HOLTAK

 

 

Három piros egyenzakóba bújt zombi fiú tüsténkedett az asztalunknál; vizet hoztak, meggyújtották a gyertyákat, eltakarították a morzsát a fogások között. Szemük sötét volt, figyelmes, élettelen. Kezük és arcuk annyira fehér, hogy halványan világított a félhomályban. Nekem nem tűnt túl ízlésesnek, de Courtney lehurrogott, – Ez Manhattan – mondta. – Némi kifinomult polgárpukkasztás itt belefér.

A szőke fiú meghozta az étlapokat, és várt, hogy felvehesse a rendelést. Mindketten fácánt rendeltünk.

– Kitűnő választás – mondta a fiú tiszta, érzelemmentes hangján.

Elment, hogy egy percen belül visszatérjen a két madárral, melyeknek frissiben tekerték ki a nyakát, és jóváhagyásunkra várva felmutatta őket. Halálakor nem lehetett több tizenegy évesnél. Bőre az a fajta volt, amit az ínyencek „tejüveg”-nek szoktak nevezni: sima, egyetlen folt nélküli, és egyáltalán nem átlátszó.

Ahogy elindult, finoman megérintettem a vállát. Felém fordult.

– Mi a neved, fiam? – kérdeztem.

– Timothy. – Mintha csak a ház specialitását ajánlotta volna. Kivárt egy pillanatot, hogy akarok-e még valamit, aztán távozott.

Courtney utánabámult.

– Milyen elragadó lenne – mondta – meztelenül. A holdfényben egy sziklánál. Talán éppen annál, ahol utolérte a halál.

– Nem nézne ki valami elragadóan, ha egy szikláról zuhant volna le.

– Ó, ne kötözködj!

A borpincér jelent meg egy üveggel.

– Château Latour ‘17. – Felhúztam a szemöldököm. A borpincérnek olyasfajta öreg, ráncoktól szabdalt arca volt, amilyet Rembrandt is szívesen lefestett volna. Könnyed mozdulattal kitöltötte a bort a poharainkba, aztán beleolvadt a félhomályba. – Te jó ég, Courtney, amivel elcsábítottál, az is olcsóbb volt ennél.

Elpirult, nem épp boldogan. Courtney karrierje sokkal jobban alakult, mint az enyém. Alaposan lehagyott. Mindketten tudtuk, melyikünk az okosabb, kinek vannak jobb kapcsolatai, és feltehetőleg ki fog hamarabb kikötni egy elegáns irodában a történelmileg is jelentős antik íróasztal mögött. Az egyetlen előnyöm a munkaerőpiacon vele szemben férfi mivoltom volt. Ez persze ellensúlyozott minden mást.

– Ez egy üzleti vacsora, Dávid – mondta –, semmi több.

Tudtam, hogy a hitetlenkedő tekintet, amivel végigmértem, fel fogja bosszantani.

– Persze – mormogtam, miközben nekiláttam a fácánnak. Semmi érdemlegesről nem beszélgettünk, amíg a desszertet ki nem hozták. Akkor megkérdeztem: – Szóval, mivel foglalkozik mostanság a Loeb-Soffner?

– A vállalat terjeszkedését készítjük elő. Jim foglalkozik a dolog gazdasági részével, én meg a munkaerővel. Rád is vadászunk, Donald. – Vicsorogva villantotta meg fogsorát, mint mindig, ha meglátott valamit, amit meg akart szerezni magának. Courtney távolról sem volt szép. Volt viszont benne valami tűz, valami kordában tartott őserő, ami különösen vonzóvá tette számomra. – Tehetséges vagy, rámenős, és nem kötődsz különösebben a jelenlegi állásodhoz. Nekünk pontosan erre van szükségünk.

Az asztalra dobta tárcáját, kivett belőle egy összehajtogatott papírlapot.

