PÁRHARC

 

William Gibsonnal közösen

 

 

Eredetileg tovább akart menni, egyenest Floridába. Arra gondolt, hogy beszáll a fegyvercsempészetbe, esetleg csatlakozik a háborús zóna lázadóinak valamelyik szedett-vedett csapatához. Esetleg – mivel a jegye addig volt érvényes amíg akarta – soha többé nem száll le a Greyhound Repülő Hollandijáról. Miközben Norfolk belvárosának fényei tovasiklottak, és a busz fáradtan megugrott, ahogy a sofőr bekanyarodott az utolsó sarkok egyikén, rávigyorgott a hideg, zsíros üvegablakban látszó halovány tükörképre. Nagyot zökkenve megálltak a buszpályaudvaron. A metsző fénnyel bevilágított szürke betonépület olyan volt, akár valami börtön kondiudvara, Deke azonban nem ezt látta. Magát látta, ahogy éhenhal – talán majd Oswegóban, egy hóviharban fog bekövetkezni a dolog, amikor ugyanígy, ugyanennek a busznak az ablakához fogja szorítani az arcát –, és látta, hogy egy fakó overallt viselő, magában mormogó vénember a következő megállóban eltakarítja a maradványait.

Bárhogy is történik majd, gondolta, nekem akkor már minden mindegy lesz.

A baj csak az volt, hogy a lábai mintha máris élettelenné váltak volna.

A sofőr bejelentette, hogy tartanak egy húszperces pihenőt. Virginiában, Tidewaterben jártak. Az állomás régi salakbeton épület volt, a múlt század maradványa; várótermeibe két-két ajtó nyílott.

Deke érzéketlen lábaival határozatlan kísérletet tett rá, hogy a trafikpulthoz surranjon, ám az amögött szorongó levő fekete lány úgy őrizte az ósdi üvegkasztni tartalmát, mintha az élete függne tőle. Talán tényleg ez a helyzet, gondolta Deke, és továbbállt. A mellékhelyiségekkel szemközt egy nyitott ajtó JÁTÉKOKat kínált; a szó biofluoreszkáló plasztikbetűi erőtlen fénnyel vibráltak. Ahogy belesett az ajtón, Deke egy biliárdasztalt látott; körülötte a helyi vagányok egy csoportja állt. Deke minden különösebb cél nélkül bedugta a fejét az ajtón – a levertség és az unalom felhőként követte. Ahogy benézett, egy kétfedelű repülőgépet látott. A masina szárnyai legfeljebb olyan hosszúak lehettek, mint Deke hüvelykujja. Éles, narancsszínű láng vette kerül, dugóhúzóban repült, füstcsíkot húzott maga után, és abban a pillanatban, ahogy becsapódott az asztal zöld mezejébe, semmivé enyészett.

– Ez szép vót, Pici! – üvöltötte az egyik vagány. – Leszedted a zsiványt!

– Hé – mondta Deke. – Mi folyik itt?

A hozzá legközelebb álló vagány – egy hórihorgas, fekete Peterbilt sapkát viselő fickó – felé fordult.

– Pici megvédi az Érmet – mondta, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét az asztalról.

– Igen? Az meg mi? – Deke csak ekkor pillantotta meg a máltai kereszthez hasonló, kék zománccal bevont érmét, s nagy nehezen kibetűzte az ágaira írt Pour le Mérité szöveget.

A Kék Max az asztal szélén hevert, pontosan egy hatalmas és mozdulatlan figura előtt, aki egy törékenynek látszó, krómcsövekből összerótt székben ült. A férfi kekiszínű munkásinge úgy beborította volna Deke-et, akár egy vitorla, az óriás felsőtesten azonban annyira feszült, hogy a gombok bármelyik pillanatban lepattanhattak róla. Deke az ideúton látott katonákra gondolt; a furcsa, zömök felsőtestű fickókra, akik olyan vékony lábakon egyensúlyoztak, mintha altestüket csak kölcsönkérték volna valakitől. Pici is ilyen lehetett volna, ha feláll, de arányaiban sokkal nagyobb – legalább százas derékbőségű farmert hordott, amit acélszálakból font övvel kellett összefognia, hogy ne buggyanjon ki a hasa. De úgy tűnt, Pici képtelen lábra állni – Deke észrevette, hogy a fénylő fémszék tulajdonképpen tolókocsi. A férfi arcában volt valami zavaróan gyermeki, valami megdöbbentően fiatalos, sőt, a ráncok és a vonások alá temetve még valami szépség is lappangott benne. Deke zavarba jött és elfordult. A másik férfinak, annak, aki Picivel szemközt, az asztal túlfelén állt, bozótszerű pofaszakálla és keskeny ajka volt. Olyan volt, mintha a puszta tekintetével akarna megnyomni valamit; az erős összpontosítás miatt szemei sarkából kiindulva ráncok terjedtek szét az arcán.

– Szarakodni akarsz, vagy mi? – A Peterbilt sapkás férfi megfordult és egy pillantást vetett Deke prolifiú Indofarmerjára meg a csukóin csillogó rézláncokra. – Tűnj innét, szaros! Errefele nem szeressük a te fajtádat – mondta, és újra a párbaj felé fordult.

Fogadások köttettek, pénzösszegek kerültek letétbe. A vagányok előszedték a kártyáikat, a régi lét, a „Szabadság” feliratú dollárokat, a bélyeg- és érmegyűjtők boltjából származó Roosevelt tízcenteseket, az óvatosabb fogadók pedig átlátszó plasztiktokba dugott antik dollárbankókat csaptak a többi közé. A sűrű levegőben megjelent három, alakzatba rendeződött vörös repülőgép. Fokker D VII-esek voltak. A helyiségben csend támadt. A Fokkerek méltóságteljesen keringtek a napjuk, a kétszáz wattos villanyégő körül.

A kék Spad a semmiből csapott le. Szorosan a nyomában még kettő száguldott elő a mennyezet árnyai közül. A vagányok átkozódtak, valaki felvihogott. Az alakzat szétrobbant: az egyik Fokker lefelé zuhant, de képtelen volt lerázni a farkába ragadt Spad-et. Dühösen cikkcakkolt a zöld síkság fölött, de hiába. Végül emelkedőbe fordult, az ív azonban túl meredek volt számára: motorja leállt, s túl alacsonyan járt ahhoz, hogy korrigálhasson.

Egy halom ezüstérme gazdát cserélt.

A Fokkerek raja hátrányba került. Egyikük farka mögött két Spad száguldott. Nyomjelző lövedékek zápora zúgott el a pilótafülke mellett. A vörös gép billegve jobbra fordult, végrehajtott egy Immelmann-hurkot, üldözői mögött termett és tüzet nyitott: a Spadek egyike bucskázva, füstöt köhögve hullt alá.

– Gyerünk, Pici! – A vagányok szorosabbra zárták gyűrűjüket az asztal körül.

Deke mozdulatlanná dermedt az ámulattól. Úgy érezte magát, mintha újjászületett volna.

 

 

Frank kamionpihenője a várostól két mérföldnyire, a teherforgalom részére fenntartott út mellett terpeszkedett. Deke már a mellette elhúzó busz ablakából kiszúrta. Ahogy az útpályák és a közöttük levő betonbakok között visszasétált a pihenő felé, csuklós kamionok húztak el mellette; a hatalmas, nyolcszelvényű gépek szele kis híján hanyatt döntötte Deke-et. A K.T.R. pihenők mindig könnyű bulinak számítottak: amikor a fiú betántorgott Frankéba, senki sem volt a közelben, aki kételkedett volna benne, hogy nem valami bazi nagy gépről szállt le.

