20

A városban eltöltött nap után - amit Shari és a gyerekek miatti aggódással töltött el -, Rasche úgy döntött, nem maradhat otthon tovább. Odahaza egyetlen telefonhívást sem kapott, és amikor felhívta a kapitányságot, azt mondták, ott sem kereste senki.

Tehát Schaefer nem üzent.
Felhívta Shari szüleit - elővigyázatosságból egy nyilvános fülkéből -, akiktől megtudta, hogy mindhárman ott vannak Elmirában, és jól érzik magukat.
Rasche beszélt Sharival is, és a hangjából ítélve érezte, hogy nincs baj. Megnyugtatta, hogy ő is rendben van.
De nem beszélhetett vele a végtelenségig, mert az aprója fogytáin volt, a kártyáját pedig le tudják ellenőrizni.
Hazament, de egy nap elteltével már ott sem volt maradása; betelefonált a kapitányságra, hogy ha lehet megszakítaná a szabadságát, és másnap bemenne dolgozni.
McComb morgott; nyilván arra számított, sosem látja többé Raschét, de azért nem vitatkozott.
Rasche ezután lement a Police Piazára, vételezett egy rádiót, és az estét azzal töltötte, hogy beszerelte a kocsijába.
Az első munkanap gyászos hangulatban telt el. Az asztalán felgyülemlett a papírmunka, de nem tudott rá koncentrálni. Shariról kezdett gondolkodni, arról, hogy mit csinálhatnak Elmirában, majd rémképek kezdték gyötörni. Látta a Beekman Street bérházának ötödik emeletén fellógatott, megnyúzott tetemeket, azután a gyakorlótéri helyszínt, végül lelki szemei előtt megjelent Shari fejjel lefelé lógó megnyúzott teteme, amelyből lassan csepegett és tócsává duzzadt a vér.
Azt, hogy Schaefer hol lehet és mit csinál, el sem tudta képzelni.
Egyfajta vadász, mondta Schaefer bátyja - de vajon mit értett ezen? Miben különbözik ez a többi gyilkosságtól? Miért nyúzza meg ez a vadász az áldozatait?
Mindig megnyúzza őket?
És vajon hány áldozata lehet mostanáig? Rasche vajon mindegyikről tud, vagy a szövetségiek jó néhány esetben elhallgatták a dolgot?
Éppen az ebédből tért vissza, amikor Brownlow megállította a folyosón.
- Bocs', uram - szólt, megérintve a karját. - Ön Rasche nyomozó?
Rasche bólintott. Vett egy csésze kávét, és beleivott, majd megkérdezte:
- És maga kicsoda?
Brownlow bemutatkozott.
- Ha jól tudom, ön Schaefer nyomozó társa, ugye? Azé, akit kidobtak a Twentieth Streeten?
- Az a Beekman Streeten történt, ott dobták ki - javította ki Rasche. - A Twentieth-en csak udvariasan megkérték, húzzon el onnan.
Brownlow bólintott.
- Rendben - mondta. - Nos, gondoltam, érdekelni fogja néhány újabb keletű eset. Nem valami különleges ügyek, tudja, a szövetségieket nem érdeklik, de gondoltam, szívesen belenézne a jelentésekbe.
Rasche a kávéscsésze pereme fölött rápillantott.
- Ó? És miféle esetek ezek?
- Egyszerűbb, ha megmutatom az aktákat, uram - mondta, azzal előhúzott egy vaskos iratgyűjtőt.
Rasche tudta, hogy semmi fontos dolga nincs, ezért'bólintott, és mindketten visszamentek Rasche irodájába.
Brownlow mindazonáltal nem mondott többet, csak letette az iratgyűjtőt, és távozott.
Rasche felsóhajtott, és kinyitotta az első dossziét. A délutánt azzal töltötte, hogy áttanulmányozta az aktákat, amik a Brownlow, és a hozzá hasonló tisztek megítélése szerint nem érdeklik a szövetségieket.
Mindenesetre Brownlownak igaza volt; az akták határozottan érdekelték Raschét. És megtalálta bennük a válaszokat korábbi kérdéseire.
