ÓNMOCSÁR

 

 

Forróságban ereszkedtek alá a völgybe. A soha el nem oszló felhőzeten szemkápráztató fehérségként izzott át a magasan járó nap, amelynek erejétől ólmot verejtékeztek a dombok. A fúróberendezést két oldalról cipelő páros a magaslatokból vánszorgott lefelé. Az út mentén kis fémtócsa csillant: a hegyekből ónt szállító tartálykocsik valamelyikéről freccsenhetett oda.

Az ellenkező irányból fekete erőfokozó ruhás, jó három méter magas, ismeretlen utazó közeledett. Elhaladtában odaintett nekik, de ők, noha emberi lényt hetekig nem láttak, nem intettek vissza. Az utazó eltávolodott és eltűnt mögöttük a kaptatón. Az útról akár le is térhettek volna - a hőségtől feketévé aszalt, keményre szikkadt talaj szinte ugyanolyan járást kínált.

Patang és MacArthur már órák óta gyalogoltak és a következő órákat illetően is ugyanerre számítottak. Ám az út kanyarodott egyet, és odalenn, a hosszú lejtő végén, egy bazaltszirt árnyékában, feltűnt egy fogadó. Munkájuk rendszerint távol tartotta őket utaktól és fogadóktól egyaránt; körülbelül egy hónapig védőruhában éltek és függőhámban aludtak.

Tükröző lencséik mögül óvatosan összenéztek; erőfokozó ruháik motorjaiból kicsapott a hő. Szótlan egyetértéssel mindketten megálltak.

Közeledtüket észlelve, a fogadó rádióadója az árlista taglalásába fogott. Ők a részletek megbeszélését ruháik önálló egységeire bízták, és a fúróberendezést vigyázatosan az épület mellé helyezték.

– Rakd lel a ponyvát, nehogy megroggyanjon – mondta MacArthur, s már ment is befelé.

Patang felterítette az aranyfóliás védőponyvát, majd követte társát.

Amikorra átvergődött a légzsilipen, MacArthur, már megszabadulva ruhájától, két csésze víz mellett ült egy öntöttvas asztalnál. A nő egy pillanatig reményleni merte, hogy minden teljesen rendben lesz.

Aztán a férfi felpillantott.

– Tíz dollárt kérnek egy csészéért a rohadékok.

Az egyik csésze félig üres volt. A férfi egyetlen hosszú korttyal lehajtotta a maradékot, és szőrös mancsát a második csésze köré zárta. A legutóbbi védőruhamentes találkozásuk óta a férfi szakállat eresztett, és Patang a terem túlfeléből is megérezhette volna a szagát. Valószínűleg a férfi is az övét.

– Ezeknél, ha bejössz, már mehetsz is – tette hozzá MacArthur.

Patang kibújt a védőruhájából, és a szoba tágasságát kiélvezve akkorát nyújtózkodott, amekkorát csak bírt. Mekkora tér! A szoba hat méter széles volt. Ablakok sehol. Egy asztal, körülötte hat vasszék, a fal mentén fél tucat összehajtott kempingágy. Egy polcsor, rajta a Társaság áruival, amelyek közül egyet se tudtak volna megfizetni. A szolgáltatásokat fizetős vécé és fizetős zuhanyozó egészítette ki, meg egy ingyenes orvosi egység, amit ha valaki ravaszul holmi fitneszcélokra használna, a Társaság megtudná és az illető elnyerné méltó büntetését.

Patang bőre szúrt és viszketett az egy hónap alatt rászáradt izzadtságtól.

– Vakarózni fogok – jelentette be. – Ne nézz ide!

De MacArthur, ez a disznó, persze odanézett.

Patang nem törődött vele, és lassan, kéjesen végigvakarta magát a blúza alatt és a hátán. Ráérősen szántott végig magán a körmével, oly mélyen, hogy majdnem kiserkent a vére. Isteni érzés volt.

MacArthur egész idő alatt úgy bámulta, mint kiéhezett farkas a kövér nyulat.

– A ruhádban kellett volna csinálnod – mondta, mikor a nő végzett.

– Az nem ugyanaz.

– Nem kellett volna előtt...

– Hé! Mit szólnál egy kis beszélgetéshez? – szólt hangosan Patang. – Belekerül hát pár dolcsiba. Na és?

A fogadós egy kattanással ott termett.

– Ennyire déltájban már nem vártam vendéget – mondta népiesre színezett mesterséges hangán. – Maguk mit kutatnak?

– Aranyat, ónt, ólmot, ami csak fel tud törni egy próbafuratból. – Patang lehunyta a szemét, és visszaképzelte magát a Lakshmi Planum síkságára, Port Ishtar egyik bárjába, ahol igazi, eleven emberrel beszélhetne. – Ügy számítjuk, hogy a legtöbben a reggeli és késő délutáni időszakokban dolgoznak. Így az adatbázisunk mindig naprakész, nem botlunk egy hónappal korábbi követelésekbe.

– Nagyon bölcs. A Társaság jól fizet a jó fogásokért.

– Rühellem azokat a szarságokat – szólt MacArthur, és székével a padlón csörömpölve hátat fordított a beszélőnek és Patangnak. A nő tisztában volt vele, a férfi mennyire szeretne elbánni vele.

És azzal is, hogy ez nem fog megtörténni.

  

A Társaságnak három törvénye volt.

Egy: Erőszak kizárva.

Kettő: Védd a Társaság felszerelését.

Három: Védd magadat.

Mindhárom betartásáról beültetett idegi implantok gondoskodtak.

