TÉLI MESE

 

 

Talán nem kellene mesélnem nektek arról a gyerekkori karácsonyestémről, oly régen történt, a nagy kőházban. Az emlékezetem már nem megbízható, különösen amióta megfertőzött az agyláz. Hamarosan elég erős leszek a bolygóról való kilövéshez, ki tudja, hány fényévnyire azon a bamba holdon túl, amely amott kel föl az apád csűrje fölött, de mennyi minden kiégett közben a tudatomból! S meglehet, mindebből semmi sem történt meg valójában.

Ülj az ölembe, és elmesélek mindent. Na jó, akkor a térdemre. Még soha, egyetlen nőt sem tett tönkre egy térd. Csak nevess, de ez így igaz. Ó, ha ilyen egyszerű lenne a dolog!

A háború manapság azért ilyen pokoli, mert a célja többé nem a területszerzés, hanem az ellenség megsemmisítése, pedig még mindig jobb, ha csak megsebesítenek, mintha meg is ölnének. Egy hullát persze eltakaríthatnak, elhamvaszthatnak és elfelejthetnek, viszont egy nyomorék különleges elbánást igényel. Újranövesztő tartályokat, mesterséges bőrt, orvosi ellátást és hosszú, unalmas tartózkodást az apád farmján. Ezért változnak annyit a fegyverek. Fejbe vághatnak egy kezdetleges kőbaltával, bevethetnek mérgeket, sugarakat, hogy a parancsnokságodat rákényszerítsék a megfelelő gyógyeljárásokra, speciális orvosságok előállítására, kétséges módszerek kidolgozására. Minderre kitűnő eszköz a mustárgáz, de az agyláz is éppen úgy megfelel.

Hosszú hónapokig feküdtem a kórházban, a fájdalom tengerében, néha hallucinációk közepette. Jégről álmodozva. Amikor magamhoz tértem, gyönge voltam, és alig hittem, hogy még élek, és valóban, az életem fontos részei elveszelődtek, találomra kiégtek az emlékezetemből. Emlékszem rá, amint ott álltam a vashíd közepén, az Izveltaja fölött, a könyveimet harsány hahota közepette, egyenként hajigáltam a folyóba, miközben Fennwolf, egyetlen jó barátom igyekezett lehiggasztani. „Belépek a védőrségbe! Katona leszek!" – üvöltöztem hisztérikusan. És úgy is cselekedtem. Ezt világosan látom magam előtt, de hogy mi lett ennek az őrült pillanatnak az eredménye, teljesen kitörlődött a tudatomból. A második nővérem neve sem jut az eszembe, pedig az arca olyan világosan áll előttem, mint most a tiéd. Régi, tág rések tátonganak az emlékezetemben.

 

Az a karácsonyeste a szilárdság szigete a tenger hullámzásához hasonlóan változó emlékképeim között, oly mélyen lakozik a tudatomban, akár az a kőház, az a kőkorszaki barlang, amelyben olyan egyhangú életet éltünk, hogy sohasem lehettem biztos benne, melyik korszakhoz is tartozunk igazán. A férfiak olykor hazatértek a vadászatról, egy vagy két elégedett, álmos szemű larl baktatott előttük, és véres lándzsáikat a falhoz támasztották. Lehetséges, hogy magán az öreg Földön éltünk akkoriban. Máskor meg, amikor lámpákat cipeltek be, hogy a közös helyiséget megtöltsék színes fényekkel, szikrák fészkeltek az évszaknak megfelelő fácska ágai között, és az ajándékok fölött hideg, ártalmatlan lángok táncoltak... úgy tűnt, valamely, jóval későbbi korhoz tartozunk, a jövő bizonyos, mitikus szelvényéhez.

A házban nyüzsgött a nép. Az évnek e pár napjára mind az öt család összejött, távolabbi rokonok mellett még néhány idegen is ott tartózkodott," egyszóval ágyakat kellett beállítanunk olyan szobákba is, amelyeket telente általában zárva tartunk. Bebútoroztuk a padlástérbeli lomoskamrákat, sőt még a folyosók végén is széles priccsek és lócák álltak. Az asszonyok sürögtek-forogtak a helyiségek között, itt-ott belekötöttek valamelyik nagybácsiba... egyiket belenyomták egy karosszékbe, és teletömték, mint valami párnát, a másikat az asztalhoz ültették, és a nagyobb hatás kedvéért kackiás bajuszt kanyarítottak neki. Egyszóval vidám, kellemes napok voltak.

Visszatérvén a konyhából, ahonnan egy számomra ismeretlen, nagydarab, szeplős karját könyékig összelisztezett fehérnép kipenderített, megleptem Suki és George párosát, amint a nagy kemence mögötti sutban csókolóznak. Szorosan átnyalábolták egymást, én meg csak álltam ott, és bámultam őket. Suki kipirosodott, kerek arca csupa mosoly. Egyik kezével hátrasimította a haját, hogy George megharapdálhassa a fülcimpáját, s amint utána is fordult e célból, észrevett engem. Suki fölsikkantott, aztán ijedten, pirulva szétugrattak.

Suki adott nekem egy melasztól barnás süteményt, a tetején egyetlen, kandírozott málnaszemmel, George pedig hátba veregetett. Utána elzavartak, és hallottam, amint Suki kacagva, a kezét fogva vonszolta a fiút a ház dzsungelének valami rejtettebb zuga felé.

