A VILÁG PEREMÉN

 

 

Azon a napon, mikor Donna, Piggy és Russ elindultak megnézni a világ peremét, igen meleg volt. Ott ültek déltájt a benzinkút előtti járdaszegélyen, kólát ittak és nézték, ahogy a hatalmas Csillaghajók felemelkednek a levegőbe, egyik a másik után, kitörnek Toldenarbából. Az egész égbolt dörgött, ahogy távolodtak. A Perzsa-öbölben nemrégiben történt incidens miatt, a fél amerikai hadsereg készenlétben állt az Alkony Emirátusokban.

– Az öregem azt mondja, hogy amikor a legnagyobb indul majd el, akkor a bázist viszi először – töprengett Piggy. – A békeszerződések nem elegendőek, hogy megvédjük. Jön egy bombázó a magasban és bumm – utánozta egy szerényebb nukleáris robbanás hangját –, mindennek vége.

Terepszínű nadrágot viselt khaki színű pólóval, rajta fémszínű felirat: „ÖLDD MEG MIND, ISTEN MAJD VÁLOGAT KÖZTÜK”. Donna elnézte, ahogy a fiú leveszi a szemüvegét, megtörli a pólójában, majd visszahelyezi orrára, amitől bágyadt és kifejezéstelen arca ismét feléledt, mintha csak egy maszkkal játszott volna.

– Ahhoz nagy mázli kéne – mondta Donna. – Világvége ide vagy oda, Khashogginé mindenáron megíratja azt a dolgozatot hétfő reggel.

– Igen, te még hiszel neki? – makacskodott Piggy. – Ott van az a furcsa kiejtése. És a rengeteg magolás! Az egész egy őrület. Ki a fenét érdekel, hogy kik voltak a Mezentia-dinasztia tagjai?

– Pedig törődnöd kéne vele, szarrágó – figyelmeztette Russ. – A helyi történelem az egyetlen tűrhető óra az egész iskolában. – Russ volt a legokosabb fiú, akivel Donna valaha találkozott, még akkor is, ha kibukóban volt az iskolából. Tekintete tele volt lelkesedéssel, haja két oldalt fel volt nyírva, középen egy szőkített copf egészen a háta közepéig ért. – Öregem, felnyitottam a Szemelvények az epikából füzetet az első éjszaka, arra számítva, hogy ismét a régi ökörség lesz, és egész hajnalig fent voltam! Szemhunyásnyi alvás nélkül mentem a suliba, de sikerült az utolsó betűig elolvasnom. Ez egy hátborzongató sarka a világnak; történelme teli van sárkányokkal, mágiával és mindenféle borzalmas szörnnyel. Belegondoltatok, hogy a XVIII. század során a brit törvényhozás három tagját is démonok falták fel? Ez történelmileg dokumentált tény!

Russ rejtély volt Donna számára. Mikor először találkoztak, együtt lógtak az Amerikai Iskola buliján, és Russ megpróbálta letapizni, mire ő olyat behúzott neki, hogy majdnem eltört az orra. Donna még most is hallotta a fiú meglepett nevetését, miközben a vér végig patakzott állán. Azóta barátok voltak. Csakhogy a barátságnak is megvoltak a korlátai, és most már ő várta, hogy a fiú kezdeményezzen, remélve, hogy történik köztük valami komolyabb, mielőtt apját áthelyezik.

Ismert Japánban egy lányt, aki fogott egy borotvapengét, és belekarcolta a barátja nevét a tenyerébe. Donna szerette volna megérteni, hogyan tehet valaki ilyet. Az a lány meg csak megvonta a vállát és mindössze annyit mondott: „mindegy, csak felfigyeljen rám”. Donna csak Russ révén értette meg őt.

– Furcsa vidék – jegyezte meg Russ álmodón. – Állítólag az ég a peremén túl telis-tele van démonokkal és kígyókkal és egyéb vackokkal. Azt mesélik, ha valaki elég sokáig bámulja, komplett őrült lesz.

Mindhárman egymásra néztek.

– Rohadt életbe! – kiáltott Piggy. – Mire várunk akkor?

A világ pereme a vasúton túl feküdt. Keresztül kerékpároztak az amerikai táboron az öreg bennszülött negyedbe. Az utcák keskenyek voltak errefelé, az udvarok teletömve lerobbant teherautókkal, rozsda rágta buszokkal, még bevert oldalú jachtok is akadtak állványokon sorakozva. A műhelyek fekete szájként sziszegtek és köpködték a hegesztő szikráit, a megmunkált fém által keltett kalapácshangokra lüktetve. A bicikliket elrejtették egy csenevész sárgabarackfákból álló gyümölcsösben, ahol a vasút keresztezte az ipari csatornát, és gyalog vágtak keresztül.

Az idő átformálta a peremmel határos városrész karakterét. Eltűntek az íjászok tornyaikból, akik egykoron éberen őrködtek egy soha be nem következő fenyegetés miatt. Eltűntek a rózsaszín kvarcpaloták a sok ezer ablakkal, melyek közül egy sem nézett a perem irányába. A bástyák, melyeken valamikor vak zenészek furulyáztak napfelkeltekor, mára már csak Khashogginé óráin léteztek. Egy sor sivár gyárépület fogadta őket, az alsó ablakokat macskakővel vagy téglával bedobálták, amiket pedig nem ért el a vandálok keze, azokat szürke és sápadtkék festékfolt fedett.