Nem kellett elkapkodnia az ajándékbolt átböngészését. A holokazettákkal megrakott fémállvány egy halom koreai cowboying, meg egy sor Fuzz Buster sárkány között állt. Az állvány fölött két keleti sárkány tekergőzött a levegőben; harcoltak vagy basztak, Deke képtelen volt eldönteni. A többi között ott volt az a játék is, amit keresett; az egyik kazettán SPADEK & FOKKEREK feliratú cimke díszelgett.

Deke-nek csak három másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy kikapja a helyéről, és két másodpercre ahhoz, hogy végighúzzon egy mágnest – az államhatáron a zsaruk nem foglalkoztak azzal, hogy elkobozzák – a kazettatok biztonsági csíkján.

Kifelé menet felkapott két konzolt meg egy kis Batang távvezérlőt – utóbbi leginkább antik hallókészülékre hasonlított.

 

Találomra kiválasztott egy bérkaszárnyát. A bérleti ügyeket intéző ügynöknek azt az azonosítójelet adta meg, amit azóta használt, hogy elvesztette a szociális juttatásokra való jogosultságát. Soha senki nem akadt, aki leellenőrizte volna; az állam csak összeszámolta az elfoglalt lakásokat, és kifizette utánuk a bérleti díjat.

A lakásban enyhe vizeletszag terjengett; a falakra valaki az Anarchista Felszabadítási Front jelszavait véste. Deke kirugdosta az egyik sarokból a szemetet, leült, hátát a falnak támasztotta, és feltépte a kazetta csomagolását.

A dobozban volt egy összehajtogatott használati utasítás – ezen rajta voltak a hurkok, a fordulatok és Immelmannok diagrammjai –, egy tubusnyi sós paszta, meg egy, a használati specifikációkat tartalmazó lista. S ott volt persze maga a fehér plasztikkazetta, aminek egyik oldalára kék repülőt és feliratot, a másikra vörös gépet és címsort nyomtattak. Deke oda-vissza forgatta az ujjai közt. SPADEK & FOKKEREK, FOKKEREK & SPADEK. Vörös vagy kék? Deke rákente a pasztát az induktor felületére, a füle mögé helyezte a Batangot, az induktor száloptikás szalagját hozzákötötte a lejátszóegységhez, amit ezután csatlakoztatott a fali konnektorba. Utoljára a kazettát illesztette a helyére. A készülék olcsó volt, indonéz gyártmány, a program futása közben kellemetlenül bizsergette a tarkóját, de ez sem számított: mikor mindennel elkészült, egy égkék Spad csapott alá merészen a levegőből, alig néhány ujjnyira Deke arcától. A gép olyan valódinak látszott, hogy szinte ragyogott. Megvolt benne az a különös belső élet, amivel a fanatikus részletességgel elkészített, múzeumokban kiállított modellek általában rendelkeznek, ám Deke-nek erősen kellett koncentrálnia, nehogy eltűnjön: ha elkalandozott volna a figyelme, a fókuszát vesztett gép tüstént szertefoszlott volna.

Deke addig gyakorolt, míg a fülegység telepe kimerült. Utána a fal felé fordult és elaludt – álmában pedig egy fehér felhőkből és kék égből álló univerzumban repült, ahol nem létezett fent és lent... s nem volt zöld mező sem, amibe becsapódott volna.

  

Olajban sülő lángosok átható szagára ébredt. Éhesen hunyorgott, de egyetlen vasa sem maradt. Na nem baj, egy ilyen bérkaszárnyában rengeteg egyetemista fazon lakik – biztos akad köztük egy, akinek épp egy alig használt konzolra van szüksége...

Deke a folyosóra lépett a lopott egységek egyikével. Szobája közelében ajtó nyílt, rajta egy plakát: „A SZOMSZÉDBAN VAN EGY POKOLI JÓ VILÁGEGYETEM”. A plakát alatt egy tájkép látszott, amin sokszínű tabletták – valamelyik gyógyszertár hirdetéséből téphették le a képeket – fürtjei helyettesítették a csillagokat, ezt pedig annak az űrkolóniának a reklámjára ragasztották, amit már Deke születése előtt építeni kezdtek. „MENJÜNK!” – ajánlotta a drog-kollázs alatti felirat.

Deke bekopogott. Az ajtó kitárult, a biztonsági láncok mögött egy lány arcának kétujjnyi széles szelete jelent meg.

– Mi van?

– Lehet, hogy azt fogod hinni, lopott a cucc... – Deke egyik kezéből a másikba dobálta a programozó egységet. – Úgy értem, mert új, látszólag nem használta senki, és még rajta van a vonalkód is. De ezen nem akarok vitatkozni. Nem. Feleannyiért megkapod, mint bárhol másutt – a helyedben én ezen tűnődnék el.

– Hé, hű, tényleg? Nem ugratsz? – A száj látható része fura mosolyra húzódott. A lány felfelé forduló tenyérrel kinyújtotta és felemelte a kezét. – Idesüss!

A tenyerén egy lyuk tátongott, fekete alagút, amely egyenesen a karjába vezetett. Mélyén két apró, vörös fénypont villant. Patkányszemek. A pontok ragyogva, egyre növekedve Deke felé száguldottak. Valami szürkeség pattant ki a lyukból és egyenesen a fiú arcára ugrott.

Deke felsikoltott és felemelte a karját, hogy megszabaduljon tőle. Összeakadtak a lábai, elvágódott, és rázuhant a padlón csattanó konzolra. Szilikonszilánkok recsegtek, ahogy vergődve a fejét markolászta. A fejét, ami fájt, fájt... rettenetesen fájt.

– Ó, szent Isten...! – A biztonsági láncok lehullottak, a lány Deke fölé hajolt. – Hé, figyelj csak, gyere be! – A lány eléje tartott egy kék törölközőt. – Kapaszkodj belé, felhúzlak!

Deke a szemét borító könnyfátyolon át a lányra bámult. Diák. Jól táplált arc, a kelleténél pár számmal nagyobb melegítőfelső, és olyan szabályos, fehér fogak, amik akár egy kredit-referenciának is használhatóak lennének. Az egyik bokáját (Deke látta rajta a bébipihe finomságú szőrszálakat) vékony aranylánc fogta körbe. Fodros japán frizura. Pénz.

– Ennek a szarnak az árából lett volna ebédem – mormolta Deke bánatosan. Megmarkolta a törölközőt és hagyta, hogy a másik felhúzza. A lány kacéran elmosolyodott, de elhátrált Deke-től.

– Ne haragudj – mondta. – Ennivalót akarsz? Semmi baj, csak egy hologram volt. Rendben?

Deke egy csapdába sétáló állat óvatosságával követte a lányt a szobába.

 

– Szent szar – zihálta később. – Ez valódi sajt...

Kényelmetlenül kemény kanapén ült, egy négy láb magas játékmackó meg egy lazán egymásra hajigált floppylemezekből álló torony között. A szoba padlóját bokamagasságig könyvek, ruhák és újságok borították, de az étel, amit a lány elővarázsolt – Gouda-sajt, marhahúskonzerv meg üvegházban termesztett búza lisztjéből készített kétszersült – mintha az Ezeregy éjszaka egyik valóra vált meséje lett volna.

– Hé – mondta a lány. – Mi aztán tudjuk, hogy kell bánni a prolifiúkkal, mi?

A lányt Nance Bettendorfnak hívták, és tizenhét éves volt. Az anyjának és az apjának is volt munkája – mohó kis szarháziak –, és végzős mérnökhallgató volt a William és Maryn. Az angol kivételével az összes tárgyból kitűnőre állt. – Azt hiszem, nem igazán kedveled a patkányokat. Ez valami fóbia nálad?

Deke végigpillantott a lány ágyán, amit nem igazán lehetett látni: valójában csak egy dudor volt a padlót borító halmok alatt.

– Nem erről van szó. Csak eszembe juttatott valami, ennyi az egész.

– Mit? – A lány Deke előtt guggolt; bő inge magasan felcsúszott egyik sima, meztelen combjára.

