22

- Maga tényleg azt hiszi, hogy ezek egy kibaszott invázióra készülődnek, amiért én önvédelemből megöltem egyiküket? - kérdezte Schaefer, félrehajtva a szeme elől egy hatalmas ágat.

A két férfi már két órája gyalogolt az őserdőben, és vitatkozott egymással. Schaefer javaslatát, miszerint megülhetnék az öszvéreket, az ügynök azzal az indoklással vetette el, hogy akkor jól látható jeleket hagynának maguk után.

Egy ízben helikopter hangját hallották a fejük felett, de a lombkoronától miatt nem látták, és a hang gyorsan elhalt. Schaefer a katonára pillantott, aki csak megvonta a vállát, és továbbment; nyilván nem a kivonásra érkezett jármű volt.

- Nem tudjuk, mire készülnek - mondta. - Mindenestre nem tehetjük meg, hogy nem veszünk róluk tudomást.
- És miért nem robbantották fel az egész Földet, amikor Dutch nyolc évvel ezelőtt megölte a társukat?
- Mert az önmagát robbantotta fel. És azt gondolhatták, hogy a testvére is odaveszett. Végül is elég közel volt hozzá.
- Vagy mert tudták, hogy a haverjuk vállalta a kockázatot
- kontrázott Schaefer.
- Ugyan már, Schaefer - rázta a fejét az ügynök. - Ezek egy másik bolygóról jöttek, csillaghajóik vannak meg minden, lehet, hogy egymillió évvel előttünk járnak. Gondolja, hogy annyiban hagyják, ha egy csapat majom kinyírja egyiküket?
- Miért ne? Talán azt hiszi, nekünk hagynunk kell, hogy kinyírják a mi embereinket? Mert New Yorkban ez történt! Hadd szórakozzanak a fiúk, mit számít egy-két polgár élete?
- Jobb, ha megelégszenek néhányunkkal, mintha megölnek mindenkit - erősködött az ügynök.
- Lehet, hogy nem kellenek nekik a többiek - találgatta Schaefer. - Ahogyan nekem sem kellett, csak ez az egy.
- Ó, persze. Csak nem hiszi, hogy ez ilyen egyszerű? Leruccanok ide, és elvégzem a dolgom, azután vége?
Schaefer nem válaszolt, ezért a másik folytatta.
- Most nem Kansasban van, haver. Ezekkel nem úgy kell bánni, mint holmi bandatagokkal vagy narkónepperekkel...
Puskalövés zaja szakította félbe a monológját. Schaefer megfordult, és látta, hogy a férfi válla vérzik.
- Kábítószercsempészek - mondta meginogva. Megfordult, és igyekezett az automatát a lövések irányába fordítani.
Schaefer nem várt újabb meglepetésre, hanem amilyen gyorsan csak tudott, a bozótba vetődött, és igyekezett eltávolodni az öszvérektől.
Alig ért földet, a dzsungel fegyverropogástól lett hangos.
A katona összeroskadt.
Schaefer hallgatózott, és a torkolattüzeket számolta. Legalább négyen voltak, és úgy harminc lábnyira lehettek.
Az egyik öszvért kilőtték - ostoba veszteség, de Schaefernek nem állt szándékában bármit is tenni emiatt. Csak feküdt, a fölhöz lapulva várta, hogy abbamaradjon a lövöldözés.
Legalább hagyományos fegyverekkel támadtak rájuk, nem azokkal az idegen szarokkal. Vagyis nem az idegenek bosszújáról van szó. D Kilences mindenesetre már nem aggódik emiatt.
Sovány vigasz, gondolta. Szegény ördög ugyanolyan halott, mintha az idegen tűzijátékát kapta volna a mellébe.
Lassan felemelte a fejét, és körülnézett. A lövések elhallgattak.
Az ügynök meg sem mozdult; tökéletesen halott volt. A lelőtt öszvér még kapálózott. Egy zöld álcaruhás férfi lépett hozzá, és a fejéhez szegezett fegyverrel megszabadította a szenvedéseitől. A másik öszvér bemenekült az őserdőbe; Schaefer nem látta, merre lehet, ő a dzsungelből előszivárgó embereket figyelte.