Akkor apa lépett be csupa sár csizmában, és a fegyverszekrény tetejére lökött egy egész füzér, frissen lőtt vadmadarat. Fölajzott íját és puzdráját a megfelelő fogasokra akasztotta, majd rákönyökölt a szekrénykére, úgy várta anyám csodálatát és a feléje nyújtott, forrón gőzölgő italt. A larl nyugodt, súlyos, elégedettséget tükröző léptekkel poroszkált el mellettem. Utánaeredtem a sarkot megkerülve, hajtott az állat meglovagolásának ősi, egész bensőmet átjáró vágya. Unokatestvéreim előtt máris győztes, dicső pózban láttam magamat a félelmetes, fekete ragadozó hátán.

– Flip! – mordult rám ekkor apám szigorúan. – Hagyd békén Sámsont! Ő egy nemes, büszke állat, nem engedem, hogy csúfot űzz belőle!

Apának, az én jó apámnak még hátul is volt szeme.

Mielőtt sértődötten fölfújhattam volna magamat, az unokatestvéreim viharzottak el közöttünk. A szalmabábut vonszolták ki éppen a ház előtt álló fák közé, és engem is magukkal sodortak. Chittagong bácsikám, akinek egészségügyi okokból egy üvegtartályban kellett tartózkodnia, rám kacsintott, amint elsöpörtem mellette. A szemem sarkából láttam, hogy a második nővérem, kékes tűzkoronával a feje körül, ott lebeg mellette.

Bocsáss meg! Oly kevés maradt meg a gyermekkorom emlékeiből. Széles sávokat töröltek ki belőlük a betegségem ideje alatt bekóborolt kék jégmezők. Az én múltam olyan, mint egy elsüllyedt földrész: csak a hegycsúcsai maradtak a tengerszint fölött, események szétszórt szigetvilága, amelynek alapján halvány képet alkothatunk az elveszett egészről. Ezeket a maradványokat őrzöm én a legnagyobb féltéssel. Időnként végig kell simogatnom őket, így győződhetek meg róla: mégiscsak maradt valamim.

Hm... hol is tartottam? Ja, igen... az északi harangtoronyban, akkori kedvenc búvóhelyemen húzódtam meg, az öreg Vak Zsámoly, három harangunk közül a basszus mögött, és szipogtam, mert túl fiatalnak találtak az egyik viaszfáklya meggyújtásához.

– Halló! – kiáltott ekkor egy hang. Majd: – Gyere ki, te ostoba! – Az ablakhoz rohantam, és könnyeimről máris megfeledkeztem a döbbenettől, amint megpillantottam Karl bátyámat. A karját széttárva rajzolódott ki alakja a sárga égbolton, miközben úgy lépkedett a kúpcserepekén, akár valami kötéltáncos.

– Hé! Ezért még megkapod a magadét! – kiáltottam rá.

– Nem, ha te nem árulsz el! – felelte, tudván, milyen csodálattal tekintek rá. – Gyere már! Kiürítettem az egyik felső konyhaszekrényt. Bemászhatunk a kamra felől. Az ajtó alatt van egy jó széles rés, onnan mindent pompásan láthatunk.

Ezzel Karl megfordult, és ekkor a lába kicsúszott alóla. Leesett. Lábbal lefelé csúszott a meredek tetőn.

Fölsikoltottam. Karl elkapta az ereszcsatornát, és behimbálta magát az alatta lévő, nyitott ablakon. Éles vonású arca máris ismét megjelent a félhomályban, vigyorogva.

– Futás! És ki ér oda hamarabb, fiókám?

Eltűnt, én pedig nyaktörő tempóban rohantam lefelé a csigalépcsőn, őrülten vágyakozva a győzelemre.

Nem az én hibámból kaptak el bennünket, mivel sohasem vihogtam volna föl, ha Karl nem csiklandoz, kíváncsian lesve, meddig bírom hang nélkül. Én nagyon féltem, de nem úgy Karl. Hátravetette a fejét, és nevetett, míg könnyekbe nem fulladt a kacagása, miközben három ingerült nagymama elcipelte. Sokkal jobban élvezte saját merészségét bármilyen tilos látványnál.

Engem egy indulatos, Katrina nevű lány vonszolt el a helyszínről. Menet közben élénk színekkel ecsetelte a vesszőzést, amelyben részem lesz, de aztán csak szabadon engedett a közös teremben összesereglett tömeg háta mögött. Elbújtam egy spanyolfal mögé, míg... egyébként nagyon hamar... el nem fogott az unalom. Ekkor megszólalt Csubkin, Űrhajós és Zsámoly, mire a helyiség gyorsan kiürült.

Én is a többiekkel tartottam, senki sem törődött velem, csetlettem-botlottam a lábak erdejében, mint valami vízimadár a magas, hullámzó fűben. Nagy hangon énekelve kapaszkodtunk föl a keleti lépcsőn a legmagasabb erkélyre, hogy onnan nézzük végig a napfordulótáncot. Belekapaszkodtam az omladozó mellvédbe, fölhúztam magam a széléig, hogy lábujjhegyre állva figyelhessem a házból kivonuló menetet. Sokáig nem történt semmi, és máig emlékszem, mennyire bosszantott, amiért a felnőttek olyan hányavetin veszik az egészet. Csak ácsorognak ott, kezükben valami itallal, és tíz közül átlag egy sem veszi észre magát. Pheidre és Valerian (a kisebbeket minden tiltakozásuk ellenére már egy órával korábban ágyba dugták) fogócskába kezdett, a felnőttek között cikázva, míg fülön nem fogták, és fenyegető hadonászás közepette nyugalomra nem intették őket.

