SZENT JANIS ÜNNEPÉN

 

 

Könnyíts a szíveden, Janis,

és tedd a terhet az én vállamra...

Várakozás

(ismeretlen szerző)

 

 

Wolf ott állt a kora reggeli ködben, és nézte, amint a Yankee Clipper kifut a baltimore-i kikötőből. Könyökét egy bízvást még az Összeomlás előtti időkből hátramaradt, nyirkos-hideg mellvéden nyugtatta, amelynek felületét megszámlálhatatlan kéz koptatta simára. Valami fémes-szürkén csillant az előárboc csúcsán, amitől a férfi tekintete a tányérantennára siklott. Az kapcsolta össze a hajót a geoszinkron pályára állított Trickster tengerészeti navigációs műholdakkal – legfőbb támaszaival a szelek és áramlatok feltérképezésében.

A maga számítógéppel tervezett siklófelületei és kézzel varrott vitorlái révén a fatestűClipper sokak szemében az Új Afrikát jelképezte, de Wolf, aki most tengerrel s éggel látta lassacskán egybemosódni, csupán egyszerű vízi járműként gondolt rá, amely nélküle megy haza.

Megfordult, és visszaindult a parton cikcakkban egymásra torlódó üzletházak közé. A kordék zörgésébe a fülének különösen csengő kurjantások és kiáltások egyvelege – tucatnyi amerikai nyelvjárás idegenszerű zenéje – vegyült. Jobbára kezeslábasba öltözött munkások nyüzsögtek mindenfelé a kézikocsikkal. Akárhányszor sáros kátyúba zöttyent egy megvasalt kerék, ingerült dörmögést vagy szitkozódást hallattak, a mozdulataikban azonban volt valami settenkedő jelleg – mintha mind egy ősi titkot rejtegetnének.

Wolf ágaskodva igyekezett kikémlelni a sötétlő mélyedéseket egy raktárház falán, s eközben összeütközött egy tetőtől talpig csadorba burkolt nővel. Az megrándult az érintésétől, a fekete lepel fölött haragos pillantást vetett rá, aztán elinalt. Egyetlen szó sem hangzott el.

Akik fénykorában voltak Baltimore lakói, most rá sem ismertek volna a városra. Lépten-nyomon – ahol a régi épületek valahogy megmenekültek a leromboltatástól – bódék és kalyibák foglalták el a hajdanán járműforgalomra szánt úttestet. Néhol egyenesen a talajszintfölé épültek, alagúttá változtatva a sikátorokat, s időnkénti leomlásukkal sikolyokat meg általános elszörnyedést váltva ki az őslakosságból.

Egy újabb nap, mikor semmi dolga. Szűrős légzőmaszkban ugyan bebarangolhatná Washington romjait, de azt a programot már rég letudta, amellett sejteni lehetett, hogy nagy lesz aznap a forróság. Miután hónapokat töltött azzal, hogy tiszteletét tegye egy sor amerikai hivatalnoknál, akik mellesleg szóba sem álltak vele, a küldetésével kapcsolatban ezúttal sem számított új fejleményekre. Elhatározta hát, hogy a bazárban fogja agyonütni az időt, de előbb még hazaugrik, hogy megtudja, nem kapott-e üzenetet.

A panzió előtt gyerekek játszottak az utcán, de a közeledtére szétszaladtak. Egyikük jócskán lemaradt a társaitól; Wolf észrevette, hogy a hibás lába miatt. Fölfelé menet Wolf kénytelen volt eloldalazni a festetlen falépcső aljában kuporgó vénember mellett, aki kimért mozdulatokkal egy pakli tarot kártya lapjait rakosgatta ki egymás után. Mintha végérvényesen megadta volna magát a sorsnak, teljesen hidegen hagyta, mit mond a felütött kártya, ahogy az érkezőre sem nézett fel.

Csörömpölve jelzett az ajtóra erősített csengettyű, és Wolf belépett a homályos haliba.

Jobbról is, balról is egy-egy férfi tűnt fel mellette a Politikai Rendőrség fekete uniformisában.

– Wolfgang Hans Mbikana? – fordult hozzá az egyik. Érződött a hangából, hogy érdeklődése puszta formaság, előre tudja a választ.

– Velünk kell jönnie – tette hozzá a másik.

– Ez valami tévedés! – ellenkezett Wolf.

– Nem, uram, nincs itt semmi tévedés – közölte barátságosan az első megszólaló, miközben társa kitárta az ajtót. – Csak ön után, Mr. Mbikana.

A tornácon gubbasztó öreg rájuk sandított, majd tekintetét félrekapva eliszkolt.

A rendőrök egy ódon irodaépülethez kísérték Wolfot, ott felkapaszkodtak vele a sok évszázadnyi taposástól fényesre kopott és megsüllyedt márványlépcsősoron, majd a kihalt előcsarnokot átszelve, mélyen az épület belsejében egy jellegtelen ajtó előtt álltak meg.

– Már várják önt – mondta az első rendőr.

– Tessék?

A kísérők sarkon fordultak, és magára hagyták. Wolf nehéz szívvel kopogtatott az ajtón, s mivel nem kapott választ, lenyomta a kilincset, és belépett.

Közvetlenül az ajtónál egy nő ült az íróasztala mögött; divatos öltözékéhez sehogyan sem illett a fejét borító fátyol. Fiatal volt-e vagy idősebb, lehetetlen lett volna megállapítani. Szemvillanással kísért kézmozdulattal irányította a látogatót a belső szobába vezető, nyitott ajtóhoz. Wolfnak az a benyomása támadt, mintha egy hagyma középpontja felé haladna, egyenként hántva le az ott megbúvó rejtély rétegeit.

Az amerikai üzletemberek öltönyből és nyakkendőből álló, hagyományos egyenöltözékében egy zömök férfi trónolt a legvégső íróasztal mögött. Mozgékony, kifejező arcán, Wolfra emelt szúrós tekintetében azonban nem volt semmi fura vagy régimódi.

– Üljön le! – mordult fel, és egy vastagon kipárnázott, ósdi szék felé intett. – Charles DiStephano vagyok, az Északkeleti Régió Főellenőre. Maga meg Mbikana, jól mondom?

– Igen, uram. – Óvatosan letelepedett a felkínált, nem túlságosan tiszta ülőalkalmatosságra. Kezdett kikristályosodni előtte a helyzet: DiStephano egyike azoknak, akiknél hónapok óta kilincsel; voltaképpen az egész bagázsnak ő lehet a feje. – A szervezet, amelynek képviseletében ide érkeztem...

– ...a Délnyugat-Afrikai Kereskedelmi Társaság, tudom – emelt fel DiStephano egy iratköteget az asztalról. – És ezek alapján egyebek mellett arra van felhatalmazása, hogy a maguk Észak-Amerika fölött keringő Coyote műholdjáról erőforrásadatokat bocsásson áruba hallgatói helyekért a Johns Hopkinson. A maguk szervezete részéről én igencsak furcsállom ezt az ajánlatot.

