4

Már hajnali két óra volt azon az istenverte éjszakán, de az utcák még mindig izzottak a hőségtől.
McComb nem az utcán tartózkodott, mégis szakadt róla a víz, miközben felhívta a megadott számot.
- Igen? - hallatszott a vonal túlsó végéről. Se bemutatkozás, se köszönés, csak: - Igen?
- Itt McComb kapitány - mondta. - Philips tábornokkal szeretnék beszélni.
- Egy perc türelmet - válaszolta a hang.
Egy perccel később egy másik hang vakkantott a kagylóba:
- Philips.
- Itt McComb, tábornok - mondta a rendőrkapitány.
- Mondja.
- Igaza volt, tábornok. Támadás volt. - McComb nyelt egyet.
Philips hallotta ezt, és várt egy percet.
- Rossz?
- Igen, uram - vágta rá McComb. - Nagyon rossz. Tizenegy halott. Nyolc az épületben, elevenen megnyúzva, és fejjel lefelé felakasztva, kettő fent a tetőn, egy meg kiugrott az ablakon. A tetőn lévőket lefejezték és összemarcangolták - a fejeket nem találtuk meg.
- Nem is fogják - mondta Philips.
McComb egy ideig hallgatott, megemésztette a megjegyzést.
- Kik voltak? - kérdezte Philips. - A maga emberei?
- Nem. Néhány nehéz fiú. Bandatagok, drogban utaztak.
- Akkor nem nagy veszteség - vakkantotta Philips. - Fel voltak fegyverkezve?
- Éppen elég fegyvert találtunk elszórva... Igen, alaposan fel voltak fegyverezve.
- Akkor rendben van.
McComb egy percig csendben ült az irodájában, és a bezárt ajtóra meredt. Gondolkodni próbált, de nem nagyon ment neki. Azután megkérdezte:
- Tábornok, mi folyik itt? Mi történt ezekkel?
- Már mondtam, kapitány - válaszolta Philips. - Nem mondhatom meg. Ez szövetségi ügy, ne ártsa bele magát. Csak annyi a dolga, hogy tartsa velünk a kapcsolatot, és mindenki mást tartson távol az ügytől.
- Szóval... - tétovázott McComb -, szóval várhatóak további támadások is?
- Lehetséges - titokzatoskodott Philips. - Nem tudjuk, nem vagyunk benne biztosak... De lehetséges, igen.
- Nem tudják?
- Nem, kapitány, nem tudjuk. Ez olyasmi, ami ellen nem tehetünk semmit, csak számítunk rá, hogy megtörténik.
- De ha számítanak rá, nem tudják... miért történik meg újra?
Philips felsóhajtott.
- Nézze, kapitány, nem tudom elmagyarázni, de abból, amit eddig tudunk, sokkal inkább valamilyen paranormális jelenségre gyanakszunk, ami a vakszerencsének köszönhetően éppen velünk esik meg... el sem akartuk hinni, hogy ilyesmi New Yorkban megtörténhet. Nem tudjuk, megtörténik-e újra, milyen gyakorisággal, és meddig tart - de nem a maga dolga, hogy emiatt aggódjon. Maga csak tartson távol mindenkit a helyszíntől, és hallgattassa el az embereit, ez a maga dolga. Nem akarjuk, hogy valamelyik embere belekeveredjen, még kevésbé, hogy a sajtó kiszagolja az ügyet.
- Csendben maradunk - ígérte McComb.
- Akkor jó - helyeselt Philips. - Majd mi foglalkozunk az üggyel. Ma este odamegyek a mieinkkel, és megkezdjük a nyomozást. Az embereit tartsa távol.
- Igen, uram - felelte McComb.
Letette a kagylót és hátradőlt a székén: az izzadság kezdett felszáradni a hátán.
Nem szerette, ha félreállítják, nem szerette, ha a szövetségiek dirigálnak neki, de ez most különleges eset volt. Bár most nem az FBI, vagy valamelyik másik kincstári társulat lépett közbe. Philips a hadseregnél van, egy különleges alakulatot vezet, és a parancs, hogy engedelmeskedjen neki, egyenesen a polgármestertől jött, akit pedig a Fehér Házból utasítottak.