E törvényeket a Társaság a kutatóinak hosszú tapasztalata alapján rangsorolta, így az első felülbírálta a másodikat, a második a harmadikat, és a harmadikat csak akkor lehetett betartani, ha ez nem ütközött az első kettőbe. Ennek folytán egy kutató nem áldozhatta fel partnere életét saját túlélése érdekében (mint ahogy az régebben történt), vagy még kifinomultabban, nem keverhette a másikat a társasági felszerelés hanyag kezelésének halálos gyanújába.

Kellett hozzá idő és tapasztalat, de a Társaság végül összeállította a bombabiztos algoritmusokat. Az isten háta mögötti tájakon a működő anarchia volt az úr. Ott senki sem bántalmazhatott senki mást.

Bármennyire is akarta volna.

Amikor Patang és MacArthur először szerződött le, a telepek ígéretesnek tűntek. Egy teljes csillagászati napra – azaz egy vénuszi évnél valamicskével hosszabb, kétszázötvenöt földi napnyi időre – kötelezték el magukat. Még ötvenkilenc nap állt előttük. A nő most már biztos volt benne, hogy egymást ennyire gyűlölő két embert, mint ők, vissza kell tartani attól, hogy egymás torkának ugorjanak. Előbb vagy utóbb egyikük meg fog kattanni.

Patang minden nap azért fohászkodott, hogy MacArthur megrántsa a menekülőzsinórt és magára zúdítsa a szerződésből őket idő előtt kiszabadító mentőhajó költségeit. MacArthur jól lecsúszott, miközben a nő pontokat szerzett és lehagyta.

A férfi ezt egyetlen napon se tette meg. Már szinte embertelennek hatott, hogy mennyit képes lenyelni anélkül, hogy megtörne.

Csak a gyűlölet sarkallhat egy férfit ilyesmire.

 

Patang sóhajokkal és cuppogással tarkított apró kortyokban, lassan itta a vizét. Tudta, hogy ezt MacArthur utálja, de ha akarta volna, sem tudta volna megtartóztatni magát. Már majdnem mind megitta, amikor a férfi keze tőle jobbra és balra az asztalra vágott.

– Patang, van pár dolog, amit tisztázni akarok köztünk – kezdte.

– Ne. Kérlek.

– Az istenit neki, tudod, hogy mit gondolok arról a szarról.

– Nem szeretem, amikor így beszélsz. Állj le.

MacArthur fogai megcsikordultak.

– Nem. Elintézzük, itt és most. Azt akarom, hogy te... mi volt ez?

Patang üres tekintettel meredt a társára. Aztán megérezte: kellemetlen, szédítő émelygés, éppen csak hogy észlelhető egyensúlyzavar, mintha az egész Vénusz végtelenül puhán megmozdulna a lábuk alatt.

Aztán a bolygó felbömbölt és a padló Patang arcába csapott.

  

Patang hatalmas felfordulásban tért magához. A padló megdőlt, és köröskörül mindent beterítettek a leszakadt polcokról szétszóródott selyemingek, citromos sütik és szépségápoló szappanok. Erőfokozó ruháik összegubancolódtak, az egyik fémkarja a másik lábai közé szorult. A létfenntartó rendszereik még működtek, hál’ Istennek. A Társaság masszív ruhákat gyártott.

Mindennek a közepén pedig ott állt MacArthur, mozdulatlanul és vigyorogva. Nyakán vércsík szivárgott lefelé, miközben arca oldalát masszírozta.

– MacArthur? Jól vagy?

A férfi furcsa pillantást vetett rá.

– Istenemre. A francba.

– Fogadós! Mi volt itt?

A szerkezet nem válaszolt.

– Szétcsaptam – közölte MacArthur. – Simán.

– Micsoda?

MacArthur támolyogva, mint egy matróz az imbolygó fedélzeten, megindult feléje.

– Hegycsuszamlás volt. – MacArthur, aki a Földön kívüli bolygók geológiájából szerzett PhD-t, tudta, mit beszél. – Egy puha bazaltér meggyengült és engedett, a fogadó kapott egyet belőle oldalról. Mázlink van, hogy élünk.

A férfi letérdelt Patang mellé, és gyűrűvé formált hüvelyk- és mutatóujjával okét mutatott. Aztán mutatóujjával megfricskázta a nő orrát.

– Au! – jajdult fel a nő, aztán megdöbbent. – Hé, ez nem csinálna...!

– Nem, a faszt. – És ezzel a férfi pofon vágta. Erőből. – Úgy látszik, a csip már nem működik.

A nőt elöntötte a düh.

– Te szemét mocsok!

Hátrarántotta a kezét, hogy megüsse a férfit.

Üresség.

  

Másodpercekkel később a nő magához tért, de ez olyan volt, mintha a közepénél csapna fel egy könyvet, vagy már egy órája tartó interaktívba csöppenne bele. Patangnak elképzelése se volt arról, hogy mi történt, és ez hogyan hatott rá.

MacArthur épp beleszíjazta az erőfokozó ruhájába.

– Minden rendben? Valami baj van? – kérdezte mormogva a nő.

– Meg akartalak ölni, Patang. De megölni téged, ez kevés. Előbb szenvedned kell.

– Miről beszélsz?

Ekkor Patangnak eszébe jutott minden.

MacArthur korábban megütötte. A csip meghibásodott, és a férfit már semmi sem zabolázza. És gyűlöli őt; vajon eléggé ahhoz, hogy megölje? Ó, igen. Simán.

MacArthur letört valamit a nő sisakjáról, aztán rácsapott a tápkapcsolóra, és a ruha lassan bezárult Patang körül. A férfi kuncogott és hozzátette:

– Odakint találkozunk.

  

Patang átküzdötte magát a zsilipen, de utána nem tudta, mit tegyen. Rettegve elment az úton egy darabig, aztán idegesen megtorpant. Nem igazán várakozott és nem igazán távozott: meg akarta tudni, mire készül MacArthur.