 

A gőzsíp hangjára egy csapat gyári munkás csoszogott vissza, barna emberek szürke nadrágban és fehér ingben. Importált szíriai és libanoni munkások olyan munkára jöttek, melyhez egy született toldenarbani soha még csak hozzá sem fogna. A berakodó dokknál felállított kosárlabda gyűrűjén elhagyatottan integetett a foszladozó háló.

A kerítés egy szakaszon ledőlt. Átmásztak.

Ahogy átvágtak a terepen, hangos nyüszítés hasított a levegőbe a gyárépület belsejéből. Egy másik üzem erőteljes kalapácsütésekkel válaszolt, könyörtelenül, ritmusosan akár a fejfájás. A gyárak egyenként ébredeztek a déli szendergésből, és kezdtek ismét munkába.

– Miért helyezik ezeket mind a perem mellé? – kérdezte Donna.

– Mert így a vegyi hulladékot a peremen túl rakhatják le – magyarázta Russ. – Ezt itt mind azelőtt létesítették, mielőtt az emír államosította volna az Orosz Protektorátus által épített csatornahálózatot.

A gyár mögött mellmagasságú betonfal állt, a cement lassú eróziója még durvábbá és kavicsosabbá formálta. A gyom csomókban nőtt tövében. Ezen túl nem volt más, csak az ég – Piggy előreszaladt, és átköpött a peremen.

– Hé, emlékeztek, mit mondott Nixon, amikor itt járt? Ez valóban hosszú út lefelé. Micsoda pasas!

Donna nekidőlt a falnak. Egy sötét felhőréteg szürkére festette az eget, középtájékon piszkos barna színű folt terült el, mintha beleégették volna látómezejébe. Ahogy lenézett, tekintete próbált megkapaszkodni valami talajban, de csak még több eget látott. Néhány fátyolfelhő úszott a messzeségben, és semmi több. Nem tekeregtek kígyók a levegőben. Csalódottságot kellett volna éreznie, de valójában nem is várt többet. Ez csak egy újabb a természeti csodák közül, amiket életében látott: a vízesések, gejzírek, festői kilátók, melyekhez elkerülhetetlenül hozzátartoztak a képeslapokról mindig hiányzó villanyvezetékek, korlátok és parkolók.

Russ, akár egy sólyom, feszülten bámult előre, szemöldökét ráncolva. Állkapcsa enyhén fel-alá járt, és Donna szerette volna tudni, mit lát valójában.

– Hé, nézzétek mit találtam! – ujjongott Piggy. – Egy lépcső!

Mindannyian odasiettek. A külseje alapján valószínűleg a gyárhoz tartozott, acélból és betonból készült. A sziklákon szaladt lefelé cikkcakkban egy végtelenül távoli és nem létező pont felé, beleveszve a ködös kékségbe. Halkan, mintha saját magát győzködte volna, Piggy megszólalt: – Vajon mi lehet odalent?

– Csak egy módon deríthetjük ki, nem igaz? – felelt Russ mindannyiuk helyett.

Russ haladt elől, aztán Piggy következett és Donna zárta a sort, lépéseik egyhangúan koppantak. Graffitik borították a sziklákat, a megfakult sárga, fekete és vörös festett betűk egymást eltakarva, az időjárás és évek által elkoptatva mára olvashatatlan firkává olvadtak össze. A vas korlátra vagy a festékbe szavakat, nyilakat, háromszögeket karcoltak késsel, szöggel: JURGEN BIN SHEISS-KOPF. MOTLEY CRUE. HALÁL AZ AMERIKAI IMPERIALISTA SÁTÁNRA. Tizenhét lépcsőfok után az első fordulót barna üvegtörmelék, betondarabok, csikkek, szétázott kartonok borították. A lépcső itt kanyart vett, folytatták útjukat lefelé.

– Ettetek már fugut? – kérdezte Piggy.

Válaszra sem várva, folytatta. – Egy japán mérgező hal. Rendkívül ügyesen kell elkészíteni, a szakácsoknak külön vizsgát kell tenniük, és még így is többen halnak bele évente. Nagy különlegességnek számít.

– Nincs annál finomabb – tette hozzá Russ.

– Nem is az íze a lényeg – lendült bele Piggy –, hanem a méreg. Mert ha igazán jól csinálják, akkor egy nagyon kevés benne marad az ételben, egy küszöb alatti dózis bejut a szervezetedbe. Érzed, ahogy az ajkad, az ujjbegyed kihűl. Megdermed. Onnan tudod, hogy ez az igazi. Onnan tudod, hogy most a halállal nézel farkasszemet.

– Én már régóta a halállal nézek farkasszemet – tette hozzá Russ. Tekintete riadttá vált, mikor Piggy felnevetett.

Kövér hold úszott az égen, sápadtan, mint egy olvadó jégtábla a kék vízen. Komótosan ugrándozott utánuk, ahogy ereszkedtek lefelé, és műanyag palackos szódásüvegeket, összegyűrt Marlboro-dobozokat, szétszóródott, tönkrement gyújtógyertyákat rugdostak félre. Az egyik fordulóban egy megnyomorított bevásárló kocsit találtak, Piggy nekiállt átemelni a korláton, és aztán nézte, hogyan zuhan alá.