– Hát... Láttad már a... – Deke önkéntelenül felemelte a hangját, úgy szakadt ki belőle a következő két szó – ...Washington Emlékművet? Úgy értem, éjszaka. Van rajta két... vörös fény. A tetején. Jelzés a repülőgépeknek, vagy ilyesmi, és én... – Reszketni kezdett.

– Te félsz a Washington Emlékműtől? – huhogta Nance. Oldalra dőlt és kalimpálni kezdett barnára sült lábaival, úgy nevetett. Karmazsin színű bikinibugyit viselt.

– Inkább a halál, mint hogy még egyszer meglássam.

A lány abbahagyta a nevetést, felült, és a fiú arcába bámult. Fehér, egyenletes fogai az alsó ajkába mélyedtek, mintha eszébe jutott valami, amire még gondolni sem akart. Végül mégis megkockáztatta a kérdést:

– Agyzár?

– Igen – mondta Deke keserűen. – Azt mondták, soha többé ne menjek vissza D.C. – be. Aztán nevettek azok a faszfejek.

– Miért kaptak el?

– Tolvaj vagyok. – Azt már nem akarta bevallani a csajnak, hogy hivatásszerű bolti szarkasággal vádolták.

 

– Egy csomó vén komputer-napszámos gépek programozásával töltötte az életét. És tudod, mi a szép az egészben? Az emberi agy egy fikarcnyit sem hasonlít a gépekre. Egyszerűen másképp programozták.

Deke ismerte ezt az éles, kétségbeesett hadarást, ezt a hosszú, bonyolult fejtegetést, amit a magányosok a ritkán az útjukba akadó hallgatóságukra zúdítanak; több százszor végighallgatta a rideg és üres, idegenek társaságában töltött éjszakákon. Nance belebonyolódott a beszédbe, Deke pedig ásítozva bólogatott, és azon tűnődött, egyáltalán képes lesz-e ébren maradni, míg a lány befejezi az előadást, és végre ágyba kerül vele.

– Ezt a hologramot, amivel ledöntöttelek, én magam csináltam – mondta a lány, és az álla alá húzta két térdét.

– A betörőknek szántam, tudod? Véletlenül volt rajtam, és azért hajítottam rád, mert bosszantónak találtam, hogy rám akarod sózni azt a kis szart, azt az indojávai konzolt. – Előredőlt, és újra kinyújtotta a kezét. – Nézz csak ide! – Deke megremegett. – Nem, ne félj! Esküszöm, hogy ez most más lesz!

Kinyújtotta az ujjait. Tökéletes, állandóan változó kék láng táncolt a kezén.

– Ezt nézd meg! – áradozott a lány. – Csak nézd! Én programoztam. Ez nem valami hétképes kis vacak – ez egy folyamatos, kétórás hurok, hétezerkétszáz másodperces, közben sohasem ismétli önmagát, minden pillanatban olyan egyedi, akár egy kibaszott hópehely!

A láng magja üvegszerű kristály volt, szilánkok és nyúlványok csaptak ki belőle, megpördültek, majd a tudatküszöböt közelítő, szemkápráztatóan éles és fényes képeket hagyva maguk mögött, eltűntek. Deke pislogni kezdett. A legtöbb képen emberek voltak. Parányi, meztelen, üzekedő emberek.

– Ezt meg hogy a francba csináltad?

A lány felállt – meztelen talpa megcsúszott pár magazinon –, és egy új műfa polcról melodramatikusan lesöpört egy kötegnyi teleprintelt papírlapot. Deke csak ekkor látta meg a csinosan sorba rendezett, szerénynek, de drágának látszó konzolokat. Rendelésre készült cucc volt valamennyi.

– Ez egy komoly berendezés. Képképző. Ez a gyorstörölő modulom. Ez egy direkt funkciójú agytérkép-analizátor. – Nance olyan hangon sorolta el az egységek nevét, mint valami litániát. – Kvantumrebegés stabilizátor. Programillesztő. Képszerkesztő...

– Mindre szükséged van, hogy egy kis lángot csinálj?

– Eltaláltad. Ez a csúcs. Professzionális holoképkészítő felszerelés. Évekkel megelőz minden technikát, amit eddig láttál.

– Hé – mondta a fiú. – lsmered a SPADEK & FOKKEREKet?

A lány felnevetett. Deke úgy érezte, elérkezett a megfelelő pillanat: előrenyúlt, és megfogta a kezét.

– Hozzám ne érj, te szemétláda! Nehogy meg merj érinteni! – visította Nance. Hátraugrott, közben beverte a fejét a falba. Elsápadt és remegett az iszonytól.

– Oké... – Deke visszahúzta a kezét. – Oké, a közeledbe se megyek! Oké?

A lány messzire húzódott tőle. Nem pislogott; szeme tágra nyílt, sarkaiban könnyek gyűltek össze, majd végigcsorogtak hamuszürkévé vált arcán. Végül megrázta a fejét.

– Bocs’, Deke. Ne haragudj. Már az elején meg kellett volna mondanom.

– Mit? – Deke-nek hátborzongató sejtése támadt. Tudta, miről van szó. Ahogy a lány hátrakapta a fejét, ahogy a kezei ökölbe szorultak meg elernyedtek... – Neked is van egy agyzárad.

– Igen. – Nance lehunyta a szemét – Erényöv. Azok a seggfejek, a szüleim, még fizettek is érte. Nem bírom elviselni, hogy valaki hozzám érjen, vagy akár túl közel álljon. – Kinyíltak a szemei. Vak gyűlölet csillogott bennük. – Én még semmit sem csináltam. Semmit! Egyetlen kibaszott dolgot se. Mindkettejüknek van munkája, és annyira izgulnak, hogy karriert csináljak, hogy teljesen bediliznek tőle. Attól félnek, hogy abbahagyom a tanulmányaimat, ha foglalkozni kezdek a szexszel meg ilyesmi. De azon a napon, amikor kikapcsolják az agyzáramat,baszni fogok, mégpedig a legocsmányabb, legundorítóbb, legszőrösebb...

Újra a fejéhez kapta a kezét. Deke felugrott, és gyorsan átkutatta a gyógyszeres szekrénykét. Talált egy fiolára való B-komplex vitamint. Zsebre vágott egy párat, hátha szüksége lesz még rá, majd kettőt, meg egy pohár vizet Nance-hoz vitt.

– Tessék. – Óvatosan megtartotta kettejük között a távolságot. – Ettől majd elmúlik a fájdalom.

– Igen, igen – mondta a lány, majd mintha magába beszélne, hozzátette: – Most biztos azt gondolod, lökött vagyok.

  

A Greyhound állomás játékterme majdhogynem üres volt, csak egy hegyes állú tizenéves kölyök görnyedezett az egyik konzol fölött: szivárványszínű tengeralattjáróflottákat irányítgatott az Atlanti-óceán északi részének homályos térképhálóján.

Deke besurrant a terembe – új vagányruhát viselt –, és a számtalan zöld lakkréteggel simává tett salakbeton falnak dőlt. Profilfiús kefehajából kimosta a sötét festéket, megfújt egy farmert meg egy pólót a Goodwilltől, egy nem túl komoly biztonsági rendszerrel felszerelt panzió szaunájának egyik öltözőszekrényében pedig talált egy pár bakancsot.

– Nem láttad errefelé Picit, haver?

A tengeralattjárók neonguppiként lendültek előre.

– Az attól függ, ki keresi.

Deke megérintette a füle mögé erősített távvezérlőt. A Spad pörögve-forogva, egy szitakötő gyorsaságával és kecsességével átsuhant a konzol fölött. Gyönyörű volt; olyan tökéletes, olyan valódi, hogy úgy tűnt, mintha a helyiség lenne puszta illúzió. Deke felpörgette a motorját – a Spad milliméterekre húzott el az üveglap előtt. –, és kihasználta a beprogramozott hangeffekteket is.

