzam az önök útvárosait, és jelentést tegyek kormányomnak arról, vajon alkalmazhatók lennének-e az önök meglepő amerikai módszerei a mi szociális problémáink megoldására odalenn. Azt hittem, tudja, hogy elsősorban ezért irányítottak önhöz.

– Igen, de csak általános tájékoztatást kaptam. Nem tudom, pontosan mit is akar megtudni, de gondolom, hallott már róla, hogyan jöttek létre az útvárosaink, hogyan működnek és így tovább.

– Az igaz, hogy elég sokat olvastam a témáról, de tudja, Mr. Gaines, én nem vagyok műszaki ember, nem vagyok mérnök. Társadalomtudományi és politikai képzettségem van. Azt szeretném megtudni, hogyan hatott az emberekre ez a figyelemre méltó műszaki változás. Az lenne a legjobb, ha úgy beszélne nekem az utakról, mintha semmit sem tudnék róluk. És ha megengedi, időnként majd belekérdezek.

– Ez nagyon jó tervnek látszik. Apropó, hányan vannak?

– Csak magam jöttem. A titkáromat előreküldtem Washingtonba.

– Értem – és Gaines a karórájára nézett. Majdnem vacsoraidő...

– Mi lenne, ha átugranánk vacsorázni a stocktoni szakaszra? Van ott egy remek kínai vendéglő, amit nagyon szeretek. Az út vagy egy óráig tart, és láthatja működés közben az útrendszert.

– Pompás.

Gaines megnyomott egy gombot az íróasztalán, és a szemközti falon lévő hatalmas képernyőn megjelent egy kép. Erős csontozatú, szögletes arcú fiatalembert mutatott, aki egy félkör alakú műszerfal előtt ült, amelyhez további bonyolult jelzőrendszerek csatlakoztak. A szája sarkában cigaretta lógott.

A fiatalember felnézett, elmosolyodott és kiintegetett a képernyőből.

– Hódolatom és üdvözletem, főnök. Mit parancsol?

– Hello, Dave. Szóval maga az esti ügyeletes. Átugrom a stocktoni szektorba vacsorára. Hol van Van Kleeck?

– Valami gyűlésre ment, de nem mondta, hova.

– Jelenteni való?

– Nincs, uram, az út megy, és a kisemberek boldogan furikáznak haza a vacsorájukhoz.

– Oké, az útnak mennie kell.

– Menni is fog, főnök.

Gaines megszakította a kapcsolatot és Blekinsop felé fordult.

– Van Kleeck az első számú helyettesem. Jobban szeretném, ha többet foglalkozna az úttal és kevesebbet a politikával. De Davidson is képes ellátni a munkát. Mehetünk?

Lesiklottak egy mozgólépcsőn, és arra a járdára jutottak, mely az iroda felé tartó, óránként ötmérföldes sebességű szalagot szegélyezte. Kikerültek egy lépcsőfeljáratot, aminek az volt a felirata, hogy ÁTJÁRÓ A DÉLI IRÁNYÚ ÚTRA, és megálltak az első csík szélén.

– Utazott már mozgójárdán? – kérdezte Gaines. – Nagyon egyszerű csak arra kell vigyáznia, hogy amikor fellép, menetirányba nézzen.

Csíkról csíkra haladva törtek át a hazafelé tartó tömegen. A húszmérföldes csík közepén plexiüveg válaszfal volt, mely majdnem a boltozatos mennyezetig ért. Blekinsop miniszter úr kérdőn felvonta a szemöldökét, amikor megpillantotta.

– Hogy ez? – .válaszolt Gaines a ki nem mondott kérdésre, ahogy félrehúzott egy panelt, és intett a vendégének, hogy kövesse. – Ez egy széltörő. Ha nem állítanánk meg valahogy a légáramlást a különböző sebességű csíkok között, a szél a százhúsz mérföldes csíkon letépné a ruhánkat – beszéd közben egész közel hajolt Blekinsophoz, hogy túl tudja kiabálni a levegő surrogását, a tömeg mormogását és a csíkot mozgató motorok dübörgését. Tovább haladtak az út közepe felé, de a hangzavar minden további beszélgetést lehetetlenné tett. Áthaladtak még három szélernyő n, melyek a negyven-hatvan- és nyolcvanmérföldes csíkon voltak és végre megérkeztek a leggyorsabb, a százmérföldes körcsíkra, mely tizenkét óra alatt tette meg a San Diego-Reno-San Diego távolságot.

Blekinsop húsz láb széles járdán találta magát, szemben egy másik válaszfallal. Közvetlenül előtte fényreklám világított egy kirakatban.

 

JAKE LACIKONYHÁJA 4. sz.

A leggyorsabb vacsora a leggyorsabb úton!

Elszáll az idő, ha az úton vacsorázol!

 

– Döbbenetes! – mondta Mr. Blekinsop. – Olyan volna, mint a villamosban vacsorázni. Ez rendes vendéglő?

– Az egyik legjobb. Semmi flanc, de kitűnő a konyhája.

– Nem lehetne?...

– Ugyé, szeretné kipróbálni, uram? – mosolygott rá Gaines. – Nem akarom tervei megváltoztatására kényszeríteni...

– Rendben van. Magam is éhes vagyok, és Stockton még egy jó óra. Menjünk be. Gaines régi barátként üdvözölte az étterem vezetőjét.

– Jó estét, Mrs. McCoy! És ma hogy érzi magát?

– De hisz ez maga a főnök! Már régóta nem részesültünk abban az örömben, hogy a képét láthassuk – és egy olyan boxhoz vezette őket, mely kicsit távolabb volt a vacsorázó ingázók tömegétől. – Vacsorázni fognak, ön meg a barátja?

– Igen, Mrs. McCoy, rendelje meg maga a menüt, de a híres marhasültje feltétlenül legyen benne.

– Két hüvelyk vastag lesz, és olyan bikából készült, amelyik boldogan halt meg – és kövérségéhez képest meglepő kecsességgel siklott tova.

Mrs. McCoy, aki nagyon is jól ismerte a főmérnököt, gondosan egy hordozható telefont tett az asztalra. Gaines bedugta a fali csatlakozóba, és tárcsázott.

– Halló, Davidson? Dave vagyok, a főnök. A négyes számú Jake-féle kajáldában vacsorázunk. A tíz-L-hat-hat számon érhet el.

Letette a kagylót, mire Blekinsop udvariasan megkérdezte.

– A nap minden órájában elérhető kell legyen?

– Nem feltétlenül szükséges – válaszolt Gaines –, de valahogy jobban érzem magam így. Vagy Van Kleecknek, vagy nekem elérhetőnek kell lennem egy pillanat alatt a műszakvezető mérnök – ez ma este Davidson – számára. És ha valódi szükséghelyzet áll elő, akkor természetesen a helyszínen akarok lenni.

– Mi okozhat valódi szükséghelyzetet?

– Főleg két dolog. Ha megszűnnék a rotorok energiaellátása, leállnának a mozgójárdák, és több millió ember állna ott talán több, mint százmérföldnyire az otthonától. Ha ez csúcsidőben következnék be evakuálnunk kellene az útról ezeket a milliókat, és ez nem egyszerű.

– Azt mondja milliók. Tényleg ennyien használják az utat?

– Igen, valóban. Tizenkét millió ember függ ettől az úttól, mert a mellette, vagy ötmérföldes körzetében lévő épületekben laknak vagy dolgoznak.

Az Energiakorszak szinte észrevétlenül olvadt bele a Közlekedés korszakába. Csupán két kiemelkedő esemény jelezte a változást, az olcsó napenergia felfedezése és az első mozgóút megépítése. Az Egyesült Államok szénre és olajra alapozott energiakészleteit – eltekintve néhány epizódtól, amikor rövid időre felülkerekedett a józan ész – gyalázatos módon eltékozolták. Ezzel egyidejűleg, a gépkocsi, amely eredetileg szerény, egyhengeres, ló nélküli kocsi volt, több száz lóerős fémszörnyeteggé fejlődött, melynek végsebessége jócskán meghaladta az óránkénti száz mérföldet. A kocsik úgy árasztották el az országot, ahogy az élesztő füt ki. 1955-re az Egyesült Államokban minden második emberre jutott egy autó.

Ez a fejlődés magában hordozta a bukás csiráit. Nyolcvanmillió fém harckocsi, melyet tökéletlen emberi lények irányítanak, bármilyen háborúnál nagyobb pusztítást okoz. Ezért 1955-re a lakosság nagyobb összeget fordított a kötelező gépjármű-biztosításra és az autóval okozott károk megtérítésére, mint az új kocsik beszerzésére. Mind újabb és újabb közlekedésbiztonsági kampányokat szerveztek, de ezek nem vezettek semmilyen kézzel fogható eredményhez. A zsúfolt nagyvárosokban fizikai lehetetlenség volt biztonságosan vezetni. Ekkor terjedt el a gúnyos mondás, hogy a gyalogosok két csoportra oszthatók, a fürgékre és a holtakra.

De a gyalogos pontos meghatározása az volt, hogy olyan ember, akinek sikerült parkolóhelyet találnia. Az autó lehetővé tette a nagyvárosok kialakulását, és ugyanakkor meg is fojtotta a nagyvárosokat. Herbert George Wells már 1900-ban kimutatta, hogy egy város maximális nagysága matematikailag megjósolható, ha ismerjük a közlekedési lehetőségeket. Ha csak a sebességet tekintjük, az autó kétszáz mérföld átmérőjű városokat is lehetővé tett volna, de ezt meghiúsították a közlekedési dugók, és a veszélyek, melyeket a nagy teljesítményű, egyedileg vezérelt kocsik jelentettek.

1955-ben a Los Angeles és Chicago közötti, 66. számú szövetségi autópályát, „Amerika főútvonalát” szuperautópályáknak nyilvánították, ahol a megengedett legkisebb sebesség hatvan mérföld volt óránként. A terv elsődleges célja az volt, hogy hozzájáruljon a nehézipar fejlesztéséhez, de volt egy előre nem látott másodlagos következménye is. Chicago és St. Louis külvárosnyúlványokat indítottak egymás felé, míg végül Bloomington, Illinois közelében összetalálkoztak. Ezután a két szülőváros lakossága csökkenni kezdett.

Ugyanebben az évben San Francisco városa elavult villamosait mozgójárdákkal helyettesítette, melyekhez a Douglas-Martin-féle napelemek szolgáltatták az energiát. Ebben az évben adták ki a legtöbb új forgalmi engedélyt, de már tudni lehetett, hogy közeleg az autóskorszak vége. Az 1957-es honvédelmi törvény is erre figyelmeztetett.

A törvény, amely fölött elkeseredett viták folytak, kimondta, hogy a nyersolaj korlátozott mértékben rendelkezésre álló, elsőrendű fontosságú hadianyag. Elsősorban a hadsereg számára kell biztosítani a föld alatti és feletti olajkészleteket, és a nyolcvanmillió magánjármű ezentúl csak adagolva kapta a drága üzemanyagot. A második világháború alatt bevezetett „ideiglenes” intézkedések véglegessé váltak.