– Ezeket a feltételeket tudom ajánlani. – A lapot a tányérom mellé fektette, majd élvezettel nekilátott a tortaszeletének.

Széthajtogattam a lapot.

– Nem valami nagy állás.

– Korlátlanok a lehetőségeid – mondta teliszájjal –, ha megvannak hozzá a képességeid.

– Mmm. – Alaposan áttanulmányoztam a juttatásokat, messze jobbak voltak, mint azok, amiket az idő szerint kaptam. A felajánlott fizetés csillagászati összegnek tűnt az akkorihoz képest, és ott voltak még a részvényopciók is. – Ez nem lehet igaz. Ebben az állásban.

Megint az a grimasz; mint egy cápa a zavarosban.

– Tudtam, hogy tetszeni fog. A szokásosnál többet ajánlunk, mert azonnal tudni akarjuk a válaszodat. Még ma este, lehetőleg. Legkésőbb holnap. Tárgyalásról szó sem lehet. Sürgősen össze kell állítanunk a csomagot. Szét fog bennünket szedni a média, ha ez nyilvánosságra kerül. Addigra mindent le akarunk fixálni, kész tények elé akarjuk őket állítani, ami a gazdaságpolitikánkat meg az embereinket illeti.

– Atyaúristen, Courtney, miféle szörnyetegre tettétek rá a kezeteket?

– A legnagyobbra. Nagyobb, mint az Apple. Nagyobb, mint a Virtuális Otthon. Nagyobb, mint a HIVac-IV – mondta kedvtelve. – Hallottál már a Koestler Biologicalról?

Letettem a villámat.

– Koestler? Szóval hullákkal kufárkodtok?

– Na de kérlek! Posztantropikus biológiai források – javított ki könnyedén, éppen megfelelő mennyiségű iróniával a hangjában. Mégis, mintha neki is lettek volna fenntartásai kliense termékével kapcsolatban.

– Nincs benne pénz. – A várakozó pincérek felé intettem. – Ezek a fickók talán, mondjuk, a két százaléka az éves felhozatalnak. A zombik luxuscikknek számítanak. Szolgálók, reaktortisztítók, fogyóeszköz kaszkadőrök Hollywoodban, egzotikus szolgáltatásokat nyújtó személyek – mindketten tudtuk, mire gondolok –, évente nem lehet pár száznál több. Nincs rá igény. Túl sokan viszolyognak tőlük.

– Megváltozott a technológia. – Courtney előrehajolt. – Be tudják szerelni az infrarendszereket és a kezelőszerveket, aztán el tudják adni az egészet annyiért, mint amennyi egy kis kategóriájú autó gyári ára. Jóval az emberi munkaerő gazdaságossági küszöbe alatt. Nézd az átlag gyártulajdonos szemszögéből! Már visszafogta a kiadásait, ahogy tudta, és a munkaerővel járó költségek elszívják minden hasznát. Hogyan maradhat versenyben az egyre szűkülő piacon? Most képzeld el, hogy beszáll a programunkba! – Elővette golyóstollat, és számokat kezdett firkálgatni az asztalterítőre. – Nincsenek juttatások. Nincsenek munkaügyi perek. Nincsen táppénz. Nincsenek lopások. Legalább kétharmadával csökkennek a kiadások. Minimum! Ellenállhatatlan, akármekkora is a te viszolygásod. Az előrejelzéseink szerint ötszázezer egységet fogunk leszállítani az első évben.

– Ötszázezret – mondtam. – Ez őrület. Honnan szereztek ennyi nyersanyagot?

– Afrikából.

– Te jó ég, Courtney! – Nem jutottam szóhoz. Micsoda cinizmus kellett hozzá, hogy valaki a szaharai tragédiából próbáljon profitot csinálni, hogy valaki kemény valutával tömje a táborokat üzemeltető zsebhitlereket!

Courtney csak mosolygott, és feje apró mozdulatából kiderült, hogy egy optikai csip segítségével néz utána a pontos időnek.