A kölyök még csak fel sem pillantott.

– Jackman játéktermében van – mondta. – A Richmond Road végén, a raktárak mögött.

Deke hagyta, hogy a középmagasán repülő Spad semmivé enyésszen.

 

Jackman hodálya majdnem teljesen elfoglalta egy régi téglaépület második emeletét. Deke először a JEGYEZZEN HÁBORÚS KÖTVÉNYT plakátot találta meg, aztán a sötét folyosó fölött villódzó, hiányos neonfeliratot. A folyosó előtt a járda másfajta háborús emlékekkel volt tele: kripli veteránokkal, akik közül némelyik még Indokínában nyomorodott meg. Vénemberek, akik valahol Ázsiában felejtették a szemüket, olyan rángatózó fiúk mellett fetrengtek, akik letüdőzték a mérgesgázokat Chilében. Deke megkönnyebbült, amikor a lift ütött-kopott ajtaja sziszegve becsukódott mögötte.

A hosszú, kísérteties terem túlsó végében levő poros Dr. Pepper óra szerint háromnegyed nyolc volt. A Jackman már jó húsz évvel Deke születése előtt bebalzsamozódott, beburkolózott a sárgás nikotin-, tisztítószer- és hajolajrétegbe. Pontosan az óra alatt egy ismeretlen nagypapa által elejtett szarvasbika trófeája bámult le tágra nyílt szemekkel egy bekeretezett, csótányszárnyszínűre bámult fotóról. Biliárdgolyók koccanása hallatszott, és munkásbakancsok csikordultak a linóleumon, ahogy a játékos hozzákészült az újabb lökéshez. Valahol a zöldernyős lámpák között krepp-papírból készült, rózsaszínné fakult karácsonyi csengők lógtak. Deke az egyik mocskos faltól a másikra nézett. Egyetlen játékgépet sem látott.

– Ha hoz egyet, örömmel vesszük – mondta valaki. Deke megfordult, és belenézett az előtte álló kopasz, acélkeretes szemüveget viselő férfi szemeibe. – Cline vagyok, Bobby herceg. Maga nem látszik valami nagy biliárdbajnoknak, miszter.

Bobby herceg hangjában és testtartásában nem volt semmi fenyegető. Levette a szemüvegét, és törölgetni kezdte a vastag lencséket egy összehajtogatott papírzsebkendővel. Deke-et arra a szatócsra emlékeztette, aki egyszer végtelen türelemmel megpróbálta megtanítani a retrográd biochipek installációjára.

– Szerencsejátékos vagyok – mondta mosolyogva a férfi. A fogai fehér plasztikból voltak. – Tudom, nem látszom annak.

– Picit keresem – mondta Deke.

– Hát... – A férfi visszatette a szemüvegét. – Nem fogja megtalálni. Felment Bethesdához, hogy a gondnok nyugodtan kipucolhassa a vízvezetékeit. De magával különben sem röptetne.

– Miért nem?

– Mert maga nem tartozik a Körbe. Különben ismerném az arcát. Különben jól csinálja? – Amikor Deke bólintott, Bobby herceg végigüvöltött a Jackman-en: – Halihó, Clarence! Hozd csak ki azt a gépet! Van itt egy repülős fiú!

Húsz perccel később, miután elvesztette a távvezérlőjét meg a maradék készpénzét, Deke elbandukolt a hodály kripli katonái mellett.

– Mondok én neked valamit, fiú – mondta Bobby herceg atyáskodó hangon, miközben a vállát átölelve a lifthez kísérte Deke-et. – Sosem győzhetsz egy veterán katona ellen. Hallod? Én nem vagyok különösebben jó. Tulajdonképpen csak egy vén baka vagyok, és tizenötször, talán hússzor voltam rákötve a hype-ra. Pici bácsi viszont pilóta volt. A teljes szolgálati idejét a géphez csatlakoztatva töltötte. Elég csúnyán tönkrementek a mirgyei, de... de sosem fogod legyőzni őt!

Az éjszaka hideg volt, Deke-et égette a düh és a szégyen.

– Jézus, ez durva volt! – fakadt ki Nance, amikor a Spad belecsapódott egy rózsaszín bugyikupacba. Deke az ágyon kuporgott és kirántotta a füle mögül a lány csillogó kis Braun távvezérlőjét.

– Ne szólj bele, Miss Gazdagribi, Miss Leszmunkám...!

– Hé, csigavér! Nem te tehetsz róla... Csak vacak a technikád, és elég primitív a progid. Úgy értem... lehet, hogy az utcán ez szupernek számít, de ha összehasonlítom azokkal a dolgokkal, amiket a suliban csinálok, akkor... Hé, nem akarod, hogy átírjam neked?

– Mit mondtál?

– Hagyd, hogy felspécizzem. Tudod, ezeket a vacakokat mindig hexadecimálisban írják, mert a gyárak programozói kivétel nélkül kivénhedt dilettánsok. Ők abban gondolkodnak. Engedd meg, hogy bevigyem a tanszék olvasó analizátorához, hogy megváltoztassak benne egykét dolgot, és hogy lefordítsam valami modern programnyelvre! Kiszerkesztem belőle az összes fölösleges áttételt. Ettől majd felspanolódik a reakcióidőd, és felére csökken a visszacsatolási hurok. Gyorsabban és jobban fogsz repülni. Menő lesz belőled, pilóta! – A lány megbotlott egy vázában és nevetve-fulladozva előredőlt.

– Szabályos ez? – kérdezte Deke kétkedve.

– Hé! Mit gondolsz, miért vesznek az emberek aranyhuzalos távvezérlőket? Hogy felvágjanak vele? Szart! Jobb a konduktivitása, és pár nanoszekundummal csökken a reakcióidő. És ebben a játékban éppen a reakcióidő számít, kisfiam.

– Nem – mondta Deke. – Ha ilyen könnyű lenne a dolog, az emberek már mind megcsinálták volna. Pici Montgomerynek is ilyen cucca lenne. Az övé volna a legjobb.

– Te sosem figyelsz? – Nance felállította a vázát; barnás víz fröccsent a padlóra. – Az a cucc, amivel dolgozom, három évvel megelőzi azt a technikát, amit az utcán láthatsz.

– A francba – mondta Deke hosszú hallgatás után. – Vagyis... tényleg meg tudnád csinálni?

  

Olyan volt, mintha egy T-Modellből átszállt volna egy 93-as Lotusba. A Spadet álom volt irányítani; Deke legkisebb gondolatára is reagált. Deke heteken keresztül játszott, és sohasem vesztett. Kiállt a helybeli tinédzserekkel és egyesével vagy hármasával leszedte a gépeiket. Minden lehetőséget kihasznált, brilliánsan játszott, az ellenfelei gépei pedig csak botladoztak az övéhez képest.

Egy nap Deke éppen elrakta a nyereményét, mikor a fal mellett felegyenesedett egy hórihorgas néger. A Deke kezében lévő bankókra nézett és elmosolyodott. A szájában megvillant egy rubinfog.

– Tudod – mondta –, hallottam, hogy van itt egy faszi, aki tud repülni, és mégis kölykökkel játszik...

 

– Jézusom – mondta Deke, miközben dán vajat kent egy moszatkétszersültre. – Lesöpörtem azokat a Spadeket. Pedig jók voltak, esküszöm.

– Ez igazán klassz, drágám – dünnyögte Nance. A vizsgahologramján dolgozott; izzadva táplálta az adatokat a gépbe.

– Tudod, azt hiszem, van tehetségem ehhez a dologhoz. Nem? Úgy értem, a program felspannol, de minden megvan bennem ahhoz, hogy kihasználjam az előnyeit. Már elég híresnek számítok. – Deke lelkendezve bekapcsolta a rádiót. A hangszóróból fúvós dixieland recsegett.

