A MARS ISTENEI

Gardner Dozoissal és Jack Dann-nal közösen

1.

Éppen odakint voltak, és a marskompot választották le, amikor a vihar kitört. A vállának támaszkodó Johnboyjal és Woodyval Thomas eloldotta az utolsó kötelet. A többi lassan kiegyenesedett, és a magasba engedték a komp két végét. Thomas utasítására elengedték. A fém rögzítőkötél tovalebbent az éles napfényben, és csillogva tekergett, mint egy megsebzett kígyó, egyre kisebbnek látszott, és végül eltűnt a szemük elől. A komp szabadon lebegett, csak egy vékony köldökzsinór kötötte össze a Plowshare-ral. Johnboy egy csavarkulcsot helyezett egy hatszögű csavarra az egyik leszállóláb merevítőbordája fölött, és megforgatta. A láb, mint valami kecses pókláb, lassan elvált a komp testétől. Ráhelyezte a csavarkulcsot a következő csavarra, és megrántotta. De nem rögzítette magát megfelelően, a lába kiszaladt alóla, és lassan bukfencezni kezdett. Nevetve pörgött kifelé, ameddig a köldökzsinórja engedte. A csavarkulcs lassan lebegett az ellenkező irányba, a Plowshare felé, nekiütődött a fémburoknak, és elúszott az űrben.

– Nudlik! – ordította Thomas a rádión keresztül. A rádió recsegett és zúgott a napsugárzás statikus elektromosságától, de azért hallotta, hogy Woody és Johnboy nevet. – Vágjátok már le! Ne szórakozzatok! Legyünk már túl rajta!

– Minden rendben odakint? – kérdezte Redenbaugh parancsnok a Plowshare-ból. A parancsnok hangja mintha némileg éles lett volna, és Thomas elfintorodott. Legutóbb, mikor ők hárman kimentek egy űrsétára, hogy pontosan ezt a manővert gyakorolják, Johnboy pörögni kezdett, és véletlenül eldobott egy csavarfület, amely áttörte az energiakristály burkolatát, és tönkretette a lézerkapcsolatot a Földdel. És ha akkor nem a parancsnok rúgja seggbe őket, akkor megtette volna a NASA – hiszen akkor lézerkapcsolat híján kizárólag a rádióra támaszkodhatnak, amely igen érzékeny a Nap sugárzására, naptevékenység ilyen aktív időszakában, mint ez a mostani.

Nem nagyon hibáztathatók a fiúk, ha egy kissé izgágák egy ilyen űrséta során, hiszen hosszú hónapokig szenvedték klausztrofóbiásán összezárva a Plowshare-ban, mégis övé a felelősség, ha valami rosszul megy. Itt kint ő számít parancsnoknak. Ez magány és elszigeteltség érzetét keltette, de végtére is ezért küzdött és izzadt a repülőgyakorlatok legelső napjaitól kezdve. Ő irányította a leszállást, ez volt az ő dicsőségének a nagy lehetősége, és nem óhajtotta, hogy ezt bárki is tönkretegye

– Minden rendben, parancsnok – mondta Thomas. – Eloldottuk a kompot a hajótól, és mindjárt indulásra készen állunk. Becslésem szerint húsz perc az elválasztásig. – Hűvös, tárgyilagos hangon beszélt, ahogy a hagyományok megkívánták, de közben érezte, hogyan támad fel benne újra az izgalom, és reménykedett, hogy pulzusszáma nem növekszik annyira, hogy feltűnést keltsen a leolvasókon. Néhány perc múlva elindulnak; az első emberek, akik leszállnak a Marson! Egy órán belül leszállnak a Marson! Egy órán belül odalent lesznek, ahová gyermekkori álmai óta vágyott.

A Marson.

És ő a parancsnok. Ehhez mit szólsz, kicsikém, gondolta Thomas némi iróniával. Ez végre elég jó neked?

Johnboy visszahúzta magát a Plowshare-hoz.

– Akkor oké – mondta szárazon Thomas. – Ha kész vagytok, gyerünk, folytassuk a munkát. Te meg Woody szedjétek ki azt a cuccot a kompból. Én itt kint maradok, és vigyázok a boltra.

– Igen, uram, uram – válaszolta Johnboy kedvesen csúfolódva. Johnboy oké, csak egy kissé szeleburdi, nem ártott időnként a körmére nézni. Woody és Johnboy nekiláttak dobozokat előhúzkodni a kompból; a kompot raktárnak használták, a visszaúthoz szükséges készleteket tartották benne, hogy helyet spóroljanak a Plowshare-on. Elsütöttek néhány viccet, hogyan kellene néhány láda vákuumfagyasztott konzervet, amelyet a NASA szemrebbenés nélkül élelmiszernek nevezett, az űrbe menekíteni, de a két űrruhás alak végül dobozokkal megrakottan a zsilipnyíláshoz lebegett, és eltűntek odabent.

Thomas egyedül lebegett az űrben.

Itt aztán tényleg egyedül van az ember, ahol semmi sincs, csak körös-körül az univerzum tátongó mélysége. Kicsit borzongató, ugyanakkor jó érzés is, hiszen előtte hosszú hónapokig szorongott a Plowshare-ban összezárva három emberrel. A hajón szinte nem volt magány – idekint, egyedül, semmi más nem volt, csak a magány. Csak ő, a csillagok. az űr... és természetesen a Mars.