– Mennyi sok szar összegyűlt itt – mondta. A forduló enyhe vizeletszagot árasztott.

– Jobb, ha tovább megyünk. Még közel járunk a tetejéhez, ide még könnyedén lejutnak az emberek, mikor munka után beittak.

Továbbhaladt. Egyik oldalt a messzeségben látni lehetett a barna áradatot, ahogy az ipari szennyvíz csatornából csörgött alá, egyre szélesebbé vált, és aztán lassan szivárványszínű köddé szóródott szét. Ekkora távolság ragyogóan széppé varázsolta.

– Milyen messzire akarunk menni? – kérdezte félénken Donna.

– Ne légy nyafogós lány! – gúnyolódott Piggy. Russ hallgatott.

Ahogy egyre mélyebbre jutottak, a lépcső is mind barátságtalanabb lett, mint ahogy a karbantartási munkák nyomai is kezdtek elmaradni. A korlátból hiányoztak a csövek. Ahol a festék lekopott, látszott, hogy a lépcsőt a sziklához erősítő fémek is elrozsdásodtak. Tűhegynyi karmú erszényesek sivítottak vészjóslón a falrepedésekből, ahogy elhaladtak. Fűcsomók és molyszínű tárnicsok nőttek ki a lösz töltötte repedésekből.

Órák teltek el. Donna lábfeje, lábszára és dereka is egyre jobban fájt, de nem akart panaszkodni. Egyre kevesebbet nézett oldalra az ég irányába, inkább azt figyelte, hogyan lépked, miközben fél kézzel a korlátba kapaszkodva hajtotta előre magát. Izzadtnak és nyomorultnak érezte magát.

Odahaza volt neki egy félig megmaradt újságja az 1810-es három napos incidensről, mikor a Francia Megszállás, maga Napóleon parancsára, folyamatosan ágyúzta a peremen át a semmit. Abban reménykedtek, hogy pusztító erejű vihart támasztanak, amely majd lecsap és elpusztítja az ellenséget. Az időjárás-irányítás első, nagy, történelmi kudarca. Ez a lépcsőzés ugyanolyan hiábavaló, gondolta Donna, egy véget nem érő, fárasztó hajsza a semmiben. Ugyanúgy, mint eddigi élete. Minden egyes alkalommal, mikor apját áthelyezték, mindig elhatározta, hogy megváltozik, hogy ezúttal más valaki lesz, bármi legyen is az ára, még ha ez azt jelentette, hogy olyan valakinek kell a bőrébe bújnia, aki valójában nem is ő. Előző évben Németországban is elhatározta, hogy minden másképp lesz. De nem. Mikor az egyik helyi srác kocsikázni vitte egy Alfa Rómeóval, ahelyett, hogy ellökte volna, visszacsókolta.

Soha semmi sem változott.

– Óvatosan! – figyelmeztetett Russ. – Néhány lépcsőfok hiányzik!

Már ugrott is, tornacipője tompa puffanással ért földet. Piggy következett és a jelenet megismétlődött, Donna tétovázott. Öt fok hiányzott, és hat méterrel lejjebb kanyarodott vissza a lépcső. A szikla itt kigömbölyödött, és ha megcsúszik, könnyen a mélybe veszhet, anélkül, hogy a lenti lépcsőre pottyanna.

Úgy érezte, hogy a sziklafal távolodik tőle, és hirtelen tudatosult benne, hogy mindössze egy vékony darabka anyag köti össze ezzel a világgal, mely éppen csak hogy elég ahhoz, hogy ne zuhanjon a semmibe. Az égbolt ráborult, úgy érezte, hogy a végtelenségnek nincs mélysége és minden irányba terjed. Kitárhatná karjait, és örökkön-örökké zuhanna. Kíváncsian gondolt rá, hogy mi lett volna a sorsa. Éhen vagy szomján hal, esetleg olyan sebességgel zuhanna, hogy nem tudja az oxigént beszívni a tüdejébe, és megfullad a levegő óceán közepén?

– Gyerünk Donnal – kiabált rá Piggy. – Ne légy pipogya!

– Russ... – könyörgött Donna elcsukló hangon.

De Russ nem is nézett felé. Idegesen tekintett előre, szeretett volna már indulni tovább.

– Hagyd a hölgyikét – szólt közbe Piggy. – Magunk is tovább mehetünk.

Donna alig kapott levegőt, egyszerre öntötte el a méreg, sértődöttség és az elszántság. Teleszívta tüdejét, és őrülten zakatoló szívvel elrugaszkodott. Égbolt és szikla forgott a feje körül. Egy pillanatig csak lebegett, teljesen elveszve zuhant, és úrrá lett rajta a pánik, hogy meg fog halni. Aztán becsapódott a túloldalon. Pokolian fájt, és először attól félt, hogy kificamodott a bokája. Piggy megragadta a vállait.

– Tudtam, hogy meg tudod csinálni, te yuszi.

Donna ellökte a kezét.

– Oké, ha olyan kurva nagy okostojás vagy, zt mondd meg, hogyan képzelted a visszautat?

Piggy arcára fagyott a mosoly. Szája kinyílt, majd becsukódott. Fejét hátravetette, rádöbbent, talán egy akrobatának nem okozna gondot, hogy ugorjon, s túloldalt megragadja a lépcsőfokot és felhúzódzkodjon.