Odalent végre kitárult a kapu. A „varázslónők" vonultak ki rajta ünnepélyesen, csuklyás vászonlebernyegbe burkolózva, mintha csak ebben a pillanatban léptek volna ki a fürdőházból. Halálos némaságuk valahogy rémülettel töltött el. Úgy látszott, mintha valami dermesztő hideg lepte volna meg ezeket a rózsaszín, vihogó nőket, akiknek a készülődését kilestem a konyhában, és kiszorította belőlük a melegséget meg a nevetést. „Katrina!" – kiáltottam holtra válva, mire ő fölemelte felém holdhideg arcát. Számos férfi dörgő kacajra fakadt, egyikük kemény barackot nyomott a fejemre. Szakálltól övezett szájukból pára gomolygott elő. Második nővérem elcibált a mellvédtől, és rám sziszegett, hogy nem szabad kiabálnom a boszorkányoknak, különben is ez nagyon komoly dolog, majd én is megértem, ha nagyobb leszek, de ha addig nem viselkedem rendesen, biztosan verés lesz a vége. A kemény szavak ellensúlyozására megkínált egy cukorkristállyal, de én sértődött gőggel elfordultam tőle.

A nők libasorban vonultak ki a háztól keletre húzódó sziklatetőre, amelyről a tengeri szél teljesen eltakarította a havat, és jókora távolságban, ahol az arcuk már fölismerhetetlen volt, ledobták a lebernyegüket. Egy pillanatig mozdulatlan körben álltak, egymásra pillogtak. Azután elkezdték a táncot. Egyikük sem viselt magán többet a combjára kötött piros szalagnál, amelynek hosszabbik vége szabadon lobogott a lassú szélben.

Mialatt körtáncukat lejtették, a családok többnyire némán figyelték őket. Néha hallatszott csak valami fojtott nevetés, amikor egyik-másik fiatalabb férfi csintalan megjegyzést tett, de jobbára mélységes tisztelettel, mondhatni, áhítatos félelemmel nézték a táncot. A sűrű égbolt lassan sötétedett, itt-ott bíborfejű kosokra emlékeztető felhőcsoportok siklottak rajta. Hideg volt ott a magasban, és én el nem tudtam képzelni, hogyan bírják ki azok a nők odalent. Egyre gyorsabban és gyorsabban ropták, a családok csaknem teljesen elcsöndesedtek, előbbre nyomultak, míg engem teljesen el nem szorítottak a mellvédtől. Fázva és unatkozva leballagtam a lépcsőn... senki sem törődött a távozásommal ... és visszamentem a nagy terembe, ahol a kandallóban még parázslott a tűz.

Amikor kijöttünk, a helyiség fülledt volt, most sokkal-sokkal hűvösebb. Hasra feküdtem a tűzhely előtt. A kőpárkány koromszagot árasztott, zsíros tapintású volt, és feketére színezte az ujjamat, amint szórakozottan apró köröket rajzoltam rá a hegyével. A széle majdnem hideg volt, befelé lassan melegedett, majd hirtelen olyan forró lett, hogy el kellett kapnom róla a kezemet. A tűzhely hátulja feketéllett a koromtól. Figyeltem, Hogyan kúsznak előre a parázscsíkok a kövekbe faragott szív és kéz rovátkáin, amint a faszén lassan fölizzik. A nagy fahasáb még csupa parázs volt. Tudtam, hogy még jó néhány óráig ég majd.

Valami köhintett.

Odafordultam, és láttam, amint a sötétből előmászik egy árny. Egy állat. A larl feketénél is feketébb volt, még sötétebb lyuk a sötétségben, csak összeszűkülő szemmel láthattam belőle egyáltalán valamit. Lassan, lustán kúszott elő a kőpárkányra, kinyújtóztatta a hátát, összepöndörödő nyelvvel ásított egy nagyot, és rám meresztette hatalmas, zöld szemét.

Egyszer csak megszólalt.

Természetesen megrökönyödtem, de nem úgy, ahogy apám tette volna. Annyi minden megmagyarázhatatlan egy gyerek számára.

– Boldog karácsonyt, Flip! – mormolta a teremtmény nyugodt, doromboló hangon. A hanglejtését már nem tudnám leírni. Ahhoz hasonlót sem azelőtt, sem azóta nem hallottam. Szemében mélységes, idegenszerű vidámság tükröződött.

– Neked is! – válaszoltam udvariasan.

A larl letelepedett, testével szorosan hozzám simult. Ha el is akartam volna szaladni, akkor sem tehettem volna, de ez a lehetőség abban a pillanatban eszembe sem jutott.

– Van egy régi legenda, Flip... nem tudom, hallottad-e már... amely szerint karácsonyeste az állatok némelyike is megszólalhat emberi nyelven. A szüleid beszéltek már neked erről?

Megráztam a fejemet.

– Elhanyagolnak téged. – Olyan különös gúny vibrált a hangjában. – Egyes ilyen legendákban van némi igazság, már ha tudod, hogyan hámozd ki belőlük. Mások csak afféle mesék. Manapság talán már nem is igen fordul elő ilyesmi. Lehet, hogy én sem beszélek hozzád.

Megint megráztam a fejemet. Nem értettem, és ezt meg is mondtam neki.

– Látod, ez a különbség a te fajtád és az enyém között. Az enyémek mindent tudnak rólatok, a tieid pedig szinte semmit sem rólunk. Szeretnék elmondani neked egy történetet, kicsi ember. Kedvedre volna?

– Igen! – feleltem lelkesen, mert még fiatal voltam, és nagyon szerettem a meséket.

 

Hozzákezdett:

– Amikor a nagy hajók leszálltak...