Thomas ellazította magát a kötél végén, kényelmesen lebegett, és a Marsot figyelte, amint az hatalmasan és vörösen fordult el alatta, mint egy óriási, lassan pörgő, rozsdavörös búgócsiga. A Mars! Ráérősen végigjáratta pillantását az ismerős tereptárgyakon. A Kaséi Vallis ősrégi kiszáradt folyóvölgye, fenekét becsapódási kráterek csipkézik... a fagyott pára vörösesbarnája és szürkéje a Noctis Labyrinthusban… az Éjszaka Labirintusában ... a Vallis Marineris, a legnagyobb kanyon hatalmas sebhelye: az egyenlítő kétharmadán húzódik végig ... a Tharsis óriási vulkáni képződményei ... és ott, a Válságok Tengere, ahol hamarosan mászkálni fognak.

A Mars olyan ismerős volt neki, mint szülővárosának utcái – sőt még jobban, hiszen a családja oly sokat költözött egyik helyről a másikra, amikor gyerek volt. A Mars viszont nem változott. Egész gyerekkorában megszállottan érdekelte a világűr, de főleg a Mars ... mintha valahogy mindig is tudta volna, hogy egy napon eljut ide, és súlytalanul függ a lassan forgó bolygó fölött, mint valami ősi istenség. Felső tagozatos koréban írt egy dolgozatot a Mars lemeztektonikájáról. Tíz-tizenegy éves általános iskolás lehetett, amikor bemagolta az összes beszerezhető Mars–részképet, megtanulta valamennyi krátert, völgyet és hegyláncot.

Gondolatai lassan még távolabb hatoltak vissza a múltba addig a napig, amikor a wrighstowni régi ház padlásszobájában – nem messze a McGuire Légierő Bázistól – ahol a felszálló sugárhajtású gépek zaja keveredett az álmos szombat délután hangjaival; a baseballozó gyerekek zsivajával, kutyaugatással fűnyírók zúgásával, és a virágpor átható szaga áradt be az ablakon a lágy, tavaszi levegőben – felfedezett egy régi szamárfüles példányt Edgár Rice Burroughs könyvéből: A Mars hercegnője.

Órákig fönt maradt és olvasott, miközben észrevétlenül múlt el a nap, végül annyira besötétedett, hogy már egyáltalán nem látta a betűket. Azon az éjszakán titokban olvasott az ágyban egy zseblámpával a takaró alatt, amíg el nem aludt, álmában óriási, négykarú zöld emberek, thotatok, zitidarok, hosszú kardot lóbáló hősök és gyönyörű hercegnők kavarogtak. .. Hélium Ikervárosai... a halott tengerfenék, amelyet a két száguldó hold opalizáló fénye világít meg ... a nomád tharkok barlangjai, a gazdagon selyembe öltözött és csillogó ékszerekkel díszített barbár lovasok. Most, lebámulva a Marsra, egy pillanatig gyerekes csalódást érzett, hogy mindez nem várja őt odalent, aztán elmosolyodott; kinevette magát. Biztos, hogy azoknak a gyermekkori álmoknak hatalma volt – végtére is így vagy úgy eljuttatták ide, nem igaz?

Pontosan ebben a pillanatban feltámadt a homokvihar.

A kemény altalajú sivatagok és fennsíkok felől támadt, és miközben Thomas döbbenten figyelte., kezdett lassan végigmászni a bolygón, mint egy lepel, amelyet végighúznak a felszínen. Odalent több száz kilométeres sebességgel száguldottak a szelek, végig a Mars felszínén, beborítva az eget kavargó, sárgásfehér homokfelhőkkel. Viharfüggöny.

– Látod ezt, Thomas? – kérdezte a parancsnok hangja Thomas fülében.

– Aha – mondta rosszkedvűen Thomas. – Látom.

– Kellemetlen dolognak tűnik.

Mialatt figyelték, a vihar lassan és könyörtelenül eltakarta a bolygó egész látható felszínét. Először a kisebb alakzatok tűntek el; a szakadékok, árkok és kőmezők, azután a nagyobbak. Eltűntek a sarki jégsapkák. Végül még az Olümposz hegycsúcsának – a legmagasabb hegy a naprendszerben – is nyoma veszett.

– Hát ez az – állapította meg a parancsnok szomorúan. – Így nem lehet. Ma nem szállunk le.

– A kurva anyját! – fakadt ki Thomas, és gyomra összerándult a csalódástól meg a hirtelen haragtól. Már olyan közel volt.,.

– Vigyázz a nyelvedre, Thomas – figyelmeztette a parancsnok. – Ez nyílt csatorna. – Vagyis ne rémítsük meg az Otthoni Nagyérdemű Közönséget. Ó, borzalom, persze hogy nem.

– Ha csak néhány órát várt volna, le tudtunk volna szállni.

– Örülhetsz, hogy nem várt – mondta szelíden a parancsnok. – Akkor most ott üldögélnél ölbe tett kézzel, és a füledig érne a homok. Egy ilyen viharban óránként száznegyven mérföldes szél is fújhat. Én nem örülnék, ha valamelyikőtök ott lent ülne. Nyugi, Thomas. Rengeteg időnk van. Amint kitisztul az idő, lemégy. Nem tarthat örökké.