TÜNDÉR-TÓ

 

 

1646-ban, nem sokkal a harmincéves háború vége előtt egy hesseni lovasokból álló őrjárat észak felé menekült egy katasztrofálisan végződött csata következményei elől, melynek során egy elkontárkodott bekerítő manőver egy óra alatt csúfos kudarccá tette a biztos győzelmet, és tábort ütött a Spessart lábánál, amiről a paraszt, akit azért fogtak cl, hogy vezetőjük legyen, azt állította, hogy a bajor föld egyik legmagasabb hegye. Volt köztük egy fiatal tiszt, Johann von Grimmelshausen nevű örök nyughatatlan és megrögzött hazudozó, akit pajtásai Jürgennek szólítottak – angolul Jack volna.

A frontvonal távol esett, a környékbeliek elővigyázatlanok lettek, a katonák sok élelmet és jó néhány hordónyi rajnai bort szereztek útközben. Aznap éjjel bőségesen ettek és ittak. Amikor minden elfogyott, ráparancsoltak vezetőjükre, hogy meséljen a vidékről, ahova keveredtek. Ő erre, mivel lassanként megnyugodott, hogy míg el nem végezte szolgálatát, nem akarják megölni (és minden bizonnyal azt tervezgette, hogy szolgálatkészségével megbékíti elrablóit, azután, amikor azok elalszanak, az éj leple alatt megszökik), készségesen engedelmeskedett.

– Éppen alattunk, még egy negyed mérföldnél is közelebb ide van a Mummel-tó – a helyi nyelvjárásban ez Tündér-tavat jelentett –, ami feneketlenül mély, és csodás képessége, hogy átváltoztasson mindent, amit beledobnak. Ha példának okáért bárki kavicsokat kötne egy kendőbe, és kötélen a vízbe engedné őket, mire kihúzza, azok a kövek borsóvá, rubinttá vagy viperatojássá lennének. De még ez sem minden, mert ha páratlan számú lett volna a kavics, bármivé is változzon, biztosan párosán kerülne elő a víz alól.

– Ezt nevezem könnyű életnek – mondta erre Jack. – Csak ül az ember a tóparton, és rubintot varázsol a kavicsokból.

– Sosem tudni előre, miből mi lesz – figyelmeztette a paraszt. – Nem biztos, hogy drágaköveket kapsz, katona úr.

– Még ha százból egyszer is sikerül... Elég sokat halásztam életemben eredmény nélkül.

Addigra már sok katona fülelt izgatottan előre hajolva. De még azok is, akik úgy néztek büszkén a messzeségbe, mintha oda se hederítenének, hallgattak, nehogy lemaradjanak valamiről, ami később hasznos lehet. A paraszt végre megértette, hogy felébresztette a katonák kapzsiságát, és sietve így folytatta:

– Csakhogy borzasztó veszélyes hely az! Ezt a tavat maga Luther is átkozottnak nevezte, azt mondta, ha követ dobnak bele, rettentő vihar tör ki azonnal, jég ver, villámlik, szél süvölt, mert hisz a fenekén leláncolt ördögök sínylődnek.

– Ugyan már, az Poltersbergben van – mondta erre Jack könnyedén.

– Poltersberg! – köpött a paraszt. – Mit tudnak Poltersbergben a félelemről? Élt itt a környéken egy ember, akinek a legjobb eke elé fogható lova eltörte a lábát, és el kellett veszejtenie. Kíváncsi természet lévén a dögöt a tóhoz cipelte, és beledobta. Az cl is süllyedt annak rendje és módja szerint, de rögtön újra felbukkant élve – borzasztómód átalakulva. Minden foga éles volt, mint a kés, két lábon járt, hátából hatalmas denevérszárnyak nőttek. Rémisztőt sikoltott, azután elrepült, bele az éjszakába, ki tudná megmondani, hova. De ami még ennél is rosszabb, amikor a dög a tóba zuhant, néhány csepp víz a gazdája arcába fröccsent, és kimarta üregéből a szemét, abban a pillanatban meg is vakult a szerencsétlen.

– Hogyan látta akkor, mivé lett a lova? – kérdezte Jack gúnyos kis mosollyal.

A paraszt eltátotta, azután újra becsukta a száját. Hallgatott valamennyit, azután így szólt:

– Azt is beszélik, hogy volt két útonálló, aki odacipelte egy asszony hulláját, akit ők...