A kor szuperautópályái, melyek mentén városias települések alakultak ki és a San Francisco dombjaira felkapaszkodó mozgójárdák jelentették a két alapanyagot a recepthez. Hevítsd forrpontig az egészet az állandó üzemanyaghiánnyal. Ízesítsd egy kis jenki találékonysággal. És megszületik az eredmény: 1960-ban Cincinnati és Cleveland között megnyitották az első mozgóutat.

Ahogy várható is volt, meglehetősen kezdetleges konstrukció volt, mely a tíz évvel korábbi ércszállító szalagokon alapult. A leggyorsabb csík csak óránkénti harminc mérfölddel haladt, és meglehetősen keskeny volt, mert akkor még senki sem gondolt arra, hogy magukon a csíkokon helyezzenek el üzleteket. Mégis ez volt az a találmány, amely két évtizeden belül átalakította az egész amerikai társadalmat, amely már nem volt sem városi, sem falusi, hanem egyesítette a két életmód jellemzőit. Az egész a gyors, biztonságos, olcsó, kényelmes szállításon alapult.

Az út mindkét oldalán gyárépületek emelkedtek. Az alacsony, széles épületek tetejét ugyanolyan napelemek borították, mint amilyenek az út meghajtásához is energiát szolgáltattak. Kicsit távolabb, vagy közöttük szállodák, üzletek, színházak, lakóépületek. E mögött a keskeny csík mögött pedig a romlatlan vidék, ahol az emberek többsége élt. Lakóházak pöttyözték a dombokat, hajoltak a patakok fölé, vagy befészkelődtek a régi tanyák közé. „Vidéken” éltek, de a „városban” dolgoztak, és a kettő alig volt egymástól tízpercnyire. Mrs. McCoy személyesen szolgálta ki a főnököt meg a vendéget. Amikor megpillantották a pompás hússzeleteket, elhallgattak.

 

A hatszáz mérföldes út teljes hosszában az ügyeletes szektorfelügyelő mérnökök meghallgatták az alszektor felügyelő technikusok jelentéseit.

– Egyes alszektor – jelentést!

– Kettes alszektor – jelentést!

A nyúlásmérők, feszültségmérők, terhelés adatai, hőmérséklet, szinkronfordulatszám-mérők adatai.

– Hetes alszektor – jelentést!

Kemény, jól képzett, munkásruhás emberek, akik életük java részét odalenn töltötték a százmérföldes esik tompíthatatlan dübörgésében, a rotorok vonítása és a görgők panaszos sivítása között.

Davidson a Fresno szektor vezérlőjében ült és az út mozgó modelljét tanulmányozta. A miniatűr százmérföldes csík alig észrevehető mozgását figyelte, és önkéntelenül megjegyezte Jake négyes számú lacikonyhájának azonosítószámát. A főnök hamarosan megérkezik Stocktonba, ha megkapta a legújabb órás jelentéseket, majd felhívja. Minden csendes volt, a szállított tonnamennyiség a csúcsforgalom idején megszokott. El fog álmosodni, még mielőtt véget érne a szolgálata. Az ügyeletes mérnökkadéthoz fordult.

– Mr. Barnes.

– Igen, uram.

– Azt hiszem, nem ártana egy kávé.

– Jó ötlet, uram. Megrendelem, amint beérkeznek az órás jelentések. A műszerfal kronométerén a kismutató elérte a tizenkettest. A mérnökkadét lenyomott egy kapcsolót.

– Minden szektornak – jelentést kérek! – mondta határozottan. Még nem szokta meg a rangját. A képernyőn két férfi arca jelent meg. A fiatalabbik válaszolt, hasonló stílusban, mint aki tudja, hogy a főnök figyeli.

– Diego körút – megy.

A következő pillanatban két újabb arc jelent meg.

– Angeles szektor – megy. Aztán:

– Bakersfield szektor – megy. És:

– Fresno szektor – megy.

Végül, miután a Reno körút is leadta a jelentést, a kadét Davidsonhoz fordult, és jelentett.

– Megy, uram.

– Rendben – menjen is.

A képernyő újra felvillant.

– Sacramento szektor – kiegészítő jelentés. – Hallgatom.

– Guenther kadét, a szektor ügyeletes mérnökkadétjaként vizuális ellenőrzést végzett, amikor is azt tapasztalta, hogy Alec Jeans kadét, aki alszektor technikusként teljesített szolgálatot, és R. J. Ross másodosztályú technikus, ugyané szektor ügyeletes technikusa, kártyáznak. Nem lehetett teljes biztonsággal megállapítani, hogy milyen hosszú ideje függesztették fel az alszektorukban a járőrözést.

– Kár?

– Az egyik rotor felmelegedett, de még szinkronban futott. Leemeltük és másikkal helyettesítettük.

– Rendben. Fizessék ki Rossnak a még esedékes bérét és adják át a civil hatóságoknak. Jeans kadétot tartóztassák le, és utasítsák, hogy nekem tegyen jelentést.

– Igen, uram.

– Az útnak mennie kell!

Davidson visszafordult a műszerfalhoz és Gaines ideiglenes számát tárcsázta.

– Mr. Gaines, azt mondta, hogy két dolog okozhat fennakadást az utakon, de eddig csak az energiakiesést említette.

Gaines elkapott egy síkos salátalevelet, mielőtt válaszolt volna.

– Tulajdonképpen nincs második komoly veszélyforrás, nem fog megtörténni. De azért ne felejtse el, hogy óránként százmérföldes sebességgel haladunk. El tudja képzelni, mi történnék, ha elszakadna ez a szalag?

Mr. Blekinsop idegesen mocorgott a székén.

– Hm, ez elég ijesztő ötlet, nem gondolja? Úgy értem, az ember alig érzékeli, hogy nagy sebességgel utazik, ebben a kellemes szobában. Mi volna a dolog következménye?

– Ne aggódjék, a szalag nem szakadhat el. Egymást átfedő darabokból készítették oly módon, hogy a várható maximális terhelés több mint tizenkétszeresét is kibírja. Csak akkor keletkezhetne elegendő feszültség a szalag szétszakításához, ha egyszerre több mérföldes hosszúságban az összes rotor leállna és ugyanakkor az egész vonalon meghibásodnának az áramkör megszakítói.

De egyszer ez is megtörtént a Philadelphia-Jersey City úton, és ezt az eseményt soha nem fogjuk elfelejteni. Az volt az egyik első nagy sebességű út, rengeteg utast szállított és sok fehérárut is, mert erősen iparosodott vidéket szolgált ki. Az a csík alig volt egyéb nagyobbacska szállítószalagnál, és senki nem számított rá, hogy mekkora terhet kell majd viselnie. Természetesen maximális terhelés mellett történt a dolog, amikor a nagy sebességű csík tömve volt. A szakadás mögötti rész több mérföldnyi hosszúságban visszacsapódott, és nyolcvanmérföldes sebességgel csapta oda az utasokat az alagút mennyezetéhez. A szakadás előtti rész megemelkedett, és az utasok lezuhantak a lassabban mozgó csíkokra és a fedetlenné vált rotorokra és görgőkre, vagy fel a mennyezetre.

Ebben az egyetlen balesetben több mint háromezren haltak meg, és komoly mozgalom indult az utak betiltására. Elnöki parancsra le is állították mindegyiket egy hétre, de aztán újra meg kellett őket nyitni, egyszerűen nem volt más alternatíva.

– Igen? Miért nem?

– Az ország gazdasága eddigre már az utaktól függött. Az ipari körzetekben ezek váltak a szállítás fő eszközeivé, az egyetlen gazdaságilag is jelentős szállítási móddá. A gyárakat le kellett állítani, nem tudták elszállítani az élelmiszert, az emberek éheztek. És az elnöknek be kellett látnia, hogy az útnak mennie kell. Ez volt az egyetlen megoldás, a társadalmi rendszerben egyetlen forma vált uralkodóvá, és ezt nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni. Egy népes, iparosodott országnak nagy közlekedési és szállítási kapacitásra van szüksége.

Mr. Blekinsop a szalvétáját gyűrögette és szerényen megjegyezte.

– Mr. Gaines, távol álljon tőlem, hogy lekicsinyeljem nagyszerű népük találékonyságát, de az még nem merült fel önben, hogy esetleg nem feltétlenül helyes mindent egy lóra feltenni, engedni, hogy az egész gazdasági élet egyetlen fajta gépezet működésén álljon vagy bukjék? Gaines elgondolkodott.

– Értem, mire céloz. A válasz igen és nem. Minden, a feudalizmusnál fejlettebb civilizáció, egyetlen kulcsfontosságú gépezeten alapul. A régi amerikai Dél a gyapotmagtalanító gépen. A Brit Birodalom kialakulását a gőzgép tette lehetővé. A nagyszámú népességnek gépekre van szükségük az energiatermeléshez, a szállításhoz és a termeléshez, különben nem maradhatnak életben, Ha nem lennének gépek, sosem növekedett volna a népesség. De ez nem hibája a gépnek, hanem erénye.

Az azonban igaz, hogy ha kifejlesztettünk egy technológiát, amely lehetővé teszi, hogy a nagyszámú népesség magas színvonalon éljen, akkor aztán működésben is kell tartanunk ezeket a gépezeteket, mert ha nem, a következmények beláthatatlanok. A valódi kockázatot azonban nem maguk a gépek jelentik, hanem a gépekkel dolgozó emberek. Ezek az utak pusztán gépészeti szempontból tökéletesek. Erősek, biztonságosak, és teljesítik amire tervezték őket. Nem, nem a gépek jelentik a problémát, hanem az emberek.

Ha egy társadalom a gépektől függ, a gépkezelő tússzá válik. Ha erős bennük a kötelességtudás, ha jó a szellem...

Az étterem első részében valaki felhangosította a rádiót, és a feltörő zene elnyomta Gaines szavait. Mikor valaki újra elviselhet övé halkította, folytatta.

– Figyeljen csak, ez jobban megmagyarázza.

Blekinsop a zenére figyelt. Modern hangszerelésű, sodró ritmusú induló volt. Hallani lehetett a gépek zúgását, a szerkezetek ismétlődő csattogását. Az ausztrál arcán szétáradt a felismerés mosolya.

– Hiszen ez a híres Tüzérindulójuk. De nem értem az összefüggést.

– Igaza van, ez a Tüzérinduló, de saját céljaink érdekében használtuk fel. Most az a címe, hogy Közlekedési Kadétok Indulója. Várjon csak.

Tovább lüktetett az induló, szinte egybeolvadt az alattuk dübörgő út zajával. Aztán férfikar kezdett énekelni.

 

„Hallga, hogy zúg!

Nézd, hogy szalad!

A mi munkánknak sosincs vége

Mert az útnak mennie kell!

Bárhová mész

Bárhová szállsz

Mi figyelünk odalenn

Hogy az út jól menjen.

Óh, hejhó

Mi vagyunk a rotorosok

Ellenőrzött szektorokon!

Egy! Két! Hár!

Bárhová mész.