– Én, én nem akartam, én csak...

– Hagyjátok már! – türelmetlenkedett uss. – Majd kitalálunk valamit. – Ismét lefelé tartott.

Donna rájött, hogy ez a viselkedés nem volt természetes. Volt valami megszállottság abban, ahogy Russ egyre csak menni akart lefelé a lépcsőn. Akkor volt ilyen, amikor egyszer behozta apja revolverét az iskolába, és előadta, hogy aznap reggeli előtt háromszor játszott orosz rulettet. „Háromszor!”, kiáltotta büszkén.

Most ugyanaz az őrület lobogott a szemében, és Donnának fogalma sem volt, hogyan segíthetne rajta.

Russ úgy menetelt, mint egy gép, szó nélkül, lankadatlanul, soha nem gyorsított vagy lassított. Donna csöndes aggódással követte, míg Piggy apró léptekkel igyekezett köztük, közben be nem állt a szája, mint egy palotapincsinek. Az egész annyira találónak tűnt Donna számára, majdnem egy allegória: ketten együtt, de mégis egyedül, a távolságot közöttük pedig zaj tölti fel. Arra a távolságra gondolt, és arra a csöndre, ahogy a nap leereszkedett a szikla mögé, és a délutáni hőség elvesztette erejét.

A lépcsők itt már téglából készültek, kőfalba süllyesztett támpillérekkel. Az egyik fordulóban egy rakás cseresznyemagot- és szárat találtak, felette a korlát fehér volt a madárürüléktől. Piggy kihajolt és felkiáltott: – Hé, odalent sirályokat látok. Körbe repkednek.

– Hol? – Russ is kikönyökölt, aztán megvetően hozzátette: – Azok galambok. A ghazodiak röptették őket, hogy a célba lövést gyakorolják.

Ahogy Piggy megfordult, hogy Russ után induljon, Donna egy pillanatra látta szemét, amelyben ott remegett csillogón a segítségkérés és kétségbeesés. Ugyanezt a rettegést csak egyszer látta korábban rajta. Hónapokkal ezelőtt, mikor megállt Piggyék házánál, miután meggyilkolták az emírt.

A nappali ablakait elfüggönyözték, és a szoba mintha természetellenes félhomályba burkolózott volna a reggeli napfényben. A televízió vibráló kék fénye kirajzolta a polcokat, melyeken sötét figurák álltak: drezdai fejőlányok, meisseni mopszlik állkapcsukban tartott aranylánccal egybefűzve, táncoló delft nimfák. Piggy anyja puha hálóköntösben ülve, kibontott hajjal nézte a temetést. Egy csésze, olajsűrű kávét tartott a kezében. Donnát meglepte, hogy már olyan korán felkelt. Mindenki azt suttogta, hogy komoly gondjai voltak az alkohollal, még a tiszti feleségek között is problémásnak számított.

– Nézd őket! – mondta Piggy anyja. A képernyőn tevék, Cadillacek, jellabai sejkek, európai méltóságok ízléses szürke párizsi divat szerint öltözött feleségeikkel álltak komoly sorban. – Még van pofájuk...

– Hova raktad az ebédemet? – kérdezte Piggy fennhangon a konyhából.

– Így kigúnyolni Kennedyt! – Az emír legidősebb fia, nem több mint négy éves, mély meghajlással búcsúzott az előtte elhaladó koporsótól. – Az a kölyök is már elég borzalmas, de látnod kéne az anyját, bőg, mintha megszakadna a szíve. Ez már elég, hogy felforduljon az ember gyomra. Ha Jackie helyében lennék...

Donna, Piggy és Russ tekézni mentek azon az éjszakán, mikor lelőtték az emírt. A pálya kint volt a bázisnál, olcsó füves cigit is lehetett kapni, amely majdnem kizárólag a kiszolgáló személyzetnek volt fenntartva. A hangszórókból szóló muzakot szakította félbe a hír, majd mindenki felállt és éljenzett. Felmegyünk, kezdte valaki énekelni, és a többiek csatlakoztak hozzá, odaátra, a vad kékségbe... Donna a félelemtől és undortól rosszul lett, ott hányt a parkolóban.

– Nem hiszem, hogy bárkit is nevetségessé akarnának tenni – felelte Donna. – Ők csak...

– Anya! Hagyd békén Donnát ezzel. – A hűtőszekrény ajtaja becsapódott. A faliszekrény ajtaja kivágódott.

Piggy anyja arcán keserű mosoly ült.

– Pontosan ezt lehet várni ezektől az abroszfejűektől. Utánozzák a fehér embereket, szándékosan kigúnyolják a náluk jobbakat. Koszos, barna állatok!

– Anya! Hol van az a kurva ebédem?

Akkor ránézett, szája elkeskenyedett. – Ne beszélj velem ilyen hangon, fiatalember!

– Helyes! – ordított Piggy. – Helyes, akkor ebéd nélkül megyek suliba! Ez is azt mutatja, mennyit törődsz az egésszel!

Donnához fordult, és abban a pillanatban, mikor megragadta a csuklóját, és kirángatta a házból, Donna nem hallotta többé a szavakat, csak Piggy szemeiben látta eluralkodni az értelmetlen hiábavalóság univerzumát. A lépcsőn lefelé ereszkedve ugyanezt a tekintetet pillantotta meg.

