13

Rasche kihúzott a leállósávra, és a családi kocsival a motel parkolójába hajtott.
- Hát itt vagyunk - kiáltotta vidáman. - Most ez lesz a nyaralónk.
- Elmehetek úszni egyet? - kérdezte Steve a hátsó ülésről.
- Majd később - felelt neki Shari.
Rasche pontosan a 112-es ajtó előtt parkolt le; a hely üres volt.
A fiúk nyomban kiugrottak a kocsiból, de Rasche a volán mögött maradt, és egy percig csak nézte a fehérre meszelt falakat meg a rózsaszínű ajtókat.
- Ez a hely túl csiricsáré, nem?
- Nekem tetszik - mondta Shari, és odahajolva hozzá megcsókolta. - Köszönöm.
Rasche csodálkozva pillantott rá.
- Mit köszönsz?
- Hogy elhoztál ide. Hogy nyaralunk.
- Hé - mondta Rasche -, elvégre most van itt az ideje. És a fiúknak is látniuk kell a vízesést.
- Én is így gondoltam - helyeselt Shari. - Ugye, ennek nincs köze ahhoz, hogy Schaefert helybenhagyta valaki?
- Őt nem egészen... - kezdte Rasche, de elhallgatott.
- Drágám, én elég régóta vagyok már zsarufeleség. Nem érdekelnek a részletek, de látom, amit látok. Schaefer olyan, mint... valami rossz történhetett vele. - Vállat vont. - De az mással is előfordult már... hogy helybenhagyták.
- Nem verték meg, kizuhant egy ablakon - magyarázta Rasche. - Az ötödikről.
- És azután megszökött a kórházból, és egyenesen hozzánk jött, hogy egy napon át csak beszélgessen veled. Azután elmentetek dolgozni, és korábban jöttél haza, azzal, hogy mit szólnék egy kis vakációhoz, hogy megnézetnénk a Niagarát... Drágám, te bajban vagy, ugye?
Rasche a szemébe nézett, és azt mondta:
- Nem tudom.
- Schaef rendben van?
- Azt sem tudom. Esküszöm, Shari, szeretném tudni. Odahajolt hozzá, és arcon csókolta. - Nézd, ne aggódj emiatt. Minden rendben lesz. Csak pihenj és élvezd a szabadságot.
- Biztos?
- Abszolút biztos.
Valaki kopogott a vezető melletti ablakon, és Rasche megfordulva a kisebbik fiát pillantotta meg.
- Na gyerünk, fiúk! - kiáltotta, és mosolyogva kinyitotta a kocsi ajtaját.
Egy óra múlva Shari, meg a fiúk már a motel medencéjében lubickoltak, de Raschénak nem volt kedve velük maradni. Annak ellenére, amit Sharinak mondott, nem tudott megpihenni; még mindig a munkán járt az esze.
Megszárítkozott, és bement a szobába.
New Yorkban egy őrült gyilkos garázdálkodik, ő meg itt vakációzik a családjával: nincs ez így rendjén.
Shari meg a kérdéseivel gyötri. Bajban vagy? Milyen nagy a baj?
Schaefer rendben van?
Schaefer valahol Közép-Amerikában van, és amióta elment, nem hallott felőle.
Rasche természetesen hagyott üzenetet a kapitányságon, meghagyta, hová mennek, és miután bejelentkeztek, visszahívta az ügyeletes tisztet, bemondta a telefonszámot arra az esetre, ha valami történik...
Vajon hívni fogják?
- Nos, nem, nem fogják hívni. Ez nem az ő ügye. És ha Schaefer érdeklődik a holléte után, az ügyeletes azt fogja mondani neki: - Nem vagyok a te istenverte tudakozód! - és leteszi a kagylót.
Rasche komótosan felöltözött. Talán, gondolta, ha Schaefer felhívná, visszamenne a városba. Shari meg a gyerekek itt maradhatnának, itt biztonságban vannak. Vagy elmehetnének Elmirába, a szüleihez.
Persze csak ez az egy kocsijuk van, és Shari nem szeret vezetni - túl sokáig élt a városban. Egyébként nagyon jól vezet, csak éppen nem szeret a volán mögött ülni.
Miközben becsatolta az övét, megrázta a fejét. Ez nevetséges: kezd paranoiás lenni, semmiségek miatt aggódik. A szövetségiek majd elfogják a gyilkost, akárki vagy akármi is az. Ők nyilván tudják, mi történik itt. Philips azt mondta, csak egy-két hetet kell várni, és mindennek vége. És Raschénak el kellett ismernie, hogy Philips az igazat mondta. Schaefer vadkacsavadászatra ment; egy ideig a dzsungelben bóklászik, azután majd hazajön.