Megtudod

Hogy az útnak mennie kell!

Hogy az útnak mennie kell!

MENNIE KELL!”

 

– Érti? – Most már érti? – kérdezte Gaines lelkesen. – Ez az Egyesült Államok Közlekedési Főiskolájának a fő célja, ezért félkatonai szervezet a közlekedésmérnököké, ezért olyan szigorú a fegyelem. Minden iparág, az egész gazdasági élet rajtunk áll vagy bukik. Ha más iparágak sztrájkolnak, csak, helyi és időszakos zavarokat okozhatnak. Lehet, hogy itt vagy ott gyenge a termés, de ezen lehet segíteni. De ha az út leáll, leáll minden más is, olyan hatása volna, mint egy általános sztrájknak, egy lényeges különbséggel. Általános sztrájk akkor tör ki, ha a lakosság nagy része valóban mélyen elkeseredett. Az utat működtetők azonban, bármilyen kevesen is vannak, az egész országot képesek megbénítani.

Egyetlenegy sztrájk volt az úton, még hetvenhatban. Azt hiszem jogos volt, és utána valóban sok visszaélést megszüntettünk, de nem szabad még egyszer megtörténnie.

– De hát hogyan akadályozhatják meg, Mr. Gaines?

– Kötelességtudat, csapatszellem. Az úttechnikusoknak állandóan azt sulykoljuk, hogy szent kötelességet teljesítenek. És megteszünk mindent, hogy jó legyen a társadalmi helyzetük. De ennél fontosabb a főiskola. Olyan diplomás mérnököket akarunk nevelni, akik hűségesek, acélos önfegyelemmel rendelkeznek, és el vannak rá szánva, hogy minden körülmények között teljesítsék a közösség iránti kötelességüket, vagyis ugyanazt a módszert alkalmazzuk, amelyet Annapolis és West Point és Goddard is oly sikeresen használt a saját hallgatói indoktrinálására.

– Goddard? Ja, igen, a rakétás főiskola. És úgy véli, hogy sikerrel jártak?

– Eddig talán nem teljes mértékben, de bizakodunk. Hagyományt csak hosszú idő alatt lehet kialakítani. Ha a legidősebb mérnök is olyan ember lesz, aki még tizenévesként került a főiskolára, akkor talán lazíthatunk egy kicsit, és bízhatunk benne, hogy megoldottuk a problémát.

– Ön is ott végzett?

– Ön hízeleg – mosolygott Gaines. – Valószínűleg fiatalabbnak látszom a koromnál. Nem, én a hadseregből kerültem ide. Tudja, a hetvenhatos sztrájk után vagy három hónapra a hadsereg vette át az utak irányítását. Annak a tárgyaló-bizottságnak a tagja voltam, mely megadta a béremeléseket és javította a munkakörülményeket, aztán kineveztek...

A hordozható telefon piros fénnyel jelzett.

– Bocsásson meg – mondta – és felemelte a kagylót. – Tessék. Blekinsop azt is hallotta, aki a túloldalon beszélt.

– Davidson vagyok, főnök. Az utak mennek.

– Remek. Az útnak mennie kell.

– Újabb zavart jelentettek a Sacramento széktorból.

– Már megint? Most mi történt?

Mielőtt Davidson válaszolhatott volna, megszakadt a vonal. Gaines kinyújtotta a kezét, hogy újra hívja, de a félig telt kávéscsészéje az ölébe repült. Blekinsop nekicsapódott az asztal szélének, és érzékelte, hogy nyugtalanító módon megváltozott az út hangja.

– Mr. Gaines, mi történt?

– Nem tudom, vészfékezés, a jó ég tudja, miért – lázasan tárcsázott, aztán ledobta a telefont, anélkül, hogy helyre tette volna a kagylót. – A telefon süket. Jöjjön! Illetve nem, itt biztonságban lesz, itt várjon.

– Muszáj?

– No, jó, hát akkor jöjjön velem, de maradjon szorosan a nyomomban – elfordult, és már meg is feledkezett az ausztrál kabinetminiszterről. A csík lassan leállt, az óriási rotorok és a rengeteg görgő megakadályozták, hogy hirtelen álljon le. Egy csapatnyi ingázó, akiknek megzavarták a vacsoráját, már ott tülekedett a vendéglő ajtajában.

– Állj!

Ha valaki olyan parancsol, aki hatalomhoz szokott, rendszerint engedelmeskednek neki.

Lehet, hogy a hangsúlyban van valami, az is lehet, hogy valami titokzatos erő az oka, ami az idomárokból is árad, akik képesek a ragadozókat megfékezni. De akármi is, még azokat is engedelmességre készteti, akik ehhez nincsenek hozzászokva.

Az ingázók megálltak, Gaines pedig folytatta.

– Maradjanak az étteremben, amíg nem tudjuk elszállítani magukat. A főmérnök vagyok. Maga! – mutatott rá egy nagydarab emberre az ajtó mellett –, magát teszem felelőssé, hogy senki illetéktelen ne hagyhassa el az éttermet. Mrs. McCoy, folytassa a felszolgálást.

Gaines Blekinsoppal a nyomában kisietett. A kinti helyzetet nem lehetett ilyen egy egyszerűen megoldani. A százmérföldes esik leállt, de a kilencvenöt mérföldes tőlük néhány méternyire változatlan sebességgel száguldott. Az utasok, ahogy elsuhantak rajta, papundekli figuráknak tűntek.

Amikor az üzemzavar bekövetkezett, a leggyorsabb csík húsz láb széles járdája tömve volt, és az üzletekből, büfékből, pihenőkből, tv-termekből kezdtek kiözönleni az emberek, hogy megtudják, mi a baj. Szinte azonnal bekövetkezett az első szerencsétlenség.

A nyüzsgő tömeg meglökött egy középkorú nőt, aki a csík szélén állt. Az asszony megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, és egyik lábát rátette a szomszédos kilencvenöt mérföldes csíkra. Azonnal rájött, hogy milyen szörnyű hibát követett el, mert még mielőtt hozzáért volna a csíkhoz, felsikoltott.

Megperdült és rázuhant a mozgó csíkra, és tovább gurult, ahogy teste megpróbálta egyszerre felvenni az óránkénti kilencvenöt mérföld, vagyis percenkénti százharminckilenc lábas sebességet. Gurultában úgy kaszált el néhány utazót, mintha csak fűszálak lettek volna. Pillanatok alatt eltűnt a láthatárról, és máris távolinak és jelentéktelennek tűnt, hogy ki volt, milyen sérüléseket szenvedett és mi lesz a sorsa.

Szembe kellett viszont nézniük a baleset következményeivel. Az egyik alak, akit lesodort a mozgó csíkról, belezuhant a döbbenten álló tömegbe és ott hevert összetörve, véresen a szerencsétlenek között, akik felfogták az esését.

És ezzel még nem volt vége, mindenki, akit ellökött, újabb embereket döntött le a lábáról, úgy, hogy újabb utasok zuhantak át a mozgó csíkra, ahol súlyos sérülésekkel fizettek visszanyert egyensúlyukért.

A szerencsétlenség középpontja azonban gyorsan távolodott, Blekinsop nem látott többet. Mivel hozzá volt szokva, hogy egyszerre foglalkozzék nagyszámú emberrel, megszorozta a tragikus eseményt a zsúfolt szállítószalag ezerkétszáz mérföldes hosszával, és a gyomra összeszorult.

Blekinsop legnagyobb meglepetésére Gaines nem próbált meg segíteni a lezuhant férfin és arra sem tett kísérletet, hogy megnyugtassa a rémült tömeget, hanem kifejezéstelen arccal visszafordult a vendéglő felé. Amikor Blekinsop látta, hogy belépni készül, megragadta a karját.

– De hát nem segítünk azokon a szerencsétleneken?

A szenvtelen arc, ami felé fordult, még csak nem is emlékeztette néhány perccel azelőtti kisfiús, kedves vendéglátójára.

– Nem. Ezt a közelükben lévők is megtehetik, de nekem az egész útra kell gondolnom. Ne zavarjon.

A politikus kissé sértődötten engedelmeskedett. Belátta, hogy a főmérnöknek igaza van, aki milliók biztonságáért felelős, nem töltheti azzal az idejét, hogy egyetlen bajbajutottnak segít, de akkor is taszította ez a hűvös távolságtartás.

Gaines visszament az étterembe.

– Mrs. McCoy, hol van a vészkijárat?

– A kamrában, uram.

Gaines, Blekinsoppal a sarkában odasietett. Egy ijedt Fülöp-szigeti kukta félrehúzódott, amikor szórakozottan lesöpört egy adag félig kész salátát és fellépett a pultra. Közvetlenül a feje fölött kerek csapóajtó volt, melyet a középpontjában elhelyezett kerékkel lehetett felnyitni. A nyílás mellett rövid vaslétra, melyet egy kampó erősített a mennyezethez. Blekinsop annyira igyekezett, hogy ne maradjon le Gaines mögött a létrán, hogy közben elvesztette a kalapját. Amikor kijutottak az épület tetejére, Gaines zseblámpával vizsgálgatta az alagút tetejét, össze kellett görnyednie, mert a tető és az alagút mennyezete között csak négy láb volt a távolság...

Vagy ötven lábbal odébb látta meg, amit keresett, egy ugyanolyan nyílást, mint amelyiken idejutottak. Elfordította a kereket, felegyenesedett, aztán rátámaszkodott a nyílás szélére és egyetlen mozdulattal felpattant az út tetejére. Társa nehézkesebben követte.

Sötétben álltak, apró szemű eső hullt az arcukra. Lábuk alatt, és mindkét irányba a látóhatárig ott húzódott a napelemek sora. A halvány foszforeszkáló fény arról tanúskodott, hogy nem tudták teljes mértékben elektromos árammá alakítani a felvett fényenergiát. De ettől nem lett világosabb, úgy hatott az egész, mint egy hómező, melyet kísérteties holdfény világít meg.

A halvány fényben ki tudták venni az ösvényt, mely az út mentén álló esőmosta épületekhez vezetett. Az ösvény keskeny, fekete csík volt az út domború tetején. Futólépésben indultak neki, amilyen gyorsan csak lehetett a csúszós, sötét úton, és közben Blekinsop még mindig Gaines látszólag rideg távolságtartásán rágódott. Bár rendkívül értelmes volt, legjobban mégis az emberek iránti meleg együttérzés jellemezte, ami nélkül egyetlen politikus sem lehetett sokáig sikeres, bármilyen más erényei vagy hibái legyenek is.

Épp emiatt ösztönös bizalmatlanságot érzett mindenki iránt, akit csak a logika vezérel. Tudta, hogyha csak a tiszta logikát vesszük figyelembe, semmi értelme, hogy továbbra is fennmaradjon az emberi faj, még kevésbé az emberi értékek, melyeket szolgált.