– Szerintem készen állsz rá – mondta –, hogy beszélj Koestlerrel.

Intésére a zombi fiúk kivetítőket állítottak fel körülöttünk, vacakoltak egy kicsit a beállításukkal, aztán bekapcsolták őket. Sötét falak emelkedtek körülöttünk. Courtney elővette kapcsolóját, és az asztalra tette. Három koppintás ujjaival, és a képernyőn megjelent Marvin Koestler kerek, szertelen arca.

– Á, Courtney! – szólalt meg örömmel. – Most... New Yorkban vagy, igaz? A San Moritzban. Donalddal. – Lélegzetvételnyi szünet minden megszerzett új információ előtt. – Antilop szűzérméket ettetek? – Amikor tagadólag megráztuk a fejünket, megcsókolta az ujjai hegyét. – Fenséges! Először éppen hogy csak megpárolják, aztán megforgatják bölénymozzarellában. Sehol sem csinálják jobban. Ugyanilyet ettem Firenzében a minap, és sehol nem volt az ottanihoz képest.

Megköszörültem a torkomat.

– Szóval ott van? Olaszországban?

– Nem érdekes, hol vagyok. – Könnyed kézmozdulattal hessentette el magától a kérdést. Courtney arca azonban elkomorult. Mivel a cégvezetők elrablása virágzó üzlet, meglehetősen tapintatlan voltam.

– A kérdés az, hogy mit szól az ajánlatomhoz.

– Érdekes. Ahhoz képest, hogy nem egy magas állás.

– Ez csak a kezdet, így is a seggünkig el vagyunk kötelezve. Hosszú távon jobban fog járni. – Egy hirtelen grimasszal végigmért, kapzsiságot véltem kiolvasni a tekintetéből.

Az üzleti élet örök kalóza. Aztán előrehajolt, halkabbra fogta a hangját, és erősen a szemembe nézett. Klasszikus kommunikációs technika. – Nem vettük meg magát. Tudja, hogy megbízhat Courtneyban, tudja, hogy nem a levegőbe beszél. Mégsem hisz benne, hogy működhet a dolog. Ahhoz, hogy működjék, a terméknek ellenállhatatlannak kéne lennie, csakhogy nem az. Nem lehet az.

– Igen, uram – mondtam –, jól látja.

Biccentett Courtney felé.

– Győzzük meg ezt a fiatalembert! – Aztán nekem: – A limuzinom odalent várja. – Egy villanás, és eltűnt.

Koestler az autóban várt bennünket egy rózsaszínes szellemkép formájában. A hologram, mosolygós, bár kissé elnagyolt figura, aranyszínű fényben lebegett. Kitárta áttetsző karját, és a limuzin belsejébe invitált minket.

– Érezzétek otthon magatokat!

A sofőr katonai éjjellátó szemüveget viselt, ami bogárszerű külsőt kölcsönzött neki. Nem voltam benne biztos, hogy élő ember-e.

– Vigyen bennünket a Mennyországba! – mondta Koestler.

Az ajtónálló az utcára lépett, alaposan körülnézett, majd bólintott a sofőrnek. Automata fegyverek követtek bennünket végig a háztömb mellett.

– Courtney azt mondja, Afrikából szerzik be a nyersanyagot.

– Ízléstelen, de szükséges. Kezdetnek. Először is el kell adnunk az ötletet, nem akarjuk megnehezíteni a saját dolgunkat. Egy idő után azonban nem tudom, miért ne maradhatnánk belföldön. Valamiféle fordított jelzálogra gondolok, vagy talán kitalálhatnánk egy életbiztosítást, ami akkor fizet, amikor az ember még életben van. Végre elkezdhetnénk megszabadulni a szegényektől. Basszák meg! Túl régóta élősködnek rajtunk; a legkevesebb, amit megtehetnek értünk, hogy meghalnak és a szolgáink lesznek.

