SCHERZO TYRANNOSAURUSSZAL
A zongorista Scarlatti csembaló-szonátáiból játszott egy válogatást – rövidke, egytől három percig terjedő, nagyon bonyolult és csiszolt darabokat miközben a Hadrosaurus-csorda elcsörtetett az ablak előtt.
Több százan voltak: felverték a port, és jellegzetesen tompa, már-már muzikális hangjukon tülköltek. Lenyűgöző látványt nyújtottak.
De épp akkor érkezett az hors d’oeuvre: Plesiosaurus tengeri hínárba csomagolva, szeletelt Maiasaurus-tojás belugakrémmel, sült dodószeletkék pirítóson, és még egy tucat más finomság. A közönségesnél is közönségesebb növényevők rohangálása ezzel egyértelműen nem vetekedhetett.
Senki nem is figyelt rájuk túlságosan.
A kisfiút leszámítva. Az ablakhoz tapadt és bámult, olyan beleéléssel, amely még a vele egykorú gyerekeknél is ritkaságszámba megy. Körülbelül tízévesnek saccoltam.
Miután leemeltem egy pohár pezsgőt egy épp arra haladó pincér tálcájáról, odaléptem mellé.
– Jól szórakozol, fiam?
Anélkül válaszolt, hogy felnézett volna:
– Szerinted mi ijesztett rájuk? Csak nem egy...? Ekkor meglátta a hajcsárok dzsipjeit, és elszontyolodott.
– Ó...
– Egy picit csalnunk kellett, hogy a vacsorázóknak látnivalót szolgáltassunk.
Pezsgőspoharammal a csorda mögött elterülő távoli erdő felé mutattam.
– De egy csomó ragadozó leselkedik ám odakinn: Troodonok, Dromaeosaurusok... És persze az öreg Sátán.
Kérdően nézett fel rám.
– Ezt a becenevet adtuk egy öreg, sebesült hím Rexnek. Körülbelül egy hónapja ólálkodik itt az állomás körül, és a szemétdombunkon portyázik.
Ezt nem kellett volna mondanom. A kisfiú arca teljesen elkomorult. A T. Rex mint dögevő! Valaki mondja gyorsan, hogy nem így van!
– A Tyrannosaurus haszonleső vadász – mondtam. – Mint egy oroszlán. Ha véletlenül könnyű prédára akad, hidd csak el, megtámadja. És ha egy Tyrannosaurus sérült, mint az öreg Sátán, hát... Akkor olyan vad és veszélyes, amilyen csak a legveszélyesebb vadállat lehet. Akkor is öl, ha nem éhes.
Ez megnyugtatta.
– Jó – mondta. – Örülök.
Baráti csöndben kémleltük együtt a távoli erdőt, mozgó árnyakat keresve. Aztán megszólalt a vacsora kezdetét jelző csengő, én pedig visszaküldtem a kisfiút az asztalához. Addigra már az utolsó Hadrosaurusok is eltűntek.
A fiú kelletlenül visszavonszolta magát az asztalhoz.
A Krétakor-bál a hagyományos nagy adomány-gyűjtő rendezvényünk: százezer dollár per jegy. A vacsorát megelőző csendes árverésen, valamint az étkezést követő táncon kívül – egyfajta báli szívességként – még egy saját paleontológust is kap az, aki hatfős asztalt vásárolt.
Valaha én is paleontológus voltam – az előléptetésem előtt. Most övsálas szmokingban cirkáltam a teremben, ellenőrizve, hogy minden rendben zajlik-e.
A pincérek ki-be surrantak a létezés kapuin. Látni lehetett, ahogy az időcsatorna nyílását rejtő függöny mögé sietnek, majd azonnal visszatérnek a másik oldalon, roskadásig megrakott tálcákkal a kezükben. Styracosaurus-érmék masztodonnal és mozzarellával a vörös, mandulás Archaeopteryx a fehér húst kedvelőknek. A vegetáriánusoknak pedig radicchio és édeskömény.
Mindez zenei kísérettel, kellemes csevegéssel és a világegyetem legszebb kilátásával körítve.
