4.

Amikor felvillant a harmadik vörös fényjel, Redenbaugh parancsnok nekidőlt a műszerfalnak, és sírva fakadt. Nyíltan, hangosan zokogott, mert jó emberek voltak, és mindhármukat siratta, még Thomast is, aki a legjobb és legmegbízhatóbb volt köztük. És ő nem volt képes egyiküket sem megmenteni!

Végül össze tudta szedni magát. Kényszerítette magát, hogy újra a monitorra nézzen, ahol három űrruhás testet látott, amelyek élettelenül hevertek a rozsdavörös homokon.

Összetette kezét, lehajtotta a fejét, és imádkozott halott társai lelkéért. Azután kikapcsolta a monitort.

Ideje volt terveket készíteni. Mivel a Plowshare a számítottnál jóval kisebb teherrel teszi meg a visszautat, elég üzemanyaga van, hogy kissé korábban is elindulhasson, ha akar, ő pedig nagyon akart. Nekiállt adatokat ütögetni a komputerbe, és keserűen mosolygott a sors iróniáján. Tegnap még sajnálták, hogy ilyen kevés időt tölthetnek a Mars körüli pályán. Most hirtelen viszont nagyon igyekezett, hogy hazatérjen... mindegy, hogy megspórol néhány fordulatot, még így is kegyetlenül hosszú út áll előtte – és nagy valószínűséggel bírósági eljárás vár rá, ha megérkezik.

Egy pillanatra még a parancsnok lelke is elcsüggedt a szörnyű hazaúttól. De hamar visszanyerte önuralmát. Nehéz és kellemetlen utazás lesz, de egy határozott ember mindig képes megtenni, ami szükséges.

Még ha egyedül is kell megtennie.

Amikor beindultak a Plowshare hajtóművei, egy csillag gyúlt ki a Mars nappali egén. Mint valami fordított hullócsillag, fényesen ragyogott fel, azután gyorsan halványult, ahogy távolodott.

Thomas látta. ahogy elmegy. Egy maga készítette dárdára támaszkodott – lángfából készült, tűzben edzett heggyel – és figyelte Johnboyt, aki egy döglött hiéna-leopárd bőrét készítette ki, amikor véletlenül fölnézett.

– Nézd! – mondta.

Johnboy követte Thomas pillantását, és ő is észrevette. Gúnyosan elmosolyodott, fölemelte az állat lecsüngő mancsát, és azzal intett búcsút.

– Viszlát, Ahab – mondta. – Sok szerencsét. – És folytatta a tetem nyúzását. A hiéna–leopárd – valamivel nagyobb volt egy vadmacskánál, hatlábú, kardfogú, piszkos vörös bundáját narancssárga foltok tarkították – váratlanul támadt rájuk, és vadul küzdött; csak hárman együtt tudtak végezni vele.

Woody, aki egy lángfatörzsekből tutajt barkácsolt, és éppen a komp vezetékeivel kötözte össze a törzseket, felnézett.

– Biztos vagyok benne, hogy megcsinálja – mondta nyugodtan,

Thomas felsóhajtott. – Aha – mondta, aztán derűsebben tette hozzá: – Hadd segítsek a tutajnál. Ha gyorsan meglesz, holnap reggelre indulásra készen állhatunk.

A múlt éjjel, amikor felmásztak a legmagasabb vándorló domb tetejére, északon egy távoli város fényeit pillantották meg: ezüst-, sárga- és narancsfényben pislákoltak a távoli látóhatáron, úgy ragyogtak át a kihalt tengerfenék fölé boruló éjszakán, mint a tintafekete bársonyra varrt ékszerek és díszek bonyolult mintázata.

Thomas még mindig nem volt biztos benne, hogy valóban azt reméli: ott arisztokratikus, vörös emberek várnak rájuk, meg óriási, négykezű, zöld tharkok és gyönyörű marsbeli hercegnők,.,

Veres Mihály fordítása