–      Ó, Istenem! Amikor... nem, nem, nem. Várj egy kicsit! Bocsáss meg! Egészen megzavarodtam. Éppen ebben a pillanatban támadt egy látomásom. Úgy tűnt, mintha éjszaka lenne, és én egy temető kapuja előtt állnék. Egyszer csak a levegő tele lett fényekkel, sugarak és fénypászmák szakadtak ki a földből, és telepedtek vibrálva köröskörül a fákra. Meghasogatták az eget. Táncolni lett volna kedvem az örömtől. Hanem ekkor a föld megrendült a talpam alatt, s amikor lenéztem, a temető kapujának árnyéka éppen a lábujjaimhoz ért. Hideg, a legmélyebb fekete négyszög, mélységes, akár az örökkévalóság. Megszédültem. Úgy éreztem, mindjárt belezuhanok, és akkor... és akkor...

De elég legyen! Ez a látomás már ezelőtt is sokszor megjelent előttem. Valami olyasmi lehet, ami mély benyomást keltett bennem fiatalkoromban. A frissen föltárt föld nedves illata, a krétafehér meszelés a léckerítésen. Biztosan erről van szó. Én nem hiszek holmi manókban, szellemekben, jelenésekben. Nem, erre gondolni sem érdemes. Bolondság! Hadd folytassam hát a történetemet...

…Szóval, amikor a nagy hajók leszálltak, éppen lakomáztam a nagyapám agyvelejéből. Valamennyi leszármazotta tisztelettel gyülekezett a teteme körül, és nekem, mint a legfiatalabbnak, járt a legelső falat. A bölcsessége szétáradt bennem... és az elődei bölcsessége is, mindazoknak az állatoknak alapos ismerete, amelyek táplálékául szolgáltak, az általa megölt és a felfalatás tisztességében részesült ellenségeié is, lettek légyen akár a család tagjai. De nem hiszem, hogy ezt megértheted, kicsim.

Megráztam a fejemet.

Tudod, a mieink nem halnak meg igazán. Csak az emberek. Néha egy-egy személy valamely kisebb része ugyan elvész, mondjuk, pár évtized történései, az élete nagyobb része azonban megmarad, s ha nem is az ő testében, hát valaki máséban. Előfordulhat, hogy valamely személy elveszíti a becsületét, s akkor a leszármazottai megtagadják az elfogyasztását. Ez a legnagyobb szégyen, s az ilyennek el kell vonulnia valahová, hogy ott haljon meg, magányosan.

A hajók ragyogva szálltak le, mint valami frissen született napok. A népem még sohasem látott ilyesmit. Néma csodálattal bámultuk őket, mivel akkor még nem ismertük a beszéd tudományát. Biztosan láttad a képeket, amelyeken az emberek színes, cifra fém csigalépcsőkön ereszkednek le a földre. De én ott voltam, és elmondhatom neked, hogy a te néped betegen érkezett ide. Ledübörögtek a rámpákon, és terjengett körülöttük a sugárbetegség bűze. Akkor ott valamennyiükkel végezhettünk volna.

A tieid falut építettek a Meredélynél, és halottaik hamvai fölé gabonát vetettek. Mi békén hagytuk őket. Nem látszottak jó vadászzsákmánynak. Nagyon különösek, lassúak voltak, és a szaguk is kellemetlenül idegen volt számunkra. Egyszóval, teljes tudatlanságban félrehúzódtunk előlük.

Az esemény kora tavasszal történt.

A túlélők fele tél közepére elpusztult. Néhányan betegségben, de a többségük élelem híján. Mi nem törődtünk velük: Hanem akkor jött a vadon asszonya, aki egyszer s mindenkorra megváltoztatta a világunkat.

Ha nagyobb leszel, majd jobban megismered ennek a nőnek a történetét és a keserű kényszerűséget, amely kiűzte őt az erdőbe. Ez a ti történelmetek része is. Számomra azonban, odakint a hegyekben, téli soványan, a látványa, amint szőrmebundájában száguld a havon, maga a Télkirálynő látomása volt. Ajándék húsdarab az éhkoppos időkre, a napforduló ünnepének éltető vére.

Akkor láttam először az asszonyt, amikor éppen a párját faltam föl. Kilépett a kunyhójából, mint minden alkonyatkor, puskával a kezében, és nem nézett föl. Már ötödik napja figyeltem akkor, és a viselkedése semmit sem változott. Ezen a hatodik estén ott kuporogtam a tetőn, amikor kijött. Hagytam, hogy tegyen néhány lépést, és akkor rávetettem magamat. Éreztem, amint a nyaka eltörik, de a biztonság kedvéért azért föltéptem a torkát, megszaggattam a bundáját, hogy megízlelhessem a húsát. Nem volt komoly vadászat, de télidőben olyan lényeket is elejtünk, akiknek az agyát különben sohasem ennénk meg.

A szám tele volt, kellemesen, melegen áztatta a vér, amikor megjelent az asszony. Fölpillantottam. Éppen útra készülődött. Az egyik olyan gépetekre szállt föl, amiről ma már tudom, hogy hójárónak nevezitek. A lemenő nap kibukkant mögötte a felhőkből, és egy pillanatra ragyogó dicsfényt vont köré. Árnyéka előrevetült, egészen elért hozzám, sötét hidat vert közénk. Belenéztünk egymás szemébe...

 

Magda komor, örömtelen elégedettséggel feszített a járművén. „Nagy vadász asszonya vagyok" – gondolhatta magában. A húsért, amit viszünk nekik, mindig szívesen látnak majd a meredélyiek, de többé biztosan nem szólnak hozzám tisztességgel. Persze, így is jó. Teszek én a mézesmázos szavaikra. A gyerek közben megmozdult, mire ő, oda sem nézve, megcirógatta a szőrmék között, és megnyugtatóan gügyögte mellé: „Csak még egy kicsit tűrj, derék kis mackóm, és máris ott leszünk az új házunknál. Biztosan tetszik majd neked."