A légzsilip kinyílt, és MacArthur körbement a kocsma oldalához, ahol a ponyva alatt a fúróberendezés lapult. Legörnyedve kiszerelte a lézerfúrót a tartórudak, adattárolók és beállító készülékek közül, amik fölé aztán gondosan visszaigazgatta az arany fóliatakarót.

Felegyenesedett és kezében a fúróval Patang felé fordult. Megcélozta.

Patang sisakkijelzőjén felvillant a LÉZERVESZÉLY felirat.

A nő lenézett, és a lába előtt észrevett egy feketén füstölgő kődarabot.

– Tudod, mi lesz, ha lyukat lövök a héjadba – mondta MacArthur.

Patang tudta. A belül levő összes levegő robbanásszerűen kifelé tódulna, míg a szörnyű külső légnyomás összeroppantaná ruhája fémburkát. A mechanikus hűtőrendszer azonnal tönkremenne, és ő egyszerre fulladna meg, sülne pecsenyévé és zúzódna péppé.

– Fordulj meg. Vagy új lyukat kapsz a seggedbe.

A nő engedelmeskedett.

– Elmondom a szabályokat. Kapsz fél óra előnyt. Aztán indulok én. Ha északra vagy délre fordulsz, keresztüllőlek. Tarts nyugatnak. Délidő irányban.

– Délidő irányban?

A nő bekapcsolta a földmérő alrendszert. Abban az irányban nem volt semmi, csupán pár további gyűrthegység, azokon túl pedig tesszerák. A tesszerákat a térképe narancsszínnel jelölte. Mit sem ígérő narancsszín: már sok kutató szelte át őket és semmit se találtak.

– Miért oda?

– Mert azt mondom. Mert szórakozni fogunk kicsit. Mert nincs más választásod. Világos?

A nő nyomorultul bólintott.

– Lódulj.

  

Patang ment, nyomában a férfival. Mint valami lábra kapott lidércnyomás, olyan volt az egész. Ha hátranézett, ki tudta venni az utána lépkedő MacArthur távolságtól törpült alakját. De ahhoz sosem maradt le eléggé, hogy a nőnek bármi esélye legyen a szökésre.

A férfi észrevette, hogy figyeli; lehajolt, felkapott egy követ, körbelendítette a karját és elhajította.

Bár MacArthur félúton volt a látóhatár és a nő között, a kő mégis Patang előtt száz méterre csapódott az út szélébe. Természetesen nem találta el a nőt. A férfinak ez nem állt szándékában.

A kő a becsapódáskor szilánkokra tört, demonstrálva az erőfokozó ruha rettenetes teljesítményét. Patangban forrt a méreg, hogy MacArthur ilyen erőt ural, ő pedig teljesen tehetetlen.

– Te szadista állat!

Válasz nem jött.

A pasi megőrült. Kell, hogy legyen erre valami kitétel a szerződésben. No, és akkor aztán... Patang automata járásra kapcsolta a ruháját, elővette a szerződési iratokat, és elmélyedt bennük. Lehetőségek. Csupa ártalmatlan cikkely. Az alvállalkozó kötelezettségei – na, ezekből több száz volt. Fizikai gondoskodás a vállalkozó felszereléséről.

És megtalálta. Megvan! Egészségügyi vészhelyzet esetén, orvosi törvényszék általlegfelső szinten jóváhagyva... A nő végigpergette a minősítő feltételek almenüjét. Biztosra vette, hogy az elmebetegségek hosszú és teljes körű listáján MacArthur esete is megtalálható.

Persze az eddig összeszedett részesedést mind el-bukná. Viszont, ha a szerződést helyesen értelmezi, a kezdő befizetése visszajár. Ha az, és az élete megmarad, akkor már egyenesben lesz.

Kibújtatta egyik karját a rögzítőhámból, és hátranyúlt a feje mögé, egy nehezen hozzáférhető helyre, egy biztosítóhoz. Kinyitotta, aztán betöltött egy virtuális billentyűzetet és beírta az SOS-t.

Pofonegyszerű. Gyerekjáték.

VALÓBAN EL KÍVÁNJA KÜLDENI EZT AZ ÜZENETET? IGEN NEM

A nő megnyomta az IGEN-t.

Egy pillanatig semmi sem történt.

AZ ÜZENET NEM TOVÁBBÍTHATÓ

– Picsába!

Újra megpróbálta.

AZ ÜZENET NEM TOVÁBBÍTHATÓ, harmadjára sem. AZ ÜZENET NEM TOVÁBBÍTHATÓ, negyedszerre sem. AZ ÜZENET NEM TOVÁBBÍTHATÓ. Lefuttatott egy hibaellenőrzést, aztán ismét elküldte az üzenetet. AZ ÜZENET NEM TOVÁBBÍTHATÓ

És nem és nem és nem.

AZ ÜZENET NEM TOVÁBBÍTHATÓ

AZ ÜZENET NEM TOVÁBBÍTHATÓ

AZ ÜZENET NEM TOVÁBBÍTHATÓ

Amíg hirtelen olyan erővel bele nem hasított a gyanú, hogy muszáj volt ellenőriznie.

Felemelte a bal ruhaujjának hátoldalán levő megfigyelő kamerát, így megnézhette a sisakját oldalról.

MacArthur letörte az adóantennát.

– Baromállat! – Patang most már igazán dühbe gurult. – Te hülye seggfej! Nem vagy normális, tudsz róla? Agyament, idióta fasz!

Semmi válasz.

A nyavalyás oda se figyelt rá. Valószínűleg automatikus követésre kapcsolta a ruháját, tesped a hámjában, olvasgat vagy valami poros filmet néz a képernyőjén. MacArthur sokszor csinálta ezt. Kérdeztél tőle valamit, de nem felelt, mert ott se volt: saját agyának díszpáholyában üldögélt. A navigációs rendszerbe meg nyilván beépített egy követő algoritmust, ami riasztaná, ha a nő letérne északnak vagy délnek, vagy túl messzire távolodna tőle.