Négyen voltak. Kettőnél MAC-10-es, kettőnél kínai gyártmányú AK-47-es.
A fegyverzet megválasztása, és az emberek viselkedésmódja meggyőzte Schaefert arról, hogy valamelyik drogkartell embereivel áll szemben. De mi a jó istent keresnek ezek itt? Ez nem a szokásos csempészútvonal, ezt Schaefer is tudta.
Lehet, hogy a DEA vagy a polícia miatt szokásukká vált, hogy letérnek a megszokott útról?
Az egyik fegyveres felemelte a halott fejét, és belenézett véres, sáros ábrázatába.
- Éste marrano está muerto - mondta.
A társa durván felröhögött, és azt mondta:
- Eschevera lo quiere vivo.
Eschevera?
Schaefer ismert egy ilyen nevű kolumbiait.
Eschevera New Yorkban megpróbálta megjátszani a nagyfiút, de a fellépése olyan nyálas volt, mintha a Miami Vice-ból lépett volna elő. Schaefer szemében nem volt több egy buzinál.
A régi időkben, amikor Raschéval még narkón dolgoztak, Escheveráról néhány emberétől hallott. Schaefer akkoriban lejárta a lábát, hogy összeszedjen valami bizonyítékot ellene. Eschevera számos pribékjét kihallgatták.
De sosem mentek semmire, a disznók folyton kinevették őket.
Schaefer és Rasche egy manhattani tetőkertben találkozott Escheverával, olyan trópusi környezetben, amely nem éli túl a New York-i telet. Csak ők hárman voltak ott meg a fák; Eschevera a bizalma jeleként elküldte a gorilláit.
Rasche hagyta, hogy Schaefer folytassa le a beszélgetést.
A dolognak voltak előzményei; mindketten demonstrálták, mennyire keményfiúk. Végül Eschevera megelégelte a dolgot, és kirakott egy halom dohányt az asztalra, majd megmondta Raschénak és Schaefernek, hogy hagyják őt békén.
De az egyik kezében ott volt a rugóskés, hogy figyelmeztesse őket, mi történik, ha nem veszik el a pénzt.
Egymillió dollár, mondta, és Schaefer elhitte neki, mert akkora halom pénz csak sok lehet.
Schaefer Raschéra való tekintettel néhány másodpercig elgondolkodott. Félmillióból Sharival és a gyerekekkel együtt jó ideig könnyedén megélhetnének; és Raschénak sem kellene aggódnia a saját háza miatt.
De meglátta Rasche arcán a kifejezést, és tudta, hogy Shari néhány éven belül megszokja New Yorkot.
Ezt tehát megbeszéltük, gondolta Schaefer, és lehajította azt a szarházi Escheverát a tetőről.
Csak három emelet volt. És Eschevera megúszta.
Schaefer pedig sértetlenül távozott, miközben a gorillák a gazdájukat próbálták összevakarni.
Schaefer azt írta a jelentésébe, hogy baleset történt, Eschevera megbotlott. Tanú nem volt. Eschevera nem erőltette a vádemelést, inkább összepakolt, és hazament Kolumbiába a sebeit nyalogatni.
Schaefer számított rá, hogy előbb-utóbb ismét belebotlik Escheverába; a Cali-kartell emberei vérszomjasak voltak.
Mindenesetre nem így és itt képzelte el a találkozást.
Vajon Eschevera emberei őrá vadásznak?
Arra nem látott okot, hogy az ügynök kellett volna nekik, azt sem hitte, hogy a kábítószercsempészeknek volna valami közük az idegenekhez. Igen, valószínű, hogy D Kilences csak azért halt meg, mert éppen ott volt.
De honnan tudhatták meg, hogy ő a környéken tartózkodik?
Arra gondolt, hogy talán Hanson adta fel. Lehetséges, bár Hansont mindig egyenes embernek tartotta.
Vagy Philips egyik embere fecsegett?
Esetleg csak szerencsétlen véletlen, egy pechsorozat újabb állomása - de akkor tényleg pokoli véletlen!