Háta mögött megint kibújt a felhők mögül a nap, rózsaszín izzást vetítve a hóra. Szeme lassan hozzászokott a kinti fényhez, s akkor megpillantotta a kedvese maradványai fölött kuporgó, sötét árnyat. Jókora távolságra állította le a hójáró motorját, és fékezte meg a járművét teljesen. Az előtte húzódó horpadás csupasz volt, és a tetem körül a hó feketéllett a vértől. Az utolsó füstgomoly lustán szakad el a kunyhó kéményétől. A fenevad fölemelte véráztatta pofáját, és fölnézett a nőre.

Az idő megdermedt, fekete gombóccá gyűrődött előtte.

A larl felüvöltött. Gondolatnál is sebesebben vetette felé magát. A hátára szíjazott gyerektől kissé sután, Magda előrántotta az ülés mögé erősített tartójából a puskát. Behúzta a hasát, kezével megmarkolta az égetően hideg fémcsövet, és vállához illesztette a fegyver agyát. A larl már félúton volt felé. Az asszony célzott, és lőtt.

A fenevad lerogyott. Egyik vállát fájdalmasan szorította az oldalához. Megbotlott, és belehemperedett a hóba.

–      Te ebfajzat! – kiáltotta Magda diadalmasan, de a larl csaknem ugyanabban a pillanatban talpra állt, és elinalt.

A lövés dörejétől megrettent kisgyerek fölsírt. Az asszony beindította a motort.

–      Csönd legyen, kis harcosom! – Az őrülettel határos, vad, elvakult gyűlölet töltötte el. – Ez nem tart ki sokáig! – És a géppel megindult a lejtőn a menekülő után.

A fenevad még úgy, sebesülten is gyors volt. Alig ért a nyomába. Mikor a mező túlsó szélén lévő ritkás ligethez közeledett, Magda újabb lövésre állt meg. A golyó a larl feje mellett süvöltött el. Félreugrott. Ettől fogva hirtelen irányváltásokkal, oldalszökellésekkel haladt tovább. Igen tanulékony volt. De Magda elől nem menekülhetett. A nő mindig is forrófejű volt, most pedig még a dühös indulat is tüzelte. Nem térhetett vissza úgy a kedvese megcsonkított holttestéhez, hogy a gyilkosa életben van.

De a nap közben lement, és a sűrűsödő homályban elveszítette szem elől a fenevadat. Viszont a halvány, kettős holdfényben is követhette a csapáját, a mélyen a hóba süppedő, bíborszín lábnyomokat és a fehérségen sötétlő vércsöppeket.

 

Napforduló volt akkor is, az égen két telihold... szent, ünnepi idő. Még úgy is éreztem ... menekülőben az asszony elől, a vadon mélyén. A holdfény ragyogott a havon. Igaz, eltöltött az üldöztetés rémülete, de a magam gondolattalan módján mégis mintha áldást éreztem volna fölöttem.

Ugyanakkor rettegtem is a fajtám sorsa miatt. Az embereket érthetetlen, nem túl érdekes, lassú mozgású, kellemetlen szagú, zavaros elméjű teremtményeknek tekintettük. Most, hogy ez az őrült nőszemély hajszolt gyors gépén ülve, messziről ölni képes fegyverével, úgy éreztem, maga a természet rendje borul föl.

Ő volt a vadászat istennője, én pedig a prédája.

Ezt tudatnom kell a népemmel!

Szert tettem némi előnyre, de tudtam, előbb-utóbb mégiscsak utolér. Hiszen igazi vadász, aki sohasem mondana le a megsebzett zsákmányról. így vagy úgy, de végül mindenképpen elejt.

Télidőben, aki súlyosan megsebesül, vagy túl öreg, föl kell ajánlja magát a közösségnek. Az áldozati szikla nem volt messze: egy nyomainkat időtlen idők óta magán viselő domb mellett. Tudásomat meg kell osztanom a többiekkel! Az ember veszedelmes! Bárkit zsákmányul ejthet.

Akkor értem célomhoz, amikor a holdak a legmagasabban jártak. A szikla tiszta volt a hótól, amikor sántikálva megközelítettem. Vérem szagától többen fölébredtek, és előbújtak vackaikból. Elnyújtóztam az áldozati kövön. Népem egyik matrónája jött oda hozzám, megnyalta a sebemet, töprengőn megízlelte a véremet. Utána félrelökdösött a fejével. A sebem még begyógyulhat, s mivel nem volt nagy ereje a télnek, a húsomra sem volt igazán szükségük.

De én nem engedtem neki. Megint taszított rajtam egyet-kettőt. Nem mentem arrébb. Megrökönyödve fölnyüszített. Megnyaltam a sziklát.

Ezt már megértették.

Két fajtársam lépett elő, és testének súlyával leszorított. Egy harmadik fölemelte a mancsát. Összezúzta a koponyámat, és falatozni kezdtek.

 

Magda egy közeli hegygerincről, erős távcsővel figyelte a jelenetet. Mindent látott. A sziklán hemzsegtek a karcsú, fekete, rémisztő árnyak. Veszélyes lett volna leereszkednie közéjük, ezért várakozott, és csak nézte a számára titokzatos látványt. Megesküdött volna rá, hogy az a sebesült larl kereste a halált, s most, hogy a többiek méltóságteljesen, szinte szertartásosan körülsereglették... lakmároztak az agyából. Először a fiatalabbak, utánuk az öregek. A nő fölemelte a puskáját. Gondolta, néhány fenevaddal végez a távolból.