Jack félbeszakította.

– Minek untatnál a meséiddel, amikor magunk is megnézhetjük, mi igaz belőlük?

A hátuk mögül egyetértő mormogás hallatszott, és nem is kellett sokáig ösztökélni a parasztot egy késsel, hogy elinduljon velük lefelé.

Meredek, úttalan út vezetett a Mummel-tó partjáig, mire elérték, a katonák már igen rossz hangulatba keveredtek. Még a tetejébe legalább annyit szidták Jacket, mint a hitvány parasztot, mert ha belegondoltak, nyilvánvalónak tűnt, hogy társuk nem is meggazdagodni akar – ilyesmiben egyetlen harcedzett katona sem hihet –, csupán született bajkeverő.

Jack nem törődött a többiek kedvével, könnyű léptekkel kisétált egy omladozó kőgátra. Fövegében kétmaroknyi frissen szedett cseresznyét vitt magával, azokat eszegette, a magjukat meg a tóba köpte.

– Ott meg mi van? – kérdezte úgy, mint akit nem is érdekel a válasz, és egy hatalmas, a vízből kiemelkedő szikla felé intett, melynek szögletes alakját csak egyik oldalának ferdesége törte meg. Telehold volt, az ég meg tiszta, szinte nappali fény világította be a tavat, minden jól látszott.

– A nagyapám idejében – buzgólkodott a paraszt, mintha mindenáron szeretné visszaszerezni a belé vetett bizalmat – Württenberg hercege tutajt építtetett, hogy a közepén mérjék meg a tó mélységét. Kilenc kötelet engedtek le ólommal a végén, de egyik sem ért feneket, és akkor az alkotmány, hiába volt fából, süllyedni kezdett. Iparkodott is mind, aki ott volt nagy rémülten a part felé, de egy sem ért ki közülük szárazon: vén korukra borzasztó nyavalyák gyötörték őket.

– És azt mondod, az ott a tutaj?

– Ha jól megnézed, katona úr, észreveheted, hol vésték bele a Württenbergek címerét. Megkopott már, de még látni – a paraszt komoly képpel mutatott egy kopott karcolás felé, hiszékeny ember talán meg is győzhette volna magát az igazáról.

– Átokfajzat! – támadt rá dühösen Jack. – A cseresznyemagokkal mégsem történt semmi. Az egyből nem lett kettő, kettőből nem lett tizenhét, és egy, de egyetlen egy sem akart rubinttá, smaragddá, viperává, marhává vagy akár hallá válni!

A paraszt kétségbeesetten tiltakozott, megpróbált kiszabadulni Jack keze közül, hogy kimeneküljön a gátról. De ami Jacket illeti, ő legalább ilyen elszántan akarta a maga közelében tartani a másikat. A küzdelmük patkány és vadászkutya találkozásához hasonlított, méghozzá úgy, hogy a paraszt kapta a patkány, a katona meg a szelindek szerepét. Az egyik biztos fölényben volt, ezt a másik kétségbeesése és ravaszsága egyensúlyozta ki.

Végül Jack előrelendült, ám ellenfele kisiklott a karjai közül. Ő épp utána vetette volna magát, amikor két röhögő társa megragadta, a levegőbe emelte, és belehajította a Mummel-tóba.

Csak merült, merült, merült lefelé és fuldoklott. A víz kristálytiszta volt, ám olyan felmérhetetlenül mély, hogy a távolban mégis szénfeketének látszott. Jacket annyira feldühítették a társai, hogy először fel sem tűnt neki: már nem kapkod levegő után. Azután, mielőtt még alaposan kicsodálkozhatta volna magát a körülmények e különös változása fölött, valami mozgás ragadta meg a figyelmét odalenn a mélyben. Így távolról úgy tűnt, mintha sok béka cikázott volna ide-oda, de minél közelebb kerültek, annál jobban hasonlítottak emberi teremtményekre, leszámítva a zöld bőrüket, meg azt, hogy ruhájukat, bár finoman lebegett utánuk, kétségkívül hínárból és más víz alatti növényekből szőtték.

Egyre több vízi szellem bukkant fel, akár a búvárkacsák, és gyorsan körülvették Jacket. Olyan sokan jöttek, hogy nem maradt más választása, velük kellett tartania, bár a tündérek kézzel, grimasszal jelezték neki, hogy a tó feneke felé igyekeznek.