Ez a feltevés ellenőrizhető.

Patang annyit használta már a követő algoritmust, hogy fejből tudta a jellemzőit. Öt lépésből egy eltérés azonnal tárolódna. Hatból egy nem. Na, hát akkor... Lássuk csak, elfordíthatjuk-e ezt a cuccot lassan és finoman az út felé. A nő hetet előre, és azután egy felet oldalra lépett.

LÉZERVESZÉLY

Patang sietve bekapcsolta az automata járást. Egyértelművé vált, hogy a férfi minden lépését figyeli. Egy követő algoritmus ezt csak botlásnak vette volna. De akkor miért nem beszél a pasas? Nyilván azért, hogy ezzel is gyötörje. Biztosan ezernyi mondanivalója lenne; hiszen legalább annyira gyűlöli a nőt, mint ő a férfit.

– A kurva anyádat! Elkaplak, MacArthur! Fordul még a kibaszott kocka, és akkor én... !

Talán nem is annyira tehetetlen: Patangnál volt robbanóanyag, és a fenébe is, az erőfokozó ruhája által hajított kővel beszakíthatja a férfi ruháját. Megtehetné, hogy...

Üresség.

 

Amikor visszanyerte tudatát, Patang automatikusan járó ruhája már az első gyűrthegység hosszú lejtőjén masírozott lefelé. Fülében beszéd zümmögött: MacArthur hangja, a rövidhullámú rádión.

– Micsoda? – kérdezte kásásan a nő. – Mondtál valamit, MacArthur? Nem értettem tisztán.

– Huncutságon járt az eszed, mi? – kérdezte MacArthur vígan. – Rossz kislány! A papa megdádáz.

LÉZERVESZÉLY

LÉZERVESZÉLY

Nyilak mutatták mindkét irányt. A nő hiába tartott egyenesen nyugatnak, a férfi mégis célba vette.

– Basszus, ez nem fair!

– Fair! És amiket te mondtál rám, az fair volt? Végig, az összes dumád.

– Azok nem jelentenek semmit.

– De bizony, hogy jelentenek! Azok... azok, amiket mondtál... megbocsáthatatlanok!

– Csak húztalak, MacArthur – felelte a nő békülékeny hangon. Gyerekkorából idézte fel a szót, ami afféle testvérek közti civódást jelentett. – Akkor sem jelentenének semmit, ha nem lennénk barátok.

MacArthur olyasféle zajt hallatott, amit talán nevetésnek szánt.

– Higgy nekem, Patang, te és én nem vagyunk barátok.

A civódás kezdetben elég ártatlannak tűnt. Patang csak szórakozásból csinálta. Vajon mikor borult ki a bili? Nem gyűlölte mindig MacArthurt: még Port Ishtarban kellemes társaságnak mutatkozott. A nő még egészen helyesnek is találta.

Port Ishtar emléke szúrt, de nem tudott nem gondolni rá, mint ahogy nem tud nem gondolni a mennyországra az sem, aki épp a pokolban sül.

Oké, szóval Port Ishtar nem volt tökéletes. Kaja gyanánt ízesített alga, ágy helyett polc. Napközben az ember selyemben járt, mert azt olcsón mérték, és mindenhová mezítláb ment, mert a cipőket annál drágábban. De akadtak a levegőbe vizet permetező szökőkutak és az éttermekben élő zene is: vonósnégyesek húzták a nagy nyerteseknek, azoknak a kutatóknak, akik nagy fogást csináltak, és visszatértükben könnyen jött tőlük a pénz. A kis gravitáció és a pezsgő fiatalság jelenkorában történt, ahol a jövő vagyontól csillogott.

Mindez akkor volt. Patang most egymillió évvel idősebbnek érezte magát.

LÉZERVESZÉLY

– Hé!

– Mozogjál, te kurva. Menj tovább vagy meghalsz.

 

Ez nem történhetett volna meg.

Órák és további órák teltek el, mígnem a nő teljesen elveszítette az idő fonalát. Mentek. Mentek, kifelé a völgyből, át a hegyen, le a következő völgybe. A hőség és az általában gyenge sziklák miatt a hegyeken szelíd emelkedők és lejtők húzódtak, amelyeken a járás egy igen hosszú dombon való átkelésre hasonlított.

A szürke táj felett borongós narancsszín felhők úsztak. Ezek voltak a Vénusz igazi színei. Ha akarta volna, Patang fűzöldnek láthatta volna a sziklákat és ragyogó kéknek az eget – sisakképernyője meg tudta csinálni –, de csak egyszer próbálta ki ezt a beállítást és gyorsan ki is kapcsolta. Az elkeserítően hamis kép helyett akkor már inkább lássa valóságukban a keserű tájat és a komor eget.

Nyugatra tartottak, amerre a nap jár délidőben. Vég és értelem nélküli álomnak hatott.

– Hé, Pcsang.

– Tudod, hogy rosszul esik nekem az ilyen beszéd – szólt fáradtan a nő.

– Rosszul esik neki. De édes. És szerinted, amiket te mondtál, azok hogyan estek nekem?

– Békét köthetnénk, MacArthur. Ennek az egésznek nem kéne ilyennek lennie.

– Voltál már házas, Picsang?

– Tudod jól, hogy nem.

– Én igen. Házas és elvált.

A nő tudott róla. Mostanra már igen kevés maradt, amit nem tudtak egymásról.