– Hé – mondta Nance. – Kell ez?

– Nem, csak... – Deke addig tekergette a kapcsolókat, amíg befogott valami lassú, romantikus hülyeséget. – Tessék. Gyere, állj fel! Táncoljunk.

– Tudod, hogy én képtelen vagyok...

– Dehogynem tudsz, édes. – Deke a lányhoz vágta a hatalmas játékmackót, és felkapott a padlóról egy rikitóan színes pamutruhát. Megfogta a ruha derekát és az ujját, a gallért pedig az álla alá gyűrte. Az anyag pacsuliillatot és enyhe izzadtságszagot árasztott. – Látod, én itt állok, te meg ott. Táncolunk, érted?

Nance tétován pislogva felállt, és átölelte a mackót. Lassan, egymás szemébe meredve táncoltak. Kis idő múlva Nance sírni kezdett, de még ekkor is mosolygott.

  

Deke álmodozott. Azt képzelte, hogy ő Pici Montgomery, és hozzá van kötve a vadászgépéhez. Azt képzelte, hogy a gép a legkisebb idegrándulására is reagál, és miközben folyamatosan áramlik ereibe a hype, a reflexeivel irányítja a repülést.

Nance szobájának padlója dzsungellé, az ágya az Andok előhegyeinek egyik fennsíkjává változott. Deke teljes sebességgel röpítette a Spadjét, úgy, mintha egy valóban egy maximálisan felszerelt interaktív harci gép lenne. A komputer vezérelte automaták serkentő varázskeveréket nyomtak a vérkeringésbe. A szenzorok közvetlenül a koponyájába csatlakoztak. Leírt egy szuperszonikus kanyart a bolíviai esőerdők fölött, a zöldeskék kupolaégen. Picinek az irányítópulton keresztül éreznie kellett a légáramlatokat.

Valahol a mélyben katonák rohantak a dzsungelen át; a könyökük fölé hype-pumpákat erősítettek, hogy megkapják a harchoz szükséges extra adag haláltánc-dühöt, a kék plasztikampullákba zárt folyékony pokol egy löketét. Egy hét alatt talán annyit kaphattak, amennyi neki tíz percre lett volna elegendő.

Ahogy a fák koronájának szintjéig ereszkedett, Dekenek pattanásig feszültek az idegei; ha ilyen alacsonyan száll, a gyalogos katonák csak akkor veszik észre, amikor már rajtuk van, amikor kilöki a foszgént – de máris elhúz, mielőtt még levegőt vehetnének. Az egész végrehajtásához csak a konstans hype-bizsergés kellett. A géppel való közvetlen neuronösszeköttetés oda-vissza érvényes. A fedélzeti komputerek figyelik a pilóta biokémiáját, és eldöntik, mikor nyissák ki a zsilipeket, hogy az emberi alkatrész megkapja a harchoz szükséges gyilkos ösztönzést.

Az ilyen szerek felfalják az embert. Lassan, de biztosan felzabálják; árkot vésnek az agy felszínébe, és szétmarják az agysejtek falát. Ha valakit nem hoznak le időben a levegőből, a végén felhígulnak az agysejtjei – a reflexei olyan gyorsakká válnak, hogy a teste képtelen követni őket, a harcolj-vagy-repülj reflexek meg kibaszottul...

– Megcsináltam, prolifiú!

– He? – Deke meglepetten nézett fel. Nance lépett a szobába, és pár könyvet meg egy táskát hajított a legközelebbi kupac tetejére.

– A vizsgahologramom. Felmentettek a vizsgák alól! A prof azt mondta, még sohasem látott ilyesmit. Hú, hé, egy kicsit tompítsd le a fényt, oké? Most valahogy furcsának látom a színeket.

Deke engedelmeskedett.

– Mutasd! Mutasd meg nekem is azt a csoda-izét!

– Jól van, oké. – A lány a helyére illesztette a távvezérlőjét, az ágyról lerugdosott pár dolgot, hogy megvethesse a lábát, és készenlétbe helyezkedett. A kezében szikra villant, lángra lobbant. A láng villámgyorsan kúszott felfelé a lány karján, körülfogta a nyakát – már nem is tűz volt, hanem kígyó, háromszögforma fejjel és vibráló nyelvvel. Olvadt színei narancsok és vörösek. A kígyó a lány mellei közé kúszott.

– Tűzkígyónak hívom – mondta Nance büszkén. Deke közelebb hajolt, a lány hátrahőkölt.

– Bocs. Olyan, mint a tüzed volt, nem? Úgy értem, látom benne azokat a kis francokat.

– Olyasmi. – Atűzkígyó végiggyűrűzött a lány hasán. – A jövő hónapban kétszáz lángprogramot fogok összefűzni. Sorkizárással, hogy tökéletesebb legyen a látvány. Aztán letapogatom az agy testképét, hogy önirányítóvá váljon. Akkor aztán úgy fog végigkúszni a testeden, hogy közben nem is kell rágondolnod. Még tánc közben is rajtad lehet.

– Lehet, hogy hülye vagyok... de ha még nem fejezted be, akkor hogy láthatom azt, amit látok?

Nance fevihogott.

– Ez a legjobb. A munka fele már kész. Még nem volt időm rá, hogy egyetlen programmá szerkesszem az egyes részeket. Bekapcsolnád a rádiót? Táncolni akarok.

Lerúgta a cipőit. Deke bekapcsolt valami émelyítő zenét, majd Nance kívánságára suttogássá halkította.

– Szereztem két adag hype-ot. – Nance az ágyon ugrált és úgy hadonászott a karjával, akár egy báli táncos. – Próbáltad már? Hihetetlen! Képes vagyok a teljes összpontosításra. Idesüss! – Spiccre emelkedett. – Ezt még sohasem tudtam megcsinálni.

– Hype – mormolta Deke. – A legutolsó ember, akiről tudom, hogy bevette ezt a szart, három évet húzott le utána egy diliházban. Honnan szerezted?

– Egy dokitól, akivel együtt jártam középsuliba. A múlt hónapban fújta meg. Ettől a szertől tökéletes látomásaim támadnak. Még csukott szemmel is a helyén tudom tartani a kivetített képeket. Egyetlen pillanat alatt összeállt a program a fejemben.

– Két adagtól?

– Egytől. A másikat félreteszem. Annyira lenyűgöztem a profot, hogy beajánl egy céghez. Két héten belül átjön az egyetemre az LG. Feruchtwaren egyik fejvadásza, és el fog beszélgetni velem. A prof el fogja adni neki a programot... meg engem. Két évvel hamarabb fogom befejezni az iskolát, egyenesen beleugrom az iparba, nem fogok kétszáz dollárt fizetni és nem tengődöm tovább ebben a börtönben.

A kígyó lángoló tiarává rendeződött. Deke-nek az a hátborzongató érzése támadt, hogy Nance éppen most sétál ki az életéből.

– Boszorkány vagyok! – dalolta Nance. – Programboszorka! – Lerántotta magáról az ingét és elhajította. Tökéletes, rugalmas mellei szabadon mozogtak tánc közben. – Feljutok... – Most már egy épp futó popszámot énekelt. – ...fel én, feljutok a... csúcsra! – Kicsiny, rózsaszínű mellbimbói keményen meredeztek. A tűzkígyó végignyalt rajtuk, majd továbbcsapott.

– Hé, Nance – mondta Deke. Zavarban volt. – Nyugodj le egy kicsit, oké?

– Ünnepelek! – A lány fénylő, aranyszínű bugyijába akasztotta egyik hüvelykujját. Tűz örvénylett végig a kezén és a derekán. – Én vagyok a szűz istennő, kicsim, és enyém a hatalom. – Megint énekelt.

Deke elfordult.