Körözve vezették a katonát a mélybe, mint egy égből alászálló madárraj.

Amikor Jack egyik lába könnyedén talajt ért, kis iszapfelhőt vert fel, majd a másik lába még egyet, és ő szembetalálta magát egy tündérrel vagy sellővel (a vízi szellemek rendszertanában hősünk nem volt járatos), aki ezüst- vagy aranyruhát viselt – és Jack ebből rögtön arra következtetett, hogy a Mummel-tó királyával van dolga.

– Isten hozott minálunk, Jack – szólította meg a király. – Remélem, jó egészségben talállak.

– Az Úr óvjon minket betegségtől és bánattól, barátom – rikkantotta Jack. – De miképpen lehetséges, hogy tudod a nevem?

– Ami azt illeti, olvastam a kalandjaidról, legutóbb épp azt, amint hamis és bajkeverő társaid a tóba dobnak – a király kecskeszakálla és szépen pödört bajsza meglebbent a vízben, és Jack a torkához kapott, hiszen hirtelen rádöbbent, hogy olyan matériában járva lélegzik, amelyben halandó ember erre képtelen. De a király nevetett, nevetése pedig természetesen és barátsággal csendült. Jack nem tehetett mást: vele kacagott. Megértette, hogy aki nevet, az nem lehet halott, és nincs híján a levegőnek, így aztán félrerakta a félelmét.

– Miféle hely ez – kérdezte Jack és milyen népek lakják?

– Ahogy a mondás tartja, „amint fenn, úgy alant”. Nekünk is vannak majorságaink, városaink és templomaink, habár az urat talán más néven imádjuk, mint ti. Mocsári fűvel fedjük tetőinket, tengeri csikót fogunk az eke elé, és tengeri tehenet fejünk istállóinkban. A macskahal egérhalat üldöz, a vízi manók rudakkal döfködik az iszapot, úgy keresnek kagylót meg drágakövet. A szüzek tán pikkelyesek mifelénk, de nem kevésbé szépek, és ugyanolyan könnyen kicsúsznak bárki keze közül, mint a víz fölötti világban élő társaik.

Míg így társalogtak, a Mummel-tó királya szemgyönyörködtető úton vezette végig vendégét, de hogy merre tartanak, azt nem árulta el. A vízi tündérek, akik a tófenékre kormányozták Jacket most kíséretükül szegődtek, egymás közt fecsegtek és nevetgéltek, közben ide-oda siklottak, akár egy csapat fürge cselle. A kanyargó ösvény fölött úsztak, majd moszaterdőn vágtak át, mely mögött ragyogó fehér város várta őket.

E víz alatti metropolisz megszámlálhatatlan csodát tartogatott. Falai fehéren ragyogtak, mert – ahogy a király magyarázta – porrá tört gyönggyel tapasztották be őket. Az utakat nem borította ugyan drágakő, de a házfalakat díszítő freskók bizony sokhelyütt abból voltak, és nem háborút ábrázoltak, hanem inkább játszódó gyermekeket és szemérmesen évődő szerelmeseket. A házak formája mór és ázsiai hatást mutatott, békésen megfértek köztük a minaretek meg a pagodák, és minden emeletről nyílott ajtajuk: legalulról éppúgy, mint feljebbről. Az sem kerülte el a mi Jackünk figyelmét, hogy az ajtókon nem voltak zárak, és nem álltak őrök a palota kapujában – mégsem ez volt a legizgalmasabb a sok látnivaló közül.

Mert, ami Jacket illeti, számára a legnagyobb csoda Poszeidóna volt, a király sellő-leánya, aki visszatértén üdvözölte atyját. Ahogy karcsú, tökéletes alakjára esett a pillantása, Jack elhatározta, hogy elnyeri e varázslatos teremtés szívét. Nem mintha nehéz dolga lett volna: jó kiállású férfi volt, katonához illőn délceg tartással. Őszinte rajongásába boldogan belepirult a leány, de nem tiltakozott. A vízi nép pogány volt, a tulajdonlás keresztényi erényei ismeretlenek maradtak előtte, így kölcsönös vágyuk hamar a test örömeiig vezethette a fiatalokat.

Telt-múlt az idő. Talán napok, talán hónapok szálltak tova.

Egy késő délután, mikor kelmék és párnák érzéki rendetlensége közepette hevert hercegnője ágyán, és a délidő zöldeskék fénye derengett a hálószoba ablakában, Jack zavartan megköszörülte a torkát, azután így szólt.