Meglehetősen biztos voltam benne, hogy Koestler viccel. Mindenesetre mosolyogtam, és lehajtottam a fejemet, hogy mindenképpen biztosítva legyek.

– Mi az a Mennyország? – kérdeztem, hogy biztonságosabb témára tereljem a beszélgetést.

– A jövő edzőterme. Látott valaha embereket puszta ököllel bunyózni?

– Nem.

– Na hát, az a férfinak való sport. Nincsenek menetek, nincsenek szabályok, semmi sem tart vissza semmitől. Itt mérettetik meg az ember igazán. Nem csak a fizikai ereje, a jelleme is. Hogyan képes uralkodni magán, nyugodt tud-e maradni feszült helyzetben is, bírja-e a fájdalmat? Biztonsági okokból nem mehetek el személyesen a klubokba, de mindent megszerveztem.

 

A Mennyország egy átalakított mozi volt Queens egy lerobbant szegletében. A sofőr kiszállt, egy pillanatra eltűnt a kocsi mögött, majd megjelent két zombi testőrrel. Olyan volt, mint valami bűvésztrükk.

– Ezek a pasasok végi be voltak gyömöszölve a csomagtartóba? – kérdeztem, miközben a sofőr kinyitotta nekünk az ajtót.

– Ez a szép új világ – mondta Courtney. – Hozzá kell szoknod.

A helyiség tömve volt. Két- vagy talán háromszáz ülőhely lehetett, de az újonnan jöttéknek már csak állóhely jutott. A közönség vegyes volt, főleg feketék, írek és koreaiak, de egy maroknyian jobb környékekről is érkeztek. Nem csak a szegények gyűltek a vérszagra. Senki sem figyelt oda ránk különösebben. Amikor beléptünk, éppen a küzdő feleket mutatták be.

– Kétszázötven fonttal mérlegelt vörös csíkos fekete nadrágban – üvöltötte a bíró –, a főgengszter, a csupasz öklű harcos, a férfi, aki...

Courtney és én fölmentünk egy mocskos hátsó lépcsőn. Testőr-mi-testőr, mint valami őrjárat egy huszadik századi dzsungelháborúban. Egy vézna, de pocakos vénember nedves szivarral a szájában kinyitotta a páholyunkba vezető ajtót. A padló ragadt, rosszak voltak a székek, de jó rálátás nyílt a ringre. Szürke műanyag padló, gomolygó füst.

Koestler is ott volt egy csillogó, vadonatúj hologramhéjban. Azokra a gipszből készült Madonnákra emlékeztetett, amiket a katolikusok tesznek ki az udvarukba lefestett fürdőkádakban.

– Az állandó páholya? – kérdeztem.

– Mindez a maga kedvéért, Donald. A magáéért és néhány más emberéért. Összeeresztjük a termékeinket néhány helyi menővel. Lerendeztük a vezetőséggel. Amit most látni fog, egyszer s mindenkorra eloszlatja a kétségeit.

– Imádni fogod – mondta Courtney. – Én már ötödik este jövök el ide zsinórban. A mait is beleszámítva. – Megszólalt a gong, kezdetét vette a küzdelem. Courtney élesen előredőlt, könyökhajlatát a korlátba akasztotta.

A zombi bőre szürke volt, izomzata bokszolóéhoz képest nem túl látványos. Ügyesen védte magát azonban a karjával, könnyedén mozgott, tekintetéből pedig nyugalom és bölcsesség sugárzott.

Ellenfele igazi hústorony volt, hatalmas fekete fickó klasszikus afrikai vonásokkal. Szája sarka gúnyos mosolyra húzódott. Bandatetoválások látszottak a mellkasán, a háta pedig tele volt még ezeknél is csúnyább hegekkel, amelyeket valószínűleg az utcán szedett össze. Szemében tűz égett, olyan volt, mint aki éppen csak hogy innen van az őrület határán.

