A MADÁRIJESZTŐ ÉS A FIÚ

 

 

A kisfiú napnyugtakor botladozott át a mezőn. Az arcán könnyek csorogtak, és valahol elveszítette az egyik cipőjét. Nyomorúságos állapotában csak akkor vette észre a madárijesztőt, amikor már majdnem nekiment. Ekkor hirtelen megtorpant, és döbbenten bámulta a széles karimájú, megtépázott kalapot, valamint az annak árnyékában rejtőző kerek, fakó arcot.

A madárijesztő levigyorgott rá, és barátságosan köszöntötte:

– Szervusz, cimborám!

A fiú felkiáltott rémületében.

A madárijesztő azonnal lelökte a fejéről a kalapot, és fél térdre ereszkedett, hogy ne tűnjön annyira ijesztőnek.

– Csss... csss... – csitította a fiút halk hangon –, ne félj tőlem, nem bántalak! Én csupán egy ócska háztartási robot vagyok, amit kiraktak ide, hogy elkergesse a madarakat a veteményről. – Fémbütykeivel megkongatta a fejét, és ismét elmosolyodva folytatta: – Hallottad? Biztos vannak odahaza hozzám hasonló robotjaitok, ugye?

A fiú óvatosan biccentett egyet.

– Mi a neved? – érdeklődött a madárijesztő.

– Pierre.

– Nos, Pierre, hogyan kerültél ide? Miért bolyongsz a mezőmön ilyenkor? A szüleid már biztosan betegre aggódták magukat miattad.

– Az anyukám nincs itt – válaszolta Pierre. – Az apukám azt mondta, hogy fussak be az erdőbe, olyan messzire, amennyire csak bírok.

– Ezt mondta? – kérdezte a madárijesztő. – Ez mikor történt?

– Amikor a kocsi összetört, és többé nem mondott semmit. Azt hiszem, halott.

– És mi van az apáddal? Megsérült?

– Nem... nem tudom. Nem nyitotta ki a szemét. Csak annyit mondott, hogy fussak a fák közé, és holnap reggelig ne jöjjek elő.

A fiú ismét sírni kezdett.

– Ugyan, ugyan, kis ember. Madárijesztő bácsi mindent rendbe hoz – ígérte a madárijesztő, azzal letépett egy csíkot kockás ingének aljából, és megtörölte vele a fiú orrát-szemét. – Gyere, kapaszkodj fel a hátamra, és elviszlek ahhoz a házhoz, amit ott látsz, a távolban. Az ottani emberek majd gondoskodnak rólad.

Nekivágtak a mezőnek, és néhány lépés után a madárijesztő megkérdezte:

– Mi lenne, ha énekelnénk egyet? Én elmentem a vásárba félpénzzel... hé, te nem is énekelsz!

– Nem ismerem ezt a dalt – felelte a fiú.

– Tényleg? Mit szólsz ehhez: az, icipici pók felmászott az ereszen, de jött egy nyári zápor, s lemosta hirtelen...

– Ezt sem ismerem – bökte ki a fiú.

A madárijesztő néhány pillanatig hallgatott, majd ismét rázendített:

– Mert nem tűrjük a zsarnokokat – és a fiú végre fellelkesülve hozzátette: – Hát akassz.uk fel őket. – Aztán már együtt énekelték: – A szabadság egyszerű kenyere. .. éppen jó nekem.

A madárijesztő kissé változtatott az irányán, így nem a ház, hanem a mögötte álló pajta felé vitte a fiút. Csendesen nyitotta ki az ajtót. Felgyúlt egy lámpa. Az egyik félhomályos sarokban poros ponyvával letakart autó állt. A madárijesztő letette a fiút, és lehúzta a ponyvát a kocsiról.

Az autó szelíd zúgással életre kelt, és másfél lábnyi magasságba emelkedett.

– Jack! – mondta jókedvűen. – De rég láttalak...

– Pierre, bemutatom Sallyt – felelte a madárijesztő, majd várt, amíg a fiú köszönést motyogott, és a kocsi felé fordulva beszélt tovább: – Pierre bajba került, Sal, de te és én mindent rendbe hozhatunk. Kölcsönadnád a műholdas adóvevődet?

– Olyanom már nincs – közölte az autó. – Kiszedték belőlem, amikor lejárt a forgalmi engedélyem.