– Árulj el nekem valamit, legszebb, hőn szeretett hercegnőm!

– Amit csak kívánsz – felelte a szenvedélyes ifjú tündér.

– Egyetlen egy kérdés nem hagy nyugodni – talán apróság, mégis folyton csipked és bökdös, és akárhogy próbálom, képtelen vagyok kiverni a fejemből. Amikor először érkeztem szép és gazdag birodalmatokba, atyád azt mondta, hogy már olvasott a kalandjaimról. Milyen varázslat segítette? Milyen elképzelhetetlen könyvet olvasott?

– Hogy érted ezt kedves csirkefogóm, hát ezt – ez volt tán a tündér legmegnyerőbb tulajdonsága: pontosan olyannak szerette Jacket, amilyen volt, egy hajszállal sem akarta különbnek látni. – Milyen másik könyv lehetne?

Jack végighordozta a szemét a szobán, és így felelt:

– Nem látok semmiféle könyvet.

– Hát persze, hogy nem, bolondom. Ha itt volna, hogyan is lehetnél benne?

– Sejtelmem sincs, szemem gyönyörűsége, mert semmi értelmét nem lelem annak, amit mondasz.

– Hát akkor higgy nekem, olvasott téged e könyvben, melyből azóta sem léptél ki.

Jack érezte, forrni kezd benne a düh.

– Azt mondod, ez a könyv, de melyik? Az ördög vigyen el, ha a legkisebb értelmét is látom annak, amit beszélsz!

Amikor Poszeidóna ajkán elhalt a nevetés, felkiáltott:

– Szegény ember! Igazán nem értesz semmit, ugye?

– Ha értenem, könyörögnék-e neked, mint egy koldus, hogy válaszolj gyorsan és egyszerűen?

Pálja szomorú kis mosollyal mérte végig a kérlelőt.

– Azt hiszem, ideje, hogy szót válts atyámmal – mondta végül.

  

– Talán belefáradt az én hajlékony testű lányom, hogy örömet szerezzen neked? – kérdezte a Mummel-tó királya.

– Csöppet sem – felelte Jack, aki már rég hozzászokott a tündérek zavarba ejtően nyílt kérdéseihez.

– Akkor hát elégedj meg vele, és a gond nélküli életeddel, ne siess túljutni ezeken az oly kedves oldalakon.

– Már megint csak rejtvényekben beszélsz! Felség, beleőrülök e szokásba. Könyörgök, most az egyszer, mondj el mindent egyszerűen, kertelés nélkül, még akkor is, ha úgy kérdezlek, mint egy gyermek.

A király sóhajtott.

– Tudod-e, mik azok a könyvek?

– Igen, természetesen.

– Mikor olvastál utoljára?

– Miért, hát én...

– Erről van szó. Esetleg ismersz valakit, aki olvasott?

– Harcedzett, szélcserzett katonák közt élek régóta. Ha ők könyvtárra lelnek, a kincseit leginkább gyújtásnak használják a tábortüzükhöz... nincs ebben semmi meglepő.

– Fiatal éveidben csak olvastál néha. El tudnád mondani bármelyik történetét?

Jack nem felelt.

– Látod? Könyvek szereplői nem olvasnak könyveket. Becsapják a fedelüket, amikor valaki a szobába lép, vagy kedvük szerint valami éppen olvasottól undorodva félrehajítják őket, esetleg beletemetkeznek egybe, és míg valaki oly témában oktatja ki őket, melynek inkább nem mondanának ellent, úgy tesznek, mintha elmélyülten tanulmányoznák. De sosemolvasnak. Az rekurzív volna, biztosan a végtelenbe fordítaná a szöveget, és nem akadna teremtett lélek, aki valaha befejezhetné olvasásukat. Ez a csalhatatlan módszer mindig megmutatja, hogy a papír melyik felére kerültél. Olvastál már az idén? – a király felhúzta szemöldökét, és várt.

Jack sokáig hallgatott, mielőtt újra megszólalt volna.

– Nem. Nem olvastam.

– Na hát akkor.

– De... hogy lehetséges ez? Hogyan lehetnénk...?