– Az a helyzet, hogy amikor egy házasság felbomlik, mindig van, aki elsőnek dolgozza fel. Keresztülmegy mindenen, a szívfájdalomtól a kínon és szenvedésen át a kapcsolat gyászolásáig – aztán továbblép. Általában az, akit megcsaltak. Így aztán eljön a nap, amikor őnagysága lelép a házból, a szegény balfasz csak áll és makog utána, hogy „Várj, nem beszélhetnénk meg?”, mert ő még nem fogadta el, hogy vége.

– És?

– És ez a te problémád, Picsang. Még nem fogadtad el, hogy vége van.

– Minek? Ügy érted, a kapcsolatunknak?

– Nem. Az életednek.

 

Eltelt egy nap, talán több is. Patang aludt, és amikor MacArthur gyűlölködő suttogásával a fülében felébredt, még mindig gyalogolt. A rádiót sehogy nem lehetett kikapcsolni, erről a Társaság rendelkezett, érdekei védelmében. A járógépek egymásra épülő al- és főrendszereit is ennek jegyében tervezték meg. Régen Patangot a legmélyebb álmából is fel tudta verni a férfi horkolása, és ismerte azokat az ocsmány kis nyögéseit is, amiket maszturbáláskor adott ki. Volt rá eset, hogy mérgében azonnal visszanyögdécselte neki azokat a hangokat. Ezt mostanra már megbánta.

– Voltak álmaim – mondta MacArthur. – És ambícióim.

– Tudom, hogy voltak. Nekem is voltak.

– Mi a fenének kellett belejönnöd az életembe? Miért az enyémbe és nem máséba?

– Megtetszettél. Azt hittem, vicces pasi vagy.

– Hát akkor érezd magad megviccelve.

Port Ishtarban MacArthur még nyurga, jóvágású fickó volt. Magas alakja mozgás közben sose engedte feledni könyökét és térdét, amelyekkel mintha bármely pillanatban leverni készült volna valamit a helyéről, de sose tette. Volt benne valami furcsa, pökhendi báj. Amikor a nő félénken megtudakolta, lenne-e a társa, a férfi felkapta, körbeforgatta a levegőben és szájon csókolta, aztán letette és közölte, hogy „Igen”. Patang akkor szédüléssel vegyes jókedvre derült, és biztosra vette, hogy helyesen választott.

De MacArthur gyengének bizonyult: a védőruha megtörte. Hónapokig főni a saját érzelmeiben, tökéletesen elszigetelve, de sosem egyedül... Már kinézetre sem volt többé az, aki azelőtt. Ha abba a meggyötört szemébe néztél, nem láttál bennük mást, csak haragot.

KILÉPÉS A FELFÖLDEKRŐL

BELÉPÉS A TESSZERÁKBA

Patang felidézte, kezdetben milyen bűvösnek tűnt a tesszera-táj. „Komplex gyűrt terep”, ahogy MacArthur nevezte, amit magas peremek és mély szurdokok szántottak keresztül-kasul, olyan sűrűn, hogy bolygó körüli pályáról nézve a táj tömbökből állónak tűnt. Úgy festett, mint egy rakás szétszórt mozaikkocka. Ha valaki ilyen terepen vág át, állandóan résen kell lennie. Váratlanul felbukkanó, magasra szökő szirtek mentén kacskaringós út vezetett a cikkcakkos völgyek mélységes mélybe szakadó falai közé. Itt még távolról sem emlékeztetett semmi sem a Földre. Amikor először járta be, Patang tiszteletteljes félelemtől és csodálattól reszketett.

Most arra gondolt: ez talán hasznomra lesz. Ezek a kanyonok egymásba nyílnak. Beszökik az egyikbe, rohan, mint a bolond, keres egy másikat és azon is végig, amíg csak a férfi el nem veszíti szem elől.

– Komolyan azt hiszed, le tudnál rázni, Patang?

A nő önkéntelenül is felkiáltott.

– Olvasok a gondolataidban, Patang. Ismerlek töviről hegyire.

Ez igaz volt, és rossz. Az embereknek nem lenne szabad egymást ilyen szinten kiismerniük. A tény, hogy egyetlen pillanatra sem maradhatsz együtt a saját gondolataiddal, kényszerű együttlétet jelentene. Idővel már nem maradna elmondható mondanivaló és feltárható titok. Idővel minden apróság az idegeidre menne.

– És ha elismerem, hogy nem volt igazam? – védekezett a nő. – Nem volt igazam. Elismerem.

– Egyikünknek se volt igaza. Na és?

– Kész vagyok együttműködni, MacArthur. Figyelj csak. Megálltam, így utol tudsz érni és nem kell aggódnod, hogy meglógok előled. Ez nem győz meg arról, hogy egy oldalon állunk?

LÉZERVESZÉLY

– Ó, csak fuss el egészen nyugodtan, kedved szerint, ahová akarsz, Patang. A végén úgyis utolérlek, ez tuti.

Hát akkor rendben, gondolta a nő kétségbeesve, ha így akarod, seggfej. Te vagy a fogó!

A nő az egyik szurdok árnyai közé vetette magát és elrohant.

  

Az elkanyarodó szurdokban egy időre kikerült MacArthur látóköréből, aki nem szólhatott hozzá és nem hallhatta. Azt se tudhatta, merre indult a nő. Mámorító volt a csend, a férfival való ismeretsége óta az első alkalom, hogy magában lehetett. Azt kívánta, bárcsak több figyelmet szentelhetne neki, hogy jobban kiélvezhesse, de gondolkodnia kellett, méghozzá erősen. Közvetlenül előtte egy kanyonfal megbillent síkja a ruhája számára könnyen járható lejtőt kínált. De folytathatta útját a kanyonban felfelé is.

Merre menjen hát?

Felfelé.