Ha képes lett volna áthatolni társa aggodalmain, megnyugodott volna. Gaines rendkívüli képességű agya a felszínen olyan könnyedén működött, mint egy elektronikus számítógép, rendszerezte a rendelkezésre álló adatokat, előzetes döntéseket hozott, elhalasztotta az ítélkezést addigra, amikor majd rendelkezésére állnak a szükséges adatok, megvizsgálta az alternatívákat. De mindezek alatt, lelke mélyén, mely nem állt a kemény önfegyelem ellenőrzése alatt, önmagát vádolta. Megrázta a szenvedés, amelynek tanúja volt, és amiről pontosan tudta, hogy megsokszorozódott a vonal mentén. És bár nem volt tudatában annak, hogy bármilyen mulasztást követett volna el, mégis bűnösnek érezte magát, hisz a hatalom felelősségérzettel kell járjon.

Túl sok ideig viselte királysága emberfeletti terhét – és ezt senki sem teheti meg büntetlenül – és most vészesen közel volt ahhoz a lelkiállapothoz, melyben a kapitányok hagyják elsüllyedni a hajójukat, és maguk is vele pusztulnak. Csak azért tartott ki, mert tudta, hogy azonnali cselekvésre van szükség.

De arcán semmi sem tükröződött ebből az érzelmi viharból.

Az épület falán zölden világító nyilak sora mutatott balra. Efölött pedig, a keskeny ösvény végén ott világított a LEJÁRAT felirat. Blekinsop Gaines nyomában lihegett. Elértek egy ajtót a falban, amögött pedig egy keskeny lépcsőt találtak, melyet egyetlen fénycső világított meg. Gaines lerohant, és kijutottak a zsúfolt, zajos, álló járdára az északra tartó út mentén.

A lépcső mellett rögtön jobbra nyilvános telefonfülke állt. A plexiüveg ajtón át látták, hogy egy testes, jól öltözött férfiú komolyan beszél társával, akinek arca ott villogott a képernyőn.

A fülke előtt három másik ember várakozott.

Gaines előretolakodott, felrántotta az ajtót, vállon ragadta a zavart és sértődött férfit és kipenderítette a fülkéből, az ajtót pedig berántotta a lábával. Egyetlen kézmozdulattal törölte a képernyőt, még mielőtt az asszonyság elkezdhetett volna tiltakozni, és megnyomta a vészhívás gombot. Beütötte az egyéni kódszámát, és a következő pillanatban az ügyeletes mérnök, Davidson aggódó arcát látta.

– Jelentést!

– Maga az, főnök? Hál’ istennek. Hol van? – Davidson borzasztóan megkönnyebbült.

– Jelentést!

Az ügyeletes mérnök úrrá lett érzelmein, és rövid katonás mondatokban jelentett.

– Tizenkilenc óra nulla-kilenc perckor a Sacramento szektor, húszas csík nyúlási értéke hirtelen megnövekedett. Mielőtt léphettünk volna, adott helyen a nyúlási érték meghaladta a biztonsági határértéket, működésbe léptek a megszakítók és nevezett csíkon megszűnt az energiaszolgáltatás. Meghibásodás oka ismeretlen. Közvetlen összeköttetés a Sacramento szektor irányításával megszakadt. Sem a külön, sem a kereskedelmi vonalon nem válaszolnak. Folytatjuk az erőfeszítéseket az összeköttetés helyreállítására. Küldönc indult Stockton tízes alszektorból.

Sérülésekről nem érkezett jelentés. Hangosbemondó figyelmeztette az utazóközönséget, hogy ne vegye igénybe a tizenkilences csíkot. Kiürítés megkezdődött.

– Történtek személyi sérülések – vágott közbe Gaines. – Riaszd a mentőket és a rendőrséget. Rajta!

– Igen, uram! – Davidson a háta mögé intett, de az ügyeletes mérnökkadét már ugrott is. – Leállítsam az út többi részét, uram?

– Nem, nem valószínű, hogy az első ijedtség után újabb balesetek történnek. Folytassák az utazóközönség figyelmeztetését. A többi csík maradjon mozgásban, mert különben akkora dugó lesz, hogy azt maga az ördög sem tudná eloszlatni. – Gaines arra gondolt, hogy nem lehet beindítani a csíkokat, ha terhelés alatt vannak. Ehhez nem elég erősek a rotorok. Ha az egész út leáll, minden egyes csíkot ki kellene üríteni, elhárítani az üzemzavart a húszas csíkon, mindegyiket megfelelő sebességre gyorsítani, és csak ezután kezdhetnék meg az összegyűlt tömeg hazaszállítását. Időközben a rendőrségnek kellene megküzdenie az ötmillió ott ragadt utassal. Sokkal egyszerűbb, ha a tetőn keresztül mentik ki az embereket a húszas csíkról, és a többiek a maradék csíkokon térhetnek haza. – Értesítse a polgármestert és az állam kormányzóját, hogy átvettem a szükségállapoti parancsnokságot. A rendőrkapitányt is, és közölje vele, hogy ezentúl magának tartozik engedelmességgel. Értesítse a parancsnokot, hogy fegyverezzen fel minden elérhető kadétot, és várjanak további utasításra. Rajta!

– Igen, uram. Behívjam a szabadnapos technikusokat?

– Nem, nem műszaki hibáról van szó. Nézze csak meg, mit mutatnak a műszerek, az egész szektor egyszerre állt le. Valaki kézzel kapcsolta ki a rotorokat. A szabadnapos technikusok legyenek készenlétben, fegyverezze fel őket, de ne küldje őket le. Mondja meg a parancsnoknak, hogy a lehető leggyorsabban juttasson el minden elérhető felső osztályos kadétot a Stockon alszektor tízes számú irodájába és aztán nekem tegyen jelentést. Szereljék fel őket keljfeljancsikkal, pisztollyal és altatóbombákkal.

– Igen, uram – egy tisztviselő hajolt Davidson fölé és a fülébe súgott valamit. – A kormányzó akar magával beszélni, főnök.

– Nem érek rá, és maga sem. Ki a váltótársa? Elküldetett érte?

– Hubbard. Épp most érkezett.

– Beszéljen ő a kormányzóval, a polgármesterrel, a sajtóval... bárkivel, aki csak telefonál, akár még a Fehér Házzal is. Maga – csak végezze a munkáját. Most abbahagyom, de ismét jelentkezem, amint találtam egy felderítőkocsit – a képernyő még el sem halványodott, amikor kipattant a fülkéből.

Blekinsop meg sem próbált szólni hozzá, de követte az északi irányú húszmérföldes csíkra. Gaines itt megállt a széltörő közelében, és az álló járda mögötti falra meredt. Megjegyzett magának valamilyen jellegzetes formát, vagy cégtáblát – társa nem tudta, hogy mit –, és olyan gyorsan szaladt vissza, hogy Blekinsop vagy száz lábnyira lemaradt és majdnem elvesztette szem elől, amikor Gaines beugrott egy ajtón és leszaladt egy lépcsőn.

Keskeny lenti járdára jutottak. A rettenetes zaj mintha nem csak a fülüket támadta volna meg, szinte verte őket. Blekinsopnak olyan erőfeszítésébe került átküzdenie magát a zajon, hogy alig érzékelte a környezetét. Vele szemben, egyetlen ívlámpa sárga fényében az egyik rotor, amelyik meghajtotta az ötmérföldes csíkot, a hatalmas dob lassan forgott a középpontjában elhelyezett tekercsek körül. A dob felső része érintkezett a mozgójárda aljával, és hozzájárult méltóságteljes haladásához.

Jobbra és balra vagy száz yardnyira újabb rotorok, és ameddig a szem ellátott mindkét irányba újabbak és újabbak. A rotorok közötti térben pedig karcsú görgők, sűrűn egymás mellett, mint dobozok a szivarban, hogy a mozgójárdának folyamatos forgó alátámasztása legyen. A görgőket íves acél rácsostartók támasztották alá, ezek nyílásai között átlátott a rotorok hosszú sorára. Mindegyik sor gyorsabban mozgott, mint az előtte lévő.

A járdától karcsú acéloszlopok sora választotta el a keskeny pallót, amely a rotorsor túloldalán helyezkedett el. A kettőt ezen a ponton rámpa kötötte össze. Gaines szemmel láthatóan bosszúsan nézett jobbra-balra az alagútban. Blekinsop meg akarta kérdezni, mi a baj, de nem tudta túlkiabálni a zajt, mert körülötte sok ezer rotor zúgott és sok százezer görgő csikorgott.

Gaines látta, hogy mozog az ajka, és kitalálta, mit kérdez. Tenyerét Blekinsop füle köré görbítette, és elordította magát.

– Nincs kocsi! Azt hittem, itt találok kocsit.

Az ausztrál, aki segíteni akart, megragadta Gaines karját és bemutatott a gépek közé. Gaines odanézett, és megpillantott valamit, amit addig aggodalmában nem vett észre – jó néhány csíkkal odébb vagy fél tucat embert, akik egy rotor körül dolgoztak. Leemelték a gépet, úgy hogy már nem érintkezett az úttal, és épp egy másikkal készültek kicserélni. Az új rotor ott állt mellettük egy alacsony, erős teherkocsin.

A főmérnök elismerően és hálásan mosolygott. Zseblámpája fényét keskeny, erős fénycsíkká alakította és a csoportra irányította. Az egyik technikus felnézett és Gaines többször megismételve ugyanazt a szabálytalan ritmust, le-fel kattintgatta a zseblámpáját. Egy alak kivált a csoportból és feléjük szaladt.

Karcsú, munkásruhás fiatalember volt, fülvédőt és a szereléséhez nem illő szögletes katonai sapkát viselt, aranysújtásokkal és rangjelzésekkel. Megismerte a főmérnököt és tisztelgett, humortalan, kisfiús igyekezettel.

Gaines zsebre vágta a lámpáját és mindkét kezével gyorsan gesztikulálni kezdett. Egyértelmű, határozott mozdulatok voltak, olyan bonyolultak és kifejezőek, mint a süketnémák beszéde. Blekinsop visszagondolt néprajzi tanulmányaira, s megállapította, hogy leginkább az amerikai indiánok jelbeszédére emlékeztet a dolog, némi hula beütésekkel. De természetes, hogy szinte semmit sem értett meg belőle, hisz a jelbeszédet a speciális követelményeknek megfelelően alakították át.

A kadét ugyanúgy válaszolt, kilépett a járda szélére és dél felé villogott a zseblámpájával. Egy kocsi közeledett nagy sebességgel. Fékezett és épp mellettük állt meg.

Kicsi volt, tojásdad alakú, középvonalában két kerékkel. A kocsi orra felemelkedett és láthatóvá vált a sofőr, egy másik kadét. Gaines jelbeszéddel szólt hozzá, aztán maga előtt betuszkolta Blekinsopot a szűk utastérbe.

Ahogy helyreigazították a plexiüveg burát, megcsapta őket a szél, és Blekinsop látta, hogy három, sokkal nagyobb kocsi száguld el mellettük. Észak felé tartottak, legalább kétszáz mérföldes óránkénti sebességgel. Blekinsopnak úgy rémlett, a legutolsó kocsi buráján át kadétok sapkáját vette ki, de nem volt benne biztos.

