24

Raschénak úgy tűnt, hogy már egy órája bámul ki az ablakon.
Lehet, hogy úgy is volt, mindenesetre nem hitte, amit látott.
Azok a hajók New York felett cirkálnak, és csak a maszkon át látni őket...
Aranyvörösben ragyogtak, de Rasche kíváncsi lett, milyen színűek valójában. A maszk torzítja a színeket, megváltoztatja őket, és a felbontása is elég gyenge; csak halvány, bizonytalan körvonalakat látni rajta keresztül; a részletek elvesznek.
Rasche sokáig nem akarta elhinni, amit látott. Tudta, hogy igaznak kell lennie, mert máskülönben nincs értelme a látványnak, csakhogy ilyesmi a Kedvenc marslakómban szokott előfordulni, nem a valóságban.
Nem, a Kedvenc marslakómban sem, helyesbítette magát. Ilyen messzire még az sem ment el. Esetleg a Star Trekben akadhatnak ilyen ötletek - de azt a sorozatot sosem nézte. Vagy egy Schwartzenegger akciófilmben.
Viszont összeállt a kép. Schaefer azt mondta, hogy a gyilkos nem emberi lény. És Schaefernek igaza volt.
A gyilkos egy rohadt marslakó.
És a szövetségiek mindvégig mindent tudtak. Ez mindent megmagyaráz. Tudták, hogy azok az idegenek odakint vannak - Rasche által nem ismert módon, de tudták.
Schaefer öccse - Dutch - pedig megtudott róluk egyet s mást.
Vajon az idegenek megölték őt?
Vagy ami még rosszabb, a szövetségiek ölték meg, hogy a dolog titokban maradhasson?
Netán még mindig él valahol? A szövetségieknek segít?
Ez az, amit Rasche nem tudott kideríteni. De már nem számít - a többit a saját szemével látta. Azok az űrhajók odakint valamilyen űrvadászt hoztak a Földre, egy olyan fajt, amely csak kedvtelésből vadászik az emberre. A szövetségiek ezt is tudták, és hallgattak róla.
Miért?
Ezt viszont nem volt nehéz kitalálnia. Ez az egész UFObaromság - ami ettől fogva nem is tűnik akkora baromságnak - választ ad mindenre. A fenébe is, még vagy egy tucat kérdésre megadja a választ. A szövetségiek nem akarják, hogy az emberek pánikba essenek. Talán azért akarják elkapni az idegeneket, hogy megismerjék a technológiájukat. Lehet, hogy üzletelnek az idegenekkel. Lehet, hogy mindent eladtak a másik galaxisból való megszállóknak. Talán ők maguk is idegenek, valamilyen alakváltoztató marslakók, akik emberbőrbe bújtak.
Rasche az ilyesmit mindig is a paranoid fantázia képzelgésének tartotta - csakhogy ezek a hajók ott vannak fent az égen.
Hajók, így, többes számban. Schaefer azt hitte, hogy csak egy gyilkos van, egy ilyen űrből jött vadász. De Rasche csak ebből az ablakból négy hajót lát, és azok nagynak tűnnek, nem valami egyszemélyes járműnek.
Jézusom, gondolta Rasche, ha ezek közül egy képes volt megsemmisíteni Dutch egész osztagát, ha egy képes volt lemészárolni a gengszterbandákat a Beekman és Waters sarkán...
Letette a maszkot, és a hajók eltűntek; visszatette a szemére, és azok megint ott voltak.
Végül ismét letette, és ment, hogy töltsön magának a kávénak nevezett iszapból.
- Ember, de borzalmasan nézel ki - mondta egy hang, látván, hogy Rasche mennyire igyekszik, nehogy kilögykölje a kávét. Felpillantott.
- Cirkuszba ne menj el zsonglőrnek, Rasche - folytatta a másik detektív. - Jól vagy?
- Hagyjál, Richie - mondta Rasche felemelve a poharát.
Richie vállat vont.