Akkor különös dolog történt. Valamennyi larl, amely evett áldozatának agyvelejéből, hirtelen szertefutott. Akik még nem kóstoltak bele, nyugodtan, könnyű célpontként várakoztak tovább. Most újabbak jutottak pár falatnyi agyvelőhöz, majd a váratlan megértés mozdulatával kapták föl a fejüket. Rémület markolta össze a szívét.

A vadász sokszor beszélt neki ezekről a lényekről. Azt mondta, néha olyan ravaszok, hogy már-már értelmesnek tekinti őket. „Csak jöjjön el a tavasz, amikor ragadozókra is pocsékolhatom a lőszert, nagy örömmel gyűjtök be néhányat ezekből a gyönyörűségekből" – mondogatta. Ő volt a kolónia xenobiológusa. A maga módján szerette az általa elejtett állatokat. Minden tudást megszerzett róluk, miközben füstölte a húsukat, kikészítette a bőrüket, és aprólékos rajzokat készített a belső szerveikről. Magda mindig kétkedve fogadta az elméletét, amely szerint a larl nép az agyuk elfogyasztása által ismereteket szerez a megölt állatokról, annak ellenére, hogy a férfi alaposan megfigyelte őket messziről, és szorgosan gyűjtögette ennek bizonyítékait. Most azonban eszébe jutott, hátha mégis igaza volt.

A kisgyerek fölsírt, mire ő benyúlt a szőrméi közé, hogy szájába adhassa a mellét.

Az éjszaka váratlanul túl hidegnek és veszedelmesnek tűnt számára. Azt gondolta: „Mit művelek én itt?" Visszatért a józan esze, dühe egy pillanat alatt semmivé vált, akár a szél által levert jégcsap. Odalent karcsú, fekete alakok inaltak felé sebesen a fehér havon. Pár ugrásonként váltogatták futásuk irányát, megtévesztő szökelléseket tettek, hogy kikerüljék fegyverének tüzét.

– Kapaszkodj, kicsim! – suttogta, és megfordította járművét. Teljes gázt adott.

Amennyire tehette, nyílt terepen haladt. A fenevadak a távolból követték. Párszor hirtelen lefékezett, és puskáját ellenük fordította. Azok nyomban hópamacsokat kavarva tűntek el a szeme elől, de nem álltak meg... hason kúszva közeledtek tovább felé a felszín alatt. A kísérteties esti csöndben hallotta a halk, surrogó hangokat, amint alagutakat vájnak maguknak a hóban. Továbbmenekült.

Rémülettel teli időtlen idő múltán... még nem világosodott az ég kelet felől... Magda átsiklott egy befagyott patak fölött, amelynek túlsó partján hójárójának bal szántalpa sziklának ütközött. A jármű kis híján fölborult a becsapódástól, műszerei sivalkodva, csipogva keresték az egyensúlyát. A hójáró ijesztő döndüléssel huppant vissza a kemény talajra, egyik talpa veszedelmesen elgörbült. Hosszú, keserves munkába kerül, mire újból járóképessé teheti.

Inkább leszállt róla. Kibontotta a ruháját, és lepillantott a gyermekére. Az gügyögve, mosolyogva nézett vissza rá.

Ekkor valami halálos rémület fogta el.

„Őrült! Micsoda ostoba őrült voltam!" – gondolta. Különben büszke nő volt, sohasem volt hajlandó megbánni semmilyen tettét, még magában sem. Most viszont egyszerre bánt mindent: a dühét, a vadászatot, egész életét, amely ide vezetett, ezt a bonyolult őrültséget, amely most a gyermeke pusztulásával fenyegetett.

Ekkor egy larl bukkant föl a domb gerincén.

Magda ráemelte a puskát, mire az sebesen lebukott. A nő lassan megindult lefelé a lejtőn, a befagyott patak hosszában. A hó jó térdmagasságig ért, ezért óvatosan kellett lépdelnie, nehogy megbotoljék és elessen. Apró hógörgetegek indultak meg előtte, újabbakat olvasztottak magukba, egész kis lavinává duzzadtak, amint makacsul ment tovább.

A vadász kunyhója nem volt túl messzire onnan. Ha eléri, életben maradnak. Hanem télen egyetlen mérföld is hosszú utat jelent. Hallotta, amint a fenevadak a vízmosás mindkét oldalán, halk, köhögésszerű hangon jeleket váltanak egymással. A havat gázoló csizmájának hangja alapján követték a nyomát. Nos, csak jöjjenek! Azt, hogy csupán néhány tölténye maradt, azok nem tudhatják. Hiszen csak állatok.

Ilyen magasan a dombok között ritkábban nőttek a fák. Jó negyedmérföldet megtett már, mire a patakmeder elbozótosodott. Ki kellett kapaszkodnia belőle, nehogy váratlanul meglephessék. De merre menjen? – töprengett magában. Három köhintést is hallott jobb felől, nekiindult hát a bal oldali lejtőnek, éberen figyelve, aggodalommal telve.

 

Tulajdonképpen tereltük őt.

Egész hosszú éjszaka föl-fölvillantunk előtte, valahányszor olyan irányba fordult volna, ami nem felelt meg a célunknak, másfelé viszont zavartalanul mehetett tovább. Láthatta, amint beássuk magunkat a hóba, távol tőle, és meglapulunk mozdulatlanul. Árnyainkkal benépesítettük a ritkás erdőt. Lassan, óvatosan megfordítottuk az útirányát. Mindenáron vissza akart jutni a kunyhóhoz, de nem tehette.

A félelem és reménytelenség micsoda hálójában vergődve vánszorgott tovább! Még a szagát is éreztük. A kicsinye olykor fölsírt. Próbálta megvigasztalni a tejszagú kis teremtményt a kétségbeeséstől elvékonyodott hangjával.