– Kérem Davidsont, az ügyeletes tisztet.

– Ó, maga az, Mr. Gaines. A polgármester akar beszélni magával, Mr. Gaines.

– Továbbítsák a hívását másnak, és kerítsék elő Davidsont, gyorsan.

– Igen, uram.

– És, figyeljen csak... egészen addig hagyja Davidson műszerfalára kapcsolva ezt a vonalat, amíg én személyesen nem mondom, hogy megszakíthatja.

– Rendben – és a nő arca helyett az ügyeletes tiszté tűnt fel a képernyőn.

– Maga az, főnök? Haladunk, minden kielégítő, nincs változás.

– Rendben. Elérhet ezen a vonalon, vagy a tízes alszektor irodájában. Vége. – Davidson helyett az operátor jelent meg a képernyőn.

– A felesége hívja, Mr. Gaines. Kapcsoljam?

Gaines mormogott valamit, ami nem volt igazán udvarias, és azt válaszolta, igen. Megjelent Mrs. Gaines arca. A férfi rákezdte, még mielőtt az asszony megszólalhatott volna...

– Drágámjólvagyokneaggódjmajdcsakhazaérekmostmennemkell – hadarta egy szuszra, és amint befejezte, már meg is szakította a vonalat.

Csikorgó fékekkel álltak meg a lépcső mellett, mely a tízes alszektor irodájába vezetett. A lépcső mellett három teherkocsi állt, mellettük meg rendetlen sorokban három csapat kadét. Egyikük odaszaladt Gaineshez és szalutált.

– Linsay vagyok, uram, az ügyeletes mérnökkadét. Az ügyeletes mérnök kéri, hogy rögtön jöjjön a vezérlőterembe. Az ügyeletes mérnök felnézett, amikor beléptek.

– Főnök, Van Kleeck keresi.

– Kapcsolja. Hello, hol vagy? – kérdezte Gaines, amikor Van Kleeck arca megjelent a nagy képernyőn.

– Sacramento Iroda. Figyelj!

– Sacramento? Pompás. Jelentést!

Van Kleeck mérgesen nézett.

– Egy fenét teszek jelentést! Már nem vagyok a helyettesed, Gaines. Szóval...

– Mi az ördögről beszélsz?

– Figyelj és ne szakíts félbe, és akkor majd megtudod. Véged van, Gaines, engem választottak az Új Rend Ideiglenes Ellenőrző Bizottsága Igazgatójává.

– Van, megbolondultál? Mi az, hogy az új rend?

– Majd megtudod. Ez a funkcionalista forradalom. Mi megjöttünk, te meg mehetsz. Csak azért állítottuk le a húszas csíkot, hogy ízelítőt adjunk abból, mire vagyunk képesek.

A funkciókról: tanulmány a társadalom természetes rendjéről. A funkcionista mozgalom bibliáját először 1930-ban adták ki. Az írás azt állította magáról, hogy a társadalmi viszonyok tudományos pontosságú elmélete. A szerző, Paul Decker, elvetette a demokrácia és az emberek közötti egyenlőség „idejétmúlt és hiábavaló” eszméit, és egy olyan rendszerrel helyettesítette, melyben „funkcionálisan” értékelték az emberi lényeket, vagyis aszerint, hogy milyen szerepet töltöttek be a gazdasági folyamatokban. Az alaptétel az volt, helyes, hogy bárki alkalmazhassa embertársaival szemben azt a hatalmat, amely funkciójából ered, és a társadalomszervezés minden más módja ostoba, látnoki, és ellentétes a dolgok „természetes rendjével”.

Úgy látszik, a szerző figyelmét teljesen elkerülte, hogy a modern gazdaság egyes szektorai elválaszthatatlanul összefonódtak.

Az alapötletet feltupírozta kicsit némi felületes, gépies pszichológiával, ami azon alapult, hogy megfigyelte, a baromfiudvar egyes lakói között hogyan alakul ki a hatalmi sorrend, meg Pavlov híres feltételes reflex kísérleteivel. Nem vette észre, hogy az emberi lények sem nem kutyák, sem nem csirkék. Az öreg Pavlov doktor egyáltalán nem vett róla tudomást, ahogy másokról sem, akik vakon és tudománytalan módon dogmatizálták fontos, de nagyon is korlátozott érvényességű kísérletei jelentőségét.

A funkcionalizmusnak kezdetben nem volt sikere, a harmincas években mindenki, a teherautó-sofőröktől a ruhatároslányokig kidolgozott egy módszert arra, hogyan oldhatjuk meg a világ problémáit hat könnyű lépésben, és meglepően sokuknak sikerült meg is jelentetniük az elképzeléseiket. De azért a funkcionalizmus fokozatosan terjedt, különösen azok között a kisemberek között volt népszerű, akik meggyőzték magukat arról, hogy épp az ő állásuk nélkülözhetetlen és így, ha helyreáll a „természetes rend”, ők lesznek a nagykutyák. És mivel valóban nagyon sok foglalkozás ténylegesen nélkülözhetetlen, könnyen ment az önmeggyőzés.

Gaines egy pillanatra Van Kleeckre meredt, mielőtt válaszolt volna.

– Van – kezdte lassan –, ugye nem gondolod komolyan, hogy ezt megúszhatod?

Az apró emberke felfújta magát.

– Miért is ne? Hiszen máris megúsztuk, vagy nem? Nem indíthatod újra meg a húszas csíkot, amíg én meg nem engedem, és ha szükséges, az egész utat meg, tudom állítani.

Gaines kezdett rájönni, hogy esztelen felfuvalkodottsággal áll szemben, és uralkodott magán.

– Hát persze, Van. De mi van az ország többi részével? Azt hiszed, az Egyesült Államok hadserege majd tétlenül nézi, hogy úgy irányítsd Kalifornia államot, mint a magad kiskirályságát?

Van Kleeck ravaszul nézett rá.

– Erre is felkészültem. Épp most juttattam el egy kiáltványt az ország összes útügyi technikusához, elmondtam nekik, mit tettünk, és felszólítottam őket, hogy keljenek fel, és követeljék, ami jogosan megilleti őket. Ha az egész országban leállnak az utak, és az emberek megéheznek, az elnök kétszer is meggondolja majd, hogy ránk küldje-e a hadsereget. Hát persze hogy küldhetné katonákat, hogy engem elfogjanak és megöljenek – nem félek a haláltól! –, de azt nem meri megtenni, hogy tömegével lövesse agyon az útügyi technikusokat, mert nélkülünk nem tud meglenni az ország, vagyis engednie kell a követeléseinknek.

Sok keserű igazság volt abban, amit mondott. Ha általánossá válik az útügyi technikusok felkelése, a kormány ugyanúgy nem folyamodhat erőszakhoz, ahogy a fejfájást sem lehet főbelövéssel gyógyítani. De vajon általános-e a felkelés?

– Miből gondolod, hogy az ország többi technikusa is követni fog?

– Miért is ne? Ez a dolgok természetes rendje. Ez a gépek kora, az igazi hatalom a technikusok kezében van, de mindenféle idejétmúlt frázisokkal beetették őket, hogy ne éljenek vele. És az összes technikusi csoport közül a legfontosabbak, az abszolút nélkülözhetetlenek az útügyi technikusok. Mostantól kezdve úgy kell táncolni, ahogy ők fütyülnek, ez a dolgok természetes rendje! – egy pillanatra elfordult, az asztalán lévő papírok közt keresgélt, aztán folytatta. – Pillanatnyilag ez minden. Gaines, fel kell hívnom a Fehér Házat, hogy tudassam az elnökkel, hogy állnak a dolgok. Te csak végezd a feladatod, viselkedj rendesen, és akkor nem esik bántódásod.

A képernyő elsötétült, de Gaines még mozdulatlanul ült néhány percig. Szóval ez történt. Szerette volna tudni, volt-e egyáltalán hatása, és ha igen, milyen, annak a felhívásnak, amit Van Kleeck intézett az útügyi technikusoknak. Azt gondolta, hogy semmilyen, de hát arra sem gondolt, még álmában sem, hogy ilyesmi megtörténhet a saját embereivel. Talán hiba volt, hogy nem szakított rá időt, hogy olyanokkal is találkozzék, akik nem az útnál dolgoznak. Nem, ha szóbaállt volna a kormányzóval, a sajtóval, még mindig beszélhetne. És mégis... Hívta Davidsont.

– Volt valami probléma a többi szektorban, Dave?

– Nem volt, főnök.

– Vagy bármely másik úton?

– Nem kaptunk ilyen jelentést.

– Hallotta, amit Van Kleeckkel beszéltem?

– Bekapcsolódtam, igen.

– Remek. Hubbard hívja az elnököt és a kormányzót, és mondja meg nekik, határozottan ellenzem a katonai erő bevetését mindaddig, amíg a problémák erre az útra korlátozódnak. Mondja meg nekik, hogy amennyiben azelőtt lépnének, hogy segítséget kérek, nem vállalom a felelősséget.

Davidson kételkedve nézett rá.

– Gondolja, hogy ez így jó lesz, főnök?

– Igen! Ha megpróbáljuk kifüstölni Vant és a forrófejű embereit, épp ezzel indíthatjuk el az országos felkelést. Ráadásul akkora kárt tehetnénk az útban, hogy maga az atyaúristen sem volna képes megjavítani. Mekkora a pillanatnyi terhelés?

– Ötvenhárom százalékkal kevesebb, mint az esti csúcs.

– És mi van a húszas csíkkal?

– Majdnem teljesen kiürítettük már.

– Rendben. A lehető leggyorsabban irányítsanak el minden forgalmat az útról. Legjobb lesz, ha a rendőrkapitány minden lejárathoz őröket állít, hogy senki se léphessen rá az útra. Van bármikor leállíthatja az összes csíkot, és az is előfordulhat, hogy ezt nekem kell megtennem. Az a tervem, hogy lemegyek ezekkel a felfegyverzett kadétokkal. Észak felé fogunk haladni, és ha ellenállásba ütközünk, azt leszereljük. Gondoskodjon róla, hogy ügyeletes technikusok és karbantartó brigádok jöjjenek közvetlenül a nyomunkban. Egymás után sorban minden rotort kössenek át a stocktoni út hálózatára. Rengeteget kell majd buherálni, nem lesznek biztonsági kikapcsolók, úgyhogy gondoskodjék elegendő ügyeletes technikusról, hogy még a megtörténte előtt megakadályozzanak minden üzemzavart.

Ha sikerrel járunk, kihúzhatjuk Van lába alól a Sacramento szektor fölötti ellenőrzést, és addig maradhat a Sacramento vezérlőteremben, amíg eléggé meg nem éhezik ahhoz, hogy értelmesen lehessen beszélni vele.

Megszakította a vonalat, és az alszektor ügyeletes mérnökéhez fordult.

– Edmunds, adjon egy sisakot és egy revolvert.

– Igen, uram – a férfi kinyitott egy fiókot, és karcsú, veszedelmes kinézetű fegyvert adott a főnöke kezébe. Gaines az övébe tűzte és a fejébe nyomott egy sisakot, de nem hajtotta le a hangszigetelő fülvédőket. Blekinsop megköszörülte a torkát.