– Azok ott az én dokumentumaim! – állapította meg szemrehányóan Wolf. – Délnyugat-afrikai állampolgárként nem vagyok hozzászokva az ilyen pökhendi bánásmódhoz.

– No, ide süssön, haver! Én elfoglalt ember vagyok, nincs időm magával a jogairól vitatkozni. A paphjai a kezemben vannak, és el is olvastam őket. A fickók, akik magát ide küldték, tudták, hogy ezt fogom tenni, oké? Úgyhogy tudom, mit akar, és mit kínál cserébe. Azt viszont nem, hogy miért.

Wolf meghökkenten bámult rá. Civilizáltabb, ráérősebb üzletkötéshez volt szokva. A Társaság veteránjai ugyan figyelmeztették, hogy errefelé más lesz a tempó, de ahhoz már nem volt elegendő rutinja, hogy meg is tudja fejteni kollégáinak burkolt célzásait és megjegyzéseit. Ugyanakkor fájón tudatában volt, hogy a magas fizetéssel és a prémium ígéretével egyetemben csupán azért kapta ő a feladatot, mert az a tapasztaltabb, vén rókákat hidegen hagyta.

– A legérzékenyebben Amerikát sújtotta a csapás, való igaz – szólalt meg –, de az Összeomlás attól még világméretű jelenség volt. – Eltűnődött, vajon kénytelen lesz-e elmagyarázni a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának rendszerét, amelyre az üzleti élet Afrikában épül. Végül arra jutott, hogy ha DiStephano nem ismeri azt, akkor nem is igazán akarhatja megismerni. – Változatlanul vannak gondok. Afrikában igen magas a születési rendellenességek előfordulási aránya. – Mert Amerika exportálta hozzánk a mérgeit... a vegyszereit és rovarirtóit... meg a tartósítószerek ördögi kotyvalékával vegyített élelmiszereit. – Azért van remény leküzdeni a problémát. Úgy számoljuk, egy hathatós ellencsapással száz év sem kell a génállomány megtisztításához. De ehhez specialisták szükségeltetnek – eugenetikusok, magzatsebészek, s bár vannak ilyen szakembereink, egyik sem tartozik az élvonalhoz. A legkiválóbbak még mindig az önök országának orvosi egyetemeiről kerülnek ki.

– Egyet se tudunk nélkülözni.

– Az ajánlatunkban nem is az önök orvosainak elcsábítása szerepel. Saját hallgatói keretet biztosítanánk, végzett orvosokat, akiknek semmi egyébre nincs szükségük, mint szakosított képzésre.

– A Hopkinson így is egy csomó betöltetlen hallgatói hely van – mondta DiStephano. – Ami azt illeti, a Pennsylvania Egyetemen és az UVM orvostudományi fakultásán úgyszintén.

– Készek vagyunk... – Megpróbálta rövidre fogni. – Minden benne van az iratokban. Eleget fizetnénk ahhoz, hogy az önöknél szükséges bővítés az általunk kért hallgatói létszám akár kétszeresének oktatási igényeit is kielégítse. – A homályos helyiségben fullasztó volt a levegő; Wolf ruhája alatt izzadságcseppek gyülekeztek.

– Meglehet. Bár oktatókból nem lehet csak úgy a piacon bevásárolni. – Wolf megjegyzés nélkül hagyta a közlést. – Amellett piszkosul rühellném a maguk embereit a mi dokijaink közelébe engedni. Maguknak módjukban áll pénzt, ingatlant kínálni nekik... csupa olyan holmit, amit a mi hazánk nem engedhet meg magának. Márpedig nekünk kellenek az orvosaink. Így is csak a legtehetősebbek jutnak hozzá a szükséges helyreállító sebészeti beavatkozásokhoz.

– Ha amiatt aggódik, hogy esetleg lehalásznánk az önök szakembereit, arra is van megoldás. Például beszúrhatunk egy záradékot...

Miközben folytatta, Wolf egyre inkább nyeregben érezte magát. Alakult a dolog. Ha nem lenne esély a megállapodásra, a tárgyalás el sem jutott volna idáig.

Telt-múlt az idő. DiStephano odahívatta a szárnysegédjeit, majd elbocsátotta őket. Két alkalommal italokért küldetett. Ebédszünetet rendelt cl. Közben tikkasztóvá fokozódott a hőség, s csak akkor vált elviselhetőbbé, mikor már gyengülni kezdett a fény.

DiStephano a végén két kupacba rendezte az iratokat, az egyiket visszatolta Wolf elé, a másikat pedig elrakta egy fiókba.

– Még egyszer át fogom nézni az egészet, meg a jogtudoraimat is rászabadítom. Semmiféle kétértelműség nem megengedhető. A végleges döntéssel úgy... egy hónap múlva jelentkezem magánál. Szeptember huszonegyedikén. Akkor épp Bostonban leszek, de ha tudakozódik egy kicsit, könnyen megtalál.

– Egy hónap múlva? Én azt hittem...

– Egy hónap, és kész. A Városházát nem lehet sürgetni – közölte DiStephano ellentmondást nem tűrően. – Miss Corey!

Az ajtóban megjelent a lefátyolozott asszony tartózkodást és megfoghatatlanságot sugárzó alakja.

– Uram?

– Piszkálja ki Kaplant az odújából, és mondja meg neki, hogy van itt egy fickó, akinek különleges ellátás dukál! Esetleg valami ingyencirkusz is. Hopkinsos ügy, úgyhogy végre megdolgozhat a fizetéséért.

– Máris, uram. – Azzal távozott.

– Köszönöm – szólalt meg Wolf –, de igazán nem kellett volna...

– Fogadja meg a tanácsomat, haver, és ha adódik, semmiféle mellékest ne utasítson vissza! Isten a tudója, mennyire ritka az ilyen manapság. Utasítom Kaplant, hogy egy órán belül legyen ott magáért a panziónál.

 

Kaplanról kiderült, hogy cingár, kopaszodó fickó, aki hajlamos a kapkodó kézmozdulatokra. Valami hivatalnokféle lehetett a Hopkinson; az egyetemhez fűződő jogviszonyát Wolfnak később sem sikerült pontosan megfejtenie. Kaplant azonban ugyanígy zavarba ejtette az ő pozíciója, és Wolf kicsinyes gyönyörűségét lelte abban, hogy nem magyarázza el neki. A dolog némileg ellensúlyozta az iratainak eltulajdonítása feletti bosszúságát.

Kaplan mutatta az utat az estébe forduló utcákon. Ragyogó naplemente fogta a világot keretbe; a városban már alaposan megritkult a tömeg.

– Nem lépünk ki az áramellátási övezetből – biztosította Kaplan. – Máskülönben elleneztem is volna az éjszakai programot. Ilyentájt rajzanak ki a kriplik.

– Kriplik?

– Némák. Hibásak. A frankón végstádiumosok. Nappali fénynél némelyik még kezeslábasban se képes normálisnak kiadni magát. Vagy csadorban, merthogy rengeteg köztük a nő. – Alig észrevehetően valami perverz fintor futott át az arcán, majd el is tűnt nyomtalanul.