És ha majd mindennek vége, Schaefert visszahelyezik, visszakapja a beosztását, és minden úgy lesz, ahogy azelőtt volt. És nyolc év múlva Rasche nyugdíjba megy, és eladja a házát, felpakolja Sharit meg a gyerekeket, és elköltözik Portlandbe, vagy Anchorage-be, vagy valahová.
Az ágy szélén ült, és a cipőjét fűzte, amikor lépteket hallott. Felpillantott.
Az ablak leeresztett függönyén át két férfi - két hatalmas termetű férfi - árnyékát pillantotta meg A léptek megszakadtak, és Rasche becslése szerint a két alak az ajtó előtt állhatott meg
Idegesen a rozzant éjjeliszekrény fiókjába nyúlt a pisztolyáért. Természetesen magával hozta, de nem számított rá, hogy ittléte alatt akár csak meg is kell érintenie.
- Száztizenkettes - súgta az egyik férfi halkan, de a papírvékony ajtón át mégis jól hallhatóan. - Kopogunk?
- Biztosan elmentek valahová - lehelte a másik. - Talán várhatnánk egy kicsit.
- Előbb nézzük meg, bent van-e?
Nem tudták, milyen vékony az ajtó, és hogy Rasche minden szavukat hallja.
Ezek őt keresik.
Kik lehetnek?
Ha ez az egész legális volna, a kapitányság előbb telefonálna, vagy üzenetet küldene. Tehát ezek máshonnan valók.
Például azok, akik a mészárlások mögött állnak.
A függönyön át közönséges embereknek látszottak, nem holmi nyolc láb magas szörnyeknek, amikről Schaefer mesélt, csakhogy azok a szörnyek valószínűleg nem dolgoznak egyedül. És mi van, ha Schaefer hallucinált, vagy netán be volt lőve? Miért is nem gondolt erre korábban?
Egy pillanat alatt felmérte az esélyeit. Itt maradhat, s megvárhatja, míg bejönnek, de ha ezek a gyilkosok, és azért jöttek, hogy megnyúzzák, mert ő Schaefer társa, akkor az egyenlő az öngyilkossággal. Az ajtón keresztül le is lőhetné őket - a fegyvere meg van töltve, ellenőrizte -, de ha nem ezek a gyilkosok, akkor az kész katasztrófa.
A legjobb tehát, ha felszívódik.
A fürdőszobába osont, és azon imádkozott, hogy nyitva legyen az ablaka.
Nyitva volt; mire meghallotta a kopogást, mér átpréselte magát a szűk nyíláson, és az öltözékét igazgatta. Ami azt illeti, nagy strapa volt: mindenképpen le kell fogynia.
Egy perccel később már a motel hátsó udvarában állt. Előtte magas kerítés, jobbra egy hatalmas szeméttároló; kiérezni a rothadó konyhai hulladék bűzét. Légyfelhő döngte körül a konténert.
Undorodva elhúzta az orrát. Errefelé nem volt olyan hőség, mint a városban, de ahhoz elég meleg volt, hogy a szemét szépen érni kezdjen.
Az ablak alatt lehajolva hallgatózott egy percig, de nem hallott semmit: a két fickó nyilván azt hitte, üres volt a szoba. Nem törtek be, hogy ellenőrizzék; biztosan nem volt nekik sürgős.
Megfordult, és sietni kezdett - nem futott, csak szaporábban szedte a lábát. A motel irodájába igyekezett.
Meg kell tudnia, mi történt - és meg kell védenie Sharit meg a gyerekeket.
Azután pedig vissza kell mennie New Yorkba, mert ezek szerint az a taktika, hogy elhúzza a belét, nem működik.
Benyitott az iroda hátsó ajtaján, és megpróbált közömbösnek mutatkozni.
- Van valami üzenet a számomra? - kérdezte. - Rasche, száztizenkettes.
A recepciós ránézett, azután a pultra, majd azt mondta:
- Nincs, uram.
Tehát ezt a két fickót nem McComb küldte. Ő telefonált volna előtte.
Viszont tudták a szoba számát, pedig nem érdeklődtek a recepciósnál. Valaki mástól tudhatták meg a kapitányságon, onnan viszont senki sem telefonált, vagyis ez nem baráti látogatás.
Rasche kinézett az ablakon. Látta a folyosót az ajtókkal. A két férfi még ott volt. Egyikük az ajtó felé fordulva, a másik háttal a falnak.
Sötét öltönyt viseltek, ami egyáltalán nem illett egy ilyen tarka turistaparadicsomhoz, még ha az idő nem is annyira meleg. Épelméjű nem visel öltönyt ilyen helyen.
Hacsak nem rejteget valamit, mondjuk egy hónalj-fegyvert. Ezek nyilván nem helybéliek, akik éppen egy pizzára akarják meghívni.
Szövetségiek lehetnek - de ha azok, nem baráti látogatásra jöttek, mert akkor előtte ideszóltak volna.