Patang a járórendszert automatikus futásra állította, és a térképet tanulmányozta. Az ingyenesen letölthető műholdképek nagyon jók voltak, de nem eléggé. Háromméteres átmérőig mutatták a részleteket, de neki legfeljebb méteres pontossággal kellett ismernie a környezetet. Az a repedésforma árok – vajon kettéágazik két kilométerrel odébb, vagy az csak egy másik árok, ami esetleg nem is érintkezik vele? Nem tudta megállapítani. Most szívesen fizetett volna az információfolyam kaviárjának számító, emelt szintű szolgáltatásért, amivel akár poros terepen hagyott lábnyomokat is lehetett követni. De mivel adóvevője antennája le volt törve, ezt nem tehette.

Patang leereszkedett egy árokba, amely annyira keskeny volt, hogy erőfokozó ruhája programja szerint át is ugorhatta volna, ha akarja. Elágazott, és a nő a jobb oldali ágba tért. Amikor a falak kezdtek összezárulni körülötte, kimászott, aztán futott, újabb árkot keresve.

Órák teltek el.

Egy idő múltán már csak a félelem hajtotta, semmi más. Lábait felhúzta a ruha törzsébe, és a ruhát automatikus futásra kapcsolta. Ebben a kanyonban fel, azon a gerincen át, fordulókban kanyarogva, miközben az előtte levő tájat pásztázta és kereste a lehetőségeket. Ahol kétfelé nyílik út, ott az elme feldobott pénzérméje megperdül, aztán tovább, a kiválasztott irányba, hogy a következő sarkon megismétlődjék mindez. A rádiónak rálátás kell, így MacArthur képtelen lesz vele megtalálni. Nyomás tovább.

Tovább.

Tovább...

 

Órák teltek el, vagy napok? Patang nem tudta. Lehettek akár hetek is. Válsághelyzetekre a ruha programozása viselője agyának mesterséges serkentését írta elő, amolyan elektromos amfetamin módjára. Ám ez, akár az igazi amfetamin, hajlamosított bizonyos dolgok elvesztésére. Az időérzék is ilyen dolog volt.

Így aztán a nőnek fogalma sem volt róla, mennyi időbe telt, míg rájött, hogy az egész értelmetlen.

A dögnehéz ruha, az volt az oka! Ha a nő elég gyorsan szaladt ahhoz, hogy távol maradjon MacArthurtól, a ruha olyan egyértelmű nyomot hagyott a regolitrétegben, hogy azt teljes sebességgel is követni lehetett. Ha viszont lelassítana annyira, hogy ahol csak lehet, pormentes kőre léptesse a ruhát, és csak felszínes, nehezen észlelhető nyomokat hagyjon, a férfi egykettőre beérné. És azt hitte, megteheti, de mégsem tudott elég messzire kerülni a férfitól ahhoz, hogy le merjen lassítani annyira, hogy követhetetlen nyomokat hagyjon.

Nem menekülhetett előle semmiképp.

A rátelepedő hiábavalóság szürkésen ismerősnek érződött, mint egy kortól színehagyta, elnyűtt kabát, amit csak azért tart az ember, mert nincs pénze újra. Valamikor réges-rég Patang átlépte azt a vonalat, ahol meghalt a remény. Tulajdonképpen soha nem vallotta be magának, hogy már nem hisz a magukénak remélt nagy fogás ábrándjában. Egyik reggel azon kapta magát, hogy csak a szerződés lejártára vár, s próbál konokul kitartani, amíg lejár az ideje, és a Földre nem szegényebben kell visszatérnie, mint ahogy elindult.

Akkor fordulhatott gonoszkodásba a tréfás civódás, nemde? Amikor kezdett magához nyúlni és Mac-Arthurral pontosan közölte, mit csinál. Amikor elkezdte részletezni mindazt, amit neki soha nem tenne meg.

Ezzel a módszerrel át lehetett vészelni egy-egy újabb napot, és hazudott annyi érzelmet is, amivel törődni lehetett. Ostoba, ostoba megoldás volt.

És ez itt érte a büntetése.

De Patang nem tudta feladni. Meg kellett volna... Nem fejezte be a gondolatot. Ha meg akarta volna tenni ezt a meg nem nevezett dolgot, előbb sorra kellett vennie az alaptörvényeket.

Három, egymás fölé rendelődő törvény: Erőszak kizárva. Védd a Társaság felszerelését. Védd magadat.

Oké, gondolta Patang. Az erőszak megelőzése érdekében meg kell semmisítenem a Társaság tulajdonát.

Várt, hogy kiderüljön, elájul-e.

Semmi sem történt.

Remek.

A nő egy hosszú, meredek oldalú, kopár gerinchez ért, és ruháját automatikus mászásra állította. Kapaszkodás közben végigfürkészte az örökké csillogó kénsavfelhők felé törő, sziklákkal meghintett, üres emelkedőt. Már félúton járt felfelé, amikor MacArthur előbukkant az alant tekergő völgyből és hetykén odaintett neki.

Patang nem figyelt rá. Az a vándorkő-halom ott elöl túl nagy. Azok ott jobbra túl kicsik. Egy laza regolitfolt ígéretesnek tűnt, de... nem. A végén a nő balra tért, egy alacsony párkány felé, amely alatt sziklák lapultak. Kellőképpen, kiemelhetően lazának tűntek, de ahhoz láthatóan nem elég masszívnak, hogy MacArthur ruhájában komoly kárt tegyenek. A nő pusztán lel akarta borítani a férfit, aki a lejtőn való leszánkázást könnyedén túlélheti. De vajon eközben is szorongatni fogja a lézerfúrót?

Patang úgy vélte, nem.

Oké, akkor rajta. A nő lekapcsolta ruhája automatikáját, és nehézkesen, óvatosan a célja felé mászott. Sisakját a gerinc teteje felé fordította, hogy szándékát MacArthur ne sejthesse meg.