– Mennem kell – motyogta. Haza akart menni. Aludni akart. Eltűnődött, vajon a lány hova rejthette a másik adag szert. Hisz bárhol lehet...

  

A Körnek volt egy bizonyos protokollja, olyan kidolgozott tiszteletadási- és rangrendszer, mint egy mandarin udvarában. Nem számított, hogy Deke menő, hogy a híre futótűzként terjed. Még hírneves repülőfiú sem hívhatta ki azt, akit akart. Végig kellett másznia a ranglétrán – ám ha valaki minden áldott este repült, ha mindig, minden kihívást elfogadott, ha elég jó volt, akkor lehetőség nyílt rá, hogy gyorsan haladjon.

Deke-nek egy gép előnye volt. Versenyharc volt, három gép három ellen. Nem volt túl sok nézője, talán egy tucatnyi, de jókora zajt csaptak. Deke belemerült a harc mániákus nyugalmába, mikor egyszerre mindenki elhallgatott. Látta, hogy a vagányok összenéznek. A tekintetek nem rá szegeződtek. Hallotta, hogy a lift ajtaja becsukódik. Hideg fejjel megsemmisítette ellenfele másik gépét is, majd megkockáztatta, hogy gyorsan hátralessen a válla fölött.

Pici Montgomery gurult be a Jackmanbe. A tolókocsi végigsurrogott a bámuló linóleumon. A benne ülő férfi a még használható kezének apró mozdulataival irányította. Montgomery arca komor volt, kifejezéstelen és nyugodt.

A következő pillanatban Deke elvesztett két gépet. Az egyiket azért, mert nem koncentrált eléggé – a gép semmivé vált, ahogy a komputer kitörölte –, a másikat azért, mert az ellenfele kemény harcos volt. A srác csinált egy forgó manővert, lelassított, oldalára csusszant és szétlőtte Deke biplánját, ami épp előtte húzott el. A gép lángra lobbant. Deke két megmaradt gépének magasságát és a sebességet variálva forgott, és miközben mindkettő megpróbált pozícióba helyezkedni, egymást kerülgetve köröztek.

A vagányok helyet szorítottak Picinek az asztal mellett. Bobby Cline, a Herceg közömbös, hanyag léptekkel ment utána. Deke és ellenfele összenézett, és mindketten kikormányozták a gépeiket a biliárdasztal szélére, hogy hallják, amit Pici mondani fog.

Pici elmosolyodott. Az arcvonásai sápadt lángosképe közepén tömörültek össze. Egyik ujja alig észrevehetően megmozdult a krómkarfán.

– Már hallottam rólad. – Egyenesen Deke-re bámult. Hangja lágy volt és megdöbbentően édes, olyan, akár egy lánycsecsemőé. – Azt hallottam, jó vagy.

Deke lassan bólintott. Pici arcáról eltűnt a mosoly. Összecsücsörítette puha, húsos ajkait, mintha csókra várna. Kicsi, fénylő szemei rosszindulat nélkül mérték végig Deke-et.

– Akkor lássuk, mit tudsz.

Deke teljesen belefeledkezett a rideg háborús játékba. Amikor az ellenfele gépe füstölve, lángolva lezuhant, felrobbant és eltűnt az asztalról, Pici egyetlen szó nélkül megfordította a székét, begurult a liftbe és elment.

Miközben Deke összeszedte a nyereményét, Bobby, a Herceg lépett mellé.

– Játszani akar veled.

– Igazán? – Deke még nem szerzett olyan magas rangot a Körben, hogy kihívhassa Picit. – Hogyhogy?

– Úgy volt, hogy holnap Atlantából feljön egy fickó, de lemondta. Pici bácsi egy új pasassal akar megmérkőzni. Lehetőséget kapsz, hogy megküzdj az Éremért.

– Holnap? Szerdán? Nem lesz sok időm a felkészülésre.

Bobby szelíden elmosolyodott.

– Nem hiszem, hogy ennek van jelentősége.

– Ezt hogy érti, Mr. Cline?

– Fiú, te nem ismered a trükköket, ha érted, mire gondolok. Nem fogsz meglepetést okozni. Úgy repülsz, mint egy kezdő, persze gyorsabban és ügyesebben. Érted, mit akarok mondani?

– Nem vagyok benne biztos. Akar fogadni?

– Megmondom neked úgy, ahogy van – mondta Cline. – Én aztán értek hozzá. – Előhúzott egy kis fekete noteszt és megnyalt egy ceruzacsonkot. – Öt az egyhez. Senki sem adna neked több esélyt. – Majdhogynem szomorúan nézett Deke-re. – Pici egyszerűen jobb nálad, ennyi az egész. Őt ez az átkozott játék élteti. Csak ez maradt neki. Ki sem tud szállni abból az istenverte székből. Ha azt hiszed, le tudsz győzni valakit, aki az életéért harcol, akkor hazudsz magadnak.

  

A Richmond Road túlsó oldaláról, a Kentucky Fried’-ból az ezredesről Norman Rockwell által készített portré szenvtelenül bámulta a kávézóban üldögélő Deke-et. Deke hideg és reszkető kezével felemelte a csészéjét. Koponyája zümmögött a fáradtságtól. Cline-nak igaza van, mondta az ezredesnek. Kiállhatok Pici ellen, de nem győzhetem le.

Az ezredes visszanézett; nyugodt, merev és cseppet sem kedves pillantással mérte végig a kávézót, a Kötvényt és csóró királyságát, a Richmond Roadot. Mintha arra várt volna, hogy Deke megvallja a szörnyűséget, amit tenni készült.

– Az a kurva úgyis el akar hagyni – mondta Deke hangosan.

A fekete pultoslány furcsa pillantással ránézett, majd gyorsan elfordult tőle.

  

– Apu felhívott! – Nance betáncolt a lakásba és becsapta maga mögött az ajtót. – És tudod, mi a helyzet? Azt mondta, ha megkapom a munkát, és ha egy hónapig megtartom, törölteti az agyzáramat! Te el tudod ezt hinni? Deke...? – A lány tétovázott. – Jól vagy?

Deke felállt. Most, hogy elérkezett a perc, valahogy semmit se érzett valóságosnak; mintha egy filmben szerepelt volna, vagy ilyesmi.

– Miért nem jöttél haza a múlt éjjel? – kérdezte Nance. Deke arcán természetellenesen megfeszült a bőr; olyan volt, akár egy pergamenmaszk.

– Hová dugtad a hype-ot, Nance? Szükségem van rá.

– Deke – mondta a lány. Megpróbált mosolyogni, de a vidámság hamar eltűnt az arcáról. – Deke. Az az enyém. Az én adagom. Szükségem van rá. Tudod, a beszélgetésen.

Deke komoran elmosolyodott.

– Neked van pénzed. Bármikor vehetsz egy újabb adagot.

– De péntekig már nem! Értsd meg Deke, ez nagyon fontos. Az egész életem ettől a beszélgetéstől függ. Szükségem van a szerre. Csak az az egy van!

– Kicsim, tiéd az egész kibaszott világ! Nézz végig magadon! Hat uncia szőke libanoni hasis! Konzervdobozokban pici ajókahalak. Korlátlan orvosi ellátás, ha szükséged lenne rá.

A lány elhátrált, de megbotlott a mosatlan ágyneműben, és az ágy lábánál kupacba gyűlt, fényes papírra nyomtatott magazinokban.

– Nekem soha még csak a töredéke sem volt meg ennek. Sosem volt semmi plusz, ami segitett volna. Most az egyszer viszont lesz. Két óra múlva repülnöm kell, és kibaszott fölénnyel fogok nyerni. Hallod?

Deke dühbe lovallta magát, és ez így volt rendjén. Szüksége volt rá ahhoz, amit meg kellett tennie.