Óvatosan, de nem félve közelített ellenfele felé, aztán két gyors ütéssel felmérte, mire is kell számítania. A zombi védett és visszatámadott.

Lassan körözni kezdtek, várva a lehetőséget.

Vagy egy percig semmi sem történt. Aztán a gengszter a zombi feje felé cselezett, hogy az felemelje a karját. Abban a pillanatban, hogy megnyílt a rés, akkorát ütött a zombi heréire, hogy hátrahőköltem.

Semmi reakció.

A halott egy sor ütéssel válaszolt, sikerült is bevinnie egy horgot ellenfele arcára. Eltávolodtak egymástól, majd összekapaszkodtak és újból körözni kezdtek.

Aztán a hústorony gyilkos ütések sorozatát indította el, némelyik olyan erővel talált be, hogy azt hittem, a holttest minden bordája szilánkokra törik. A közönség egy emberként ugrott talpra elismerő kiáltások közepette.

A zombi meg sem rezdült.

A gengszter különös tekintettel húzódott a kötelek felé, ahogy a zombi támadása visszaszorította. Elképzelni is nehéz volt, mit érezhetett egy ilyen ember, aki világéletében a fizikai erejéből és fájdalomtűrő képességéből élt, amikor rá kellett jönnie, hogy ellenfele számára a fájdalom semmi. A küzdelmeket egy-egy apró megingás döntötte el. Aki végig hideg fejjel küzdött, nyert. Aki elbizonytalanodott, vesztett.

Bár teljes erővel ütött, a zombi módszeres, higgadt és könyörtelen maradt. Ilyen volt a természete.

Őrjítő lehetett.

A küzdelem folytatódott. Különös, elidegenítő élmény volt. Egy idő után már nem tudtam koncentrálni. A gondolataim folyton elkószáltak, és azon kaptam magam, hogy Courtney állának vonalát tanulmányozom, miközben az este hátralevő részéről ábrándozom. A szexet egy leheletnyit betegesen szerette. Dugás közben az embernek folyton az volt az érzése, hogy valami igazán gusztustalanra vágyik, csak nem elég merész hozzá, hogy szóba hozza a témát.

Megvolt hát bennem a késztetés, hogy rávegyem valamire, amit nem akar. Csakhogy ő ellenállt, így én sosem mertem egy új dolognál többet kipróbálni alkalmanként. De arra az egy dologra mindig rá tudtam beszélni. Ha ugyanis beindult, engedékeny lett. Bármibe bele lehetett vinni. Még könyörögni is hajlandó volt érte.

Courtneyt megdöbbentette volna, ha tudja, hogy nem voltam büszke arra, amit vele tettem – – tulajdonképpen éppen az ellenkezője volt a helyzet. De a megszállottja voltam, miként ő is a megszállottja volt valaminek, amit nem tudtam meghatározni.

Courtney hirtelen ordítva talpra ugrott. A hologramon látszott, hogy Koestler is áll. A hústorony háta a köteleknek feszült, miközben a zombi püfölte. Vér és nyál fröccsent ki a szájából minden egyes ütés után. Aztán elterült a földön. Egy pillanatig sem volt esélye. Már az elején tudnia kellett, hogy reménytelen, hogy nem nyerhet, de nem akarta megadni magát. Bele kellett verni a földbe. Dühös maradt, büszke, és nem panaszkodott. Ezt csodáltam benne.

Azonban mégiscsak ő veszített.

Ráébredtem, hogy ez az a tanulság, amit nekem ebből le kellett szűrnöm. Nem csak az, hogy a termék ellenállhatatlan. Az is, hogy csak az lehet a győztes, aki az ő oldalán áll. Ha a közönség nem is, én azonnal felismertem/ hogy új időszámítás kezdődött. Az emberi test többé nem ért fabatkát sem. Semmi olyasmire nem volt képes, amit a technológia ne tudott volna felülmúlni. A vesztesek száma a világban egyszerre megkétszereződött, megháromszorozódott, elérte a maximumot. A hülyék odalenn a saját jövőjük halálát éljenezték.