Most rézsút át az emelkedőn, helyes. Most egyenesen felfelé. Patang hátrasandított és látta, hogy sikerült MacArthurt a nyomába csalogatnia: ott állt pontosan alatta. Szuper. Minden a terv szerint.

Patang elérte a párkányt.

Állj. Fordulj meg. Nézz le a meglepően közel levő MacArthurra.

Ha volt valami, amit Patang e hónapok során megtanult, az az volt, hogy milyen könnyű elszabadítani egy földcsuszamlást. Csak hátradőlsz, kitámasztod magadat és elkezdesz rugdalózni. És a kövek csak zuhognak és zuhognak és...

LÉZERVESZÉLY

– Jaajj, Patang, annyira átlátszó vagy! Átlósan mászol meg egy emelkedőt, amit minden normális ember egyenesen küzdene le. Aztán félúton irányt váltasz. Mire készülsz, lavinát csinálni? Mit gondolsz, mire mennél vele?

– Azt gondoltam, megszabadítalak a lézeredtől.

– És azzal mit érnél? A ruhám megmaradna és kő is akadna bőven. Te is a markomban maradnál. Nem igazán gondoltad végig ezt, ugye?

– Hát nem – vallotta be a nő.

– Megpróbáltál túljárni az eszemen, de nem vagy hozzá elég leleményes, mi?

– Igen.

– Csak reménykedtél. De nincs semmi reményed; vagy tán van?

– Nincs.

A férfi elutasítóan legyintett.

– Na, indulj tovább. Még nem végeztünk.

 

 

Patang pityeregve megmászta a gerincet és elindult lefelé, egy mély tálat formázó völgybe. A környező sima meredélyek a lentről visszaverődő infravörös sugárzást ismét a völgybe terelték. A nő kijelzőjén nekilódult a hőmérő: itt legalább ötven fokkal melegebb volt, mint bárhol, ahol eddig megfordult. Ez a meleg vajon a ruhája védelmét is le tudná bírni? Talán. De MacArthur ott volt mögötte, előtte pedig csak az egyenesen lefele vezető vályú kínált utat. Nem volt más választása.

A lejtő közepén a vályú kimélyült, s Patang elmerült a felemelkedő sziklafalak árnyékában. Ruhája külső hőmérséklete csökkent, bár nem annyira, mint szerette volna. Aztán az út lejtése megenyhült, aztán kilaposodott. A vályú sziklafogak közt nyíló fényes kapuként ért véget.

A nő kilépett a nyíláson és körbenézett a völgyön.

A talaj izzott.

A nő odalépett. Súlytalannak érezte magát, lábai lebegni kezdtek alatta, karjai is önállósultak és maguktól felemelkedtek. Az erőfokozó ruha karjai szintén, akár egy balerináéi.

A völgy padlatát napfény-ragyogású repedések hálója borította. A talaj mélyéről folyékony fém szivárgott. Patang még sose látott ehhez hasonlót.

Rálépett egy fémtócsára. Az napfénycseppekre szakadt és a nő ruhájában megszólaltak a riasztók. Egy pillanatra megbillent az álmosságtól, de aztán lerázta magáról. Szerszámkészletéből rúdszondát húzott elő és az anyagba döfte. A szonda megmérte a fém hőmérsékletét, nyomástűrését, elvégzett pár apróbb számítást és kiköpte az eredményt.

Ón.

A nő ismét felpillantott. Az olvatag ónban mindenütt egymást keresztező vonalak látszottak. Mintázatukról Patangnak a Keleti Parton töltött gyerekkora jutott eszébe, ahogy egy mocsár szélén, kezében távcsővel, héjára várva álldogál, és a vízen szinte szemhasogatóan ragyog az ezüstös napfény. Ez itt pont olyan volt, mint egy mocsár, csak víz helyett ónnal.

Ónmocsár.

Egy villanásnyi időre megelevenedett benne a csodálat. Hogyan létezhet ilyesmi? Miféle bonyolult geológiai feltételek kellettek mindehhez? Annyit tudott csak kiokoskodni, hogy a déli forróságnak is része van benne. A kőzetbe hatolva odalent lassan kitágította az ónt, és az kinyomult a réseken át. Vagy talán pont a kőzet tágult, és kipréselte a folyékony ónt. De mindkét eset egy adott ónmennyiségnek csak töredékére hatott volna így. A nő el sem tudta képzelni, mennyi ón lappanghat a mélyben, amiből ennyi a felszínre szorítható. Több, mint amennyinek megleléséről valaha is álmodott.

– Gazdagok vagyunk! – ujjongott; nem tudta megállni. Annyi hónap és küszködés után most itt van. A felfedezni vágyott jutalom, amelynek megleléséről a nő már hosszú ideje teljesen letett.

LÉZERVESZÉLY

LÉZERVESZÉLY

LÉZERVESZÉLY

– Ne! Várj! Állj meg! – kiáltotta a nő. – Már abbahagyhatod. Megtaláltuk! Itt van!

Megpördült, és megpillantotta MacArthur árnyékból elődübörgő nagy ruháját. Maga volt a fej nélküli testbe bújt, megszemélyesített erő.

– Miről beszélsz? – förmedt rá a férfi.

De Patang megkockáztatta, hogy szinte normálisnak hangzott, és azt is, hogy dűlőre juthat vele.

– Ez a nagy fogás, Mac! – Ezer éve nem szólította Mac-nek. – Megtaláltuk a rohadt főtelért. Csak be kell jelentened rádión a foglalást. Vége van, Mac! Holnap ilyenkor már sajtótájékoztatót tarthatunk róla.

MacArthur egy pillanatig némán és határozatlanul állt. Aztán megszólalt:

– Meglehet. De előbb meg kell, hogy öljelek.