Nance nyitott tenyérrel felemelte az egyik karját, ám Deke számított erre. Félreütötte a kezét, és rá sem pillantott a sötét alagútra, meg a benne levő parányi vörös szemekre. Mindketten elestek. Deke került felülre. A lány forró, kapkodó lélegzete az arcába csapott.

– Deke! Deke! Nekem szükségem van arra a szarra, Deke, a megbeszélés, ez az egyetlen... nekem kell... kell... – A fal felé fordította az arcát, és felzokogott. – Ó, istenem, kérlek ne...

– Hová dugtad?

Nance-ot az ágyhoz préselte a fiú teste. Reszketni kezdett; az egész teste remegett a félelemtől és a fájdalomtól.

– Hol van?

A lány elsápadt, szürke lett, akár egy hulla, szemeiben rettegés égett. Megrándult az ajka. Már túl késő volt; Deke átlépte a határvonalat. Undorodott, irtózott az egésztől – annál is inkább, mert rádöbbent, hogy valahol még élvezi is.

– Hol van, Nance?

Lassan, nagyon szelíden ütni kezdte a lány arcát.

  

Deke ujja olyan gyorsan és biztosan mozgott, amikor a Jackman liftjét hívta, akár egy lódarázs, és olyan kecsesen landolt a hívógombon, mint egy pillangó. Tele volt energiával, de uralkodott felette. Felfelé menet jót vihogott a saját, ujjlenyomatoktól maszatos krómról visszaverődő tükörképén. A pupillái tűhegynyire zsugorodtak; a világ mintha neonfényben ragyogott volna.

Pici már várt rá. Amikor belenézett Deke íriszébe, amikor meglátta, milyen túlzott nyugalommal mozog, amikor felfedezte, hogy a fiú – sikertelenül – tisztafejű, drogmentes esetlenséget próbált színlelni, kripliszájának két sarka felfelé húzódva édes mosolyra görbült.

– Hát – mondta kislányos hangján –, azt hiszem, komoly veszély fenyeget.

Az Érem a tolókocsi egyik csövére akasztva lógott. Deke készenlétbe helyezkedett és – nem túl gúnyosan – meghajolt.

– Repüljünk.

Mivel ő volt a kihívó, neki kellett védekeznie. Szolid magasságban materializálta gépeit; elég magasan ahhoz, hogy lebukjanak, és elég alacsonyan ahhoz, hogy Pici támadása ne okozhasson meglepetést neki. Várt.

A közönség tanácsokat osztogatott. Egy brillantinos hajú, dagadt fickó meglepetten bámult, egy beesett szemű pasas vigyorogni kezdett. Mormogás hallatszott. A droggal felspannolt Deke mintha lassított felvételen látta volna a mozdulatlanná dermedt fejekben hunyorgó szemek rebbenéseit. Körülbelül három nanoszekundumra volt szüksége ahhoz, hogy felfedezze, honnan érkezik a támadás. Felkapta a fejét, és...

A rohadék! Deke vak volt: a Fokkerek egyenesen a kétszázvattos villanyégő felől száguldottak lefelé. Pici megszívatta; rákényszerítené, hogy egyenesen a fénybe bámuljon. Deke előtt elfehéredett a világ. Összepréselte szemhéjait, a szemeiből könnyek patakzottak, de kétségbeesett igyekezettel maga elé képzelte a gépeket. Megtörte az alakzatot, két gépet jobbra, egyet balra irányított. Mindhárommal leírt egy félfordulatot, majd visszakormányozta őket az eredeti helyzetbe. Találomra kellett manővereznie – fogalma sem volt róla, hol lehetnek az ellenséges madarak.

Pici vihogott. Deke az üdvrivalgó, átkozódó tömeg kiáltozása ellenére is jól hallotta a hangját. A lecsapott pénzérmék szinkópa-koppanásainak mintha semmi köze sem lett volna a párbaj árapályához.

Amikor egy pillanattal később Deke látása visszatért, az egyik Spad lángolva zuhant lefelé. A megmaradt kettőt Fokkerek üldözték – az egyiket egy, a másikat kettő. Három másodperc telt el a játékból, és Deke már elvesztette az egyik gépét.

Azt a gépét, amelyiken csak egyetlen üldöző volt, össze-vissza manővezettette, nehogy Pici be tudja fogni. A másik madarat a Pici és a villanyégő közötti vakfolt felé kormányozta.

Pici arca kisimult, a csalódás és az aggódás legcsekélyebb árnyait is lemosta róla a nyugalom. Könnyedén irányította a gépeit, és arra várt, hogy Deke is csináljon valamit.

A vakfolt közelében Deke zuhanásba vitte a Spadot. A Fokkerek tovább száguldottak, majd vadul oldalra kanyarodtak és megfordultak, hogy újra felvegyék az alakzatot.

A Spad lecsapott a harmadik Fokkerre, és Deke másik gépe mellé rendeződött. A Fokker szárnyain és törzsén tűz lobbant. Egy pillanatig semmi sem történt. Deke már-már azt hitte, elhibázta, de a kis vörös gép hirtelen balra bucskázott és fekete, olajsűrű füstcsíkot húzva zuhanni kezdett.

Pici összevonta a szemöldökét, szája körül megjelentek az elégedetlenség apró ráncai. Deke elmosolyodott. Egy-egál, és Picinél az előny.

Mindkét Spadra ráragadt az üldözője. Deke széles ívben eltávolította őket egymástól, de ahogy elérték az asztal két szemközti oldalát, újra egymás felé fordította őket. A Spadok egymás felé repültek. Pici elvesztette az előnyét – nem nyithatott tüzet a saját gépei veszélyeztetése nélkül. Deke csúcssebességre kapcsolt. A Spadok egymás felé száguldottak.

Egy pillanattal azelőtt, hogy összeütköztek volna, Deke az egyik gépet fel, a másikat lefelé fordította, tüzet nyitott a Fokkerekre és félrebucskázott. Pici kész volt. Tűz töltötte be a levegőt, aztán az egyik kék meg az egyik vörös gép kivágódott a zűrzavarból. Mögöttük két biplán lebegett középmagasán a levegőben. A szárnyaik összeértek, megbillentek és egymásba csapódtak. Együtt zuhantak le, egy majdnem egyenes vonal mentén, a zöld asztal felé.

Tíz másodperc – és máris négy gép semmisült meg. Egy fekete veterán összeszorította az ajkait, és felszisszent. Valaki hitetlenkedve csóválta a fejét.

Pici egyenes háttal, egy kicsit előredőlve ült a tolószékében; a szemei tágra nyíltak, puha kezei erőtlenül markolták a karfákat. Már nem ámuldozott, nem akart véleményt mondani. Minden figyelmét a játékra koncentrálta. A vagányok, az asztal, a Jackman – mindez már nem létezett a számára. Bobby Cline, a Herceg egyik kezét a vállára tette. Pici ezt sem vette észre. A repülőgépek a helyiség két végében jártak. Mindkettő felfelé emelkedett. Deke a mennyezet felé fordította a sajátját, át a füst-ködön. Gyorsan Picire lesett. Találkozott a pillantásuk. Hideg volt mindkettő.

– Lássuk, mit tudsz – mormolta Deke összeszorított fogakkal.

Egymás felé kormányozták gépeiket.

A hype hatására felért a csúcspontra. Deke látta, hogy Pici lövedékei a két repülőgép között a levegőben úsznak. Ahhoz, hogy visszalőhessen, kénytelen volt a tűzvonalba irányítani a Spadját. Rögtön utána megpördítette. A Fokker lövedékei a Spad hasa alatt cikáztak el. Pici is kitért Deke lövései elől. A Fokker olyan közel húzott el a Spad mellett, hogy a két landolóblokk majdnem összeakadt.