– Hová megyünk? – tudakolta Wolf, mert szeretett volna témát váltani. Valami halvány sejtelem elvette a kedvét attól, hogy többet is meg akarjon tudni Kaplan arckifejezésének eredetéről.

– Egy Peabody nevű helyre. Hallott már Janis Joplinról, nemzetünk nevezetes énekesnőjéről?

Wolf bólintott, ami nála a „nem”-et jelentette.

– A műsor az ő alakját teremti újjá. Ez a Maggie Horowitz nevű nő a legtökéletesebb Janis-imitátor, akit valaha láttam. Jegyekhez egyszerűen képtelenség hozzájut ni, a Hopkinsnak azonban e tekintetben komoly befolyása van, mivelhogy... De már itt is vagyunk!

A betonlépcsősoron Kaplan egy jellegtelen téglaépület alagsorába vezette Wolfot, aki hirtelenjében nem is tudta, hová került. Egy raktárt látott maga körül; könyvekkel és magazinokkal megpakolt polcok és dobozok meredtek rá – akár egy erdei pocok szemétdombja papírból.

Szívesen időzött volna, hogy szemügyre vegye az ősi köteteket – egy olyan korszak avagy kultúra maradványait, amely immár viharos sebességgel süllyedt a feledés és a mítosz tengermélye felé, de Kaplan mindenfajta érdeklődés nélkül sietett el mellettük, és Wolfnak szaporáznia kellett a lépteit, hogy utolérje.

Egy újabb, könyvekkel teli helyiségen túl valami előcsarnokfélébe jutottak, ahol egy őszes férfi nyújtotta eléjük bütykös kezét.

– Kérem a jegyeket!

Kaplan hullámos kartonlapocskákat adott át neki, mire a két látogató bebocsátást nyert a harmadik terembe, amely egy kabarénak adott otthont. Faszékek zsúfolódtak a pislákoló gyertyákkal díszített asztalkák körül. A magas mennyezetet fagerendák támasztották alá, és az egyik fal java részét egy terjedelmes, használaton kívüli kandalló foglalta el. A kicsinyke színpadnak szemlátomást csak egy másik fal kiütésével tudtak helyet szorítani. A több mint egy évszázadot felölelő emléktárgygyűjtemény darabjai mint megdöntött birodalmakból összehordott, primitív zsuzsuk lógtak a falakról és a szarufákról.

– A Peabody már-már intézménynek számít errefelé – magyarázta Kaplan. – A huszadik században tiltott italmérésként működött. Maga H. L. Mencken is itt emelgette a poharat. – Wolf rábólintott, holott a név semmit sem mondott neki. – A könyvkereskedés volt a kirakat, az ivászat meg itt hátul folyt.

Az egész helyet a múlt levegője lengte be. Megidéződtek benne a régvolt napok, mikor Amerika még világhatalomnak számított. Wolf nem lepődött volna meg, ha egyszer csak Theodore Rooseveltet vagy Henry Kissingert látja bemasírozni. Társával is megosztotta a benyomásait, mire Kaplan önelégülten elvigyorodott.

– Akkor a műsort is komálni fogja – állapította meg.

Egy pincér felvette a rendelésüket. Alig volt idejük belekortyolni az italba, mikor kigyulladt két reflektor, és szétvált a függöny.

A színpad közepén magányos nő állt. Karperecek övezték a csuklóját, csiricsáré láncok és gyöngysorok a nyakát. Ormótlan, színezett szemüveget és virágmintás, fodros lebernyeget viselt. A mellbimbói majd’ átbökték a vékony ruhaanyagot, és Wolf döbbenettel vegyes elragadtatással bámult az első pár kebel alatt meredező másodikra.

A nő nem moccant. Wolf képtelen volt levenni a szemét a mellbimbóiról, és nem csupán a darabszámuk miatt, hanem mert közszemlére voltak téve. Pár hónap leforgása alatt sikerült magáévá tennie az őt vendégül látó ország tabuit.

A nő hátravetette a fejét, és felnevetett. A kezével megtámasztva oldalra lökte az egyik csípőjét, a mikrofont a szájához emelte. Mikor megszólalt, a hangja érdes volt és reszelős.

– Kábé egy éve egy sorházban dekkoltam Newarkban, vágod? A harmadikon, és totál abban a hitben voltam, hogy a számom frankón össze van rakva. De valami nem klappolt. Hogy is mondjam... nem működött a dolog, érted? Hiányzott belőle a spiritusz. Erre meglátom azt a bigét az utcán, kinézetre nem volt túlságosan eleresztve, mégis boldogult. Úgyhogy megkérdeztem magamtól: Veled mi a gubanc, Janis? Hogyhogy a bigének jól megy, miközben neked semmi se jön össze? Gondoltam, kiszimatolom, mije van neki, ami nekem nincs. Egyik nap korán keltem. Kinéztem az ablakon, hát nem ott ügyködik a bige?? Úgy értem, már fényes nappal az utcán grasszált! Mondom magamnak, szivi, te meg se próbálod. Ha azt akarod, hogy működjön a dolog, akkor strapálnod kell magad. Beeezony, egy kicsit keményebben kéne próbálkoznod.

A semmiből a magasba szárnyalt a zene, és a nő énekelni kezdett: Try-iiii, Try-iii, Just a little bit harder...

Wolf meglepően jónak találta. Nem emlékeztetett semmi korábbi tapasztalatára, valahol mélyen, csaknem az ösztönök szintjén mégis megérintette a lelkét. Az emberiség zenei kultúrájának része volt – elemi és egyetemes.

Kaplan a karjába mélyesztette az ujjait, és odahajolt a füléhez.

– Na? Látja? Látja? – nyaggatta válaszért. Wolf türelmetlenül rázta le magáról; a zenét akarta hallani.

A koncert egy örökkévalóságig tartott, mégis úgy tűnt, hogy pillanatok alatt vége szakadt. Wolf azon kapta magát, hogy verítékben úszik, és a lelkét mintha kifacsarták volna. A nő, aki hol táncolt, hol csak peckesen lépdelt a színpadon, maga volt az energia. Emberileg szinte lehetetlennek tűnt, hogy valaki ekkora erőbedobással búgja-üvöltse végig a dalait. Wolf nem ismerte az eredetit, mégis biztosra vette, hogy tökéletes a megszemélyesítés. Olyan benyomást keltett az emberben.

A közönség majd’ megveszett érte. Háromszor tapsolták vissza ráadást adni, és még annyival sem érték be. A legvégén a nő már zihálva szólt bele a mikrofonba.

– Drágáim, esküszöm, imádlak benneteket. De most ne többet! Képtelen lennék rá. – Csókot lehelt feléjük, azzal már ott sem volt.

Állt az egész nézősereg, és tombolva tapsolta-ünnepelte. Wolf egy kéz súlyát érezte a vállán, bosszúsan pillantott félre. Kipirult arccal Kaplan állt mellette, és azt mondta:

– Jöjjön velem! – Átráncigálta a tömegen, majd a kulisszák mögött egy apró öltözőhöz vezette. Az ajtaja félig nyitva állt, belül egy csomó ember összezsúfolva.