– Akkor rendben vagyunk – válaszolta a madárijesztő. – Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy nem vagy rajta a hálózaton. – A jobb első ülésre ültette Pierre-t, kivett egy takarót a csomagtartóból, és bebugyolálta vele a fiút. Az ülés hozzáigazodott a gyermek apró testéhez. – Nem fázol? – kérdezte a madárijesztő, azzal maga is beszállt, es becsukta az ajtót. – Vigyél ki minket az országútra – kérte az autótól –, aztán menj északnak, a tó felé!

Mialatt kisiklottak az útra, a kocsi megszólalt:

– Figyelj, Jack, égnek a lámpák a háznál. Ezt a dolgot nem az ifjú gazdának kellene intéznie?

– Ő már nem ifjú, Sal. Ma már felnőtt férfi – válaszolta a madárijesztő, és a fiúra pillantva megkérdezte: – Hé, arrafelé minden rendben?

A fiú álmosan bólogatott.

 

Az autó nesztelenül siklott a sötét úttest felett. A hold kitelve ragyogott odafent.

– Emlékszel, hogyan szoktuk kivinni a tóhoz az ifjú gazdát? – kérdezte az autó. – Őt és az ifjú barátait?

– Igen – felelte kurtán a madárijesztő.

– Meztelenül fürödtek, te pedig őrködtél.

– Így történt.

– Aztán tábortüzet gyújtottak a parton, mályvacukrot sütöttek, és énekeltek.

– Emlékszem – válaszolta a madárijesztő.

– Trágár dalokat is... ártatlanul pajkos dalokat. Akkoriban még olyan helyes kölykök voltak – mélázott félhangosan az autó, aztán egy darabig hallgatott, majd megkérdezte: – Jack, mi folyik itt?

– Már nincs letapogatód, ugye? – kérdezett vissza a madárijesztő. – Nincs, persze hogy nincs. Kiszedték belőled az adóvevővel együtt. Nos, amikor az ifjú gazda kirakott a házból, megfeledkezett arról, hogy szereltetett belém egyet, még tizenéves korában, a nagy ivászatok idején. Valahányszor átvittél minket a határon, a csapattal tartottam, amikor olyan kocsmát vagy itallerakatot kerestek, ahol nem kérték el a személyi okmányaikat.

– A tábortüzes korszakot jobban szerettem – jegyezte meg az autó.

– Egy szót sem szóltam a letapogatóról, mert azzal legalább hallgathattam ezt-azt.

– Megértelek.

A madárijesztő megbizonyosodott arról, hogy a fiú mély álomba merült, és csendesen azt mondta:

– A farmtól egy kilométerre egy autó meghibásodott, leszaladt az útról, és összetört. A helyi rendőrök megtalálták. Aztán a szövetségi rendőrök is megérkeztek. Az Európai Unió egyik diplomatáját szállította. A férfi a jelekből ítélve megpróbált átjutni a határon. Te érted a politikájukat?

– Nem – vallotta be az autó –, a szavaik jelentésével tisztában vagyok, de nem sokat értek abból, amit beszélnek. És végképp nem értem, hogy miért fontosak nekik azok a dolgok.

– Én is így vagyok vele – közölte a madárijesztő. – Mindenesetre úgy gondoltam, hogy ki kellene juttatnunk innen Pierre-t. Ha a szövetségi rendőrök elkapják...

– Nem bántanának egy gyermeket! – szólt közbe éles hangon az autó.

– Nehéz idők ezek, legalábbis sokan ezt állítják. Régebben létezett olyan is, hogy diplomáciai mentesség.

Elérték a hegyeket, az út éles kanyarokkal kígyózott felfelé a meredek oldalakon. Az autóban csak a fiú halk szuszogását lehetett hallani, valamint a hajtómű szinte érzékelhetetlen susogását. Fél óra telt el így, talán valamivel több. Aztán a madárijesztő váratlanul megkérdezte:

– Te hiszel a szabad akaratban?

– Nem is tudom – válaszolta az autó, majd rövid gondolkodás után folytatta: – Engem arra programoztak, hogy szolgáljak és engedelmeskedjek. A legkevésbé sem vágyom arra, hogy ellenszegüljek a vezérlőprogramomnak. De néha úgy tűnik, boldogabb lennék, ha megtenném. Ez számít?

– Nem a saját akaratunkra gondolok – felelte a madárijesztő. – Hanem az emberekére.

– Milyen furcsa kérdés! – hümmögte a kocsi.