A korlátok itt már fából voltak, az oszlopok fele már elkorhadt az alapjánál, némelyik deszka hiányzott, előző látogatók kifeszítették, és lehajították. Donna térdei megbicsaklottak, megbotlott, és majdnem nekiesett a sziklának.

– Meg kell állnom – nyögte, és utálta magát érte. – Egy lépést sem bírok tovább menni.

A lány rögtön összeesett a fordulóban. Russ habozott, végül visszatért hozzájuk. Hárman ültek, a semmibe révedve, lábukat lógatták a peremen, karjukkal a korlátot kulcsolták.

Piggy talált egy Pepsis dobozt a szemét között, felirata arabul kanyargott. Bal kezébe fogta, és elkezdett lyukakat szurkálni bele pillangókésével, újból és újból, vihogva, mint valami szexuálisan aberrált.

– Kivégezni a barmokat! – röhögte boldogan. Aztán minden átmenet nélkül rákérdezett, hogyan az életbe fognak visszajutni.

Olyan fájdalmas volt a hangja, hogy Donnának le kellett gyűrnie nevetését.

– Nézd, csak még egy kicsit szeretnék lejjebb jutni – mondta Russ.

– Miért? – kötözködött Piggy veszekedős hangon.

– Annyira szeretnék lejutni, hogy legalább ne legyen már szemét. – Rámutatott a cigaretta csikkekre, a barna üvegtörmelékre, amely fogyóban voltak, de azért még akadt belőle.

– Csak még egy kicsit, rendben, srácok? – Volt valami él a hangjában, és mögötte ott bujkált nagyon halványan a könyörgés. A lány tehetetlennek érezte magát Russ tekintetének kereszttüzében. Azt kívánta, bárcsak kettesben lennének, és megkérdezhetné, hogy mi a baj.

Donna kétségbe vonta, hogy Russ tudja, mire számíthat odalent. Azt gondolta, hogy ha elég messzire lejut, akkor soha nem kell visszamásznia? Eszébe jutott Herriman úr algebra órája, mikor valami hirtelen támadt feszültség a levegőben arra késztette, hogy átpillantson az osztálytermen Russ irányába. A fiú minden figyelmét arra összpontosította, hogy kitépje a lapokat matek könyvéből, és egyenként potyogtassa le azokat a földre. Öt napos kitiltást kapott érte, és Donna soha nem jött rá, hogy Russ miért csinálta. De volt valami dicső arrogancia mindebben. Russ nem ebbe a korba született, középkori hercegnek kellett volna lennie, egy Medicinek, vagy egy Sabakan trónkövetelőnek.

– Rendben – felelte Donna. És persze így Piggynek is indulnia kellett.

Hét fordulóval lejjebb a modern lépcső véget ért. Az utolsó, rövid, szakasz fakorlátját egészben letörték, és a lépcsőre fektették. Óvatosan kellett lépkedniük a kiálló gerendák és a korlát maradványai között. Ám amikor a legutolsó szintet elérték, akkor látták, hogy a lépcső még tovább tartott lefele. Ezeket már a sziklába vájták. Az időjárás és az emberek oly mértékben lekoptatták a lapos hátú köveket, hogy majdnem járhatatlannak tűntek.

Piggy felnyögött.

– Ember, nem várhatod el tőlünk, hogy ezen lemenjünk.

– Senki sem kér rá – vágta rá Russ.

Hátrafelé és négykézláb ereszkedtek le az öreg lépcsőn. A szél erőre kapott, és egy lapát erejével taszított rajtuk jobbról, majd balról. Donna egy-egy pillanatra úgy megrémült, hogy azt hitte, ott helyben megdermed, és soha többé nem képes megmozdulni. Végül a kövek egyre szélesebbé váltak, és egy sima párkányra jutottak, ahonnan barlangok vezettek a sziklafalba.

A sziklafal zöld és fehér volt a zuzmótól, alatta látszott, hogy valamikor az ősidőkben szorgos kezek faragták és csiszolták a köveket. A barlangok között (egyedül a bejáratokat hagyták meg természetes állapotukban, érintetlenül) vastag combú nők – talán istenségek vagy démonok, esetleg szakrális táncosok – várakoztak, mellüket és arcukat még Mohamed idejében levésték a Próféta emberalakot gyűlölő követői. Kezükben indák tekeregtek, amelyek egy teljes Holdciklust fontak körbe, kezdve az Újholdtól a dagadó negyeden és felen át a Teliholdig, majd vissza a csökkenő felen és negyeden át a sötétségbe. Piggy még kapkodott a levegő után, arca fényes volt az izzadtságtól, de stílusán nem változtatott.

– Mi ez az egész kurva szarság?

– Egy kolostor volt – válaszolt Russ. Kábultan sétált végig a párkányon, ajka csodálkozó felemás mosolyba húzódott. – Olvastam erről. – Megállt egy türkiz színű autó ajtaja előtt, amit valaki áthajított a peremen, hogy aztán a szél felkapja, és messzire repítse. Az egyetlen hulladék, mely idáig eljutott. – Segítsetek!