Az énekesnő volt az egyik. Nedvesen összetapadt hajjal, ziláltan nevetgélt, és szélesen hadonászott egy Southern Comfort márkájú likőrös palackkal. Antik darab volt, a címkéjét úgy lakkozták rá az üvegre, és háromnegyedéig valami borostyánszínű folyadék töltötte ki.

– Janis, ez itt... – fogott bele Kaplan a bemutatásba.

– A nevem Maggie – dudorászta a nő nagy vidáman. – Maggie Horowitz. Semmiféle néhaibluesénekessel nem vagyok azonos. Végre már az eszedbe véshetnéd.

– Van egy új rajongód, Maggie. Egyenesen Afrikából. – Taszított egyet Wolfon, aki bocsánatkérő pillantásokat vetve az általa ily módon kiszorított vendégekre, tétován botorkált beljebb.

– Tyűha! Szevasz! – rikkantotta Maggie, és alaposan meghúzta a palackot. – KurrrváraÖrvendek a szerencsének, haver! De afrikainak elég sápadtka vagy, nem gondolod?

– Anyám családjában német telepesek is voltak. – Nem tette hozzá, hogy az otthoniak általános vélekedése szerint egy halvány bőrszínű megbízott mégiscsak könnyebben boldogul az érzékeny lelkű amcsikkal.

– Mi a neved, haver?

– Wolf.

– Wolf! – sikkantotta Maggie. – Egy igazi szívtipró![1] Úgy is nézel ki, picinyem. Vagyis jobb, ha vigyázok veled, he? Nehogy gerincre vágj, he? – Könyökkel gyengéden oldalba döfte Wolfot. – Csak vicceltem, haver.

Wolf le volt nyűgözve – a nő százszorta élettelibb volt, mint a földijei, akik csupa zombinak hatottak volna mellette –, ugyanakkor félt is tőle egy kicsit.

– Hé! Hogy tetszett a műsor?

– Csodás volt – felelte Wolf. – Olyan... – Keresnie kellett a szavakat. – Az én hazámban szelídebb a zene. Nincs ennyire tele érzelmekkel.

– Beeezony. Szerintem meg kibaszottuljó volt, haver. Remek kondiban vagyok. Regéld csak el a hopkinsos cimboráidnak, Kaplan, hogy megérte azt a temérdek dohányt belém feccolni!

– Az már biztos – erősítette meg a megszólított.

– Tuti biztos... a kurva életbe! Hé, tisztára olyan itt, mint valami hullaházban! Tűnjünk ebből a gyufásdobozból, és irány az első kocsma, okés? Bulizni akarok!

Mindenkit kitaszigált az öltözőből, majd ki az épületből, az utcára, ahol a kicsiny, de zabolátlan társaság lármásan indult az éjszakai mulatók keresésére.

– Van is egy arra, csak egy saroknyira – mondta Maggie. – Gyerünk oda! Hé, idegen! Bírnám, ha összehaverkodnátok Cynthiával. Sin, ez itt Wolf. Sin és én, hogy úgy mondjam, egy lélek vagyunk két testben. Sokszor még az ágyban is együtt teszteljük a felhozatalt, igazam van? – Felvihogott, és belemarkolt a másik nő fenekébe.

– Dugulj el, Maggie! – szólt rá Cynthia mosolyogva. Magas, vékony, feltűnő külsejű nő volt.

– Hé, ez a város halott! – Az utolsó szót szabályosan sikoltotta, aztán mindenkit csendre intett, hogy hátha hallani a visszhangot. – Ott van – mutatott egy irányba, mire a csapat egy emberként rohamozta meg az első bárt.

Wolf a harmadiknál vesztette el a fonalat. Később meg is vált a társaságtól, és valahogy sikerült hazabóklásznia a panzióba. Az utolsó emléke az volt, hogy Maggie utána kiabál: „Hé, haver, ne rontsd már el a bulit!” Végül: „A kurva életbe, legalább ígérd meg, hogy holnap is benézel!”

A következő nap java részét Wolf azzal töltötte, hogy vedelte a vizet, és szunyókált a szobájában. Mire estefelé csillapulni kezdett a hőség, már nyoma sem volt a másnaposságának. Eszébe jutott Maggie félig komoly meghívása, de elvetette az ötletet, és úgy döntött, hogy inkább a Klubot keresi fel.

Amikor becsámborgott az Uhuruba, már fényárban úszott a hely, az elsötétített városban úgy mutatva az utat, mint valami jelzőtűz. Az állandó vendégek egytől egyig az afrikai külügyi szolgálat tagjai közül kerültek ki. A magafajta, csak elvétve betévedő kereskedelmi képviselőket az amerikai társadalom bezárkózó jellege meg az udvarias társalgás iránti vágy űzte oda. A Klub de facto mentesült a helybéliekre nézve kötelező érvényű energiahasználati korlátozások alól.

– Mbikana! Ide-ide, cimbora! Hadd hívjalak meg egy italra!

Nnamdi volt az, a konzulátusról, aki nagy integetéssel a bárpulthoz invitálta. Miközben Wolf engedelmeskedett, szokás szerint érezte, mennyire kirívó jelenség a Klubban, ahol még a kiszolgáló személyzetet is sötét bőrű amerikaiak adták. Ámbár hogy ez a gesztus a tisztelet vagy inkább a pökhendiség jele volt-e a helyi hatóságok részéről, nem lehetett tudni.

– Az a hír járja, hogy egy napra bezárkóztatok a Főellenőrrel. – Nnamdi gin-tonikot hozatott neki. Wolf utálta az italt, amely azonban közkeletűnek számított a külügyisek között. – Gyere, hadd mártózzunk meg veled egy kicsit mi is a mocsokban! – Újabb arcok gyűltek kettejük köré; a szolgálatot mindig is a pletyka éltette.

Wolf előadta a találkozó rövidített változatát, Nnamdi pedig tapssal jutalmazta.

– Egy egész nap a Pókkirály társaságában, és megúsztad ép golyókkal? Igazán szerencsés kezdet, cimbora!

– Pókkirály?

– Lefogadom, te is megkaptad a kioktatást a regionális autonómiáról. Hogy miként szakadt az ország darabokra, mikor kiderült, hogy a központi irányítás nem működik többé. Jobb, ha észben tartod, öcsi, hogy a világnak ebben a zugában DiStephano a legnagyobb góré.

– Boston! – fanyalgott Ajuji. A külhoniak többségéhez hasonlóan a nő élete is teljes fiaskó volt, de sokaktól eltérően a tényt önmaga elől sem tudta eltitkolni. – Az ember nem is számíthat másfajta bánásmódra ezektől a barbároktól.

– Ugyan már, Ajuji! – intette le Nnamdi szelíden. – Aligha nevezheted őket barbároknak. Ha belegondolsz, hogy az Összeomlás előtt embereket juttattak a Holdra...