Rasche megállapította, hogy a vadász nem mindig nyúzza meg az áldozatát.
De ha nem nyúzza meg, akkor elviszi a fejét, meg a gerincét. Nem csak kitépi, el is viszi. A fejeket sosem találták meg.
És Raschében felvillant, hogy a bőröket sem találták meg soha. Egyszerűen eltűntek.
Fejek... ez nem volt szokatlan. A gyilkosok gyakran fejezik le áldozatukat. Az egykori spanyol hódítóktól a modern szexgyilkosokig nagyon sokan veszik le az áldozatuk fejét, mintegy trófeaként.
De a gerincet?
Vagy a bőrt?
Ez a fickó - amennyiben egy fickóról van szó, amit Schaeferrel ellentétben Rasche kezdett kétségbe vonni -, igen különös teremtés. Eszébe jutott, amit Schaefer mondott a Beekman Streeten garázdálkodó alakról. Hogy nem ember volt.
Lehet, hogy Schaefernek igaza van.
Órákkal a munkaidő lejárta után Rasche még mindig az asztalánál ült, de már nem csak mímelte a munkát. Egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy elhagyja az irodát.
Végül is, hová mehetne, Haza, egy üres lakásba? Shari meg a gyerekek nincsenek otthon. Ha hazamegy, csak elmélyül a depressziója. Lefekvéshez túl korán van; még a nap sem nyugodott le. Ez az egyik leghosszabb nyári nap, és úgy tűnik, sosem akar vége lenni.
Otthon pedig nincs mit tenni, csak aludni - de hogyan aludjon azzal a tudattal, hogy a gyilkos szabadon garázdálkodik a városban, és emlékül letépi az áldozatok fejét?
És ha Schaefer hívja, bizonyára az irodában fogja keresni
- legalábbis Rasche így gondolta, de Schaefer esetében semmi sem biztos. Még hat év múltán sem tudta, hogyan működik Schaefer agya. Olykor minden tekintetben a csúcson volt, máskor meg mintha folyton sötétben tapogatózna.
Most meg éppen Közép-Amerikában, vagy Kolumbiában, vagy ki tudja hol tekereg, és esze ágában sincs felhívni őt.
Hacsak nem otthon keresi, miközben ő idebent van.
De ha ott nem találja, miért nem próbálkozik itt?
Vagyis egyáltalán nem próbálkozik. Még mindig szólóban játszik. Rasche ezt utálta; elvégre ő volna Schaefer partnere.
No nem, mintha el akarna menni Közép-Amerikába; ő már túl öreg ahhoz, és a kondíciója sem teszi alkalmassá arra, hogy a forró őserdőben kajtasson holmi szörnyetegek után.
Meg aztán Schaefer Dutch testvére, nem ő. Még csak nem is találkozott Dutch-csal. És azt sem tudja, mit keres ott Dutch nyomát követve.
Ráadásul Schaefer szolgált a Különleges Alakulatnál; az ő katonai karrierje kimerült pár év csikkszedéssel Fort Braggben. Ha kitörne a háború, Raschénak nem sok hasznát vennék.
De Schaefer akkor is felhívhatná.
Rasche tehát csak ült az asztala mellett, és mit sem törődve a nagy halom befejezetlen jelentéssel és megoldatlan bűnüggyel, csak bámulta a kivénhedt hordozható tévét.
A tévét azért állították az asztalára, hogy ne maradjon le semmilyen fontos híradásról, ami összefüggésben lehet bármelyik nyomozásával. Jobbára azonban a WWOR adását nézte rajtra - már amikor a hivatása azt megengedte, és nem volt elvégzendő papírmunkája, nem kellett az utcákat rónia, és nem kellett gyilkosságokkal foglalkoznia.
Pillanatnyilag viszont nem jött be a WWOR, még ha akarta volna nézni, akkor sem. A vétel az utóbbi hetekben gyalázatos, még New York-i viszonylatban is. A helyi állomások sem jönnek be, és a szakemberek folyton napfolttevékenységre, radioaktív légszennyezésre és hőmérsékleti inverziókra hivatkoznak. Ma pedig még a szokásosnál is rosszabb a vétel.