És korántsem drogról van szó.
McComb először azt hitte, hogy arról, és hogy a szövetségiek egy csapásra akarják felszámolni az egész drogkereskedelmet; de azután meglátta a helyszínt a Beekmanen.
A hadsereg ilyet nem csinál. Legalábbis az amerikai hadsereg. Néhány harmadik világbeli terrorista képes ilyesmire, azok elég őrültek hozzá, de McComb remélte, hogy az amerikai katonák nem.
És ez nem is bandaháború. A drogkereskedők persze gyilkolják egymást, olykor csonkítanak is, levágják emlékbe a delikvens fülét, vagy éppen a golyóitól szabadítják meg, de nem nyúznak meg és akasztanak fel száradni a lábánál fogva senkit.
És még ha valamelyik holdkórosnak eszébe is jutna megnyúzni az ellenfelét, nem volna képes tizenegy, állig felfegyverzett nehézfiút úgy megölni, hogy egyetlen golyót sem ereszt előzőleg beléjük.
Ó, igen, a tetőn talált két hullában volt golyó, de azokat meg úgy szétmarcangolták, hogy mikroszkóp nélkül senki sem állapítja meg, kik voltak. A nyolc felakasztott fickót viszont pengével ölték meg.
Tele voltak fegyverekkel, több ezer golyót kilőttek, mégis késsel végeztek velük.
És a törvényszéki fiúk - akik a szövetségiek megérkezése előtt vethettek egy pillantást az áldozatokra - azt állítják, hogy egyikük még élt, amikor megnyúzták.
Drog-dealerek ilyet nem tesznek. Még az új jamaikai gang őrült tagjai sem.
Akkor hát ki volt?
Előtte való nap Philips felhívta, és közölte vele, hogy hamarosan valamilyen megmagyarázhatatlan, értelmetlen mészárlás fog történni. Azt mondta, valószínűleg egy szellőzetlen helyiségben, magasan az utca szintje fölött lesz, és az áldozatok állig fel lesznek fegyverezve.
Ennél többet nem mondott.
Mit tudhat Philips? Mi a fene folyik itt?
McCombnak fogalma sem volt róla, de minél többet gondolt az esetre, annál inkább örült annak, hogy kimaradhat belőle.
Maradjon csak meg Philipsnek meg a szövetségieknek Isten a megmondhatója, mennyire nem akar foglalkozni vele!
McCombtól 240 mérföldre délre Philips a telefonra meredt.
Talán el kellett volna mondania McCombnak, hogy mi megy itt végbe - de a MeCombról szóló jelentések, és saját első benyomása a rendőrfőnökről azt súgta, jobb, ha nem teszi.
Nem mintha olyan könnyű volna elhinni. A francba, Philips sem akarta elhinni, amikor Dutch Schaefer elmondta neki, hogy mi történt nyolc évvel ezelőtt a dzsungelben - pedig ha valakiben, Dutchban megbízott.
Mindemellett bizonyosságot szerzett róla, és a feletteseit is meg tudta győzni. Ugyanis volt bizonyítéka.
De McComb nem az a fajta, akit az ilyen bizonyíték meggyőzne.
De ha mégis, akkor is meggondolná, hogy beavassa. Erről hallgatni kell. Ha az események kiszivárognak...
Ha arról cikkeznek, hogy idegen lények nyomára bukkantak, azzal nem törődik senki, de ha megírják, hogy a világűrből jött szörnyetegek emberekre vadásznak New York utcáin - nos, Philips nem tudta, akkor mi történne, de nem is akarta kitalálni. Elképzelte magában a pánikba esett tömeget, a bolond szektásokat, az elméleteket gyártó vallási fanatikusokat. A közvélemény fele sem hinné el a hivatalos verziót, azt hinné, valamilyen titkos akciót fedeznek vele. A másik fele meg a világvégére tippelne.