– Az csak keményvonalas technológia volt, semmi több! Ráadásul ugyanabból a fajtából, amelyikkel kis híján az egész világot elpusztították! Ha már minősíteni akarsz egy nemzetet, először inkább nézd meg, hogyan él! Ezek a... jenkik – sziszegte a szót, mintha az valami trágárság volna – ...ezek mocsokban élnek. Mocskosak az utcáik, mocskosak a városaik... Akiket nem nyomorított meg valami örökletes betegség, még azok is mocskosak. Pedig egy gyereket is meg lehet tanítani arra, hogy feltakarítson maga után. Hát miből vannak ezek?

– Emberből, Ajuji.

– Marhaság!

Wolf heves ellenérzésekkel követte a szócsatát. Arra nevelték, hogy köztiszteletben álló személyektől jóindulatot várjon el. Ezt a vulgáris nyelvezetet, ezt a közönséges intoleranciát már-már elviselhetetlennek érezte. Hirtelen úgy érezte, nem is bírja tovább. Ahogy felállt, a hátralökött ülőke lába megcsikordult a padlón. Hátat fordított a társaságnak, és otthagyta őket.

– De Mbikana, hová...? – hallotta maga mögött Nnamdi kiáltását.

– Hadd menjen! – vágott közbe Ajuji önelégülten. – Mégis mit vártál tőle? Hisz gyakorlatilag közülük való.

Talán valóban így van, gondolta Wolf.

Azt sem tudta, merre viszik a lábai, míg egyszer csak a Peabody előtt találta magát. Az épületet megkerülve egy hátsó ajtóra bukkant. Megpróbálkozott az ajtógombbal, de az szabadon elfordult a tenyerében. Végül mégis feltárult az ajtó, és egy kezeslábasba öltözött, szakállas férfi vaskos alakja hajolt ki rajta.

– Mi kéne? – tudakolta barátságtalanul.

– Én csak... – nyögte Wolf. – Maggie Horowitz hívott, hogy nézzek be.

– Nézd, idegen, nem te vagy az egyetlen, aki így próbál bejutni a színfalak mögé. Nekem viszont az a dolgom, hogy ha valakinek nem ismerős a képe, azzal közöljem, hogy kívül tágasabb. Márpedig neked nem ismerős a képed.

Wolf hiába törte a fejét megfelelő válaszon, semmi nem jutott az eszébe. Már félig elfordult, hogy távozzon, mikor egy testetlen hang szólalt meg a háta mögött:

– Engedd csak be, Deke!

Cynthia volt az.

– Mozdulj már! – folytatta a nő unottan. – Elállod a bejáratot.

Az őr félrehúzódott, hogy Wolf beléphessen.

– Köszönöm – mondta a nőnek.

– Nada – felelte az –, ahogy Maggie mondaná. Na, jöjjön, idegen, arra van az öltöző!

 

– Wolf drágám! – rikoltotta Maggie. – Hogy s mint, haver? Elcsípted a műsort?

– Nem, én csak...

– Nagy kár, mert egyenesen isteni volt. Janisé se lehetett jobb soha. Hé, srácok! Lépünk, okés? Beugrunk valahová bulizni egyet.

Úgy végződött a dolog, hogy a húszfős csapat megszállt egy metángáz világítású lokált, amely kívül esett az árammal ellátott övezeten. A zenekar tagjai közül hárman, akik a hangszereiket is magukkal hozták, rábeszélték a tulajt, hogy engedje őket játszani. Maggie élvezettel hallgatta a zümmögő, monoton zenét, és arcán széles vigyorral, ütemre bólogatott.

– Ehhez mit szólsz, haver? Egész frankó, mi? Holt zenének hívjuk.

Wolf ingatta a fejét.

– Asszem, illik rá az elnevezés.

– Halljátok ezt, srácok? Wolf viccelődik! Talán mégse vagy egészen reménytelen, szivi. – Felsóhajtott. – De élvezni nem bírod, mi? Ez kurvára szomorú. Mert tudod, öregem, annak idején még tudtak jó zenét játszani, valódi zenét. Mi már csak visszhangok vagyunk, akik örökösen a régi nótákat fújják. A maiak között egy sincs, amit érdemes lenne előadni.

– Szóval ezért csinálja a műsort? – kíváncsiskodott Wolf.

Maggie elnevette magát.

– A fenébe is, dehogy! Hanem mert megkaptam az esélyt. DiStephano megkeresett, hogy...

– DiStephano? A Főellenőr?

– Az egyik samesza, nem mindegy? Már ki volt találva a meló, csak még kellett hozzá valaki, aki eljátssza nekik Janist. A számítógép meg az én nevemet dobta ki. Nagy lóvét kínáltak, elcsellengtem pár hónapot a Hopkinson, amíg dolgoztak rajtam, és most itt vagyok. Útban a hírnév és a dicsőség felé. – Az utolsó szavakon megemelkedett a hangja, és csúfondáros színezetű dudorászásba ment át.

– De minek ment a Hopkinsra?

– Csak nem képzeled, hogy ilyennek születtem? A képemet totál át kellett szabni. Hangilag is kiadjusztáltak, áldom is érte az eget! Mélyebb lett, bővült a terjedelme. Ráadásul most jóval több benne a szufla, hogy ki tudjam tartani a magas hangokat. Totál kifekszik tőle a közönség.

– A mentális implantátumokról nem is beszélve – tette hozzá Cynthia.

– Beeezony, az implantok! A bluesos dumához... hogy ki ne essek a szerepemből – magyarázta Maggie. – Hasznos cucc, de a többihez képest huszadrangú.

Wolfra mély benyomást tett a történet. A Hopkinsról mindig is tudta, hogy kiváló, de ez...!

– Már csak azt nem értem, hogy a maguk kormányzata mi célból kezdeményezte az egészet. Miféle hasznot remél tőle az országra nézve?

– Lila gőzöm sincs, szépfiú. Ne akard tudni, ne érdekeljen, ne üsd bele az orrod! Ez az én mottóm.

A mellette helyet foglaló, hosszú hajú, sápadt fiatalember vette át a szót:

– Tudja, a kormány mostanában teljesen rákattant a társadalomátalakító machinációkra. Egy csomó bizarr kísérlet folyik, az okokról meg semmit se tudni. Az ember megtanulja, hogy ne tegyen fel kérdéseket.

– Vegyél vissza, Hawk! Janis felélesztésében nincs semmi bizarr! Az igenis klassz dolog! – ágált Maggie. – Beeezony. Bárcsak igaziból vissza lehetne hozni! Ha ide huppanna mellém! Imádnék a csajjal dumcsizni.

– Kikaparnátok egymás szemét – szögezte le Cynthia.

– Ugyan, miért tennénk ilyet?

– Egyikőtök se lenne hajlandó átengedni a színpadot a másiknak.

Maggie felvihogott.

– Hát nincs igaza? De én akkor is szívesen összefutnék a spinével. Mert ő még igazi sztár volt, felfogod? Nem csak egy nyavalyás visszhang, mint én.