- Csak segíteni próbálok - mondta.
- Nem tudsz - felelte, és visszatántorgott az irodájába. Olyan óvatosan lépkedett, mintha attól félne, hogy a padló megnyílik alatta, vagy hogy a kávé felrobban a kezében.
Es honnan tudhatná, hogy nem történik-e meg? Az egész világ megbolondult. Felvette a maszkot.
Az is lehet, hogy nem a világ őrült meg; talán ő maga. Lehet, hogy elveszítette az eszét.
Beszélnie kell valakivel.
Shari még Elmirában van, de vele hogyan is beszélhetne erről? Már így is éppen eleget aggódik miatta - azt hiszi, előbb-utóbb össze fog roppanni. Mint legutóbb a Niagaránál: azt hitte, amiatt aggódik, hogy a férje megőrült, paranoiás lett.
Ő maga nem hitte, hogy megőrült - ez a maszk eléggé kézzelfogható. És az a két férfi őt kereste a motelnál.
Mindamellett, ha az idegenek a gyilkosok, akkor ők nem lehettek azok. Szövetségiek lehettek, akik valamilyen okból őt keresték.
Vagy az idegenek valóban képesek alakváltoztatásra.
Erről beszélnie kell valakivel. És nem telefonon; szüksége van valakire, akinek megmutathatja a maszkot, hogy az megérinthesse, lássa, hogy valódi.
Valamelyik szövetségi?
De hiszen ők már tudják. Ők csak elvennék tőle a maszkot, azután jó mélyen kussolnának róla.
A hóna alá csapta a maszkot, a kávét a másikba vette, és elindult lefelé, McComb irodájába. Kényelmetlenül vigyorgott - biztosan elment az esze, gondolta, ha éppen McCombbal akar ilyesmiről beszélgetni.
McComb nem hallotta az első kopogást, de Rasche tudta, hogy még bent van, nem ment haza. Még egyszer kopogott, és a kapitány végre kinyitotta neki az ajtót.
- Mi a szart akar? - kérdezte
- Kapitány, beszélnem kell magával - mondta. - Most. Idebent.
McComb egy pillanatig csak nézett rá, azután azt mondta:
- Rendben van, kap egy percet. És vigyázzon a kávéjával, nem szeretném, ha összecsepegtetné az új szőnyeget.
Rasche letette a kávét - igazából nem is akarta meginni. McComb elé állt, és két kézbe fogva az idegen maszkot, feléje nyújtotta.
- Ha azért jött, hogy a társa, Schaefer nevében exkuzáljon, Rasche, akkor akár neki se kezdjen - mondta McComb, majd becsukta az ajtót. - Azzal elkésett. Fegyelmi eljárást kezdeményezek ellene, mihelyt előkerül. Egyáltalán hová a pokolba tűnt? Látta, mit tett a telefonommal? - Intett a készülék felé, de Raschét nem igen érdekelte a roncs. - Nehogy hozzáérjen, ez bizonyíték ez ellen a gazember ellen...
- Tudom, hogy vannak problémái, kapitány - hagyta rá Rasche -, de ez most fontos.
McComb elhallgatott, és Raschéra pillantott.
- Valami... valami van odakint - vágta rá Rasche. Nem mert azonnal előrukkolni a dologgal - ha ő maga azt hiszi, hogy megbolondult, akkor mit fog McComb hinni? McComb eddig úgy vélte, hogy ő is, Schaefer is kötözni való bolondok.
Felmutatta a maszkot.
- Schaefer ezt annak a fejéről tépte le, akivel az első mészárlás helyszínén találkozott a Beekman...
- Elég! - tartotta fel a kezét a kapitány. - Azt akarja mondani, hogy visszatartott egy bizonyítékot?
Rasche egy pillanatig McCombra meredt, azután lemondóan elhallgatott. Ő itt egy egész világ sorsáról beszél, McComb meg a szabályzattal jön neki?
A kapitány asztalára hajította a maszkot.