Piggyvel ketten megtolták, háromszor is meghintáztatták, hogy lendületet nyerjenek, aztán áttaszították a szikla fokán. Mindhárman hason fekve bámulták, hogyan hull alá, újból és újból megperdülve, végül mintha lobogott volna, ahogy egyre apróbbá zsugorodott zuhanás közben. Aztán átlépte a látható tartomány határát, egyike lett az alant lebegő porszemcséknek, részese a lassú, zegzugos mozgású halott vörös vértesteknek az üvegtestet kitöltő folyadékban. Donna hátára. fordult, fejét visszahúzta a peremről, felfelé bámult. Úgy tűnt, mintha a sziklafal előre akarna bukni, mintha az egész világ kérlelhetetlenül, szédítően leszakadna, hogy maga alá temesse őt.

– Menjünk, járjuk be a barlangokat – javasolta Piggy.

Üresek voltak. Tíz méternél tovább nem vezettek beljebb, de mindegyiket gondosan kimunkálták, a boltíves mennyezetbe ezernyi csipkét faragtak, a falakat oszlopokat formázó domborművek ékesítették. A pillérek közé hosszú polcokat vájtak a sziklába. Semmilyen tárgy nem maradt itt, még egy törött cserép vagy csontdarab sem. Piggy zseblámpája végigjárt minden egyes sötét repedést.

– Valaki már járt itt előttünk, és mindent magával vitt – mérgelődött.

– A történelmi hivatal emberei, valószínűleg. – Russ végighúzta kezét az egyik polcon, amely köz egy sor másfél kilós kávés doboz pont befért volna. – Itt helyezték el a koponyákat. Mikor egy szerzetes eljutott a spirituális fejlődés egy bizonyos fokára, többé nem volt szüksége a fizikai lét mankójára. Társai leolvasztották húsát csontjairól, és kegyelettel őrizték koponyáját. Viaszt öntöttek a szemgödrökbe, és opálokat helyeztek bele, amíg még meleg volt. Elöljáróik halványan csillogó szemei láttára aludtak el.

Mire feltápászkodtak, már esteledett. A kékből lilává sötétedő égbolton felragyogtak az első csillagok. Donna lenézett a Holdra. Nagy volt, mint egy tányér, kerek és fényes. A kráterek, száraz tengerek és hegyláncok természetfölötti élességgel rajzolódtak ki. Valahol közép tájt volt a bázis, ahol Neil Armstrong kitűzte az amerikai zászlót.

– A mindenit, milyen későre jár! – állapította meg Donna. – Ha hamarosan nem indulunk vissza, édesanyám teljesen be fog rágni.

– Még mindig nem találtuk ki, hogyan jutunk fel – emlékeztette Piggy. – És akkor minden bizonnyal itt ragadtunk. Meg kell tanulnunk baglyokra vadászni, és némi gabonát termeszteni a hegyoldalban. Saját civilizációt kell teremtenünk. Az egyetlen problémánk a nemek aránytalansága, de ez is áthidalható. – Körbefonta Donna vállait, és megfogta a mellét. – Majd húzod a kocsirudunkat, igaz, Donna?

Donna mérgesen eltaszította, és rákiáltott. – Tartsd a mocskos szádat! Torkig vagyok a kamasz szövegeddel és viselkedéseddel!

– Hé, nyugodj le, minden oké! – A pánik ismét visszatért Piggy pillantásába, a kényszerű felismerésé, hogy nem ő a főnök, hogy soha sem lehet főnök, hogy nem is létezik olyan, hogy főnök. Félszeg, békítő mosolyt erőltetett arcára.

– Nem, dehogy! A leghatározottabban nem „oké”. – Donna hirtelen elfehéredett és reszketett a dühtől. Piggy mindent tönkretett. Puszta jelenléte lerombolta a legkisebb esélyt is arra nézve, hogy beszélgethessen Russ-szal, rájöjjön, mi történik vele, és hogy végre a fiú igazából észrevegye őt. – Már beteg vagyok az éretlenségedtől, a mocskos nyelvedtől és a bunkóságodtól!

Piggy elvörösödött és dadogni kezdett.

Russ benyúlt a zsebébe, kivett egy darab fóliába csomagolt hasist és egy eredeti ón pipát, faragott korall fejjel. Azt a fajtát, amelyet a helyi koldus gyerekek árultak huszonkilenc centért.

– Akar valaki egy szippantást?

– Te szemét! – röhögött Piggy. – Azt mondtad, kiszálltál!

Russ vállat vont.

– Hazudtam. – Óvatosan meggyújtotta a pipát, mélyet szívott, és továbbadta Donnának. Ő kivette az ujjai közül, érezte, hogy milyen hideg a fiú érintése, elnézett a pipa kék füstje felett, és látta Russ vékony, Krisztus-szerű arcát, a zárt szemeket. Abban a pillanatban jobban szerette, mint valaha, azt kívánta, bár feláldozhatná az életét a fiú boldogságáért. A pipa nyele átmelegedett, szívókája majdnem forró volt ajkainak. Mélyen leszívta.

A füst érdes volt torkában, aztán tömör és kavargó a tüdejében. Fejébe szállt, megtöltötte zümmögő dallamokkal: a levegő, az ég, a fal a háta mögött mind zümmögött, felfújva koponyáját egy látomásbeli rohamban, szétfeszítve szemhéját és száját. Fuldoklott és görcsösen köhögött. Több füst tört föl belőle, mint amit ő elképzelt, hogy elfér a tüdejében.