A kisfiú asztalához – a de Cherville családéhoz – Donald Hawkins lett kijelölve. Az ülésrend alapján a nagydarab, egykedvű férfi Gerard, a pénzszerző családfő. A mellette ülő nő Danielle: egykor trófea-feleség, ma szépen korosodó asszony. Mellettük két vendég: Cadiganék – minden bizonnyal egy kiváltságos alkalmazott, és a felesége –, akik az eseményektől lenyűgözve ültek ott. Nem sokat beszéltek. Utánuk de Cherville-ék morcos lánya, Melusine következett, kis fekete ruhában, amely nemtörődöm módon közszemlére tette a lány tökéletes mellét. Unottnak és nyugtalannak tűnt: a bajkeverő összetéveszthetetlen ismertetőjegyei. Mellette pedig a kisfiú, Philippe.
Alaposan szemmel tartottam őket, Hawkins miatt, aki új volt, és nem jósoltam neki hosszú jövőt. Mégis mindenkit lenyűgözött az asztalnál. Fiatal, jóképű, udvarias – megvolt benne minden. Észrevettem, ahogy Melusine hátradől a székén, és sötét szempillák alól fürkészi őt, szótlanul. A kis Philippe épp mondott valamit, mire Hawkins arcán fiús, vadóc vigyor áradt szét. A kisfiú hősimádatának hevét a terem túlsó oldaláról is éreztem.
Ekkor azonban jelzett a lehalkított csipogóm, és a késő Krétakorból kibújva vissza kellett térnem a konyhába, a hazai bázisra, 2082-be.
Egy Időbiztonsági Tiszt várt rám. Az ő legfőbb feladatuk gondoskodni arról, hogy nem jönnek létre időparadoxonok. Ha ez megtörténne, a Nem Változó elvenné tőlünk az idővel kapcsolatos előjogainkat. A legtöbb ember azt hiszi, hogy az időutazást csak mostanában találták föl, és hogy a feltalálók emberi lények voltak. Ez azért van, mert szponzoraink nem akarják reklámozni a jelenlétüket.
A konyhában teljes volt a felfordulás. Az egyik pincér széttárt lábbal, szétvetett kézzel az asztalra támaszkodott, egy másik pedig a padlón feküdt a karját szorítva, amely látszólag eltört. Az IT fegyverrel fedezte mindkettőjüket.
A jó hír, hogy az Öreg nem volt jelen. Ha valami nagy és izgalmas dologról lett volna szó –mint mondjuk egy antievolucionista bomba, vagy egy üzenet az egymillió éves jövőből –, biztos itt eszi a fene.
Amikor megláttak, mindenki egyszerre kezdett beszélni.
– Én nem csináltam semmit, ember, ez a rohadék...
– ...Hatos Kategóriájú jogsértést követett el...
– ...eltörte a kibaszott karomat, ember. Ledobott a földre!
– ...itt munka folyik. Vigye ki őket a konyhámból!
Kiderült, hogy egyszerű jegyzettovábbításról volt szó. Az egyik pincér, idősebb korában, szövetkezett egy másik, későbbi időből toborzott pincérrel, hogy az továbbítson neki – fiatalabbik énjének – egy listányi tuti befektetést. Elegendőt ahhoz, hogy mindkettőjükből multimilliárdos válhasson.
A konyha azonban felügyelő szerkezetekkel van ellátva, és az egyik IT látta is, ahogy a papír gazdát cserél. Az elkövetők persze mindent tagadtak.
Egyébként sem működött volna. A hatósági szervek szigorúan figyelemmel követik a történelmi feljegyzéseket. A hirtelen jött gazdagság egy pillanat alatt szemet szúrt volna.
Kirúgtam mindkét pincért, hívtam a rendőrséget, hogy vigyék el őket, intéztem egy hívást két helyettes beszerzésére (pár órával ezelőttről, helyi idő szerint), eligazítottam őket, és szolgálatba is léptek, így nem történt csúszás a kiszolgálásban. Ezután félrehívtam az IT-t és jól leordítottam a fejét, amiért valós időben hívott vissza ahelyett, hogy küldött volna egy memót három nappal ezelőttre. Persze ha már valami megtörtént, akkor annyi. Idehívott, így aztán személyesen kellett megoldanom a dolgot.