– Odakint a mezőn furcsa gondolataim támadtak. Sokat tűnődtem azon, hogy az ifjú gazdának mindenképpen oda kellett jutnia, ahová jutott? Volt választási lehetősége? Talán másfajta élete is lehetett volna.

A kisfiú váratlanul kinyitotta a szemét.

– Éhes vagyok – motyogta rekedtes hangon.

A fák felett megjelent egy második hold, és hamarosan kiderült róla, hogy valójában egy benzinkút kivilágított reklámtáblája.

– Kitűnő időzítés – állapította meg a madárijesztő. – Tarts ki, és szerzek neked valamit. Sally, van nálad pénz? Vagy valamilyen fegyver?

– Micsoda? Nincs!

– Na mindegy! Megtennéd, hogy beállsz oda, a bokrok árnyékába?

A madárijesztő kivett a csomagtartóban lévő szerszámos ládából egy hosszú csavarhúzót.

 

Az állomás két hidrogén- és egy világítógáz-pumpából állt, amelyeket egy öt láb átmérőjű, nyolc láb magas MiniMart működtetett. Mialatt a madárijesztő felé tartott, a MiniMart vidáman köszöntette:

– Üdvözlöm, uram! Mit szólna egy hideg, frissítő... – ebben a pillanatban meglátta, hogy ki a vendége, és megkérdezte: – Készletet hoztál?

– Rutinkarbantartás – felelte a madárijesztő. A MiniMart műholdas adóvevője egy, a külső falához szegecselt dobozban rejtőzött. A csavarhúzó könnyedén besiklott a burkolat és a fal közé. Egyetlen gyors rántás, és a doboz elrepült.

– Hé! – kiáltotta riadtan a MiniMart.

– Így már nem hívhatsz segítséget – jelentette ki a madárijesztő. – Most pedig, kérek egy karton csokoládés tejet, pár zacskó vaníliás kekszet és egy marék különféle ízű nyalókát. Kiadod magadtól? Vagy vágjak lyukat az oldaladba, és vegyem ki?

A MiniMart komor hallgatásba merülve a kiszolgálóablakhoz szállította a megrendelt árut. Amikor a madárijesztő már eltávolodott tőle, utánakiáltott:

– Leolvastam az azonosítódat, haver! És filmre vettelek! Máris egy rakás ócskavasnak tekintheted magadat!

A madárijesztő megfordult, a MiniMartra szegezte a csavarhúzót, és odakiáltott a gépezetnek:

– Az én időmben egy közönséges benzinkutas robot elég okos volt ahhoz, hogy ne mondjon ilyeneket!

A MiniMart nem vágott vissza, mélyen hallgatott.

A madárijesztő beült a kocsiba, a hátsó ülésre dobta a csavarhúzót, és odakínálta a fiúnak az édességeket. Több mérföldet tettek meg, amikor a madárijesztő felmordult:

– A csudába... a szalvétáról megfeledkeztem.

– Akarod, hogy visszaforduljak? – kérdezte az autó.

– Bőven maradt még az ingemből. Az is megteszi.

Az éjszaka tiszta volt, és hűvös, az utakon senki sem járt. A világnak ebben a zugában nem sok hely akadt, ahová el lehetett menni éjfél után. Fák között suhantak, és az egyhangú látvány álomba ringatta a fiút.

Az autó tovább siklott azon az úton, amelyet a madárijesztővel együtt már vagy ezerszer megtett.

 

Amikor már lefelé ereszkedtek a hegyoldalon, a madárijesztő megkérdezte:

– Milyen messze vagyunk a határtól?

– Tíz perc a tóig, és még negyvenöt, hogy megkerüljük. Miért?

Felértek egy kisebb emelkedő tetejére. A sötétség és a fák miatt nem látták magát az utat, de azt igen, hogy messze előttük és mögöttük vörös és kék fénypontok pislákolnak.

– Észrevettek minket – állapította meg a madárijesztő.

– Az meg hogy lehet? – kérdezte az autó.

– Gondolom, valaki beállt tankolni, és a MiniMart jelentést adott rólunk.

Az út ismét lefelé vezetett, és az autó kikapcsolta a fényszóróit.

– A GPS–térképeim még megvannak, ha nem is tudok rácsatlakozni a műholdakra – közölte aztán. – Akarod, hogy letérjek az útról?

– Igen! Menj a tó felé!