– Hé, add csak ide! – Piggy kirántotta a pipát távoli ujjai közül. Tűszúrásoktól bizseregtek, mintha apró csillagok gyúrtak volna húsának sötétjében... – Pazarolod az anyagot!

– Az esti fény energiától vibrált, az ég a szemébe kúszott. A feketedő levegőbe bámult, a hold alant kelt fel, a csillagok oly közeliek és barátságosak voltak, mint a gyermek-könyvek rajzain, megbékélt, elszakadt a világi gondoktól.

– Beszélj nekünk a kolostorról, Russ – kérte Donna azon a hangon, amit egy évtizeddel ezelőtt használhatott, mikor megkérte apját, hogy meséljen neki.

– Ja, beszélj nekünk a kolostorról, Russ papa – ismételte Piggy gúnyolódó hangon.

Piggy mindig nyalizott a másik fiúnak, de azért volt köztük is feszültség, és nem ritkán tett szarkasztikus megjegyzéseket. A pszichológiából ismert rivalizáló férfiak közötti klasszikus féltékenység esete volt.

– Már nagyon régóta megvan – kezdte Russ. – A bennszülött beavatottak még a szofisták, Mohamed és Zarathusztra követőinek megérkezése előtt elvonultak a világtól, ideköltöztek a sziklák közé, a világ peremére. Lefaragták a lépcsőket, hogy soha több ne térjenek vissza.

– Hogyan ettek akkor? – hitetlenkedett Piggy.

– Akarattal teremtették az ételüket. Nem, tényleg! Ez mind benne van a teremtésmítoszukban: kezdetben volt a Káosz és a Vágy. A világ a Káoszból lett – amin a formátlan anyagot értették –, a Vágy vagy Akarat segítségével. Ezután kissé összefüggéstelenné válik, mert nem volt igazi vallás, hanem inkább egyfajta mágia rendszer. Azt hitték, a világ még nem volt teljesen kész, valami bonyolult oknál fogva soha nem lesz kész.

Tehát a régi Káosz nyomai még mindig megtalálhatók a permen túl, és hogyha valaki elég erősen kívánja, és eléggé eltávolodik a világ dolgaitól, akkor megidézheti azt. Ezek a beavatottak azért jöttek ide le, hogy meditáljanak a Holdról, és hogy csodákat tegyenek.

Nem volt ez az egész annyira kifinomult, mint mondjuk a tantra szerzetesek Tibetben, vagy ilyesmi. Inkább valami primitív formája volt az animizmusnak, egy módja annak, hogy kikényszerítsék az univerzumból, amit akartak, így a szent emberek lejöttek ide, és kívántak maguknak... mint a gazdagok, ugye.

Rubinokkal kirakott finom ezüst serlegek, holdkő halmai, tündércsontból készült tőrök, élesebbek, mint a legfinomabb damaszkuszi acél. Csakhogy, amint mindez az övék lett, többé már nem akarták megtartani. Egyszerűen áthajították a peremen. Itt voltak ezek a kolostorok, végig a sziklák között. Minél eldugottabb volt egy ilyen, ott annál magasabb spirituális szintre jutottak.

– És végül mi történt a szerzetesekkel?

– Volt egy király, Althazar? Elfelejtettem a nevét. Igazi kuporgató volt, elkezdte leküldeni az adószedőit, hogy gyűjtsenek össze mindent, amit a szerzetesek létrehoztak. Valahogy kifundálhatta, hé, ezek a srácok nem is használják mindazt. Aztán kiderült, hogy ez elég nagy szentségtörés volt, és a szerzetesek bepipultak. A nagyfőnök, meg az összes többi spirituális nagyágyú összegyűltek egy kis csevelyre. Senki nem tudja, hogyan. Az egyik hagyományos elmélet szerint úgy tudtak rohangálni a sziklafalon, akár a földön, aztán a fene se tudja. Nem számít. Szóval, egyik éjjel mindegyikük, az összes szerzetes a világon együtt meditált egyszerre. Együtt kántáltak, és azt mondták, nem elég, hogy Althazarnak meg kell halnia a szentségtörés miatt, de olyan végzettel kell pusztulnia, amely egyetlen más halandót sem ért még utol korábban. Meg nem történtté kellett válnia, kevesebbé, mintha meg sem született volna. És azért imádkoztak, hogy ne uralkodjon Althazar nevű király, élete és emléke is eltűnjön, mintha Althazar király soha nem is létezett volna.

És nem volt többé.

De oly nagy volt feledés utáni vágyuk, hogy mikor Althazar és története nem létezett többé, családja keserűséget érzett, de nem tudták miért. És hogy nem tudták az okát, gyűlölet nőtt bennük egymás iránt, gyűlölet és pusztulás utáni vágy, így ők is egy éjszakán mind eltűntek. – Elhallgatott.

Végül Piggy megszólalt.

– És te elhiszed ezt a szarságot? – Mikor nem jött válasz, kikelt magából. – Egy szó sem igaz az egészből! Fogod? Nincs mágia, és soha nem is volt! – Donna látta rajta, hogy tényleg nem bírja idegekkel, alapjaiban rázta meg az a lehetőség, hogy valaki, akire felnézett, szintén elkezdhet hinni a mágiában. Arca rózsaszínné vált, mint mindig, mikor elvesztette önuralmát.

