23

- A transzponder jele rendben van - mondta Doheny, miközben szűkítette a lokátor sugarát. - Most pedig reménykedjünk, hogy Kilenceske a megfelelő helyre tette.

Mögötte a három katona készenlétbe helyezte az acélkosarat, amibe majd az idegen tetemét teszik.
A helikopter leereszkedett a kráter peremére. Ez volt a helyszínhez legközelebb eső tisztás.
- Arra - mutatta Doheny.
- Akkor hát induljunk - vágta rá Johnson.
A négy férfi átvágott a dzsungelen. Az acélkosarat magukkal vonszolták; a helikoptert járó motorral hátrahagyták.
A tábornok figyelmeztette őket, hogy ne állítsák le, mert értékes másodperceket veszíthetnek. Lehet, hogy az idegenek is eljönnek a tetemért.
Senki sem tudta, hogy vajon ők is úgy bánnak-e a halottaikkal, mint az emberek, de az első esetben robbantott bomba kapcsán úgy tűnik, semmi nyomot nem hagynak hátra szívesen - tetemet, felszerelési tárgyat, semmit.
Doheny mindezt jól tudta. Évek óta dolgozott már Philips csapatában, és tudta, hogy az idegeneket nagyon valósnak és nagyon halálosnak kell tartani - még ha a lelke mélyén nem is igazán hitt ebben.
Meglóbálta a machetéjét - az eligazításon azt mondták ugyan, hogy fegyvertelenül nagyobb biztonságban vannak, de ő úgy gondolta, a bozót ritkításához szüksége lesz rá. És leselkedhet rájuk más veszély is, nem csak a gyilkos idegenek. Mindazonáltal Doheny és a többiek oldalán ott himbálózott a pisztolytáska is.
Philips nem helyeselné - de hát Philips nincs itt a liánok és kígyók között.
Amikor a négy férfi elérte a sziklaperemet Romano, aki a kosár elejét fogta, majdnem belecsúszott a szakadékba. Johnson ráripakodott.
Doheny kilesett a sziklaperem fölött, és szinte azonnal megpillantotta a tetemet. Tőle jobbra, mintegy harminc yardnyira hevert, és egy öt lábnyi karó meredt ki a melléből.
- A kurva anyját - suttogta.
Ez igazi.
Jó kis mulatság lesz beemelni a kosárba, és a helikopterhez cipelni.
Aligha tudják kiemelni a szakadékból ilyen sűrű növényzet közül. Fölébe kell repülni a helikopterrel, és kötéllel felhúzni. Legalább a folyó a segítségükre lesz, ott nem akadnak el az ágakban.
- Gyerünk - sóhajtott, és kezdett lemászni a sziklán. Lássunk neki.
A többiek vonakodva fogták meg a kosarat, és óvatosan lecsúsztatták a sziklafalon.
Doheny félúton lehetett, amikor a tetem felé pillantott - és megdermedt. Hunyorogni kezdett, azt hitte, rosszul lát, esetleg a folyó vizének visszatükröződése kápráztatja el. Biztosan elmúlik.
De nem múlt el.
- A rohadt életbe - mondta.
Romano, Johnson és Sturgill rápillantott, látták, merre néz, és ők is arrafelé fordultak.
Mind a négyen megdermedtek.
Azok is négyen voltak - a halottat is beleszámítva öten. Négy alak állt elhullt társa teteme körül.
Azután egyikük felpillantott a sziklafalon mozdulatlanul várakozó emberekre.
Johnson elengedte a kosarat, és mászni kezdett felfelé.
- Menjünk innen! - kiabálta. - Tűnjünk el innen! Vissza a helikopterhez!
Sturgill, akit váratlanul ért a kosár súlyának megnövekedése, több lábnyit csúszott lefelé, mire sikerült elengednie a fémhálót. Az elsuhant mellette, és lassan pörögve, minden fordulatnál félresöpörve a bozótot, lezuhant. Félúton a sziklafal és a folyópart között megállapodott.