Fölálltam, és éljeneztem én is.

Utána a limuzinban Koestler így szólt hozzám:

– Megvilágosodott. Most már maga is hívő.

– Nem feltétlen döntöttem még el.

– Ne szarozzon velem! Én elvégeztem a dolgomat, Mr. Nichols. A jelenlegi állása nem mondható éppen stabilnak. A Morton-Western lassan eltűnik a süllyesztőben. Az egész szolgáltatási szektor eltűnik a süllyesztőben. Nézzen szembe vele, a régi gazdasági rend kibaszottul nincs már sehol. Persze hogy elfogadja az ajánlatomat. Nincs más választása.

A fax szerződéseket kezdett kiköpni magából. „Egy bizonyos termék” – szerepelt benne itt meg ott. Holttestekről szó sem volt sehol.

Amikor azonban a belső zsebembe nyúltam a tollamért, Koestler megszólalt.

– Várjon! Van egy gyáram. Háromezer ember dolgozik alattam. Kitűnő munkaerők. Bármit megtennének érte, hogy megtarthassák az állásukat. Lopás nincs. Gyakorlatilag táppénz sincs. Mondjon egy dolgot, amiben az ön terméke jobb a jelenlegi alkalmazottaimnál! Beszéljen rá! Kap harminc másod percet.

Az eladás nem volt az én szakterületem, és az állást már egyértelműen megígérték nekem. De azzal, hogy a tollamért nyúltam, elismertem, hogy kell az a pozíció. És mindenki tudta, kinek a kezében van a döntés.

– Be lehet őket katéterezni – mondtam. – Nincsen pisiszünet.

Egy hosszú pillanatig Koestler csak meredten bámult rám. Aztán kitört belőle a nevetés.

– Istenemre, ez új! Nagy jövő áll ön előtt, Donald. Isten hozta a fedélzeten!

Egy villanás, és eltűnt.

Egy darabig csendben utaztunk tovább, minden különösebb úti cél nélkül. Végül Courtney előrehajolt, és megérintette a sofőr vállát.

– Vigyen haza! – mondta.

Ahogy Manhattanen keresztül vitt az utunk, hallucinálni kezdtem. Mintha csak egy holtak lakta városban autóztunk volna. Szürke arcok, nesztelen mozdulatok. Mindenki halottnak tűnt a fényszórók és az utcai lámpák fényében. Ahogy elhaladtunk a Gyermekek Múzeuma előtt, az üvegajtón keresztül láttam egy babakocsi rúdját markoló anyát, mellette két kisgyerekkel. Mindhárman mozdulatlanul álltak, és a semmibe meredtek. Elhaladtunk egy utcai italkimérés mellett, ahol zombik vedelték a piát papírzacskóba rejtett üvegekből. A felső emeleti ablakokból láttam kiszűrődni a virtuál-gépek üres szemekbe villódzó szomorú szivárványfényét. Zombik voltak a parkokban, zombik szívták a füvet, zombik vezették a taxikat, zombik ültek a verandákon, zombik kószáltak az utcákon, és mindegyikük csak arra várt, hogy teljenek az évek és a hús rohadjon le a csontjaikról.

Úgy éreztem, én vagyok a világon az utolsó élő ember.

Courtney még mindig a meccs hatása alatt állt: feszült volt és izzadt. A feromonok hullámokban áramlottak a testéből, ahogy az előcsarnokon keresztül a lakása felé tartottunk. Lerítt róla a vágyakozás. Azon kaptam magam, hogy arra gondolok, milyen elszánt, milyen kívánatos is szokott lenni az orgazmus előtti pillanatokban. Miután elélvezett, mindig egészen más lett, valamiféle hűvös magabiztosság szállta meg, ugyanaz a hűvös magabiztosság, ami az üzleti életben jellemezte. Az öntudatosság, ami után az aktus közben olyan vadul kutatott.