Rasche mérgesen rácsapott a készülékre, mire Mr. Ed képmása mákos lett és a készülék sisteregni kezdett.
Talán a fiókban van valami, ami zavarja a vételt; találom- . ra kihúzta az egyiket.
A szeme nyomban megakadt a pulóverén; abba tekerte a maszkot, amit Schaefer letépett a gyilkos arcáról, mielőtt az kihajította az utcára.
Elfeledkezett róla, hogy ott van; túlságosan lefoglalták más dolgok, mint például Schaefer kórházba vitele, majd a repülőtérre szállítása, végül Shariék kijuttatása a városból. Azon a reggelen tette oda, amikor visszajöttek az irodába, amikor McComb behívatta Schaefert, majd amikor az eltávozott Közép-Amerikába.
Azóta senki nem vetett rá egy pillantást sem.
Itt az ideje, hogy valaki megtegye.
Rasche nem várt tőle túl sokat; nyilván valamilyen furcsa fémből van, egyfajta kemény fejfedő, ami nem bánt senkit.
Kicsomagolta.
A maszk láthatóan úgy készült, hogy elfedje az arcot és a fejtetőt, de a részletei nem stimmeltek - senkinek sincs ekkora feje, és főleg ilyen alakú.
Sima felületű, szürke fémből készült, egy karcolás sem látszott rajta. A szemnyílások nem egyszerűen nyílások voltak; lencséket látott benne sötét, talán vörös üvegből, nem volt benne biztos.
Megfordította.
A belsejét valamilyen meghatározhatatlan anyag - talán szivacs, talán bőr - borította. Apró fémalkatrészek voltak beléültetve, amik lehettek díszítések is, de elektronikus szerkentyűk is. Kétoldalt vékony csövecskék húzódtak, amiket nyilván csatlakoztatni lehetett valamihez, de a csatlakozójuk egyik ismert szabványhoz sem hasonlított.
És a bal szem fölött valami sárgás csillogott, amit Rasche nem tudott azonosítani.
Összeráncolta a szemöldökét.
Ez nem egyszerűen egy maszk, ez valamilyen készülék. De mire való?
Felemelte a fény felé, és átnézett rajta.
Azután hunyorgott, és lejjebb tartotta.
Látta az utcát, a narancssárga égboltot, a látványos naplementét, az árnyékos homlokzatokat és a nyugati fekvésű, nappali fényben ragyogó utakat.
És ez volt minden.
Visszafordította az iroda felé - megnézte vele az asztalt, a tévét, a könyvespolcot. A maszkon át valamiképpen másnak látta mindezt: enyhén narancssárgás árnyalatban, és mintha vibrálna az egész.
A maszk kissé megváltoztatta a látványt, mint azok az éjszaka látó szerkezetek a katonaságnál. Infravörös volna?
Akármi is, azt mutatja, ami valóban ott van, és nem holmi komputerrel szimulált képmást. Az arca elé tartotta. Nem tudta feltenni, mert túl nagy volt a fejéhez viszonyítva, mindamellett kényelmesen átlátott a szemnyílásokon.
Asztal, tévé, könyvespolc, szék, ajtó, lámpa, a tévéantenna két kéken világító vonal, a tévé maga sötétrózsaszín; még a névtáblát is el tudta olvasni az ajtaján: bíborkékben és zöldeskékben pompázott.
Megint az ablak felé fordult vele.
És megpillantotta az égen cirkáló hajókat - hatalmasak voltak és idegenek, óriási vörösarany korongok, a mélyvörös ég hátterében.
Rasche nem volt ostoba. Felismerte a hihetetlent, amikor szembekerült vele.
Űrhajók. Láthatatlan űrhajókat pillantott meg az idegen maszkon át.
Schaefernek mindvégig igaza volt. A gyilkos fóldönkívüli.
Nem, nem „a gyilkos". „Gyilkosok". Így, többes számban. Innen az ablakból is látni a hajóikat.
És most már tudta, miért olyan rossz az adás a tévében.
- Napfoltok, a seggemen - mondta halkan.