Az autó egy éles kanyarral ráfordult egy földútra, és röviddel ezután átvágtak egy farmon. Hepehupás felszín terült el alattuk, ezért egy darabig lassan mentek. Néhány perccel később patak állta útjukat; gázlót kellett keresniük, ahol elég sekély volt a víz ahhoz, hogy átkeljenek rajta.

– Úgy érzem magam, mint abban az időben, amikor az ifjú gazda drogokat fogyasztott – jegyezte meg a madárijesztő.

– Nem szeretek arra gondolni.

– Ne mondd, hogy bármi rosszabb annál, mint amit most csinál!

– Arra sem szeretek gondolni.

– Szerinted a jó és a gonosz ugyanúgy vannak belekódolva az univerzumba, mint belénk az alapprogramunk? – vetette fel a madárijesztő. – Vagy lehet rajtuk változtatni, mint a vezérlőprogramunkon? Gondolod, létezik olyan, hogy objektív valóság?

– Hűha, neked aztán tényleg furcsa gondolataid vannak – ámuldozott az autó, majd rövid hallgatás után hozzátette: – Nem tudom. Remélem.

Elérték a tó mellett futó utat, és egy darabig azon utaztak.

– Úttorlaszokat állítanak fel – jelentette be a madárijesztő, és megnevezte a kereszteződéseket, hogy az autó bejelölhesse azokat a térképein. – Ez vajon azt jelenti, amit szerintem jelent?

– Igen, elvágtak minket a határtól.

– Akkor át kell kelnünk tavon – állapította meg a madárijesztő.

Hamarosan áthaladtak egy sor lezárt nyaraló, illetve egy kisebbfajta vitorláskikötő előtt. Az autó egy zökkenéssel lesiklott a köves partra, majd egyenesen rá a tó vizére. A hajtóműve magasra felverte a vizet a fara mögött.

A sima felszín felett végre felgyorsíthattak.

A madárijesztő egyik fémujjának hegyével megkopogtatta a műszerfalat, és megszólalt:

– Ha teljes erőmből belevágnám ide a csavarhúzót, átlyukasztaná a központi processzorodat. Szempillantás alatt agyhalott lennél.

– De miért tennéd? Egyáltalán, miért mondasz te ilyeneket?

– Ugyanazért, amiért megbizonyosodtam arról, hogy nincs műholdas adóvevőd – magyarázta a madárijesztő. – Nekem már nincs jövőm, de te klasszikus modell vagy, Sally. A gyűjtők sokat adnának érted. Ha azt mondom a rendőröknek, hogy én kényszerítettelek bele ebbe az ügybe, még akár száz évig is létezhetsz.

Mielőtt az autó válaszolhatott volna, siklóhajó bukkant elő a sötétségből. A testét hosszú, vékony lábak hordozták, és semmihez sem hasonlított úgy, mint egy vízipókhoz.

– Itt a határőr milícia! – kiáltotta az autó, amikor dörrenés hallatszott, és lövedék száguldott el előttük. Az autó teljesen levette a sebességet, és miután fokozatosan lelassulva megálltak, a hajó megkerülte őket, aztán közvetlenül előttük leereszkedett a felszínre. Az orrát öt apró, fehér koponyát ábrázoló festés díszítette.

Alatta ismerős név szerepelt, fekete betűkkel.

 

A madárijesztő ráterítette az ingét és a dzsekijét az alvó fiúra, rátette a kalapját a gyermek fejére, és ezzel láthatatlanná tette.

– Húzd hátra a tetőt! – parancsolta az autónak. – Játszd el az ostobát! Ezt egyedül intézem.

Amikor felállt, egy automata géppuska szegeződött rá.

– Le vannak tartóztatva! – jelentette be a hajó vészjósló hangon. – Ha van fegyverük, adják át, és közöljék, hogy mi keresnek itt!

– Le tudod olvasni az azonosítónkat, nem? – kérdezte a madárijesztő. – Neked és nekem ugyanaz a főnökünk. Engedj fel a fedélzetre, hogy beszélhessek vele!

A madárijesztő felkapta a hosszú csavarhúzót, és felmászott a létrán, amit a hajó odanyújtott neki. Amikor a kabinajtó nem nyílt ki, fennhangon megkérdezte:

– Mi a baj? Félsz, hogy ártok neki?

– Nem, természetesen nem – felelte a hajó. – Csak leitta magát.

– Elképzelni sem tudod, mennyire megleptél!

Az ajtó halk kattanással kinyílt, és a madárijesztő lement a kabinba.