– Ez az elképzelhető legegyszerűbb – felelte a király. – Én például a xi.-től a xvii. fejezetéig élek valaminek, amit A kalandos Simplicissimus címen ismernek. Méghozzá, biztosíthatlak róla, kellemesen. Így azt sem bánom, ha palotám falai papírvékonyak, az ablakokat tollal rajzolták rájuk, és tetteimet egy művész szeszélye irányítja. Nem öregszem és nem halok meg, ha pedig a lányommal végzett szerelmes tornagyakorlataid közben pihenésképpen felkeresel, mindig elszórakoztatnak beszélgetéseink.

Jack rosszkedvűen bámult ki az átlátszó simaságúra csiszolt gyöngyházablakon.

– Nem könnyű elfogadni – bökte ki végül –, hogy az ember nem valóságos.

Azután még egy perc töprengés után hozzátette:

– De hisz ennek így nincs semmi értelme! Elfogadom, mostani életem és világom aligha lehetne jobb. De a háborúban olyas dolgokat láttam.... amelyekre emlékezni is nehéz. Ki az ördög teremt afféle világot, mint a miénk? Ki lelne örömet mindabban a gonoszságban, melynek, biztosíthatlak róla, egynémelykor én magam is részese voltam?

– Jó uram – felelte a király –, nem én írlak, de akárki lett légyen is az, úgy hiszem, az ő elképzelhetetlenül nagyobb világában nem örvend igazi megbecsülésnek. Ha elmész mellette az utcán, talán észre sem veszed. Ha beszélgetésbe elegyedtek, tán nem tesz rád jó benyomást. Akkor hát miért vársz ettől az embertől – vagy talán asszonyszemélytől – többet, mint amit józan ésszel ő várhat el a magánál sokkal hatalmasabb teremtőjétől?

– Azt állítod tehát, hogy teremtőnk univerzuma nem jobb a miénknél?

– Talán még rosszabb is. Művéből következtethetünk az ő világa állapotára. Nálunk túldíszített, romantikus az építészet. Az övé ezek szerint egyszerű és szürke – meglehet, minden csupa unalmas beton, melyen egy ablak sem különbözik a mellette lévőtől –, máskülönben miért fáradozott volna azzal, hogy ilyen aprólékos részletek szerint képzelje el a házainkat?

– Ezek szerint, ha a mi világunk kegyetlen és erőszakos, feltételezhetjük, hogy az övé a béke és előkelőség mintaképe?

– Mondd inkább, hogy a miénk világi életerőben dúskál, míg az övét felelőtlen álszentség mocskolja.

Jack szomorúan rázta a fejét.

– Honnan tudsz ilyen sokat a világról, amelyben élünk, míg én ennyire tudatlan vagyok?

– Kétféle szereplő van, édes fiam. Az egyik nadrágjával a kezében szökik az ablakon át, külföldi előkelőségeknek adja ki magát, és fél szemmel azt lesi, mikor csaphat be egy becstelen püspököt, homályos sikátorokban tőrökkel fenyegetőző haramiák kelepcéjébe sétál, és mert túl korán ér haza, ifjú feleségét a szeretője férjével találja az ágyban – és ez sosem lesz másképp.

– Mintha csak a naplómat olvasnád! – bámult el Jack. – Már, ha volna egyáltalán naplóm.

– Csak mert te történetesen aktív szereplő vagy, akinek fő célja, hogy előrevigye a cselekményt. Én viszont reflektív szereplő vagyok, aki önértelmezésével fedi fel a szöveg belső jelentését. De úgy látom, összezavartalak – lépjünk ki a történtemből kicsit.

És könnyedén, mintha csak egy könyvben lapozna, Jack egy kellemes kertbe került, melyet aranyló fénybe vont a délutáni nap. A Mummel-tó királya egyszerű karosszékben ült, amely mégis trónra emlékeztetett – olyan volt az a szék, amilyen egy filozófus-királynak dukál.

– Ez nagyon jó megfigyelés – felelt a király Jack kimondatlan kérdésre. – Nem lehetetlen, hogy kis bátorítással reflektív karakterré alakulj.

– Hol vagyunk?

– Zayanában, kedves barátom, Vandermast doktor kertjében, ahol sosem múlik el a délután. Ő és én sokat diskuráltunk itt az entelechei-áról, az episztemológiáról és más efféle lényegtelen, múlandó semmiségekről. A jó doktor tapintatosan távozott, hogy négyszemközt beszélhessünk. Ő maga is egy könyvből származik, aminek a címe... de nem mindegy? Azon mágikus helyek egyike ez, ahol zavartalanul tárgyalhatunk a világ mineműségéről. Sőt, ebben a fényben még ha akarnánk sem tehetnénk mást.