Csak a szokásos biztonsági hiba. Nem nagy ügy.
Mindazonáltal fárasztó volt. Így aztán, amikor visszamentem az időcsatornán a Dombtető Állomásra, néhány órával az eltűnésem utánra állítottam az időt. Mikor megérkeztem, épp az asztalokat takarították, helyet csinálva a desszertnek és kávénak.
Valaki mikrofont nyomott a kezembe, én pedig megütögettem, hogy figyelmet keltsek. Az ablak előtt álltam, lenyűgöző naplementével a hátam mögött.
– Hölgyeim és uraim – mondtam –, hadd üdvözöljem önöket ismét a maastrichti korban, a későkrétakor végső szakaszában. Ez az utolsó kutatóállomás az emlősök kora előtt. De ne aggódjanak: a meteor, amely végleg kipusztította a dinoszauruszokat, még több ezer évvel előttünk van a jövőben. – Szünetet tartottam, hogy a közönség nevethessen, majd folytattam.
– Ha kinéznek az ablakon, látni fogják Jeant, a dinóhajcsárunkat, amint épp illatcsapdát állít. Jean, integess a vacsorázóknak!
Jean épp egy kis háromlábú állvánnyal babrált. Jókedvűen integetett, majd visszahajolt a munkája fölé. Szőke lófarkával, khaki rövidnadrágjában pont úgy nézett ki, mint egy átlag tudós-maca. De egy nap belőle lesz a világ egyik legelismertebb viselkedéskutatója, és ezt tudta is. Legjobb törekvéseink ellenére néhány pletyka azért kiszivárog.
Jean most már az állomás ajtaja felé hátrált, olvadóbiztosíték-drótot tekercselve lefelé menet közben. Ablakok csak a második emeleten nyíltak, az ajtók a földszinten pedig páncélozva voltak.
– Jean behúzódik majd ide a demonstráció idejére – mondtam. – Higgyék el, senki sem szeretne védtelenül kinn tartózkodni, amikor a csalit beüzemeljük.
– Mi van benne? – kérdezte valaki.
– Triceratops-vér. Reményeink szerint idecsalogatunk egy ragadozót: talán magát a ragadozók királyát, a nagy Tyrannosaurus Rexet. – A teremben elismerő morajlás hallatszott. A T. Rexet mindenki ismeri. Valódi sztár. Könnyedén előadói hangnemre váltottam. – Ha felboncolunk egy Tyrannosaurust, láthatjuk, hogy hatalmas szaglólebennyel rendelkezik. Nála ez, agyának többi részéhez képest, sokkal nagyobb, mint bármilyen más állatnál: a pulykakeselyűt leszámítva. A Rex képes kiszagolni a prédáját (a dögöt, általában, de ezt nem tettem hozzá) több kilométernyi távolságról is. Nézzék!
A csali egy durranással bekapcsolt, és kis rózsaszín felhőcskét pufogott ki.
A de Cherville asztalra pillantottam, és láttam, ahogy Melusine egyik lábfejét kibújtatja a cipőjéből, és meztelen talpával végigsimítja Hawkins lábszárát. A fiú elvörösödött.
A lány apja nem vette észre. Anyja – vagy inkább mostohaanyja – igen, de figyelembe se vette. Számára ez szimplán a női viselkedéshez tartozott. Én pedig nem tudtam nem észrevenni Melusine tökéletes lábát.
– Ez eltart néhány percig. Amíg várunk, hadd irányítsam szíves figyelmüket séfünk, Rupert kiváló süteményeire!
Udvarias taps vette át szavaim helyét, én pedig megkezdtem a szokásos asztalról asztalra látogatást. Itt egy kis vicc, ott egy-két dicsérő szó. A sóder hajtja előre a világot, mi más?
Amikor de Cherville-ékhez értem, Hawkins arca fehér volt.
– Uram! – ugrott fel a székéről. – Válthatnánk néhány szót?
Jóformán elrángatott az asztaltól.
Amikor kettesben maradtunk, olyan feldúlt volt, hogy dadogott:
– A-az a fiatal hölgy, a-a-azt akarja, hogy...