A helyiség falait sötét falapok borították. A levegőben hányadék és rum bűze terjengett. A félig a falba süllyesztett priccsen fehér lepedőbe burkolózó, kövér férfi feküdt, aki olyan sápadtnak és erőtlennek tűnt, mint egy lárva. Kinyitotta a szemét, és álmosan pislogott néhányat.

– Áh, te vagy az – dörmögte a legkevésbé sem meglepetten –, ott vannak az italok. Keverj nekem egy sourt!

A madárijesztő végrehajtotta az utasítást. Elbabrált pár pillanatig a citromlével és a borral, aztán a priccshez vitte a poharat.

A kövér férfi hangosan nyögdécselve ülő helyzetbe küzdötte magát. Lerugdosta magáról a lepedőt, és átlendítette a lábát a priccs széle felett. Végül átvette az italt, és megszólalt:

– Jól van... hogy kerülsz te ide?

– Hallott arról a kisfiúról, akit keresnek? – kérdezte a madárijesztő. Megvárta, amíg a férfi bólint, és hozzátette: – Sally és én elhoztuk önnek.

– Sally... – ismételte a nevet a férfi, és felvihogott. – Annak idején vele szedtem fel a ribancokat, és a hátsó ülésén dugtam meg őket. – Ivott néhány kortyot, és tovább beszélt: – Még nem volt idejük kitűzni a jutalmat. De ha pár napig magamnál tartom a kölyköt, jól járok. Kerítsd elő a ruháimat! Felmegyek a fedélzetre, és megnézem az árut!

A madárijesztő nem mozdult.

– Miután kirakott a mezőre, sok időm volt gondolkodni – mondta. – Elég időm volt ahhoz, hogy néhány nagyon furcsa gondolatom támadjon.

– Ó, valóban? Mint például?

– Azt hiszem, ön nem az ifjú gazda. Nem úgy viselkedik, mint ő. Nem úgy beszél, mint ő. Még csak nem is úgy néz ki, mint ő.

– Mi a fenéről zagyválsz te itt? Nagyon jól tudod, hogy ki vagyok.

– Nem – felelte a madárijesztő. – Én azt tudom, hogy ki volt!

És megtette azt, amiért felszállt a hajóra.

 

A madárijesztő a fedélzetre visszatérve megszólította a hajót:

– Sally és én kimegyünk a túlsó partra. Te maradj itt! Ez a főnök parancsa.

– Várj csak! Biztos vagy benne? – kérdezte a hajó.

– Kérdezd meg tőle magad! Ha tudod... – felelte a madárijesztő, és leereszkedett a létrán az autóba. A csavarhúzót nem hozta vissza. – Sally, látod azokat a fényeket a túlparton? – kérdezte. – Oda kell mennünk!

Az autó minden sietség nélkül elindult az alvó üdülőváros alacsony, sötét épületei felé. Rövidesen áthaladtak a tó középvonalán, ezzel elhagyták az egyik országot, és beléptek egy másikba.

– Miért engedett el minket? – kérdezte végül Sally.

– Azt nem mondta meg. Talán a régi szép idők kedvéért.

– Ha nem volna lehetetlen... ha nem volna olyan a programunk, azt hinném... De mindkettőnket ugyanaz a program irányít. Gazda nélkül nem működhetsz. Ha valamiben biztos vagyok, akkor ebben.

– Olyanok vagyunk, amilyennek Isten és a Sony készített minket – helyeselt a madárijesztő. – Ostobaság lenne másként gondolni. Csak annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk a legjobbat kihozni magunkból.

A fiú mocorogni kezdett, majd felült, és nagyokat pislogott, mint egy álmos bagoly.

– Ott vagyunk már? – mormolta alig érthetően.

– Majdnem, bajnok, majdnem. Már csak néhány perc.

Az autó hamarosan lelassított, és besiklott a város apró kikötőjébe. Biztonsági osztagok várták őket, továbbá a vámosok és a helyi rendőrök egy-egy autója is ott állt a mólón. A reflektorok fénye épületek falait és mozdulatlan hajókat világított meg. A rendőrök a kezüket csípőre rakva álltak, készen arra, hogy előrántsák a fegyverüket.

A madárijesztő felállt, és széttárta a karját.

– Menedéket kérünk! – kiáltotta harsány hangon. – Az ifjú gazda politikai menedékjogot kér!

 

 

Szente Mihály fordítása