Ismét Hawk szólt közbe:

– Hát maga, Wolf? A maga zarándoklata merre veszi az irányt? Csak mert holnapután turnézni indul a társulat. Magának mik a tervei?

– Igazából nincsenek terveim – válaszolta a férfi, és elmagyarázta a helyzetet. – Valószínűleg Baltimore-ban maradok, míg északra nem kell utaznom. Addig esetleg kirándulgatok erre, arra.

– Mi lenne, ha csatlakozna hozzánk? – vetette fel Hawk. – Az a terv, hogy végigbulizzuk az egészet. És kevesebb mint egy hónap múlva bezúzunk Bostonba, ott lesz a turné végállomása.

– Ez aztán a príma ötlet! – állapította meg Cynthia. – Más se hiányzik a vonaton, mint még egy naplopó.

– Mi a rossz abban? – berzenkedett Maggie. – Nem mintha nekünk perkálni kéne érte. Akkor meg mi a gáz vele?

– Semmi. Egyszerűen hülye ötletnek tartom.

– Nekem viszont tetszik. Te mit szólsz hozzá, haver? Ott leszel a vonaton vagy sem?

– Én... – Elakadt. Miért is ne? – Igen, örömmel magukkal tartok.

– Helyes. – Maggie Cynthiához fordult. – Az a bajod, édesem, hogy kibaszottul féltékeny vagy.

– Jézusom, már megint itt tartunk?!

– Ne izgasd magad, mert árt a szépségednek. Hé, figyeled azt a husikát ott a túlparton?

– Az a „husika”, Maggie, sokat mondok, ha betöltötte a tizennyolcat.

– Ja. De azért csinos darab – bámult Maggie Sóvárogva a helyiség másik vége felé. – Hát nem?

 

Wolf ügyintézéssel, hitellevelek beszerzésével töltötte a másnapot. Az indulás reggelén korán kelt, és a baltimore-i vasútállomás felé vette az irányt. A bejáratnál őrök szobroztak, de miután gazdát cserélt némi pénz, Wolf bebocsátást nyert a falakkal körülvett rendező pályaudvarra.

A szerelvény otromba gőzmozdonyból és egy sor helyrepofozott vagonból állt; az utolsó kocsira – ódivatú, pszichedelikus betűkkel – a Pearl[2] szót festették.

– Hé, Wolf! Gyere, stíröld meg az öreglányt!

A szerelvény távoli végénél integető, magányos alakban a férfi Maggie-re ismert.

– Na? Mit szólsz hozzá?

Wolf lázasan kutatott az agyában udvarias válasz után.

– Lenyűgöző – bökte ki az első szót, ami beugrott az agyába. Groteszkül hangzott.

– Beeezony. Azt tudod, hogy hulladékkal működik? Pont, mint én.

– Hulladékkal?

– Ja, a közelben van egy metánfeldolgozó üzem. Hé, engem meg se nézel? Reggel nyolckor friss vagyok és üde! Na, ezt add össze! Persze kellett hozzá egy kis gyorsító.

Wolf nem ismerte a szót.

– Úgy érti... későn ébredt fel?

– Mi van? Haver, te aztán...! Mindegy, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit! – Töprengett egy pillanatig. – Tudod, van ez a speed nevű cucc, amitől reggel kipattansz az ágyikóból. Ad egy kis lökést, mozgásba hoz, vágod már?

Wolfnak kezdett derengeni.

– Maga az amfetaminokról beszél.

– Naná. Persze nem igazán legális, veszed? Úgyhogy ne nagyon kürtöld szét! Persze bízom én benned, haver, csak biztos akarok lenni, hogy tudod, mi az ábra, mielőtt nekiállnál jártatni a szádat.

– Értem – mondta Wolf. – Egy szót se szólok róla. De azt azért tudja, hogy az amfetaminok...

– Vettem, haver. Hé, muszáj megismerkedned a husikával! Tegnap éjjel csíptem fel. Hahó, Dave! Told ide a segged, cukorfalat!

A vonat mellett tébláboló, álmos szemű, szőke ifjonc próbált dölyfösen feszíteni a fehér rövidnadrágban és a nyakig felgombolt, bő szabású tunikában. Bágyadtan megölelte Maggie-t, és odabiccentett Wolfnak.

– Davie-nek is négy mellbimbója van, mint nekem. Ehhez mit szólsz? Úgy értem, ez azért piszok ritka mutáció lehet, nem?

A fiatalember elvörösödött, és lehorgasztott fejjel motyogta:

– Nahát, Janis...

Wolf azt várta, hogy Maggie majd kijavítja, de nem így történt. Ehelyett féktelen locsogás közepette, minden részletre aprólékosan kitérve, körbemutogatta kettejüknek a vonatot.

Kis idő múlva Wolf kimentette magát, és visszagyalogolt a szállására – hadd lubickoljon tovább Maggie a sikkes fiúkával a nyomdokvizében a szerelvény körül. Hosszasan ebédelt egy étteremben, és húzta az időt a csomagok összeszedésével, a végén mégis sikerült a kompánia legtöbb tagjánál korábban megjelennie a vonatnál.

 

A szerelvény dülöngélve robogott ki az állomásról. Maggie szüntelenül mozgásban volt – fecsegett, nevetgélt, és dirigálva felügyelte a poggyász elhelyezését. Kocsiról kocsira száguldása közben egy pillanatig sem maradt nyugton. Wolf talált magának egy ülőhelyet, és kibámult az ablakon. Rongyos kölykök futottak versenyt a vonattal, alamizsnát kunyerálva kinyújtott tenyerükbe. A truppból páran pénzérméket szórtak közéjük, a röhögő többség pedig megszabadult a szeméttől.

Miután a szerelvény maga mögött hagyta a gyerekcsapatot, végtelen mérföldeken át málladozó romok közt haladt tovább. Hawk Wolf mellé telepedett.

– Hosszadalmas bumlizásnak nézünk elébe – közölte. – A vonat kénytelen megkerülni hatalmas földdarabokat, ahol nem tanácsos az áthaladás. – Elgondolkodva szemlélte a törött ablakú épületszerkezeteket, amelyek egykor üzemeknek, raktáraknak adtak otthont. – Nézzen csak ki, idegen! Ez az én hazám – mondta, és undor érződött a hangából. – Vagyis inkább csak a hullája.

– Hawk, maga ugye közel áll Maggie-hez?

– Mármost, ha az ember a szárazföld belsejének veszi az irányt... – Egyszeriben távolian csengett a hanga – ...valahol arrafelé van egy karsztüreg, ahol nagy tömbökbe préselve hever a radioaktív hulladék. Az egészet tömör arannyal fedték le, akármi más túl hamar tönkremenne. Ólom szkafanderben, úgy számolom, egy egész vagyont lehetne belőle kihasítani. Tonnaszám hever ott az anyag. – Felsóhajtott. – Egyszer még átbogarászok pár irattárat, és elhúzok oda.

– Hawk, muszáj meghallgatnia!

Ő felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.

– A drogokról van szó, igazam van? Maga rájött, és most azt kívánja tőlem, hogy figyelmeztessem Maggie-t.