– Tudom, mit akar – mondtam hidegen. – Megengedett korban van: maga dönt.
– De nem érti! Semmiképp nem mehetek vissza ahhoz az asztalhoz. – Hawkins szemlátomást nagyon kínlódott. Első gondolatom az volt, hogy talán hallott valami pletykát, valami sötét kis célzást a jövőjére vonatkozóan. De ez valahogy nem tűnt hihetőnek. Valami másról volt itt szó.
– Rendben – mondtam. – Távozzon, most! De nem szeretem a titkokat. Készítsen részletes feljegyzést, és hagyja az irodámban! Semmi kibúvó, érti?
– Igen, uram. – Fiatal, jóképű arcán megkönnyebbülés áradt szét. – Köszönöm, uram.
Megfordult, hogy elmenjen.
– Ó, még valami – vetettem oda hanyagul, és közben gyűlöltem magam. – A bál végéig a barakkja közelébe se merészkedjen!
De Cherville-ék nem voltak különösképp elragadtatva, amikor közöltem velük, hogy Hawkins rosszul lett, és én veszem át a helyét. De aztán előhúztam a zsebemből egy Tyrannosaurus-fogat, és Philippe-nek adtam. Egy kihullott fog volt csupán – a T. Rexek sok fogat hullajtanak –, ezt azonban nem volt fontos megemlíteni.
– Élesnek tűnik – mondta de Cherville-né némi aggodalommal.
– És recés is. Kérdezd meg édesanyádtól, használhatod-e késnek, amikor legközelebb steaket eszel! – javasoltam Philippe-nek.
Ezzel végleg megnyertem magamnak. A kisgyerekek annyira befolyásolhatóak! Philippe azonnal elfeledkezett Hawkinsról.
Melusine annál kevésbé. Dühtől villogó tekintettel felállt, asztalkendőjét a földre dobta.
– Szeretném tudni, egész pontosan hogy képzeli...
Szerencsémre Sátán pont ekkor érkezett.
A Tyrannosaurus olyan sebességgel futott fel a domboldalon, amiről csak egy tapasztalt paleontológus képes megállapítani, hogy kisebb az optimálisnál. Még egy haldokló T. Rex is gyorsan mozog.
Az emberek levegő után kapkodtak.
Kivettem a mikrofont a zsebemből, és gyorsan a terem elejébe mentem.
– Emberek, szerencsénk van. Szeretném tájékoztatni az ablaknál ülőket, hogy az üveg négyzetcentimétere 3 tonnás nyomást bír ki. Semmiféle veszély nem fenyegeti önöket. Látnivalóban azonban annál inkább lesz részük. A hátul ülők nyugodtan jöjjenek közelebb!
A kis Philippe-et mintha ágyúból lőtték volna ki.
A T. Rexet szinte közvetlenül szemből láthattuk.
– A Tyrannosaurus hiperérzékeny szaglással rendelkezik – emlékeztettem a közönséget. – Ha vért szimatol, az agya teljesen elborul, és őrjöngve keresi az étel forrását.
Az ablakra néhány csepp vér fröccsent. Meglátva minket az üvegen keresztül, Sátán nekiugrott, és megpróbálta betörni.
Bummm! Az ablak dübörgött, remegett az ütés hatására. Néhány vacsorázó sikoltozni és kiabálni kezdett, páran fel is ugrottak.
Jelzésemre a vonósnégyes ismét kézbe vette hangszerét, és folytatta a játékot, miközben Sátán ugrált, szaggatott, vicsorgott: maga volt a megtestesült, tébolyult őrjöngés. A vonósnégyes a scherzót választotta Sosztakovics zongoraötöséből.
A scherzók rendeltetésük szerint viccesek, de legtöbbjük hangulata forgószélszerű és féktelen: emiatt különösen jó kíséretként szolgálnak rémálmokhoz, valamint ragadozó dinoszauruszok tombolásához.
Bummm! A hatalmas fej újra meg újra meg újra az ablakhoz csapódott. Sátán hosszú időn keresztül eszeveszettül támadott fogaival, hosszú karcnyomokat hagyva az üvegen.