Vissza kell mennie a városba, hogy megtudja, mi folyik itt, de előbb meg kell bizonyosodnia felőle, hogy Shari és a gyerekek biztonságban vannak, akárki is ez a két alak. És utálta itt hagyni a poggyászát a szobában.
- Kösz - mondta a recepciósnak. - Használhatom a telefont?
A fickó a falra erősített készülékre mutatott.
Rasche átlapozta a készülék alatt elhelyezett helyi telefonkönyvet, majd felhívta a helybeli autókölcsönzőt.
Amikor felvették a kagylót, beleszólt:
- Kocsit szeretnék bérelni, mik a feltételek?
- Mikor van rá szüksége, uram, és hol tartózkodik most?
- Most azonnal kellene, és az American Maid Motelben vagyok, a Harmincegyes úton.
Az ügynök habozott, de Rasche erősködött. Az ügynök azt mondta, pillanatnyilag nincs személykocsijuk, csak egy kisteherkocsi. Rövid alkudozás után megegyeztek, hogy a kocsi húsz perc múlva a motel előtt lesz.
Miután ezt elrendezte, visszament a medencéhez.
Shari integetett neki, Richard, a nagyobbik fiú meg le akarta fröcskölni, de Rasche túl messze volt.
- Shari! - kiáltott a feleségének, és intett, hogy jöjjön oda hozzá.
Az asszony odaúszott, és a medence peremére könyökölt.
- Figyelj, drágám - mondta neki -, valami közbejött. Emlékszel, hogy megkérdezted, bajban vagyok-e?
Shari bólintott.
- Nos, úgy néz ki, igen. Visszamegyek New Yorkba, hogy megnézzem, mi a helyzet. Béreltem egy kocsit, a miénket itt hagyom neked. És szerintem jó ötlet volna, ha összepakolnál, és elmennétek máshova. Egy másik motelbe, vagy Buffalóba, a szüleidhez. maradj ott két hétig- remélem, anynyi elég lesz.
- És te...
- Én jól vagyok - szakította félbe feltartva a kezét. - Csak a szokásosnál óvatosabb vagyok, oké? És még valami. Ha öltönyös alakokat látsz a közelben, ne menj vissza a szobába. Menj a recepcióshoz, és hívd a zsarukat, mondd nekik, hogy a fickók zaklattak, és úgy gondoltad, veszélyt jelentenek. Es ne menj a szobába addig, amíg a zsaruk ki nem jönnek. Megértetted?
- Igen, persze... de biztos vagy...?
- Igen. Szeretlek. Légy óvatos, oké?
Felállt és körülnézett.
A bérelt kocsinak semmi nyoma. Az öltönyös alakok sincsenek sehol. A medence a motel legtávolabbi felében van, sajnos innen nem látni a 112-es szobát.
Kioldalgott az útig, közben óvatosan a szoba felé sandított, majd visszalépett.
A két férfi még mindig ott állt.
El kell csalogatnia őket onnan, hogy Shari meg a gyerekek kijöhessenek a vízből.
Öt perc múlva egy fehér kisteherautó fordult be a parkolóba, és állt meg az iroda előtt. Rasche odasietett. A kocsit egy pattanásos tinédzser vezette.
- Mr. Rasche? - érdeklődött a kölyök.
Rasche bólintott.
Egy perc alatt elintézték a papírmunkát, azután a fiú bement az irodába, hogy megvárja a másik kocsit, ami visszaviszi a városba.
viszi a városba.
es szoba felé indult vele. A szükségesnél távolabb állt le, kiszállt, de a motort nem állította le. Könnyed léptekkel a szoba felé indult.
A két alak azonnal felfigyelt rá; Rasche hallotta, amint az egyik azt mondja:
- Ő az!
Rasche csak erre várt; megállt, rájuk nézett, majd megfordult és a kocsihoz rohant.
A két alak utánavetette magát, ahogyan számított rá. Még húsz méterre voltak, amikor beugrott a kocsiba, és kifarolt vele.
A visszapillantóból látta, amint beugranak a saját kocsijukba, egy kék szedánba, ami a parkoló végében állt. Nem várta meg őket, elvégre ő nem egy hollywoodi kaszkadőr. Ha le akarja ráznia az üldözőit, neki gyorsabbnak kell lennie.
A külvárosi üzletsoron sikerült megszabadulnia tőlük. Pár háztömb után irányt változtatott, és néhány kanyar után visszafordult a motel felé.
Látta, amint Steven a 112-es szoba előtt áll. Intett neki, s ő visszaintett a fiúnak.
Shari éppen a bőröndöket rakta a csomagtartóba. Az öltönyösöknek semmi nyoma. Rasche kelet felé fordult, vissza New Yorkba. Elégedett volt, amiért ilyen ügyesen sikerült meglépnie, Sharit is biztonságban tudta, és a dolgok ilyen jól alakultak.
Legalábbis pillanatnyilag.