- Mi volna, ha meghallgatna? - kiabálta. - Tucatnyian, talán több százan vannak odakint, és csak várnak... csak anynyit kell tennie, hogy megnézi...
- Én nem nézek meg semmit - bömbölte McComb -, legfeljebb a maga seggét, amint kihúzza innen a belét! A szentségit Rasche, maga is éppen olyan hülye, mint az a szerencsétlen Schaefer! Behatol egy lezárt területre, visszatartja a bizonyítékokat, hazudik a jelentésében!
- Ennyi! - kiáltotta Rasche, és felkapta a maszkot az asztalról. - Ennyi volt az én beszélgetésem a kedvenc főnökömmel!
Azzal kiviharzott az irodából.
- Hé, Rasche, maga nem megy sehová! - kiáltotta utána a kapitány.
Rasche nem figyelt rá, mindamellett megváltoztatta tervezett útvonalát, és inkább a melléklépcsőn ment fel, nehogy bárkibe is belefusson. El akarta vinni ezt az izét a rendőrfőnöknek, a polgármesternek, akárkinek, aki hajlandó meghallgatni. McCombnak annyi érzéke van az egészhez, mint egy oposszumnak. New Yorkot idegenek szörnyek fenyegetik, McComb meg a szőnyege miatta aggódik.
- Jézusom, Schaefer - motyogta magában, miközben felfelé rohant a lépcsőn. - Hol vagy, amikor szükség volna rád? Közép-Kibaszott-Amerikában, az istenit?
Az egyetlen lehetősége, amit Schaefer távollétében megtehet, hogy megkeresi McComb főnökeit. Csakhogy a földszintre érve, és becsapva maga mögött a tűzoltólépcső ajtaját, rádöbbent, hogy Philips már úgyis tud róla.
És McComb biztosan felhívta már.
Alig lépett ki az ajtón, három öltönyös, napszemüveges alak vette körül, egyikük kezében pisztoly.
- Elég volt, Rasche nyomozó! - Felmutatott valami meghatalmazásfélét, de Rasche túl messze volt ahhoz, hogy el tudja olvasni.
A másik elővette a walkie-talkie-ját, és beleszólt:
- Oké, elkaptuk.
A harmadik, a pisztolyos, kinyújtotta a kezét. A társa intett, és azt mondta:
- Adja oda a maszkot a barátomnak, Rasche.
Rasche elhúzta a száját, és a maszkot szorongatva hátralépett.
Három pisztoly meredt a mellének.
- Nyugi, nyugi - mondta az első. - Csak adja ide, magának úgy sincs szüksége rá.
Rasche vonakodva leeresztette a kezét, és átnyújtotta a maszkot.
- Jól van - mondta a szövetségi. - Jöjjön. Maga is velünk jön.
- Hová? - kérdezte Rasche. - Felhívhatom előbb a feleségemet, vagy valakit odafent?
Az ügynök a fejét rázta.
- Nem, Rasche. Nincs hívás, senki nem tudja, hová megyünk. A kocsi vár.
Rasche összevonta a szemöldökét.
- Ez nem a szokásos eljárás. Sokkal inkább emberrablás.
Rájött, hogy ha McComb azonnal fel is hívta őket, túl gyorsan ideértek.
Mindvégig itt vártak rá.
- Ne foglalkozzon most telefonálgatással. Jöjjön velünk.
Egyikük karon fogta, és a megfelelő irányba taszította.
- Maguk itt rizsáznak! Nem rabolhatnak el fényes nappal egy rendőrt a Police Plazáról!
- Hát persze, hogy nem - nyugtatta az egyikük.
- Maguk nem hivatásos zsaruk - erősködött Rasche. - Ilyet még azok az FBI-pöcsök sem csinálnak. Ki a francok maguk?
- Azt nem kell tudnia - volt a kimért válasz, miközben egy rendszám nélküli fekete szedánba tuszkolták a nyomozót.