Philippe minden erejével az ablakhoz szorította testét, a lehető legkisebbre csökkentve a távolságot önmaga és a dinoszaurusz általi véres halál között. Sivított a nevetéstől, mikor a gyilkos állkapocs megpróbálta öt felragadni. Együttéreztem a kissráccal, amint lázas igyekezettel próbál az akcióhoz minél közelebb kerülni. Azonosulni tudtam vele.
Pont ugyanilyen voltam én is az ő korában.
Mikor Sátán végre kifáradt és rosszkedvűen elkullogott, visszatértem de Cherville-ékhez. Addigra már Philippe is ismét a családjával volt. Sápadtnak és boldognak tűnt.
Csakúgy, mint a nővére. Észrevettem, hogy szaporán szedi a levegőt. Ilyen hatással van Sátán a fiatal nőkre.
– Leejtette az asztalkendőjét – mondtam, és kezébe adtam. A kendőbe csomagolva egy kis képeslap nagyságú reklámtérkép volt, amely a Dombtető Állomást és mögötte a Barakkvárost, a kutatók lakóhelyét ábrázolta. Az egyik barakk be volt karikázva. Alatta ez állt: „Amíg a többiek táncolnak.”
Aláírásként azt írtam: Don.
– Ha felnövök, paleontológus leszek – mondta a kissrác lelkendezve. – Nem anatómus vagy dinóhajcsár, hanem viselkedéskutató paleontológus.
Valaki érte jött, hogy hazavigye. A szülei ott maradtak táncolni, Melusine pedig már rég távol járt, úton Hawkins barakkjához.
– Nagyon helyes! – mondtam. Vállára tettem a kezem. – Látogass meg, miután elvégezted az egyetemet! Szívesen megmutatom majd, mi a dörgés.
Azzal a kissrác elment.
Sorsfordító élményben volt most része. Pontosan tudtam, milyen ez. Nálam a New Haven-i Peabody Múzeumban történt, Zallinger „Hüllők kora” című falfestménye előtt állva. Az még az időutazás előtt volt, amikor a dinoszaurusz-festmények álltak a legközelebb a valódi élményhez. Ma már százával tudnám kimutatni a pontatlanságokat az őslények ábrázolási módjában. De azon a távoli, napsütésesporos reggelen, fiatalságom Atlantiszában, ott bámultam ezeket a fantasztikus szörnyeket, csodálattal eltelve, amíg végül anyám el nem vonszolt.
Kár, valóban. Philippe annyira tele volt kíváncsisággal és lelkesedéssel: remek paleontológus válhatott volna belőle, láttam rajta. De nem válthatja majd valóra az álmait. Szülei túl gazdagok ahhoz, hogy megengedjék.
Tudtam, mert átnéztem az elkövetkező néhány száz év személyzeti dokumentumait, és a neve sehol nem szerepelt.
Ez valószínűleg a legcsekélyebb volt a sok ezer titokból, melyeket magamban hordoztam, melyeket sosem oszthattam meg másokkal. Mégis elszomorított. Egy pillanatra átéreztem éveim súlyát, a rengeteg pitiáner intézkedést, a rengeteg hitvány kis élményt. Ezután felmentem az időcsatornán, majd vissza le, egy órával korábbra.
Észrevétlenül surrantam ki, és mentem, hogy Melusine-re várjak.
Az időcsatorna fenntartása drága dolog. Normális működés esetén – amikor nem tartunk adomány-gyűjtő bálokat – egyszerre több hónapot is eltöltünk terepen. Ez indokolja a tábort, nagy katonai barakkokkal, meg áramot vezető kerítéssel, amely kívül tartja a szörnyetegeket.
Már sötét volt, amikor Melusine besurrant a barakkba.
– Donald?
– Cssss. – Ujjamat az ajkára tettem, és közel húztam magamhoz. Kezem lassan végigcsúsztattam meztelen hátán, a kis darabka gyűrött bársonyon, majd vissza, a szoknyája alatt, hogy megmarkoljam finom kis fenekét. Felemelte az arcát az enyémhez, és lassan, szenvedélyesen csókoltuk egymást.
Aztán a tábori ágyhoz botladoztunk, és vetkőztetni kezdtük egymást. Három gombot leszakított, miközben letépte rólam az inget.