Egyik verzióból sem származna semmi jó. Hacsak Dutch nem hazudott, az idegenek technológiája a jó öreg amerikai know-how-t a gyerekjátékok szintjére degradálja. Az idegeneknek láthatatlanná tevő álcája, energiaágyúja, atomgránátja van. Azt tesznek a Földdel és az emberiséggel, amit csak akarnak, és a legjobb, ha az ember nem vesz róluk tudomást, eltűri a randalírozásaikat, és csendben kivárja, amíg beleunnak és elmennek.
Az egyszer biztos, hogy nem szabad felingerelni őket. Nem tanácsos ujjat húzni velük.
Igaz, hogy Dutch megküzdött az egyikkel, megölte, és életben maradt, hogy elmondhassa. Csakhogy Dutch az emberi faj egyik legkeményebb példánya volt, mindamellett pokolian szerencsés. Philips számtalanszor meghallgatta a történetet. Dutch mindannyiszor elmondta, milyen trükköket alkalmazott a lény ellen. Philips mégis úgy hitte, pokoli szerencse nélkül nem sikerült volna neki.
Ha a tudósok egy pillantást vethetnének azokra a mütyürkékre, amiket a lény maradványai között találtak, talán más lenne a helyzet - csakhogy arra még várni kell.
Miután felszedték Dutch-ot, és Philips meghallgatta az első jelentését, a csapatával átkutatták a terepet, és mindent összeszedtek, ami kapcsolatban lehetett vele. Találtak csillagtérképet, meg elkóborolt kutya kereséséről szóló hirdetményt, és még számos olyasmit, aminek egyáltalán nem ott lett volna a helye.
Jó néhány, a lény ottlétére vonatkozó bizonyítékot is találtak - amiből sokat megtudtak a szokásaikról, az ízlésükről, de a technológiájukról semmit. A dögök nyilván nagyon vigyáztak a kis vacakjaikra, semmiféle kozmikus szemetet nem hagytak maguk után - még egy sörösdobozt sem.
De nem is volt különösebben szükség arra, hogy tanulmányozzák a technológiájukat. A Ragadozók - Dutch nevezte így őket - már évszázadok óta lejárnak ugyan a Földre, hogy emberekre vadásszanak, de mindig valamilyen eldugott helyen tették, ahol nagy a hőség és a páratartalom.
Sosem zsúfolt területen.
Mostanáig.
Most New Yorkban portyáznak. A Légierőnél furcsa radarinterferenciát észleltek, és megkérdezték Philips csoportját, nem tudnak-e magyarázatot a jelenségre. Ők nyomban arra gondoltak, hogy a lény láthatatlanná tevő álcájának erőtérvibrációja lehetett a ludas, és nyomban rákérdeztek, hogy hol észlelték.
És a Légierő megmondta.
Hogy New Yorkban.
Philips egy egész szakasz radarelemzőt és álcaspecialistát küldött oda, akik megerősítették a Légierő állítását.
Ha a radarok kimutatták azt, amit kimutattak, akkor a lények New Yorkban vannak.
Mi a fene történhetett ott fent, messzi északon? Ha nagyvárosban támadt kedvük vadászni, miért nem Riót vagy Mexikóvárost választották?
Talán valami különleges dolog van New Yorkban, amit meg akarnak szerezni - de mi lehet az?
Nem túlságosan valószínű, hogy olyasmit akarnak, ami csak New Yorkban található meg. És az sem látszik valószínűnek, hogy több évszázadnyi trópusi vadászat után gondolnak egyet, és északnak fordulnak.
Philips mindezt mérlegelte, és bár nem volt benne biztos, hogy velük áll szemben - a radar hibájának más oka is lehetett -, mindenesetre előző nap reggel felhívta McCombot, és közölte vele, számítsanak egyfajta támadásra.
Vadászatra, melynek során a Ragadozók emberi prédára fognak vadászni New York utcáin.
És Philips nem tudta, miért teszik.
Volt még egy kevés ideje a gép indulásáig; kivette a faxból a legutóbbi jelentést, és még egyszer átfutotta, hátha talál valami nyomot arra nézve, hogy mit keresnek a Ragadozók New Yorkban?