Az éjszaka egyre sötétebb lett, amint a holdak lefelé ballagtak az égen. A vége felé a lába több alkalommal is megbicsaklott. Nem volt meg benne a mi erőnk és kitartásunk. Türelme és ravaszsága azonban minden tekintetben vetekedett a miénkkel. Egyszer kockázatosan megközelítettük mozdulatlan alakját. Akkor kettőnket megölte, mielőtt a többiek elrejtőzhettek volna. Ó, mennyire szerettük akkor! Lassan lopakodtunk utána, tudva, hogy előbb-utóbb végképp kimerül.

Az éjszaka legsötétebb órája köszöntött ránk, amikor sikerült visszakényszerítenünk az ösvények szabdalta domboldalhoz, népünk szent helyére, ahol az áldozati szikla magasodott. Azon az éjszakán másodszor jutott föl ugyanarra a magaslatra, és azonnal megértette, hol jár. Egy pillanatig tehetetlenül megtorpant, azután könnyekre fakadt.

Várakoztunk, mivel ez volt a vadászat legszentebb pillanata, amikor az áldozat fölismeri és elfogadja a sorsát. Sírása alig pár pillanat múltán elcsitult. Fölemelte a fejét, és kihúzta magát.

Lassan, kimért léptekkel megindult lefelé a domboldalon.

 

Tudta, mit kell tennie.

Láttán a larl nép visszahúzódott üregeibe. Villogó szemmel eltűntek a sötétben. Magda nem törődött velük. Zsibbadt,, elgémberedett tagokkal, halálos fáradtsággal a csontjaiban odament az áldozati sziklához. Ennek így kellett történnie!

Kigombolta a bundáját, és leoldotta magáról a gyermeket. Alaposan bebugyolálta a szőrmékbe, és a csomagot letette a szikla egyik oldala mellé. Bénult ujjakkal még egyszer kibontotta a batyut, és megcsókolta az édes kis fejecske búbját, mire a gyermek ingerülten fölmordult.

– Minden jót, kölyök – sóhajtotta a nő rekedten. – Tartsd meg ezt a jó szokásodat! – Rettenetesen fáradt volt.

Levetette a kabátját, mellényét, a blúzát. A nyers fagy éles fogakkal mart a húsába. Lassan kinyújtózott, egész teste sajgott minden mozdulattól. Istenem, micsoda csodás érzés volt! Letette a földre a puskát. Letérdelt.

A szikla feketéllett a rászáradt vértől. Végigfeküdt rajta, ahogy korábban a megsebzett fajtársunktól látta. A szikla hideg volt, oly dermesztően hideg, hogy csaknem eltompította a sajgását.

Üldözői ott álltak a közelben, kíváncsian figyelték, mire készül. A nő hallhatta szuszogásuk puha hangját. Egyikük ekkor zajtalanul odaosont mellé. Még ő is megérezhette a vadállat szagát. A larl kérdő hanglejtéssel fölnyüszített.

A nő megnyalta a sziklát.

 

Mihelyst megértettük, mit akar, az áldozati szertartás már gyorsan ment végbe. Fölemeltem a mancsomat, és szétzúztam a koponyáját. Megint csak én voltam a legfiatalabb. Ártatlanul hajoltam le, hogy megízleljem.

 

Gyülekeztek a szomszédok. Dörömböltek az ajtón, egymás hátára mászva leselkedtek be az ablakokon, még a falak is remegtek, és lihegtek a kíváncsiságuk nyomása alatt. Én nyögtem és üvöltöttem, mire a szomszéd szobában fölerősödött az ezüstnemű és a tányérok csörömpölése. A férjem háza népe falusi barmokhoz hasonlóan a lárma fokozásával próbálta elfojtani fájdalomkiáltásaimat. Pohárköszöntőket üvöltöztek, és részegen tréfálkoztak.

Az ablakban megláttam a Bolond Tevin képét, koponyájára feszülő csontsárga bőrét, arcának egy szeletét... hegyes orrát, fehérlő pofacsontját. Akár egy álarc. Az ajtók és a falak nyögtek az odakint összesereglettek súlya alatt. A másik szobában gyerekek marakodtak és birkóztak, a vének cibálták hosszú, fehér szakállukat, fölajzottan pillogatva a csukott ajtóra.

A bábaasszony megcsóválta a fejét, szigorú arcának mindkét oldalán vöröses ránc húzódott a szája sarkától lefelé. Szemgolyója homályos portócsaként dülledt rám.

– Most nyomd! – kiáltotta. – Ne légy olyan lusta disznó!

Felnyögtem, és ívbe feszítettem a hátamat. Hátravetettem a fejemet, s az mintha egyre kisebbé lett volna, szinte elveszelődött a sok párna között. Az ágy kerete félrebillent, amint az egyik lába lassan kibicsaklott alóla. A férjem a válla fölött nézett felém. A tekintete ingerült, a háta mögött összekulcsolt ujjai kifehéredtek.

Meredély egész népe ott hemzsegett és üvöltözött a falakon.

–      Itt jön már! – rikoltott föl a bábaasszony. Odanyúlt vérben úszó ölemhez, és kiszabadított belőle egy kicsiny fejecskét. Bíborszínű volt, és dühös, akár valami manó.

És akkor valamennyi fal vörös és zöld fényben föllángolt, hatalmas tűzvirágokat nyitott. Az ajtó narancsszínben izzott, és szélesre tárult. A szomszédok és mindenféle népek beözönlöttek rajta. A mennyezet meghasadt, és légies teremtmények lebegtek alá a szarufák között. Egy, eddig az ágy alatt lapuló kölyök előbújt, és felszökkent kacagva arra, ahol az ősi égbolt és a csillagok kukucskáltak be a tetőn.