Amikor ez az elszántság eltűnt, eltűntem én is. Mert még én is észrevettem, hogy az elszántság hajtotta hozzám. Hiába ismertem már sok éve, egyetlen egyszer sem reggeliztünk együtt. Azt kívántam, bárcsak megszabadíthatnám ettől, bárcsak ez az elszántság egy folyadék lenne, amit az utolsó cseppig felhajthatok. Bárcsak berakhattam volna egy borprésbe, hogy kicsavarhassam belőle!

Amikor az ajtajához értünk, Courtney kinyitotta, és egy körülményes mozdulattal egyszerre lépett be rajta és fordult meg, hogy aztán belülről nézzen szembe velem.

– Nos – mondta –, mindent egybevéve hasznos este volt. Jó éjszakát, Donald.

– Jó éjszakát? Be sem hívsz?

– Nem.

– Mit értesz az alatt, hogy nem? – Kezdett kiakasztani. A vak is látta, hogy tüzel. Egy csimpánz is ledumálta volna róla a bugyiját. – Milyen hülye játékot játszol velem?

– Tudod, Donald, mi az, hogy nem. Nem vagy hülye.

– Nem, nem vagyok, és te sem vagy az. Mindketten tudjuk, mi a helyzet. Engedj már be, a fene egye meg!

– Az ajándékod meg használd egészséggel – mondta, és becsukta az ajtót.

Courtney ajándékát otthon találtam meg. Még mindig dühösen attól, ahogy elbánt velem, berontottam a szobába, és hagytam az ajtót becsapódni magam mögött, úgyhogy gyakorlatilag teljes sötétségben álltam ott. Csak annyi fény volt, amennyi a szoba túlsó sarkában a függönyön át beszivárgott. Éppen a villanykapcsoló felé nyúltam, amikor valami megmozdult a sötétben.

Kalózok! – gondoltam, és pánikszerűen ugrottam a villanykapcsoló felé, bár fogalmam sincs, mire mentem volna vele, ha lámpát gyújtok. A hitelkártyakalózok mindig hármasban dolgoznak, az egyik addig kínozza az embert, amíg az elárulja a biztonsági kódot, a másik telefonon átutaltatja a pénzét valami kinyomozhatatlan bankszámlára, a harmadik meg őrködik. Vajon ha fölkapcsolom a lámpát, csótányok módjára elmenekülnének a sötét zugokba? Mindazonáltal majdnem elestem a saját lábamban, úgy rohantam a kapcsolóhoz. De persze semmi ilyesmi nem várt rám.

Egy nő volt az.

Az ablaknál állt fehér selyemköntösben, ami hiába volt gyönyörű, nem is versenyezhetett porcelán bőrének felülmúlhatatlan szépségével. Ahogy világos lett, felém fordult, szeme kikerekedett, ajka enyhén szétnyílt. Melle alig észrevehetően megrezdült, amikor felemelte csupasz karját, hogy felém nyújtson egy szál liliomot.

– Szia, Donald – búgta –, ma estére a tiéd vagyok. – Hihetetlenül gyönyörű volt.

És persze halott.

Nem egészen húsz perccel később már Courtney ajtaján dörömböltem. Pierre Cardin köntösben nyitott ajtót, és abból, ahogy az övét kötözte, meg a kócos hajából meg tudtam állapítani, hogy nem számított rám.

– Nem vagyok egyedül – mondta.

– Nem a hófehér tested nyújtotta kétes örömökért jöttem. – Benyomultam az ajtón.

(De nem tudtam nem gondolni gyönyörű testére, ami annyira azért nem volt szép, mint a halott kurváé. Végképp összekuszálódtak a gondolataim: halál és Courtney, szex és holttestek, egy gordiuszi csomó, amit talán sosem leszek képes megoldani.)