– Izé... én is kaphatnák egy olyan sisakot? – kérdezte.

– Mi? – Gaines egy pillanatra ráirányította a figyelmét. – Nem lesz rá szüksége, Mr. Blekinsop. Azt akarom, hogy maradjon itt, amíg csak magáért nem jövök.

– De... – az ausztrál.politikus tiltakozni akart, de aztán meggondolta magát és elhallgatott.

Az ajtóból az ügyeletes mérnökkadét intett a főmérnöknek. – Mr. Gaines, egy technikus van odakinn, aki mindenáron beszélni akar önnel. Harveynak hívják.

– Nem érek rá.

– A Sacramento szektorból jött, uram.

– Vagy úgy, akkor küldje be.

Harvey gyorsan elmondta Gainesnek mit látott-hallott aznap délután a céhgyűlésen.

– Elegem lett belőlük, és otthagytam őket, amikor még mindig pofáztak, főnök. Nem is jutott többet eszembe a dolog, amíg a húszas le nem állt. Aztán amikor hallottam, hogy a Sacramento szektorban van a baj, úgy döntöttem, megkeresem magát.

– Mióta érlelődött ez a dolog?

– Azt hiszem, jó ideje. Tudja, hogy van ez, mindenütt van egypár agyalágyult, és közülük elég sokan funkcionalisták. De hát nem lehet azt mondani, hogy ezzel nem akarok együtt dolgozni, mert eltérőek a politikai nézeteink, elvégre szabad országban élünk.

– Előbb kellett volna figyelmeztetnie, Harvey.

Harvey komoran nézett rá, Gaines állta a tekintetét.

– Nem, azt hiszem, igaza van. Az én dolgom, hogy szemmel tartsam a haverjait, nem a magáé. Ahogy mondta, elvégre szabad országban élünk. Van még valami?

– Hát... szóval, hogy ide jutottunk, azt gondoltam, esetleg segíthetek kiválogatni a vezéregyéniségeket.

– Köszönöm. Maradjon velem. Lemegyünk, és megpróbálunk rendet csinálni.

Belökték az ajtót, egy technikus meg egy kadét jelent meg. Valamit vonszoltak. Letették a padlóra, és várakozóan hallgattak.

Egy fiatalember volt, szemmel láthatóan halott. Munkáskabátján megalvadt a vér... Gaines az ügyeletes tisztre nézett.

– Ki ez?

– Hughes kadét – mondta Edmund –, ő az a küldönc, akit elindítottam Sacramentóba, amikor megszakadt a kommunikáció. Miután nem tett jelentést, elküldtem Marstont és Jenkins kadétot, hogy keressék meg.

Gaines maga elé morgott és elfordult.

– Menjünk, Harvey.

Az odalent várakozó kadétok hangulata megváltozott. Gaines észrevette, hogy a kisfiús igyekezetet valami csúnyább váltotta fel. Sűrűn váltogatták a kézjeleket, és többen ellenőrizték a pisztolyukat.

Végigmérte őket, aztán intett a kadétok vezetőjének. Jelekkel beszéltek. A kadét tisztelgett, az embereihez fordult, röviden gesztikulált és gyorsan leeresztette a karját. Bevonultak egy üres szobába, Gaines még utánuk.

Amikor becsukták az ajtót, és már hallották egymást, Gaines megszólalt.

– Látták, hogy meghozták Hughest. Melyikük akarja megölni azt a tetűt, aki ezt elkövette? Hárman szinte azonnal kiugrottak a sorból, és előresiettek. Gaines hidegen nézett rájuk.

– Rendben. Maguk hárman adják le a fegyvereiket, és térjenek vissza a szállásukra. És menjen velük mindenki, aki szintén úgy gondolja, hogy ez magánbosszú, vagy vadászat – engedte, hogy súlyossá váljék a csend, aztán folytatta. – A Sacramento szektort illetéktelenek kerítették a hatalmukba. Megpróbáljuk visszafoglalni, ha lehet, úgy, hogy egyik oldalon se essenek áldozatok, és ha lehet, anélkül, hogy le kelljen állítani az utat. A terv az, hogy idelenn, rotorról rotorra haladva foglaljuk vissza a szektort, és Stocktonon keresztül biztosítjuk az energiát. Ennek a csoportnak az a feladata, hogy észak felé haladjon idelenn, fedezzen fel, és vegyen őrizetbe mindenkit, akit talál. Ne felejtsék el, hogy azok többsége, akiket letartóztatnak majd, nagy valószínűséggel teljesen ártatlan. Ebből következik, hogy szükség esetén először a kábító bombákat használják, és csak a legvégső esetben lőjenek azért, hogy öljenek.

Kadétkapitány, ossza be az embereit tízes csoportokba, és minden csoportba jelöljön ki parancsnokot. A csoportok egymás nyomába haladnak észak felé, keljfeljancsin, óránként tizenöt mérföldes sebességgel. Hagyjanak száz yardnyi távolságot az egyes csapatok között. Ha megpillantanak valakit, az egész csapat egyszerre közelítse meg, tartóztassák le, helyezzék el egy teherkocsin, és a csapat utolsóként csatlakozzék ismét a rohamhoz. A letartóztatottakat azokban a kocsikban helyezzék el, amelyeken jöttek. Utasítsák a gépkocsivezetőket, hogy a második csapat nyomában haladjanak.

Jelöljenek majd ki egy rohamcsapatot, hogy visszafoglalja az alszektorok vezérlőtermeit, de csak abban a pillanatban, amikor az adott alszektor már Stocktonból kapja az energiát. Ennek megfelelően szervezze meg az egymás közti összeköttetést.

– Van kérdés? – és végigfuttatta a pillantását a fiatalemberek arcán. Amikor senki sem szólalt meg, visszafordult a rangidős kadéthoz. – Minden rendben, uram. Hajtsa végre a parancsot!

 

Mire mindezt elrendezték, a technikusbrigád is megérkezett, és Gaines kiadta a vezető mérnöknek az utasításait. A kadétok a „lovaik” mellé álltak, a kadétkapitány várakozóan nézett Gainesre. A főmérnök bólintott, a kadét leeresztette a karját és az első csapat megindult.

Gaines és Harvey is keljfeljancsira szálltak, és együtt haladtak a kadétkapitánnyal, vagy huszonöt yardnyira a vezércsapat mögött. A főmérnök már régóta nem ült ezen a fura kis járművön és esetlennek érezte magát. A keljfeljancsin igazán nem lehet méltóságteljesen viselkedni, ugyanis körülbelül akkora és olyan formájú, mint egy konyhai hokedli, és egyetlen keréken kell rajta egyensúlyozni. De tökéletesen megfelel arra a célra, hogy ezen járjanak ellenőrző utakra odalenn, ugyanis nincs szüksége szélesebb nyílásra, mint egy férfiváll, könnyű vezetni, és ha a vezetője leszáll, türelmesen álldogálva várja.

A kis felderítőkocsi Gaines nyomában maradt, ide-oda kanyargott a rotorok között. Gainesnek szüksége volt a beépített kommunikációs egységre, hogy többi felelősségteljes feladatának is eleget tehessen.

Mindenfajta incidens nélkül tették meg az első kétszáz yardnyi utat a Sacramento szektorban, aztán az egyik felderítő megpillantott egy keljfeljancsit, ami egy rotor mellé volt parkolva. A technikus a rotor alján lévő érzékelőt vizsgálgatta, és nem vette észre, hogy közelednek. Fegyvertelen volt, és nem tanúsított ellenállást, de meglepettnek és sértődöttnek, no meg nagyon zavartnak látszott.

A kis csapat hátramaradt, hogy az új első hullám vehesse át a vezetést.

Három mérfölddel odébb már harminchét ember volt letartóztatásban, és senkit sem öltek meg. Két kadét könnyű sérülést szenvedett, és utasítást kaptak, hogy hagyják abba a harcot. A foglyok közül csak négy volt felfegyverkezve. Egyikük, Harvey tanúsága szerint, a felkelés vezetői közé tartozott. Harvey ajánlkozott, hogy ha lehetőség adódik, szívesen tárgyalna a felkelőkkel, és Gaines habozva bár, de beleegyezett. Tudta, hogy Harvey régi, nagy tekintélyű munkásvezér, és minden elképzelhetőt meg akart próbálni, hogy a lehető legkevesebb erőszak alkalmazásával érjenek el sikert.

Nem sokkal később az élcsapat elkapott még egy technikust. A rotor túlsó oldalán volt, és szinte felbuktak benne, mielőtt észrevették. Bár volt fegyvere, nem tanúsított ellenállást, és az eset nem lett volna említésre méltó, ha nem épp egy sugifonba beszélt volna, amit a rotor alján lévő telefoncsatlakozóba dugott be.

Gaines épp akkor érte utol a csoportot, mikor elfogták az illetőt. Megragadta a sugifon puha gumimaszkját és olyan erővel rántotta el a férfi arcáról, hogy érezte, ahogy a csontrezgéseket továbbító beszélő megcsikordul a foga között. A fogoly kiköpött egy letört fogdarabkát, ellenségesen nézett rájuk és egyszerűen nem vett tudomást a kérdéseikről.

Akármilyen gyors is volt Gaines, valószínűnek tartotta, hogy támadásuk elveszítette meglepetés jellegét. Logikusnak tűnt feltételezni, hogy a fogolynak volt ideje jelentést tenni az idelenn folyó támadásról. Minden csapatot figyelmeztettek, hogy fokozott óvatossággal járjanak el.

Gaines hamarosan megtudta, hogy borúlátása indokolt volt. Még néhány száz lábnyira egy csapat férfi jött velük szembe. Legalább egy tucatnyian voltak, bár nem lehetett pontosan meghatározni, hogy hányan, mert kihasználták a rotorok nyújtotta fedezéket. Harvey Gainesre nézett, aki bólintott, és intett a kadétkapitánynak, hogy állítsa meg az embereit.

Harvey fegyvertelenül közeledett a csoporthoz, két karját a feje fölé emelte és csak testével egyensúlyozta a keljfeljancsit. A felkelők lassítottak és végül habozva megálltak. Harvey néhány oszlopnyi távolságra állt meg velük szemben. Egyikük, nyilvánvalóan a vezető, jelbeszéddel szólt hozzá, amire Harvey hasonlóképpen válaszolt.

Túl messzi voltak és a sárga fény túl halvány ahhoz, hogy követni lehessen, miről is vitáznak. A párbeszéd több percig tartott, aztán szünetet tartottak. A vezető szemmel láthatóan nem tudta, mit tegyen. Egyikük előrehajtott, visszatette fegyverét a pisztolytáskába, és a vezetővel kezdett beszélni, aki csak a fejét rázta látván a férfi heves mozdulatait.

A férfi tovább érvelt, de megint csak nemleges választ kapott. Végül mérgesen széttárta a karját, aztán hirtelen pisztolyt rántott, és lelőtte Harveyt. Harvey a gyomrához kapott és előregörnyedt, a támadó újra tüzelt. Harvey összerogyott.