A gyermeket úgy véresen, mocskosan a magasba emelték egy tálcán.

 

A larl ekkor érintett meg először. Súlyos, fekete mancsa bársonyosan nyugodott a térdemen, karmai behúzva.

–      Érted te mindezt? – kérdezte. – El tudod választani a valóságot a képzelettől, a tényeket a közöttünk meg nem osztható érzelmek tébolyult játékától? Nos, én sem tudtam akkor. Az egész, az első emberkölyök születése ezen a bolygón egyetlen pillanat alatt vált a tapasztalatommá. Ámulattól vakon értettem meg az esemény személyes tragédiáját és közösségi diadalát, a mögötte meghúzódó valamennyi élet és teljes kultúra jelentőségét. Egyetlen másodperccel azelőtt még állatként éltem, egy állat egyszerű gondolataival és reményeivel a szívemben. De akkor ettem az ősödből, és egy pillanat alatt félistenné emelkedtem.

Ahogyan az a nő akarta. Halálának pillanatában gyermekének születésére gondolt. Azért, hogy azt az élményt megoszthassa velünk. Ezt adta nekünk. És még sokkal többet. Ő adta nekünk a nyelvet! Addig csak értelmes állatok voltunk, de miután megízleltük az agyát, Személyekké váltunk. Ilyen sokkal tartozunk neki. És azzal is tisztában voltunk, mit kíván tőlünk. – Ezzel a larl hatalmas, sima mancsával végigsimított az arcomon. Elefántcsontszín karmai visszahúzva... bár könnyedén megremegtek, mintha ébredeznének.

Alig kaptam levegőt a rémülettől.

–      Aznap reggel bejöttem Meredélybe, a kisgyerek batyuját a fogaim között cipelve. A poronty majdnem az egész utat végigaludta. Hajnaltájt osontam végig az üres utcán, amilyen halkan csak tudtam. Odamentem a főkapitány házához. Odabentről halk mormolás hallatszott. Az egész falu népe vallási szertartásra gyülekezett össze. Egyik mancsommal megkopogtattam az ajtót. Hirtelen döbbent csönd állt be. Azután az ajtó lassan, szinte félve kitárult.

 

A larl itt egy percre elhallgatott.

–      Ez volt népem és az emberek kapcsolatának kezdete. Szívesen láttak bennünket a házaitokban, mi meg a vadászatok alkalmával segítettünk. Tisztességes alku volt. Az élelmünk sok életet mentett meg azon az első télen. Senkinek sem kellett tudnia, hogyan végezte az a nő, vagy mennyire értjük mi a ti fajtátokat.

Az a gyermek, Flip, a te ősöd volt. Néhány nemzedékenként azóta családod egy-egy tagját vadászatra hívjuk, megízleljük az agyát, ezzel biztosítjuk a közelséget a ti népetekkel. Ha te rendes fiú vagy, olyan bátor és becsületes, értelmes és nemes férfi válik belőled, mint az apád, talán te leszel a legközelebbi, akit megeszünk.

A larl olyan kifejezéssel fordította felém széles pofáját, amit akár mosolynak is vélhettem volna. De talán mégsem. Végül is érthetetlen volt számomra a képe, és még most is ellentmondásos az emléke. Azután fölállt, és puha léptekkel elcammogott a kőház barátságos, sötét mélységei felé.

Jó pár percig bámultam a pislákoló parázsba ezután, míg a második nővérem... az arca vonások nélküli, ragyogó fényfolt, akár egy angyalé... benézett a szobába, és észrevett. „Gyere már, Flip! – nyújtotta felém a kezét. – A végén még mindenről lemaradsz." Fölkeltem, és szótlanul követtem.

 

Vajon megtörtént-e mindez? Néha eltöprengek rajta. De már későre jár, és a szüleid nincsenek itthon. A szobám kicsi, de otthonos, az ágyam meleg, de üres. Mélyen beáshatjuk magunkat a takarók közé, és a lehető legősibb téli játékkal messzire űzhetjük innen a barlangi medvéket.

Hiszen te pirulsz! Ne húzd már el a kezedet! Hamarosan eltávozom egy távoli világra, ahol a számodra és számomra egyformán ismeretlen nép szolgálatában háborúzom majd tovább. A katonák lassan öregszenek, tudod. Lefagyasztva szállítanak bennünket a csillagok között. Amikor te már öreg leszel, és lottyadt, unokáid boldog nyüzsgése közepette, én még mindig fiatal leszek, és rád gondolok. Akkor neked is az eszedbe jutok majd, és a tudatunk összetalálkozik valahol a messzi űrben. Mit gondolsz, nem bánsz meg majd akkor semmit? Valóban ezt akarod?

Valaha azt gondoltam, magam mögött hagyhatom a sötétséget. Azt hittem... biztosan azt kellett hinnem... hogy a fegyverek világába lépve elkerülhetem a sorsomat. Ám mindazért, amit föladtam, az otthonomért, a családomért cserébe végül csak a fenevad jött el, hogy felfalja az agyvelőmet. Most hát egyedül vagyok. Mához egy hónapra ezen a világon egyedül te emlékszel majd a nevemre. Hadd éljek hát tovább az emlékezetedben.

Gyere hát, ne kéresd magad! Tegyük félre a múltat, és éljük a saját életünket! Az sokkal jobb, hidd el! Fújd el a gyertyát, kedves... a mesém ezzel véget ért.

 

Mindez valaha régen történt, egy távoli bolygón, amelynek neve kiégett az emlékezetemből.

 

 

Füssi–Nagy Géza fordítása