– Nem tetszett a meglepi? – Már nyíltan mosolygott, láthatólag jól szórakozott.

– Nem, baszd meg, nem tetszett!

Léptem egyet felé, kényszeresen ökölbe szorítottam a kezemet.

Hátralépett. Magabiztos, különös módon várakozó tekintete azonban nem tűnt el.

– Brúnó – mondta halkan –, átjönnél?

A szemem sarkából mozgást érzékeltem. Brúnó lépett ki a hálószoba sötétjéből. Csupaizom hústorony volt, kigyúrt és fekete, mint a bokszoló, akit kiütöttek aznap este. Ahogy ott állt meztelenül Courtney mögött, alkalmam nyílt megfigyelni karcsú csípőjét, széles vállát és hibátlan bőrét.

Halott volt.

Egy szempillantás alatt megállapítottam.

– Az isten szerelmére, Courtney – mondtam undorral –, nem hiszek a szememnek. Hogy te egy ilyennel... Ez csak egy engedelmes test. Nincs ott semmi... Nincs szenvedély, nincs kapcsolat, csak... egy test.

Courtney valamiféle rágó mozdulatokba kezdett a mosolya mögött, mintha csak azt fontolgatná, mit is mondjon. A gonoszság kerekedett felül.

– Most egálban vagyunk – mondta.

Nem tudtam tovább türtőztetni magam.

Előreléptem, ütésre lendítettem a karom, és esküszöm, akkora pofont adtam volna a kurvának, hogy a fal adja a másikat. Ő könnyedén félrelépett, és csak ennyit mondott:

– A testét, Brúnó. Jól kell mutatnia öltönyben.

A halott akkorát vágott a bordámra, hogy egy pillanatra azt hittem, megállt a szívverésem. Aztán a gyomromba kaptam egyet. Összegörnyedve kapkodtam levegő után. Még két, három, négy ütés. A földön hemperegtem tehetetlenül, visítva a dühtől.

– Elég lesz, bébi. Most rakd ki a szemetet!

Brúnó kilökött az előcsarnokba.

Könnyeimen keresztül néztem föl Courtneyra. Most valahogy nem tűnt szépnek. A legkevésbé sem. Öregszel, akartam mondani neki. De ehelyett csak ennyit hallottam saját dühös, megdöbbent hangomon:

– Te istenverte, kibaszott nekrofil!

– Próbálj meg hozzászokni – mondta Courtney. Ó, hogy dorombolt! Kételkedtem benne, hogy még egyszer az életben ilyen jól fogja érezni magát. – Félmillió Brúnó érkezik a piacra hamarosan. Nem is olyan sokára nehezebb lesz élő nőket felcsípni.

Elküldtem a halott kurvát. Aztán sokáig zuhanyoztam, de nem igazán éreztem magam jobban attól sem. Meztelenül sétáltam be a sötét nappaliba, és széthúztam a függönyt. Csak álltam, és bámultam a sötét és dicsőséges Manhattant.

Féltem, jobban féltem, mint valaha életemben.

A város alattam a végtelenbe nyúlt. Hatalmas nekropolisz, a holtak végeláthatatlan városa. Azokra a milliókra gondoltam, akiknek soha többet nem lesz állásuk. Arra gondoltam, hogy mennyire gyűlölhetnek engem – engem és a fajtámat –, és milyen tehetetlenek velünk szemben. Mégis. Ők olyan sokan voltak, mi meg olyan kevesen. Ha most azonnal megindulnának, ellenállhatatlanok lennének, mint a szökőár. És ha megvan még bennük az élet szikrája, nem is fognak habozni.

Ez volt az egyik lehetőség. Volt egy másik is: az, hogy semmi nem fog történni. Egyáltalán semmi.

Istenemre mondom, nem tudom, melyik eshetőség ijesztett meg jobban.

 

 

Kantper Gergely fordítása