A kadétkapitány gyorsabb volt Gainesnél. A gyilkos felnézett, mikor eltalálta. Arca csodálkozó volt, mint aki túl hirtelen halt meg ahhoz, hogy megértse, mi is történt.

A kadétok tüzet nyitva közeledtek. Bár az ellenfél csapata több mint kétszer akkora volt, teljesen megzavarodtak. Az első szaggatott sortűz után majdnem egyenlőek voltak az esélyek. Kevesebb mint harminc másodperccel az első áruló lövés után, a felkelő csapat minden egyes tagja halott, sebesült vagy fogoly volt. Gaines emberei közül ketten haltak meg (Harveyt is beleértve) és ketten megsebesültek.

Gaines a körülményeknek megfelelően változtatta meg a taktikáját. Most, hogy ismertté vált a támadás, rendkívül fontos lett a gyorsaság és az erő. A második csapatot utasította, hogy maradjon szorosan az első nyomában, a harmadik huszonöt yardnyira követte az elsőt. Ez az első három csapat azt a párancsot kapta, hogy a fegyvertelen embereket hagyják békében, a negyedik csapat majd összeszedi őket, de felszólítás nélkül lőjenek mindenkire, akinél fegyvert látnak.

Gaines figyelmeztette őket, hogy inkább megsebesíteni mint megölni próbálják az embereket, de maga is tudta, hogy szinte lehetetlen engedelmeskedni ennek a parancsnak. Minden fegyveres felkelő ölhet, és a saját emberei biztonságára is gondolnia kellett.

Miután kiadta az új parancsokat, intett a kadétkapitánynak, hogy induljanak. Az első és második csapat a keljfeljancsik legnagyobb sebességével, nem egészen óránkénti tizennyolc mérfölddel haladt előre. Gaines követte őket. Baljós előérzet lett úrrá rajta.

Elkanyarodott, hogy kikerülje Harvey testét, és közben önkéntelenül is lenézett. Az arca visszataszítóan sárga volt az ívlámpák fényében, mégis méltóságteljes és tükrözte Harvey erős jellemét. Amikor Gaines megpillantotta, már nem is bánta, hogy utasítást adott, tüzeljenek, de még erősebben érezte, hogy elvesztette a saját becsületét.

 

A következő percekben számos technikus mellett haladtak el, de nem kellett tüzelniük. Gaines már kezdett reménykedni, hogy viszonylag kevés vérontással sikerül győzniük, amikor észrevette, hogy megváltozott körülötte a gépek hangja. Még sisakja vastag hangszigetelő rétegen át is érzékelte a változást. Felemelte az egyik fülvédőt, így tisztán hallotta, hogy a rotorok lassan leállnak. Az út megállt.

Odakiáltott a kadétkapitánynak, hogy állítsa meg az embereit. Szavai furcsán visszhangoztak a szokatlan csendben. A felderítőkocsi teteje már felnyílt, mire odaért.

– Főnök! – kiáltotta a kadét, aki a kocsit vezette –, a reléállomás hívja!

A lány a képernyő n amint megismerte Gainest, azonnal helyet adott Davidson-nak.

– Főnök – kezdte Davidson köszönés nélkül –, Van Kleeck hívja.

– Ki állította le az utat?

– Ő.

– Történt bármilyen jelentős változás?

– Nem, az út gyakorlatilag üres volt, mire leállította.

– Rendben. Kapcsolja Van Kleecket.

A fő összeesküvő arca eltorzult a dühtől, amikor megismerte Gainest. Azonnal beszélni kezdett.

– Úgy, szóval azt gondoltad, hogy csak viccelek, mi? És most, mit gondolsz, Gaines főmérnök úr?

Gaines legyőzte magában a vágyat, hogy egészen pontosan elmondja a másiknak, mit gondol, különösen róla. Az apró ember minden megnyilvánulása úgy hatott rá, mint amikor csikorog a kréta a táblán.

De nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy megmondja neki a magáét. Igyekezett pont olyan hangon beszélni, hogy az hízelegjen a másik hiúságának.

– El kell ismernem, hogy ezt a kört te nyerted meg, Van, az út leállt, de ne ess abba a hibába, hogy azt hiszed, nem vettelek komolyan. Már túl hosszú ideje dolgozunk együtt ahhoz, hogy lebecsüljelek, tudom, hogy komolyan gondolod, amit mondasz.

Van Kleecknek jólesett az elismerés, de igyekezett titkolni.

– Hát akkor miért nem térsz észre, és miért nem adod fel? – kérdezte harciasan. – Tudod, hogy nem győzhetsz.

– Lehet, hogy nem, Van, de te is tudod, hogy meg kell próbálnom. És különben is – folytatta –, miért ne győzhetnék? Te magad mondtad, hogy akár az Egyesült Államok teljes hadseregét rád szabadíthatom.

– Látod ezt? – vigyorgott Van Kleeck diadalmasan, és felmutatott egy körte alakú villanykapcsolót, ami valami huzalban folytatódott. – Ha ezt lenyomom, a levegőbe repítem az egész utat, úgy ahogy van. És mielőtt elmennék innen, a biztonság kedvéért fogok egy fejszét, és szétverem ezt a vezérlőpultot.

Gaines teljes szivéből kívánta, hogy bárcsak többet tudna a pszichiátriáról. De hát most csak magára támaszkodhat, és a józan paraszti eszében bízhat.

– Ez meglehetősen durva lépés lenne, Van, de nem látom be, hogyan adhatnánk meg magunkat.

– Nem? Hát akkor gondolkodj még egy sort. Ha rákényszerítesz, hogy felrobbantsam az utat, mi lesz a rengeteg utassal, aki épp rajta van?

Gaines fejében egymást kergették a gondolatok. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Van Kleeck képes beváltani a fenyegetését, ahogy beszélt, a sértetten gyerekes attitűd, hogy „hát hisz te kényszerítesz rá”, arról tanúskodtak, hogy veszedelmesen ziláltak a másik gondolatai. És bárhol következzék is be egy ilyen robbanás a sűrűn lakott sacramentói szektorban, legalább egy, ha nem több bérházat is a levegőbe fog repíteni, és a húszason egy csomó boltost és ártatlan járókelőt. Vannak tökéletesen igaza van, nem meri kockáztatni olyanok életét, akik azt sem tudják, miről van szó, és nem vállalták a veszélyt, még akkor sem, ha az út örökre leáll.

Ami azt illeti, az a gondolat sem töltötte el valami nagy örömmel, hogy az út komoly károsodást szenvedhet, de nem ez volt a legfontosabb, hanem az, hogy ártatlan életek kerültek veszélybe.

Eszébe jutott a dal, „hallga, hogy zúg, nézzed, hogy fut, a mi munkánknak sosincs vége...”... Mit tegyen, mit tegyen? „Ahogy utazol, ahogy siklasz...”... Ennek így semmi értelme. Visszafordult a képernyőhöz.

– Nézd, Van, biztos vagyok benne, hogy te is csak végszükség esetén akarod felrobbantani az utat. És én is meg akarom óvni. Mi lenne, ha odamennék a főhadiszállásodra, és személyesen beszélnénk meg ezt a dolgot? Két értelmes ember egész biztosan meg tud egyezni.

Van Kleeck gyanakodott.

– Ez valami mocskos trükk?

– Hogy lehetne az? Egyedül jövök, fegyvertelenül, amilyen gyorsan csak odavisz a kocsi.

– És az embereid?

– Itt fognak várni, amíg vissza nem jövök. Ha meg akarsz róla győződni, állíts megfigyelőket. Van Kleeck egy darabig még húzta az időt. Részben félt, hogy csapdába kerül, részben meg örvendezett, hogy egykori főnöke könyörögni jön hozzá. Végül nagy nehezen beleegyezett. Gaines kiadta az utasításait, és elmondta Davidsonnak, mit tervez.

– Ha egy órán belül nem térek vissza, te vagy a főnök, Dave.

– Vigyázz magadra, főnök.

– Vigyázok, ne félj.

Kitessékelte a kadétot a felderítőkocsiból, legördült a rámpán, északnak fordult és padlógázt adott. Most végre összeszedheti a gondolatait, még ha óránkénti kétszáz mérfölddel is száguld. Még ha sikerül is kicseleznie a másikat, akkor is változásokra lesz szükség. Két dolog napnál is világosabb. Az egyik, hogy a párhuzamos csíkok közé biztonsági kapcsolókat kell beépíteni, úgy hogyha bármelyik csík sebessége veszélyes mértékben eltér a szomszédaiétól, automatikusan lelassuljon, és ha kell, leálljon. Nem ismétlődhet meg, ami ma a húszason történt!

De ez magától értetődik, egyszerű műszaki kérdés. A valódi bajt az emberek okozták. Nos, a pszichológiai teszteket finomítani kell, hogy az utakon csak lelkiismeretes, megbízható embereket alkalmazzanak. De a pokolba is, hisz a mostani vizsgálatok állítólag éppen ezt biztosítják tökéletesen. Legjobb tudomása szerint a továbbfejlesztett Humm-Wadsworth-Burton-módszer eddig még soha nem mondott csődöt, csak ma, a sacramentói szektorban. Hogy vett rá Van Kleeck egy egész szektornyi nyugodt embert, hogy fellázadjanak?

Ennek így nincs értelme.

A dolgozók viselkedésének mindig megvan a jó oka. Egy ember lehet megbízhatatlan, de a nagy csoportok ugyanolyan kiszámíthatóak, mint a gépek vagy a matematikai képletek. A csoportokat lehet mérni, vizsgálni, osztályozni. Lelki szemei előtt megjelent a személyzeti iroda, az iratszekrények, a tisztviselők – megvan! Megvan! Van Kleeck, mint az első helyettese, egyben az egész út személyzeti főnöke volt!

Ez az egyetlen megoldás, amely számításba vesz minden tényt. Egyedül a személyzeti főnöknek volt rá lehetősége, hogy kiválassza és egy helyre gyűjtse össze az összes bajkeverőt. Gaines meg volt róla győződve, hogy a pszichológiai teszteket megbűvölték, talán évek hosszú során át, és hogy Van Kleeck szántszándékkal helyezte át egyetlen szektorba az olyanfajta embereket, akikre szüksége volt. Persze előbb meghamisította a vizsgálati eredményeket.

És ebből következik a másik.tanulság. Szigorúbban kell tesztelni a tiszteket, és egyetlen tiszt se lehessen egy személyben, állandó ellenőrzés és felügyelet nélkül felelős a beosztásokért. Még őt magát, Gainest is ellenőrizni kell ebből a szempontból. Qui custodiet ipsos custodes? De ki őrzi az őrzőket? A latin nyelv kihalt ugyan, de a régi rómaiak nem voltak ostobák.

Végre rájött, hogy hol követte el a hibát, és ez a tudat szomorú elégedettséggel töltötte el. A válasz felügyelet és ellenőrzés, utánanézni és még egyszer utánanézni. Fáradságos lesz és kevéssé hatékony, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a nagyfokú biztonság mindig csökkenti a hatékonyságot.