– Nélkülem lebuksz, a Társaság kérdezősködni fog. Kihallgatják majd a ruháikat, rád engednek egy agyszondát. Nem, MacArthur, a kettő egyszerre nem megy. Döntened kell: én vagy a pénz.

LÉZERVESZÉLY

– Fuss, te ribanc! – üvöltötte MacArthur. – Úgy fuss, mintha lenne esélyed az életre!

A nő nem mozdult.

– Gondold csak meg, MacArthur. Egy jó hideg fürdő. Jégtömbökkel hűtik a vizet, és egy kis felárért benne is hagyják. Hallgathatod a pattogását.

– Kussoljál.

– Na és a jégkrém! – folytatta a nő hevesen. – Ezernyi különféle ízű jégkrém, raktárról: sörbet, gelato, jégkása... Ó, tudják jól, mit szeret a kutató. A nagy, párás korsókban kimért sört, meg a szinte habarccsá fagyott vodkát.

– Fogd már be a kurva pofád!

– Őszinte voltál hozzám. Adtál fél óra előnyt, ahogy megígérted, emlékszel? Most én is őszinte leszek hozzád. Ki fogom kapcsolni a ruhámat.

A nő kikapcsolta az áramot a lábakból és a karokból; jó egy percbe is beletelne, míg újra üzemkészek lehetnének.

– Tehát nem kell aggódnod, hogy meglépek. Csak állok itt szépen, mozdulatlanul, kiszolgáltatva, amíg meggondolod, rendben?

Aztán, kétségbeesés szülte őszinteséggel hozzátette:

– Nem volt igazam, MacArthur; most komolyan mondom. Nem kellett volna azokat a dolgokat megtennem. Fogadd el a bocsánatkérésemet. Felülemelkedhetsz az egészen; most már gazdag ember vagy.

MacArthur dühödten felordított.

LÉZERVESZÉLY

LÉZERVESZÉLY

LÉZERVESZÉLY

LÉZERVESZÉLY

– Indulj, a rohadt életbe! Indulj már! – kiáltotta a férfi.

LÉZERVESZÉLY

LÉZERVESZÉLY

LÉZERVESZÉLY

A férfi nem jött közelebb. És bár folyamatosan tüzelt, újra és újra, a lézervillanások mindegyike elkerülte a nőt. A férfi teljesen összezavarodott. A nő feladta, nem futott előle, nem is tudott volna. Hát akkor miért nem ölte meg simán? Mi tartotta vissza? Patangra ekkor úgy tört rá a felismerés, mint a hosszú tél végén felvillanó napsugár. Milyen egyszerű és nyilvánvaló! Kirobbant belőle a nevetés.

– Nem tudsz lelőni! – rikoltotta. - Nem engedi a ruha!

Az informatikus srácok ezt „fosszilis szoftver” néven emlegették. Mielőtt a Társaság megszerezte a lehetőségét, hogy programjaikat emberi lényekbe építsék, beprogramozták a szerszámaikat, hogy szabotázsra alkalmatlanok legyenek. Az emberek, lévén találékony kis gecik, elég gyakran meg tudták kerülni a programozott védelmet, így az elavult. De soha senki nem vacakolt azzal, hogy a gépek programkódjának mélyére ásson. Mi lett volna az értelme?

A nő ujjongva kiáltozott, ruhája riadt kis örömtánctól dülöngélt.

– Nem tudsz megölni, MacArthur! Nem tudsz! Nem tudsz, és ezt te is tudod! Elsétálhatok melletted, egészen a következő állomásig, és semmit se tehetsz ellene.

MacArthur zokogni kezdett.

A hajó mennydörögve ereszkedett alá a fehéren ragyogó égből, és gyakorlatilag a lábuk elé perzselve leszállt. Fáradtan előrekúsztak, és hagyták, hogy a pilóta erőfokozó ruháikat a hajó merevítőihez csavarozza. A kabinban nem volt számukra hely, és nem is volt rá szükségük.

A pilóta visszaült a helyére. Miután első társalgási próbálkozása kudarcot vallott, nem is szólt többet. Vontatott ki kutatókat már máskor is, és tudta, hogy a csevegés haszontalan.

A ruhák csak részben tudták tompítani a hajó elemelkedésekor fellépő gyorsulás hatását. Port Ishtartól mindössze három órás út választotta el őket. A hajó elkanyarodott és a szédítően robogó Vénusz Patang szeme elé tolakodott, de ő üresre kapcsolta sisakképernyőjét, így megkímélte magát a látványtól.

Patang ellenőrizte a ruháját. A sokszorozó motorok álltak. Mozdulni se tudott.

– Hé, Patang.

– Tessék.

Gondolod, hogy lesittelnek azért a sok szemétségért, amit veled csináltam?

– Nem, MacArthur. A gazdagokat nem szokták lesittelni. Csak dokihoz küldik őket.

– Akkor jó – könnyebbült meg a férfi. – Köszi, hogy ezt mondod.

– De nada – felelte a nő oda se figyelve. A ruha vibrált a háta alatt robajló sugárhajtóművektől. Két, három óra múlva leszállnak Port Ishtarban, elintézik a foglalást, beseprik a pénzt, és többé sose találkoznak.

Hirtelen ihlettel, a nő megszólalt:

– Hé, MacArthur!

Mi van?

És egy pillanatra a nő ismét annyira közel került hozzá, hogy még egyszer, utoljára eljátssza a Játékot. Felhúzni a férfit, csak hogy hallja a fogcsikor-gatását. De...

Semmi. Csak... élvezd ki a gazdagságot, oké? Remélem, jó életed lesz.

– Aha. – MacArthur mély levegőt vett, aztán kifújta, mintha valami fájdalmasat engedne szabadon, és hozzátette:

Remélem, neked is.

És csak szálltak tovább.

 

 

Ajkay Örkény fordítása