- Yo voy a mirar aquí - mondta az egyikük, eszébe juttatva Schaefernek, hogy hol is van.
A fegyveresek most körülnéztek. Akár őt keresik, akár nem, azt tudniuk kellett, hogy a vezető aligha egyedül kelt útra. Nem túl nehéz kitalálni, amikor két öszvért látnak, és mindkettőn nyereg van.
Mindazonáltal nem sok kedvet mutattak a kereséshez; csak szétszóródtak, és egymást nem is figyelték.
Schaefer ugrásra készen lassan lekuporodott. Az egyik feléje közeledett.
Amikor eléje ért, Schaefer felpattant, és egy villámgyors balegyenest ültetett a fickó állára. Az összerogyott, Schaefer pedig elkapta a zuhanó MAC-10-est.
Mire ki tudta kapcsolni a hordszíjat, a másik három megfordult, és tüzet nyitott; megint le kellett hasalnia. Gyorsan ellenőrizte a fegyvert, látta, hogy a tár csak félig ürült ki, így viszonozta a tüzet.
Nem tette túl akkurátusan, csak megszórta a környéket. Nem számított rá, hogy eltalálja valamelyiküket, de annyit bizonyára elér vele, hogy behúzzák a nyakukat.
Most, hogy már tudják, merre van, semmi értelme csendben maradnia és rejtőzködnie. Most a fedezék érdekelte, nem az álcázás, ezért nekiindult, egyik fától a másikig ugrált, közben szórta a golyókat.
A kolumbiaiak viszonozták a tüzet, de mert vaktában lőttek, többnyire a Schaefernek fedezékül szolgáló fákat találták el. Ami nem azt jelentette, hogy ostobák volnának; egyszerűen csak gyorsan reagáltak. Nem figyeltek arra, merre mozog és hol van.
Ha volna elég lőszerük, addig tüzelnének, amíg egyikük a hátába nem tudna kerülni - de nem ezt tették. Mindhárman egyszerre lőttek, és muníciójuk felét nyilván már kilőtték a társára meg az öszvérre.
Az egyik öszvérre, a vezetőére. Schaefer állata még él, és sértetlen. És tudta, hogy az az állat az utolsó - az egyetlen reménye. Ha megtalálja, a rendelkezésére áll a Riosucióból hozott arzenál megmaradt része. A kolumbiaiak még nem tették rá a kezüket. Azzal a fegyverkészlettel a sűrű dzsungel ellenére is könnyedén végezhet egy-két ellenfelével, és ha attól a többiek nem riadnak el, akkor is marad annyi ideje, hogy az öszvéren elmeneküljön.
Látta, hogy a közelben kószál, nyilván nem mert bemenni a fák közé. Az kívánta, bárcsak az állat nyugton maradna.
A lövöldözés láthatóan nem zavarta, nyilván megszokta már az ilyesmit.
Közelebb lopakodott az állathoz, és amikor úgy érezte, megteheti, gyorsan odafutott hozzá.
Az állat ránézett, és elügetett - a fegyverropogástól nem ijedt meg, Schaefertől annál inkább.
- Állj meg, az istenedet! - kiáltotta, és megragadta a kantárt. Kezében szorongatta a bőrszíjat, miközben az állat felkapta a fejét, és igyekezett lelépni.
- Te, az anyád!
A kantárt egyik kezével szorosan tartva, a másikkal a fegyvertartó felé nyúlt, közben úgy fordította az állatot, hogy közéje és a kolumbiaiak közé kerüljön. Előhúzta a tartalék puskát, és közben áldotta Hanson bőkezűségét
- Oké - sziszegte -, akkor most én jövök.
Felemelte a fegyvert, és megmerevedett. Hideg penge feszült a nyakának.
- Dobd el, marrano - suttogta egy nyugodt hang a fülébe, mert még meg találod fosztani Senor Escheverát az esti mulatságától.
A keze ráfeszült a fegyverre, de abban a pillanatban egy puskatus fejbe vágta, és Schaefer Öntudatlanul hanyatlott a földre.