Melusine egy csomót hangoskodott, és ezért hálát éreztem. Követelőző és önző volt az ágyban, olyan, aki tudatja partnerével, ha nem tetszik neki valami, és egyáltalán nem szégyell utasításokat adni. Sok figyelmet igényelt. Ezért szintén hálát éreztem.
Szükségem volt a figyelemelterelésre.
Mert miközben Hawkins barakkjában azt a lányt keféltem, aki neki nem kellett, Hawkins épp kinn mászkált valahol, ahol a biztos halál várta. A műveleti jelentés szerint – amit később, az este folyamán írtam meg, és amit egy nappal ezelőtt kaptam kézhez – elevenen felfalta egy öreg hím Rex, akit egy fájdalmas agytumor igen ingerlékennyé tett. Csúnya egy halál. Nem akartam hallani róla. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne gondoljak rá.
Dicséret annak, akit megillet: Melusine szinte lángra lobbantotta a barakkot. Kihasználtam őt, igen. Na és? Messze nem ez a legszörnyűbb bűnöm. Nem mintha szerette volna Hawkinst. Még csak nem is ismerte. Csak egy gazdag, elkényeztetett picsa volt, egy nősténykalandor, aki egy kis mentális szuvenírre vágyott. Egy újabb rovásra a spirál-tokján. Jól ismertem a fajtáját: munkahelyi bonusznak számítanak.
Egy frissen preparált Triceratops-koponya állt az ágy fejénél. Halványan csillogott, sápadt, kivehetetlen alakzatként a sötétségben. Mikor Melusine elélvezett, olyan erősen szorította az egyik szarvat, hogy a koponya recsegett-ropogott a padlódeszkán.
Aztán Melusine elment, a csontfixáló és az én szagom keverékét árasztva boldogan. Mindketten megkaptuk a vágyott kis kaland-adagunkat. Egyetlen szót sem szóltam egész idő alatt, és még csak észre sem vette.
A T. Rex nem valami nagy ragadozó. De hát nem is túl nagy kunszt megölni egy embert. Futásban túl lassúak, elbújni túl nagyok vagyunk: tökéletes prédák egy Tyrannosaurus számára.
Mikor Hawkins tetemét megtalálták, a táboron teljes felfordulás lett úrrá. Robotpilótára állítottam magam, hanyagul adtam az utasításokat: hogy Sátánt lelőjék, hogy a holttestet küldjék föl az időben, hogy a papírokat küldjék az irodámba. Azután mindenkit összehívtam, és megtartottam nekik a Paradoxon Előadást. Senki nem beszélhet arról, ami történt. Aki megtenné, rövid úton kirúgom. Jogi útra terelés. Súlyos következmények. Büntetések. Pénzbírságok.
És a többi.
Hajnali kettő volt, mire végre visszaértem az irodámba, hogy megírjam a napi műveleti jelentést.
Hawkins memója ott várt. Már el is feledkeztem róla. Azt fontolgattam, hogy holnapra hagyom. De aztán rájöttem, hogy ennél rosszabbul már úgysem érezhetem magam. Jobb túlesni rajta.
Bekapcsoltam a világítótömböt. Hawkins sápadt arca megjelent a képernyőn. Mereven, mintha bűn elkövetését vallaná be, így szólt:
– A szüleim nem akarták, hogy tudós legyek. Azt akarták, hogy otthon maradjak és a családi vagyont kezeljem. Hogy maradjak otthon, és hagyjam az agyamat elrohadni. – Arca eltorzult a személyes emlékek hatására. – Szóval az első dolog, amit tudnia kell: a valódi nevem nem Donald Hawkins.
Anyám eléggé vadóc volt fiatalkorában. Szerintem azt sem tudta, ki az apám. Így amikor megszülettem, mindent titokban kellett tartani. A nagyszüleim neveltek fel. Akkor már kissé kiöregedtek a babázásból, így visszautaztattak abba az időbe, amikor még fiatalabbak voltak, és az anyámmal együtt neveltek fel. Tizenöt éves voltam már, amikor megtudtam, hogy a nővérem valójában nem a nővérem.