Egyszer csak egy kolibri jelent meg Jack előtt, úgy lógott a levegőben, mint egy eszeveszett, tollas kis ékszer. A férfi előre nyújtotta egy ujját, a madár fölötte lebegett, ő pedig a bőrén érezte az őrültül csapkodó szárny kavarta gyenge szellőt.

– Ez meg milyen csoda? – kérdezte.

– Csak a lányom. Ebben a részben nem szerepel, mégis szeretné tudatni veled jókívánságait: így aztán a képzelet síkján jelenik meg. Köszönöm, drágám, most már elmehetsz – a király tapsolt, és a kolibri köddé vált. – Összetöröd a szívét, ha elhagyod fiktív birodalmunkat. De semmi kétség, jön majd másik hős, és mivel kitalált szereplő, Poszeidó-na úgysem tanul a tapasztalataiból, vagy cserbenhagyója nemével kapcsolatban sem alakít ki előítéleteket. Épp olyan nyíltsággal és örömmel üdvözli majd a következő jövevényt, mint egykor téged.

Jackbe érthető módon belehasított a féltékenység, de igyekezett elhessegetni. Szeretett volna a lényegre koncentrálni.

– Ez csupán elméleti érvelés, jó uram? Vagy van praktikus hozadéka is?

– Vandermast doktor kertje semmi máshoz nem fogható. Ha végleg el szeretnéd hagyni a világunkat, itt egészen biztosan megoldható.

– És visszajöhetek még valaha?

– Sajnos, nem – szomorkodott a király. – Egy csoda épp elég egy életre. És hozzáteszem: több mint amit, szigorúan szólva, bármelyikünk megérdemel.

Jack felkapott egy botot, fel-alá járkált a virágágyás mellett, és rá-ráhúzott a magasabbra nyúló bimbókra.

– Elegendő információ nélkül kell tehát döntést hoznom? Vakon vessem magam a szakadékba, vagy maradjak kétségek között a peremén egy életen át? Ez, ahogy te is mondtad, gond nélküli élet. De elégedett lehetek-e vele, ha tudom, hogy van egy másik is, bár igaz valójáról fogalmam sincs?

– Nyugodj meg. Ha csak ezen múlik, hát megnézzük, mely utakon járhatnál.

A tó királya lapozott egyet az ölében fekvő, bőrbe kötött könyvben, melyet Jack addig észre sem vett.

 

– Egész nap ott fogsz bambulni, miközben vár a munka? Esküszöm, te vagy a világ leglustább embere!

Jack kövér felesége szórakozottan vakargatva tomporát előjött a konyhából. Gretchen arca egykor keskeny volt, most kerek; azelőtt, minden lépése olyan zenére táncolt, amit egyedül csak ő hallott, most húzta a lábát. Jack szíve mégis ugyanúgy ellágyult, ahányszor csak ránézett, mint régen.

Letette a lúdtollat, és beporozta, az eddig leírtakat.

– Kétségkívül igazad van, kedvesem – mondta szelíden. – Mint mindig.

Elindult, hogy fát aprítson, vizet húzzon, és megetesse a disznót, amit Fastnachtra hizlaltak. Kifelé menet belenézett a hátsó ajtóra akasztott tükörbe. Legnagyobb rémületére egy ösztövér vénember nézett vissza rá, a szakálla olyan ritka, mintha moly rágta volna meg.

– Jaj, uram – morogta magában –, nem vagy már az a nyalka ifjú katona, aki sok évvel ezelőtt, alig pár perccel a találkozásuk után a szénaboglyának lökte Gretchent.

Kilépett az ajtón, a hideg szél jeget vágott az arcába, a farakás rönkjei egymáshoz fagytak, a balta tompa végével kellett elválasztani őket egymástól. A kút vize olyan vastagon befagyott, hogy beleizzadt, mire feltörte. Amikor pedig levette a követ a maradékos vödör fedeléről, és az ól felé indult, megcsúszott, és magára öntötte a moslékot. Ami nemcsak azt jelentette, hogy hetekkel a tervezett időpont előtt kénytelen ruhát mosni – télen cudar feladat de ráadásul puszta kézzel kellett visszalapátolnia az ocsmányságot a földről a vödörbe: akármi történik, a disznónak ennie kell.