Nem lett volna szabad ekkora hatalmat adni Van Kleecknek, amikor olyan, keveset tudott róla. De még nincs késő, hogy megtudjon egyet s mást. Benyomta a vészféket, és a kocsi csikorogva megállt.

– Reléállomás! Próbálják meg felhívni az irodámat!

A képernyőről Dolores nézett rá.

– Szóval még mindig benn van. Remek! Már attól féltem, hogy hazament.

– Visszajöttem, Mr. Gaines.

– Nagyon derék. Kerítse elő nekem Van Kleeck személyzeti anyagát. Látni, akarom a minősítését.

A titkárnő villámgyorsan visszatért és beolvasta a szimbólumokat és számadatokat. A férfi bólogatott. Az adatok igazolták a sejtéseit, rejtett introvertáltság, kisebbrendűségi komplexus. Stimmel.

– A bizottság megjegyzései – folytatta Dolores az olvasást –, annak ellenére, hogy a konszolidált profil görbén az A és D érték maximuma esetleges megbizhatatlanságra utal, a bizottság meg van róla győződve, hogy ez a tiszt alkalmas beosztása ellátására. Kiemelkedően jók a teljesítményei és kivételesen jól tud bánni az emberekkel. Ezért javasoljuk a szolgálatban való véglegesítését és előléptetését.

– Ez minden, Dolores. Köszönöm.

– Igen, Mr. Gaines.

– A döntő lépésre készülök. Drukkoljon nekem.

– De Mr. Gaines... – és Dolores tágra nyílt szemmel meredt az üres képernyőre.

 

– Vezessen Mr. Van Kleeckhez!

A férfi kihúzta a pisztoly csövét Gaines bordái közül – a főmérnök úgy érezte, nem szívesen –, és intett, hogy menjen előre a lépcsőn. Gaines kimászott a kocsiból, és engedelmeskedett.

Van Kleeck nem az irodába, hanem a szektor vezérlőtermébe vette be magát. Vagy fél tucat fegyveres férfi volt vele.

– Jó estét, Van Kleeck igazgató úr – a kis embert mintha hájjal kenegették volna, hogy Gaines így elismerte maga adományozta rangját.

– Errefelé nem sokat adunk a címekre – mondta hamis könnyedséggel. – Hívj csak Vannak. Ülj le, Gaines.

Gaines leült. Valahogy el kell távolítania a többieket. Unottan és felsőbbségesen nézett végig rajtuk.

– Mi van, Van, nem tudsz egyedül elbánni egyetlen fegyvertelen férfival? Vagy esetleg a funkcionalisták nem bíznak egymásban?

Van Kleeck arcán látszott, hogy bosszantja ez a beszéd, de Gaines rendületlenül mosolygott. Végül Van Kleeck felvette a pisztolyt az asztaláról, és az ajtó felé intett.

– Menjetek ki, fiúk.

– De Van...

– Azt mondtam, menjetek ki!

Mikor egyedül maradtak, Van Kleeck egyik kezébe vette a kapcsolót, amit Gaines már a képernyőn is látott, és régi főnökére szegezte a pisztolyt.

– No jó – morogta –, próbálkozz csak akármilyen trükkel, és repül az egész miskulancia. Mi a javaslatod?

Gaines egyre szemtelenebbül vigyorgott, Van Kleeck meg vicsorított.

– Mi olyan mulatságos? – kérdezte.

– Hát te magad, Van. Rég röhögtem már ilyen jót. Elindítasz egy funkcionálista forradalmat, és az egyetlen funkció, amit ki tudsz gondolni magadnak, az, hogy felrobbantod az utat, ami a létezésed alapja. Mondd csak – folytatta –, mitől vagy úgy begyulladva?

– Nem vagyok begyulladva!

– Nem-e? Még hogy te nem vagy begyulladva? Itt ülsz, akármelyik pillanatban képes lennél harakirit elkövetni azzal a játékkapcsolóval, és még azt állítod, hogy nem vagy begyulladva? Ha a haverjaid tudnák, milyen közel vagy ahhoz, hogy egy pillanat alatt feladj mindent, amiért harcoltak, hát menten agyonlőnének. Ugye tőlük is félsz?

Van Kleeck ellökte magától a kapcsolót és felállt.

– Nem félek! – üvöltötte, és megkerülte az asztalt, hogy közelebb kerüljön Gaineshez.

Gaines nyugodtan ülve maradt és felnevetett.

– Dehogynem! Most is félsz tőlem. Félsz, hogy megkapod a magadét azért, ahogy a munkádat végzed. Félsz, hogy a kadétok nem tisztelegnek neked. Félsz, hogy a hátad mögött kinevetnek. Félsz, hogy a hivatalos vacsorán nem a megfelelő villát használod. Félsz, ha az emberek rád néznek, és félsz, hogy nem vesznek észre.

– Nem! – tiltakozott a másik. – Te mocskos, felfuvalkodott sznob! Azt hiszed, hogy mer’ elit iskolába jártál, mindenkinél jobb vagy – már fuldoklott a dühtől, nem tudott összefüggően beszélni és a harag könnyei gyűltek a szemébe. – Te meg az utálatos kis kadétjaid...

Gaines óvatosan méregette. Most már nyilvánvalóvá vált, hogy a másik gyönge jellem, és csodálkozott, hogy ezt eddig nem vette észre. Eszébe jutott, milyen barátságtalan volt Van Kleeck, amikor egyszer régen felajánlotta, hogy segít egy különösen bonyolult számítás elvégzésében.

Arra kell törekednie, hogy kihasználja Van Kleeck gyengeségét, annyira fel kell izgatnia, hogy megfeledkezzék arról a veszedelmes kapcsolóról. Gainesre kell irányítani minden beteges gyűlöletét, hogy semmi másra ne tudjon gondolni.

De óvatosnak kell lennie, mert ha túlfeszíti a húrt, egy lövés, és nemcsak neki, Gainesnek lesz vége, hanem annak az esélye is elvész, hogy ne kelljen véres, hiábavaló harcot vívni az útért.

– Van – kuncogott Gaines –, milyen nyavalyás kis alak is vagy. Most elárultad magad. Tökéletesen megértelek, egész életedben harmadosztályú játékos voltál, és folytonosan attól rettegtél, hogy valaki egyszer átlát rajtad, és visszaküld a saját bajnokságodba. Igazgató, ugyan! Ha te vagy a legjobb, akivel a funkcionalizmus szolgálhat, akkor az egész mozgalom nem ér egy fabatkát sem, a saját tehetetlenségétől fog tönkremenni – megfordult a székben, szándékosan hátat fordított Van Kleecknek és a revolverének.

Van Kleeck megállt néhány lábnyira a kínzójától és ordítani kezdett.

– Te! De majd én megmutatom neked, majd meglátod, keresztüllőlek, mint egy kutyát!

Gaines visszafordult, felállt és nyugodt léptekkel elindult felé.

– Tedd le azt a játék pisztolyt, még mielőtt kárt tennél magadban.

Van Kleeck hátrált egy lépést.

– Nehogy közelebb merj jönni! – sikoltotta. – Lelőlek, meglásd, lelőlek! Tudod, hogy nem beszélek a levegőbe.

Most! – gondolta Gaines, és ugrott.

A lövés a füle mellett sivított el. Hát legalább ez nem talált. Mindketten a padlóra zuhantak. Ahhoz képest, hogy milyen kis termetű volt, nehéz volt lefogni Van Kleecket. De hol a pisztoly? Megvan! Felpattant.

Van Kleeck nem állt fel, a padlón elterülve hevert, csukott szeméből ömlöttek a könnyek, és szipogott, mint egy gyerek.

Gaines valami együttérzésfélével nézett rá, és óvatosan tarkón ütötte a pisztoly markolatával. Odament az ajóhoz, egy pillanatig hallgatózott, aztán hangtalanul bezárta.

A kapcsolóból a vezérlőpulthoz vezetett a huzal. Megvizsgálta az összeköttetést, és óvatosan elbontotta. Ezután a vezérlőpulton lévő telefonhoz fordult és hívta Fresnót.

– Oké, Dave – mondta –, most már támadhatnak, és az ég szerelmére, siessenek! – aztán bontotta, a hívást, mert nem akarta, hogy az ügyeletes lássa, egész testében reszket.

Gaines másnap reggel fel-alá járkált a fresnói fővezérlőben, és meglehetősen elégedett volt. Az utak mentek, hamarosan elérik a teljes sebességet. Hosszú éjszaka volt. Minden mérnököt, minden kadétot be kellett rendelni, hogy centiről centire átvizsgálják a sacramentói szektort, ahogy kívánta. Aztán ki kellett kerülni a tönkretett alszektori vezérlőket. De az utak mentek – a padlón keresztül is érezte a remegést. Megállt egy holtfáradt, borostás ember mellett.

– Miért nem megy haza, Dave? Innentől már McPherson is folytathatja.

– És maga, főnök? Maga sem úgy néz ki, mint egy májusi menyasszony.

– Nemsokára ledőlök az irodámban. Felhívtam a feleségem, és megmondtam neki, hogy egyelőre bent kell maradnom. Idejön, hogy itt találkozzunk.

– Haragudott?

– Nem nagyon. Tudja, milyenek a nők – visszafordult a műszerfalhoz, figyelte, hogy gyűjtik a „méhecskék” hat szektor adatait. San Diego körút, Angeles szektor, Bakersfield szektor, Fresno szektor, Stockton... Stockton! Te jó ég! Blekinsop! Egész éjszakára a stocktoni irodában hagyta az ausztrál kormányminisztert!

Már indult is az ajtó felé, a válla fölött szólt vissza.

– Dave, rendelne nekem egy kocsit? Gyorsat! – és még mielőtt Davidson válaszolhatott volna, már a folyosó túlsó végén volt, a saját irodájában.

– Dolores!

– Igen, Mr. Gaines.

– Hívja fel a feleségemet, és mondja meg neki, hogy Stocktonba kellett mennem. Ha már elindult otthonról, várjon meg itt. És Dolores...

– Igen, Mr. Gaines?

– Nyugtassa meg.

A titkárnő az ajkába harapott, de arca kifejezéstelen maradt.

– Igen, Mr. Gaines.

– Köszönöm, kedves – és már rohant is lefelé a lépcsőn. Amikor leért az utcaszintre, és meglátta a mozgó járdacsíkokat, majdnem vidámnak érezte magát.

Gyorsan megindult egy LEJÁRAT feliratú ajtó felé és halkan fütyörészett. Kinyitotta az ajtót, és bár az odalenti motorzúgás elnyomta a füttyszót, úgy érezte, a gépek is az ő dalát fújják.

 

Óh hejhó!

Mi vagyunk a rotorosok

Ellenőrzött szektorokon!

Egy! Két! Hár!

Bárhova mész

Megtudod

Hogy az útnak mennie kell!

Hogy az útnak mennie kell!

MENNIE KELL!

 

 

Damokos Katalin fordítása