– Persze, az egész hülyeség – mondta keserűn Russ. – Mint minden egyéb.

Ismét körbejárt a pipa. Donna hátrakönyökölt, egyenesen kibámult a nyíláson, és feltette a kérdést. – Ha teljesülhetne egy kívánságom, tudjátok, mit kérnék?

– Nagyobb cickókat?

Donna már annyira kába volt, olyan kellemesen fásult, hogy könnyűszerrel figyelmen kívül hagyta Piggyt. – Azt kívánnám, bár érteném a helyzetet.

– Miféle helyzetet? – kérdezte Piggy.

Donna túl bágyadtnak érezte magát, hogy elkezdjen magyarázkodni, elsiklott a kérdés felett. De Piggy nem hagyta magát. – Miféle helyzetet?

– Bármilyen helyzetet. Úgy értem, ahányszor csak beszélek valakivel, és nem tudom, mi áll a háttérben. Milyen játékot játszanak. Miért cselekednek úgy, ahogy. Bárcsak tudnám, mi a helyzet.

A Hold előtte lebegett, nagy, kövér és kerek, mint egy grifftojás, erőtől ragyogó. Érezte, ahogy ez az erő körbejárja, a rothadt káosz háttérsugárzása szétterül az égen egyenletes mínusz kétszázhetven fokon. Akár egy újból és újból elköltött, folyton gazdát cserélő és már-már semmivé koptatott érme, de még most is olyan hatalom lapult mögötte odakint, amely képes volt világokat elsöpörni.

A hatalmas, dagadt arcot bámulva érezte a lehetséges világok áramlását, és az udvari bolond koponyájának hideg ezüstkorongján belül érzékelte a láthatatlan jelenlétét Russ primitív szerzeteseinek, kiknek elméje közelről sem volt érthető számára, mégis erőtől vibrált, egy mindent behálózó feszültség szövedéke, jelenléte nem volt erősebb Donald Kacsáénál, de gyengébb sem. Foglyul esett egy ébredő képzeletben, ahol az égbolt ereje hatalmas volt, és ő hozzáfért ehhez az erőhöz...

– Ami engem illet – szólt Piggy –, én azt kívánom, bár tudnám, hogyan jutunk vissza a lépcsőn.

Egy pillanatig hallgatásba burkolóztak. Aztán Donna rádöbbent, itt az alkalom, most megtudhatja Russtól, mi bántja. Ha elég óvatosan kérdezi, ha a kérdéssel nem szorítja sarokba, ha a lány egyszerűen csak szerencsés, akkor mindent elárulhat neki. Donna megköszörülte torkát.

– Russ? Te mit kívánsz?

Az elképzelhető legzordabb hangján Russ válaszolt: – Azt kívánom, bárcsak soha meg se születtem volna.

Donna feléje fordult, hogy megkérdezze miért, de sehol nem volt.

– Hé! – kiáltott. – Hová ment Russ?

Piggy értetlenül nézett vissza.

– Ki az a Russ?

Hosszú út volt visszafelé. Magukkal cipelték a kidőlt fakorlátot, és Piggy majd minden fordulóban dicsekedni kezdett. – Nahát, nem volt tőlem nagyszerű ötlet? Pompás létra lesz belőle.

– Igen, valóban nagyszerű – dicsérte Donna, mert Piggy ideges lett, ha nem reagált semmit. Attól is dühbe gurult, ha Donna sírva fakadt, de ez ellen már semmit nem tehetett. Nem is lett volna képes elmagyarázni, hogy miért sír, mert a földkerekségen egyedül ő tudta, hogy élt egy Russ nevű fiú, akire egyetlen barátja, ismerőse, tanára, de még szülei sem emlékeztek.

A legborzalmasabbnak az tűnt, hogy nem maradtak határozott emlékei róla, csak egy homályos benyomás, hogy mit jelenthetett a jelenléte számára, valamint a vágyakozás és csalódottság keserű érzése.

Még az arcát sem tudta többé felidézni.

– Előre szeretnél menni vagy utánam? – kérdezte Piggy.

– Utánad. Ha előre mennék, egész végig a seggemet bámulnád. – A válaszra Piggy elvörösödött. Most, hogy nem volt többé kinek az orra előtt produkálnia magát, Piggy teljes mértékben más ember lett, csöndes és távolról sem gyalázkodó. Még a ronda szavakat is mellőzte. De ez sem segített, mivel Piggy puszta jelenléte elegendő kényszerítő erő volt, hogy Donna átlásson rajta: észrevegye azt, hogy hősködését saját félelmei és vágyai táplálták, hogy éjszakánként maszturbált, és gyűlölte magát érte, hogy megvetette szüleit, és mindhiába várta tőlük a szeretet legkisebb jelét. És mindez együttesen határozta meg Piggy viselkedését vele szemben, vagy talán még több. Most már pontosan tudta, hogy mi a helyzet.

Drága Istenem! – imádkozott – Add, hogy mire felérünk, már ne lássak bele az emberekbe. Vagy add, hogy az igazság kevésbé legyen fájdalmas odafent, hogy a felismerés ne bántson ennyire, hogy ne leselkedjenek borzalmas titkok még a legártatlanabb szavak mögött is.

Továbbvonszolták fa terhüket felfelé, vissza a világba.

 

 

Szentkirályi András fordítása