– A figyelmeztetés itt már nem segít. Valakinek le kéne állítania.

– Egyetértek, de próbálja őt megérteni. Maggie három hónapot töltött a Hopkinson, ahol igencsak drasztikus műtéteken esett át. A mai külsejének köze sincs a régihez, és hiába tudott már akkor is énekelni, semmi nem volt a hangjában, amiért megőrülne a közönség. És akkor még nem beszéltünk a mentális implantátumokról. El tudja képzelni, micsoda kínokat élhetett át? Igen? Akkor most kérdezze meg magától, melyik a létező két leghatásosabb fájdalomcsillapító.

– Gondolom, a morfium és a heroin. Viszont nálunk, ha az orvosok kénytelenek kábítószerekhez folyamodni, akkor előbb leszoktatják róluk a pácienseket, és csak utána bocsátják el őket a kórházból.

– Nem ez a lényeg. Gondolja végig a következőt! Maggie megtehette volna, hogy leoperáltatja a fölös mellbimbóit, a Hopkinson simán megtudták volna csinálni, de ő nem vállalta a műtéttel járó fájdalmat.

– Mintha egyenesen büszke lenne rájuk.

– Hát... legalábbis sűrűn szóba hozza őket.

A vonat imbolyogni, döcögni kezdett. A zenészek közül hárman előkotorták a gitárjukat, és újabb dallamokkal rukkoltak elő a „holt zene” műfajából. Wolf egy ideig az ajkát harapdálta, mielőtt kibökte volna:

– Akkor mi a lényeg?

– Csak az, hogy a Janissé válás kedvéért Maggie sokkal nagyobb fájdalmat is hajlandó volt elviselni. Úgyhogy, mikor arról beszélek, hogy csupán fájdalomcsillapítónak használja a drogokat, meg kell értenie, hogy nem okvetlenül a fizikai fájdalmakra célzok. – Azzal felállt, és otthagyta Wolfot.

Tánclépésekkel Maggie libegett be a kocsiba.

– Fantasztikusan érzem magam! – rikoltotta. – Hé, srácok! Mikor bulizunk már?

  

A következő tíz nap eseményei egyetlen szakadatlan, koncertekkel megtűzdelt vigassággá olvadtak össze. Wilmingtonban egészen elképesztő volt a fogadtatás. Ezrek zarándokoltak a műsor helyszínére, sokakat el is kellett utasítani. A kudarctól való félelmében Maggie bizonytalankodott egy kicsit az első fellépés előtt, de a végén sikerült annyira vérpezsdítő előadással kirukkolnia, hogy újra meg újra visszatapsolták. Utoljára verejtékező homlokára tapadt hajjal, kimerülten bicegett a színpad szélére, úgy zihálta bele a mikrofonba:

– Mára ennyit, srácok. Imádlak benneteket, és bárcsak adhatnék még nektek valamit, de már mindenemet odaadtam.

És nem akart szűnni a taps...

Philadelphiában nehezen indult be a négy előadásból álló sorozat, hogy aztán hatalmas diadalmenetté dagadjon. Az első koncert alkalmával még üres helyek is akadtak a nézőtéren, a másodikra már nem mindenki fért be, az utolsó kettőn pedig kis híján zendülés tört ki. A társulat utána Newarkba vonatozott, hogy pihenjenek egy napot, hogy a munka ünnepén[3]adott koncerttel végül minden korábbi igyekezetét felülmúlja. Az eldugott hotelben még egy éjszakára ott maradt a csapat, hogy kifújhassa magát.

Wolf városnézéssel töltötte a szabadnapokat. Philadelphiában egy helybéli fickó kalauzolásával kóborolta be az olajfinomító területét Breeze Pointnál. A rozsdamarta építmények tragikus fenséggel meredtek az égre az örökkévalóságnak, és a férfi nehezen tudta elhinni, hogy létezett valaha a világon a tárolótartályok feltöltéséhez elegendő olaj. Wilmingtonban hagyta, hogy bennszülött idegenvezetője egy kicsiny olasz városrészbe vezesse, ahol valami vallási ünnepet tartott a nép.

Egy pap haladt a felvonulás élén, a nyomában nyolc ministránslány füstölőkkel és legyezőkkel. Őket tizenkét tagbaszakadt férfi követte, akik egy ósdi Cadillac viráglepelbe burkolt karosszériáját cipelték. A menetet a kántáló hívek zárták – ki kezeslábasban, ki csadorban.

Wolf a folyóig masírozott velük, ahol az autót egy kiásott gödörbe helyezték, meghintették szenteltvízzel, majd felgyújtották. Wolf hiába faggatta alkalmi kalauzát a szertartás üzenetéről, a fiú csak a vállát vonogatta. „Öreg jószág volt már”, közölte végül, „rettentő öreg”.

Későre járt, mire Wolf visszaért a hotelbe. Lármás partira számított, de csak sötétség és üresség fogadta. Cynthia hátrakulcsolt kézzel, magányosan ácsorgott a hallban, és a rácsos ablakon át a fekete semmibe bámult.

– Hol vannak a többiek? – tudakolta a férfi. A forró éjszakában rovarok zümmögtek-verdestek mámorosan a palaolajtól izzó lámpás körül.

Cynthia megfordult, és kutató szemmel nézett rá. A homlokát izzadságcseppek gyöngyözték.

– Maggie hazaugrott... gimis osztálytalálkozója van. Megmutatja a régi haveroknak, hogy mekkora piszok nagy sztár lett belőle. A többiek meg? – Vállat vont. – Ahol a marionettfigurák, ha nincs, aki rángassa őket. Talán a szobájukban dekkolnak.

– Értem. – A ruha nyirkosan tapadt Cynthia lábához és oldalához, a hóna alatt sötét folt terjengett. – Lenne kedve egy parti sakkhoz vagy... valami egyébhez?

A nő közelebb lépett hozzá, szokatlan elevenség volt a tekintetében.

– Tudja, azon gondolkodtam, hogy maga az egész turné alatt önmegtartóztató életet él. Valami baja van? Nincs? Esetleg várja valaki odahaza?

– Volt egy barátnőm, de tudtomra adta, hogy nem fog várni rám – felelte Wolf elítélő gesztussal. – Talán pont ezért csatlakoztam magukhoz.

Cynthia megfogta az egyik kezét, és a mellére húzta.

– De azért érdeklik a nők, ugye? – Nem várta meg, hogy a másik félszeg szavakba Öntse a választ. Odasúgta, hogy jöjjön”, és a szobájába vezette.

Az ajtón belül Wolf magához vonta, és hosszan csókolta. A nő igazi szenvedéllyel viszonozta, aztán elhúzódott tőle, és finoman az ágyra lökte.

– Le a göncökkel! – Gördülékeny mozdulattal bújt ki a blúzából; lágyan rezdülő, sápadt keble magára vonta a hold halovány fényét.

Egy pillanatnyi habozás után Wolf is megszabadult a ruháitól. Cynthiával ellentétben puhánynak, bizonytalannak érezte magát, és ez kihozta a sodrából. Mintha bizonyítani akarná az ellenkezőjét, eltökélten nyúlt a mellé zökkenő test után, de a nő kitért az ölelés elől.