Az igazi nevem Philippe de Cherville. Asztalt cseréltem, hogy találkozhassak a fiatal énemmel. De aztán Melusine, az anyám, flörtölni kezdett velem. Így, gondolom, most már megérti – nevetett zavartan miért nem az ödipuszi utat választottam.
A tömb fénye kihunyt, majd egy pillanat múlva ismét felgyúlt. Valami még eszébe jutott.
– Ja igen, még csak annyit akartam... Amiket ma mondott nekem... A gyerek-énemnek... A biztatás. Meg a dinoszaurusz-fog. Nagyon sokat jelentettek nekem. Szóval... Khm, köszönöm.
A fény kihunyt.
Fejemet a kezembe temettem. Mindenem lüktetett – mintha az egész univerzum egyetlen begyulladt fogként sajgott volna. Vagy egy beteg, öreg dinoszaurusz agytumoraként. Nem vagyok hülye. Azonnal láttam az összefüggéseket.
A kissrác – Philippe – az én fiam.
Hawkins az én fiam.
Még azt sem tudtam, hogy van egy fiam, és máris halott.
Némi sivár, üres idő elteltével munkához láttam: idővonalakat kezdtem rajzolni az asztalom fölötti holografikus munkafelületre. Egyszerű kettős spirál: Hawkins/Philippe. Egy valamivel bonyolultabb alakzat: jómagam. Aztán belekalkuláltam az IT-ket, a pincéreket, a paleontológusokat, a zenészeket, a munkásokat, akik annak idején az állomást építették, és akik majd megmentik a felszerelést, ha itt végeztünk... összesen körülbelül száz reprezentatív egyed.
Mikor végeztem, előttem állt a Dombtető Állomás háromdimenziós reprezentációja: időben kereszteződő életvonalak metszéspontja. Eszeveszettül bonyolult egy alakzat volt.
Úgy nézett ki, mint a gordiuszi csomó.
Azután elkezdtem fogalmazni egy memót a fiatalabb énemnek. Egy szénacél, borotvaéles, damaszkuszi kard jellegű memót. Olyat, amely a Dombtető Állomást széthasítja ezernyi apró, paradox, görcsben rángatózó szilánkra.
Vedd fel, rúgd ki; vess partra száz fiatal tudóst, fitteket és nemzőképeseket, egymillió évvel Krisztus előtt. Ja, és ne csinálj gyereket.
A szponzorok úgy lepnének el minket, mint feldühödött darazsak. A Nem Változó kitépné az időutazást emberi kezünkből – visszahatóan. Minden, ami hozzá fűződik, kigyűrűzne a valóságból, és begyűrűzne a kvantum-bizonytalanság bomlasztó közegébe. A Dombtető Állomás a „lehetett volna” birodalmába olvadna. A sok ezer odaadó tudós kutatása és eredménye mind eltűnne az emberi ismeretek halmazából. A fiam sosem foganna és születne meg, és sosem küldetne érzéketlenül a szükségtelen halálba.
Minden, amin egész életemen át dolgoztam, meg nem történtté válna.
Jól hangzott.
Amikor a memó elkészült, SÜRGŐS és CSAK NEKEM címkékkel láttam el. Azután nekiláttam, hogy visszaküldjem három hónappal az időben.
Az ajtó egy kattanással kinyílt a hátam mögött. Hátrafordultam a székemmel. Besétált az az egyetlen létező ember, akinek esélye volt arra, hogy megállítson.
– A srác 24 évig élvezte az életet, mielőtt meghalt – szólt az Öreg. – Ezt ne vedd el tőle!
A szemébe néztem.
A saját szemembe.
Ez a szempár egyszerre lenyűgöző és visszataszító. Mélybarna színű; egy életen át felhalmozott ráncok övezik. Mióta csak a Dombtető Állomáshoz jelentkeztem, azóta együtt dolgozom az idősebb énemmel, de ez a szempár még mindig rejtély számomra: tökéletesen átláthatatlan. Pillantásától úgy érzem magam, mint egy egér, akit kígyó méreget.
– Nem csak a srácról van szó – mondtam.
– Mindenről.
– Tudom.