A vén Jack magában morogva és átkozódva csörtetett vissza a házba, kezet mosott, tiszta ruhát vett, és újra nekilátott az írásnak. Néhány perc sem telt bele, a felesége is követte szobába.

– Micsoda jégverem van idebenn! – kiáltotta, és megpróbálta feléleszteni a tüzet, bár az írószobába fát hordani olyan nehéz munka volt, hogy Jack inkább tűrte volna a hideget. A felesége a háta mögé állt, és a vállára tette a kezét.

– Megint Wilhelmnek írsz levelet?

– Ki másnak? – morogta Jack. – Kidolgozzuk a lelkünket, csak hogy pénzt küldhessünk neki, ő meg sosem válaszol! Ha pedig mégis, oly röviden ír! Minden idejét ivással és adóssággyártással tölti a szabónál meg azoknál a... – még idejében elhallgatott, köhögött. – Azoknál az erkölcstelen fiatal nőknél.

– Ahhoz képest, hogy te hol tartottál az ő korában...

– Én az ő korában biztos nem tettem semmi ehhez foghatót – bántódott meg Jack.

– Természetesen nem – válaszolt a felesége. Jacknek nem kellett megfordulnia, hogy érezze, mosolyog. – Szegény kis bolondom.

A nő megcsókolta a feje búbját.

  

Amikor Jack újra megjelent, a nap kibújt a felhők mögül, és a kertben százával ragyogtak a színek – a férfi úgy képzelte, jórészt Poszeidóna hatására. A virágok kacéran felé fordultak, és kitárták neki szirmaikat.

– Nos hát? – kérdezte a Mummel-tó királya. – Hogy tetszett?

– Kiesett a legtöbb fogam – mondta Jack rosszkedvűen –, és az egyik oldalamból nem múlt a fájás. A gyerekeim felnőttek, elköltöztek otthonról, és én nem vártam már semmi másra, csak a halálra.

– Ez még nem ítélet – felelte a király –, csupán a panaszok elősorolása.

– Megengedem, a kapu túloldalán, bizonyos fokig autentikusabb az élet. Olyasfajta érvényesség és összetettség lakozik benne, ami a miénkből tán hiányzik.

– Na tessék, erről beszéltem.

A fény sötétebbre váltott, és a fák felsóhajtottak, mert szél suhant végig a lombjaik között.

– Másrészt ennek az életnek célja van, míg amannak semmi.

– Ez is igaz.

– De ha létünknek van is célja – és bizonyossággal érzem, hogy van –, kutya legyek, ha tudom, mi az.

– Hiszen erre könnyű a válasz! – örült meg a király. – Azért létezünk, hogy szórakoztassuk az olvasót.

– És az olvasó, az pontosan kicsoda?

– Minél kevesebbet beszélünk az olvasóról – vágta rá hevesen a király annál jobb.

Felállt.

– Elég a fecsegésből – jelentette ki. – Két kapu vezet ki e ligetből. Az első visszavisz oda, ahonnan jöttünk. A második... arra a másik helyre. Amit kileshettél az imént.

– Van neve annak a másik helynek?

– Akadnak, akik valóságnak hívják, bár e címzés pontosságát sokan vitatják.

Jack a bajszát huzigálta, és rágcsálni kezdte a végét.

– Esküszöm, nem könnyű a döntés.

– Mégsem maradhatunk e kertben örökké, Jack. Előbb vagy utóbb, választanod kell.

– Valóban, igazad van, jó uram. Választanom kell – a kert néma csendben figyelt. Egyetlen kecskebéka sem borzolta fel a liliomos tó tükörsima felszínét. Egyetlen fűszál sem rezdült a réten. Még a levegő is feszülten várakozott.

Jack döntött.

Így történt, hogy Johann von Grimmelshausen, akit néha Jürgennek szólítanak, kiszabadult az irodalom szűkös, szorító fogságából meg a Mummel-tóból, és igazán ember, egyúttal a történelem játékszere lett. Ebből az is következik persze, hogy évszázadokkal ezelőtt meghalt. Ha fikció maradt volna, még most is élne, bár nélkülöznie kellene az élményeknek azt a gazdagságát, amit mi mindannyian nap mint nap megtapasztalunk.

Vajon helyesen döntött? Csak isten a tudója. Ha pedig nincs isten, sosem fog kiderülni.

 

 

Dési András György fordítása