Sturgill egy ideig lógott, megbizonyosodott felőle, hogy biztosan áll. Azután megfordult, és látta, hogy Johnson és Romano már félúton vannak felfelé.
Doheny pedig már odafent vár rájuk.
- Jól vagy? - kérdezte Doheny.
Sturgill bólintott. A válla fölött az idegenekre pillantott.
- Elmennek - mondta.
Doheny csodálkozva nézett le.
Sturgillnak igaza volt. A négy idegen eltűnt.
Akkor hát csak képzelődtek? Csak valami látomás tévesztette meg őket?
Nem, ez ostobaság - mind a négyen látták. Johnson és Romano nem esett volna pánikba. Igenis láttak valamit.
Akkor hát hová tűnt a négy idegen? Doheny semmit sem látott, csak egyszeriben eltűntek; lehet ezt ilyen gyorsan és csendben csinálni?
Eszébe jutott az eligazítás.
Igen, ezek ilyen gyorsak és csendesek. Amikor Doheny ezt meghallotta, nem vett róla tudomást. Arra gondolt, hogy aki a jelentést írta, bizonyára kiszínezte a történetet. Most azonban egy csapásra elhitte az egészet.
Gyorsak, erősek és csendesek. Úgy közlekednek az őserdőben, mint más a földön.
És van láthatatlanná tevő álcájuk is.
És kedvtelésből gyilkolják az embereket.
- Ó, istenem! - suttogta Doheny felfelé mászva.
Elejtette a machetét - most már örült neki. Arra gondolt, hogy eldobja a pisztolyát is, de úgy döntött, hogy már nincs értelme.
Ha időben eléri a helikoptert, biztonságban lesz; azt nem tudják elkapni, akármennyire gyorsak és erősek.
Amikor felért, visszanézett, hogy segítsen-e Sturgillnek. Johnson és Romano már felért, és vadul csörtetett a helikopter felé. Velük nem kellett törődnie, éppen elég zajt csaptak maguk körül, még a halott madarakat is felverték, amerre futottak.
De Sturgill nem volt sehol.
Doheny arra gondolt, hogy talán mögötte van, és megfordult, hogy megnézze.
Sturgill majdnem a szakadék fenekén volt, ott hevert az elhajított kosár mellett. Nem mozdult, talán megsebesült?
Doheny rémülten pillantott az idegen tetem felé. Az élőknek semmi nyomuk.
Visszapillantott Sturgillre, és rájött, hogy a vörös folt, amit mellette lát, nem virág vagy pillangó, hanem vér.
Sturgill már halott volt.
Az idegenek elkapták.
- A kurva életbe - mondta és rohanni kezdett a helikopter felé.
Félúton a tisztás felé majdnem megbotlott Romanóban vagyis abban, ami maradt belőle. Doheny a termetéről és a felszereléséről ismerte fel - a feje ugyanis nem volt meg.
- Ó, jézusom! - kiáltotta, és tovább botorkált.
Johnson elérte a tisztás peremét; ott feküdt a hátán, a melle feltépve.
Doheny csak futó pillantást vetett rá - ott a helikopter, csak őrá vár. A pilóta nyilván látta Johnsont meghalni, ezért gyorsan felemelte a gépet, és ott lebegett alacsonyan, a többieket várva. Bátor fickó, gondolta Doheny.
És ott a segédpilóta, Wyatt, éppen kihajol az ablakon és kiabál valamit, de nem érti, mit. Közelebb érve hallotta Wyatt szavait:
- Hol a fészkes fenében vannak a többiek? Jönnek már?
- Meghaltak - kiáltotta vissza. - Mind meghaltak! Menjünk vissza!
- Akkor igyekezz! - üvöltötte Wyatt, és kinyújtotta a kezét. Doheny odafutott, megragadta a kezet, amely majd berántja a gépbe.