– Ma este találkoztam vele először... Philippe-pel. Hawkins csak egy újonc volt. Alig ismertem.
Az Öreg rácsavarta a tetőt a Glenlivetre, és visszatette az üveget a bárszekrénybe. Addig a pillanatig észre sem vettem, hogy iszom.
– Mindig elfelejtem, mennyire érzelmes voltam fiatalkoromban – mondta.
– Nem érzem magam fiatalnak.
– Várd ki, amíg olyan idős leszel, mint én!
Nem tudom pontosan, hány éves lehet az Öreg.
Léteznek hosszúélet-kezelések azok számára, akik benne vannak ebben az idióta játékban, és az Öreg olyan régóta benne van, hogy jóformán már ő irányítja. Csak azt tudom biztosan, hogy ö meg én egy és ugyanaz az ember vagyunk.
Gondolataim hirtelen irányt váltottak.
– Csessze meg az a hülye kölyök! – fakadtam ki.
– Mi a francot keresett a táboron kívül?
Az öreg vállat vont.
– Kíváncsi volt. Minden tudós kíváncsi. Látott valamit, és kiment, hogy megvizsgálja. Hagyd annyiban, kölyök! Ami történt, megtörtént.
A memora pillantottam, amit az imént írtam.
– Majd meglátjuk.
Az Öreg egy másik memót tett az enyém mellé.
– Bátorkodtam én is írni neked egyet. Gondoltam, megkíméllek a fáradságtól.
Felvettem a memót, átfutottam a tartalmát. Ugyanaz volt, mint amit tegnap kaptam kézhez.
– „Hawkinst ma megtámadta és megölte Sátán, nem sokkal éjfél után, helyi idő szerint” – idéztem.
– „Vessen be minden lehetséges szabályozást a pletyka megelőzésére!” Na, hát pontosan ezért fogom szétrobbantani ezt az egész rohadt rendszert! – mondtam, gyűlölettől remegve. – Szerinted olyan emberré akarok válni, aki képes a saját hát a halálba küldeni? Szerinted azzá akarok válni, aki te vagy?
Ez ütött. Az Öreg sokáig nem szólt semmit.
– Nézd – mondta végül –, emlékszel arra a napra a Peabodyban?
– Tudod, hogy emlékszem.
– Ott álltam az előtt a falfestmény előtt, és teljes szívemmel... a te szíveddel... azt kívántam, bárcsak egyszer láthatnék egy igazi, élő dinoszauruszt. De már akkor is, már nyolcévesen is tudtam, hogy ez nem történhet meg. Hogy vannak dolgok, melyek sosem történhetnek meg.
Semmit sem szóltam.
– Ha Isten kezedbe ad egy csodát – mondta –, nem dobhatod vissza a képébe.
Azzal elment.
Én maradtam.
Rajtam állt. Két lehetséges jövő hevert egymás mellett az asztalomon: bármelyiket választhattam. Az univerzum természeténél fogva labilis, minden egyes pillanatban. Ha paradoxonok nem létezhetnének, senki nem fecsérelne energiát a megakadályozásukra. Az öreg azzal bízott meg, hogy valamennyi releváns tényezőt mérlegeljem, hogy a helyes döntést hozzam meg, és hogy éljek a következményekkel.
Ez volt a legkegyetlenebb dolog, amit valaha elkövetett ellenem.
A kegyetlenségről eszembe jutott az Öreg szeme, mely olyan mély, hogy az ember megfulladhat benne; olyan sötét, hogy az ember képtelen megmondani, hány holttest süllyedt már el benne. Sok év együttműködés után még mindig képtelen voltam eldönteni, vajon a szempár egy szenthez, vagy a világ leggonoszabb emberéhez tartozik-e.
Két memó feküdt előttem. Kinyújtottam a kezem az egyik felé, haboztam, majd visszahúztam. A döntés hirtelen mégsem tűnt olyan könnyűnek.
Az éjszakában természetfeletti csend honolt. Úgy tűnt, mintha az egész világ visszatartaná a lélegzetét, rám várva, hogy meghozzam döntésemet.
Kinyújtottam a kezem a memók felé.
Kiválasztottam az egyiket.
Cuth Emese fordítása