Deke éppen egy veszélyesen szűk kanyarba fordította gépét, amikor előjöttek a hallucinációk. Gyötrődött és vonaglott – körülötte megjelent a bolíviai esőerdők zöld pokla, ami fölött Pici valaha repült és csatázott. A falak szürke végtelenné tágultak; úgy érezte, egy kibernetikus repülőgép szűk fémkabinjába került.

Ám Deke megtanulta a leckét: számított a hallucinációkra és tudta, hogy képes megbirkózni velük. A hadsereg nem adna a katonáinak olyan drogot, aminek a hatása alatt nem lehet harcolni. A Spad és a Fokker belefordult egy újabb összecsapásba. Deke le tudta olvasni Pici Montgomery arcáról a feszültséget, a dzsungel egén lezajlott harc visszahangjait. Együtt vezették a gépeiket, érezték a műszerekből az agytörzsükbe áramló kínzó feszültséget, a hónaljuk alatt bekapcsolódó adrenalinpumpákat, a forró fém és rémületveríték szagát árasztó repülőgép-bőrük körül áramló légörvények hideg szabadságát. Lövedékek zúgtak el az arca mellett. Kitért és látta, hogy a Spad újra sértetlenül zúg el a Fokker mellett. A vagányok bediliztek, kalapjukat lengették, doboltak a lábukkal: úgy viselkedtek, mint az Isten bolondjai.

Deke tekintete megint összekapcsolódott Piciével. Felfortyant benne a gonoszság, és bár minden egyes idegszála olyan feszes volt, mint az Andok fölött szupermenfordulatokat leíró repülőgépeket összetartó karbonkristály szálak, magára erőltetett egy közömbös mosolyt, pislogni kezdett, és enyhén oldalt döntötte a fejét, mintha ezt mondaná: „Most figyelj!”

Pici oldalra pillantott.

Csak egy másodperc töredékéig tartott, de ennyi is elég volt. Deke egy gyors és szűk Immelmannban felhúzta a gépét – pontosan az elméleti tűréshatár peremén, olyan könnyedén, mintha egy teljesen hétköznapi dolgot csinálna –, és Pici gépének farkára ragadt.

Lássuk, szaros, ebből hogy mászol ki!

Pici zuhanórepülésbe kezdett, a gépe egyenes vonalban száguldott a zöld asztal felé. Deke követte. Egyfolytában lőtt. Sikerült pontosan oda kényszerítenie Picit, ahová akarta.

Száguldott. Éppen úgy, mintha valódi harci küldetést hajtana végre. Talán csak az irgalom és a hype miatt érezte így, de észvesztően száguldott. Már a fák csúcsának magasságában repültek. Gyerünk, gondolta Deke, és még jobban felgyorsított. Periférikusan látta Bobby Cline, a Herceg fejét. Valami furcsa kifejezés ült az arcán. Könyörgés. Picire is rápillantott; az ő arca torz volt, elgyötört.

Pici pánikba esett, és bekormányozta a gépét a nézők közé. A biplánok a vagányok között pörögtek-forogtak. Egy-két ember ösztönösen hátrahőkölt, mások nevetve visszalökték őket. Pici szemeiben rémület izzott, a tekintetében határtalan félelem és magány látszott – két, vég nélkül egymást fenő penge.

A félelem a levegőben azonos a halállal, a magány a fémbörtönbe – a repülőgépbe és a tolószékbe – való bezártsággal. Deke mindent le tudott olvasni a férfi arcáról. Pici számára a harc volt az egyetlen kiút: harcolt, amikor csak lehetősége nyílt rá. Egészen addig, míg valami névtelen nacionalista egy ósdi SAM-mal kitaszította a kékeszöld bolíviai mennyekből, és egyenesen a Richmond Roadra, a Jackmanbe hajította; egészen addig, míg le nem szedte ez a mosolygós, gyilkos kölyök, akivel kiállt a megfakult posztóval bevont asztal fölött.

Deke a lábujjain billegett, az arcán egymillió dolláros mosoly, annak a drognak a védjegye ragyogott, ami még azelőtt szétégette Picit, hogy valaki forró fémből és csonka húsból álló keverékké változtatta, és lerobbantotta az égről. Deke mindent megértett. Rájött, hogy a repülés tartja életben Picit. Az, hogy minden nap megérintheti ujja hegyével a halált, hogy felkelhet mentális koporsójából, és újra részesévé válhat a küzdelemnek. Pusztán az akaratereje segített neki abban, hogy ne zuhanjon vissza. Ha ez az akaraterő megtörik, előcsorog belőle a gyengeség, és megfojtja. Pici előrebukik, és saját ölébe hány.

  

És Deke elintézte.

Ahogy Pici utolsó gépe is eltűnt egy villanásban, döbbent csend támadt körös-körül.

– Megcsináltam – suttogta Deke, majd hangosabban is elismételte: – A rohadt életbe, megcsináltam!

Az asztal másik oldalán Pici teste megfeszült a tolókocsiban. Karjai görcsösen rángatóztak, feje az egyik vállára bicsaklott. A mögötte álló Bobby Cline Deke-re meresztette forró szénként izzó szemeit.

A Herceg felemelte az Érmet, összetekerte a szalagját, és hirtelen mozdulattal Deke arcába vágta. Deke könnyedén elkapta.

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a Herceg átugrik a biliárdasztalon, és ráront. Talán meg is tette volna, ha valaki meg nem rángatja az inge ujját.

– Bobby – suttogta Pici. Hangját elhalóvá tette a vereség. – Herceg... vigyél ki innen.

Cline mereven, dühösen betolta a barátját az árnyékok közé.

Deke hátravetette a fejét és nevetett. Az istenit, remekül érezte magát! Inge zsebébe gyömöszölte a hideg és nehéz Érmet. A pénzt a farmerja zsebébe tömte. Ugrálni tudott volna örömében; a dicsőség úgy szökdécselt benne, mint valami vadállat, ami olyan erős és gyönyörű, akár a szarvasbikák, amiket egyszer egy erdőben, az elsuhanó buszról látott. Ebben a pillanatban úgy érezte, semmi sem volt hiábavaló, ez a végső győzelem megérte a rengeteg fájdalmat és szenvedést, amin keresztül kellett mennie.

A Jackman csendes volt. Egyetlen üdvrivalgás sem hallatszott. Senki sem lépet Deke-hez, hogy gratuláljon neki. Deke elkomorodott; a néma, ellenséges arcok bekúsztak a szeme elé. A vagányok közt egy sem akadt, aki az ő oldalán állt volna. Megvetés, sőt gyűlölet sugárzott belőlük. Egy kifejezhetetlenül hosszú pillanatig a levegő remegett a fenyegető erőszaktól... aztán valaki oldalt fordította a fejét, krákogott egyet és a padlóra köpött. A tömeg eloszlott, az emberek mormogva, egyenként szivárogtak vissza a sötétségbe.

Deke nem mozdult. Lábában lüktetni kezdett egy izom – ez volt az előjele, hogy a hype hatása hamarosan megszűnik. A feje búbja érzéketlenné vált, rettenetes ízt érzett a szájában. Egy másodpercre mindkét kezével meg kellett kapaszkodnia az asztalban, nehogy elessen. Nehogy örökre belezuhanjon a lábainál nyiladozó árnyak közé; közben a Dr. Pepper óra alatt függő fotóról lenéző szarvastrófea szemébe bámult.

Egy kis adrenalin kizökkentené ebből. Ünnepelni akart. Be akart rúgni, el akarta kábítani magát, ki akarta beszélni magából, újra és újra át akarta élni a győzelmet, röhögve és viháncolva fel akarta idézni a részleteket. Egy ilyen csillagfényes éjszakán jól esik az embernek egy hosszú beszélgetés.

Ám ahogy ott állt a néma, hatalmas és üres Jackmanben, rádöbbent, hogy senkije sem maradt, akinek mindezt elmondhatná.

 

 

Szántai Zsolt fordítása