Abban a pillanatban penge villant, és kettéhasította a derekát.
Már nem szaladt, még nem halt meg, de a fájdalom beléhasított, és érezte a forró vért végigfolyni a lába szárán. A forró dzsungel ellenére egyszeriben fázni kezdett, és a lába sem működött többé. Elengedte a kezet, és a földre zuhant.
Még látta, hogy Wyatt tétovázik, azt fontolgatja, hogy leugorjon-e érte, de láthatóan nem merte megtenni. Végül a pilóta idegei nem bírták tovább, és a helikopter felszökkent.
Doheny megértette, hogy hátrahagyják, hogy ott fog meghalni, és koponyája valamelyik idegen gyűjteményét fogja gazdagítani. Sírni kezdett, és egyre nehezebben vette a levegőt.
El fog vérezni, tudta. Itt hagyták, hogy mentsék a saját, semmirevaló életüket. Olyan heves gyűlölet fogta el irántuk, amilyet elképzelni sem tudott.
Elégtételként még láthatta a benzintartályba fúródó kékesfehér villanást, ami narancsvörös tűzlabdává változtatta a helikoptert. Még hallotta Wyatt sikolyát, és látta, amint kiugrik az égő roncsból, de már a ruhája is ég.
Akkor valami megragadta, és felrántotta. Penge villant, és Doheny is meghalt.
Mérföldekre onnan egy rádiós jelentette:
- Tábornok, elveszítettük a helikoptert.
- A szentségit - káromkodott Philips. - Mi történt?
- Nem tudom, uram. A pilótának nem volt ideje jelenteni. A transzponder elhallgatott; végük van.
- Nézzen utána... nem, felejtse el. Én tudom, mi történt.
Persze, hogy az idegenek. A világűrből jött szörnyetegeknek nem tetszik, hogy fel akarták szedni halott bajtársukat.
Annak lehetősége, hogy jóakaratuk jeleként visszaadják nekik a tetemet, ezzel elúszott. Annak az esélye, hogy egy pillantást vethessenek a technológiájukra, úgyszintén.
És megint hat jó embere veszett oda.
- Küldjek ki egy mentőosztagot az esetleges túlélőkért? kérdezte Perkins.
Philips csodálkozva nézett rá.
- Ugyan minek - mondta. - Itt nincsenek túlélők.
- A rádión vett utolsó jelentések szerint a legénység nem volt a fedélzeten, amikor lezuhantak, uram.
- Mert addigra már halottak voltak - mondta tompán Philips.
- De...
- Na jó, figyeljen - mondta Philips -, ha a földön vannak, egy ideig még életben lehetnek... amíg azok vissza nem mennek, hogy befejezzék, amit elkezdtek. Nem küldök mészárszékre több embert.
- Igen, uram - felelte Perkins tétován.
A tábornok látta a pillantását, és tudta, Perkins szerint legalább meg kéne próbálni megmenteni őket.
Philips jobban tudta. Lehet, hogy Dutch és Schaefer képes arra, hogy megöljön egy idegent, de azok, akiket kiküldött a kivonásukra, azok gyakorlatilag az elindulás pillanatában már halottak voltak. Mert fegyver volt náluk. Bárcsak parancsba adta volna, hogy fegyvertelenül menjenek, akkor az idegenek talán elengedték volna őket. De az is lehet, hogy nem. Ez nem vadászat volt, ezúttal a halottukat védték. Ilyenkor változhatnak a játékszabályok.
Meg aztán önkénteseket küldött, és ha megtiltja nekik a fegyvert, akkor egyik embere sem jelentkezik.
Mindenesetre akkor lett volna némi esélyük. Mert annak ellenére, amit Perkins hisz, ő tudja, hogy azok az emberek már halottak.
Nos, mindenesetre Schaefer és D Kilences még ott van, és ha egy mód van rá, legalább őket ki kell mentenie.