– Csak még egy pillanat, idegen! – Az ágy fejrészénél beletúrt a táskájába. – Meg is van. Mit szólnál előbb egy kis csemegéhez? Hogy fokozzuk az élvezetet.

– Kábítószer? – kérdezett vissza Wolf önkéntelen utálkozással a hangjában.

– Leszállhatnál már a magas lóról! Egyetlen adag még nem fog kárt tenni a génjeidben. Előbb skubizd meg, mi az, amit annyira ócsárolsz!

– No, és mi az?

– Vaníliafagyi – vetette oda Cynthia harapósan. Kihúzta a dugót egy aprócska fiolából, és óvatoskodva a hüvelykujjának körmére ügyeskedett belőle néhány hófehér szemcsét. – Költséges cucc, úgyhogy csak módjával. Az egészet egyszerre kell beszippantani, megjegyezted? No, menjünk sorjában: szívd be mélyen a levegőt, aztán lassan fújd ki! Ez az. Most be. Most ki, és maradj így!

A körmét Wolf orra alá tolta, a szabad kezével pedig befogta az egyik orrlyukát.

– Nagyot szippantani! Ez aaaz!

A görcsös belégzést követően Wolfot azonnal elárasztották az érzékletek. Friss, csípős ízt érzett a szájában; a fehér por finom permetben verődött a garatfalához, és gyönyörteljesen megbizsergette. Kiélesedtek az érzékei. Megmozgatta az állkapcsát, nyelve gyanakvóan tapogatózott a szájpadlásán.

Sietve a nő is felszippantott egy kevéske port, és visszadugaszolta az üvegcsét.

– Na, most érints meg! – szólt. – Csak szép lassan, óvatosan, miénk az egész éjszaka. Úgy van. Óóó – búgta megremegve. – Kapisgálod már.

Órákig gyötörték az ágyat. Akármi volt a szer, Wolfnak különös módon kitisztult tőle a feje, ugyanakkor játszi hangulatba ringatta – mindegyre húzni-halasztani kívánta a dolgot. Testi vágyukkal nem fért össze a sietség: úgy érezték, a végtelenségig ráérnek. Három-négy ízben is leálltak, hogy megint szippantsanak a Cynthia kezétől szertartásosan kiporciózott porból. Utána mindannyiszor megújult érdeklődéssel vették fel a szeretkezés fonalát, s azzal az eltökéltséggel, hogy semmit nem sietnek el, a legeslegutolsó pillanatig halogatták a csúcspontot.

Múltak az órák. Végül különvált a két test, s elgyengülve, kimerülten nyúlt el a lepedőn. Wolf bőre fénylett a verítéktől. Gondolni sem bírt újabb menetre, de óvakodott attól, hogy szavakba öltse az érzést.

– Nem is rossz – szólt lágyan Cynthia. – Majd emlékeztess, hogy Maggie-nél is beprotezsáljalak.

– Mondd, miért csinálod ezt, Sin?

– Mit miért csinálok?

– Az előbb még... a lehető legintimebb közelségben voltunk, de most, hogy vége, rögtön jössz egy ilyen hűvös megjegyzéssel. Talán félsz viszonyt kezdeni, erről van szó?

– Jézusom... – Minden vallásos tartalomtól mentesen, üresen kongott a szó. Cynthia beletúrt a táskájába egy lapos, fém cigarettatárcáért, és rágyújtott. A lelke mélyén Wolf elborzadt.

– Mégis, mit akarsz tőlem, idegen? Feleségül kérsz, és hazaviszel a takaros afrikai szülővárosodba, hogy bemutass a mamádnak, he? Ezt akarod? Kötve hiszem. Akkor meg mi a fenét? Lelki szuvenírt, amin majd elcsámcsoghatsz odahaza a haverokkal? Akkor nesze, itt van egy! Évekig spóroltam, hogy elmehessek egy orvoshoz, megtudni, egyáltalán lehetnek-e kölykeim. Tavaly végre összejött, erre, mit gondolsz, mivel állt elő a doki? Hogy előrehaladott vörösvértest-dyscrasiám van. Nincs mit kezdeni vele, csak várni lehet a véget. Gyönyörű, mi? A csontvelőm bármikor felmondhatja a szolgálatot, és akkor nekem annyi. Amíg helyesen táplálkozom, nem indul be a sorvadás, így a csini külsőmön végig nem esik csorba. Persze, nyerhetnék némi időt, ha lejönnék a szerekről, mint amilyen ez itt... – intett a cigarettájával. Wolf sietve lesöpörte a mellére pottyant hamut. – ...Meg a fehér porról és minden egyébről, amiért még érdemes élni. De annyit nem, hogy megérje. – Elhallgatott. – Hé, mennyi lehet az idő?

Wolf kikászálódott az ágyból, és matatni kezdett a ruhájában, míg rá nem lelt az órájára. Hunyorogva emelte az ablak felé.

– Lássuk csak... negyed egy.

– A francba! – Cynthia kipattant az ágyból, és kapkodva tapogatózott a holmija után. – Te meg mit ácsorogsz? Öltözz már!

Wolf komótosan fogott hozzá.

– Mi a baj?

– Megígértem Maggie-nek, hogy kerítek pár embert, és együtt hazakísérjük arról az átkozott osztálytalálkozóról. Már órákkal ezelőtt vége lett. Valahogy megfeledkeztem az időről.

– Ügyet sem vetett a férfi vigyorgására. – Kész vagy már? Akkor nyomás! Előbb benézünk a szobájába, aztán jöhet az előcsarnok. Te jó ég! Pokoli dühös lesz!

Az előcsarnokban találtak rá. Kézitáskával a kezében, elgyötörten, csatakosan téblábolt a terem közepén, és hamuszínű volt a méregtől. A sercegő lámpa fénye öregnek mutatta, az arcáról rosszindulatot lehetett leolvasni.

– Na végre!!! – rikoltotta. – Ti meg hol a fenében voltatok???

– A szobámban. Keféltünk – közölte Cynthia szenvtelenül. Wolf döbbenten bámult rá.

– Hát ez szép! Sőt remek! És mit gondoltok, velem mi történt, miközben ti odafent az agyatokat is szétkúrtátok, mi??? Akarjátok tudni??? – Hisztérikusan megemelkedett a hangja. – Két kripli megerőszakolt, az történt!!!

Azzal elviharzott mellettük, de közben úgy kapta fel a karját, mintha végig akarna verni rajtuk a táskájával, csak az utolsó pillanatban visszafogná magát. Hallották, amint a folyosón rohan, majd becsapódik mögötte az ajtó.

A férfi teljesen össze volt zavarodva.

– De hát én...

– Be ne dőlj neki! – vetette oda Cynthia. – Kamuzik.

– Egészen biztos vagy benne?

– Együtt élünk, ugyanazokkal a pasikkal bújunk ágyba... ismerem kívül-belül. Most totál zabos, mert nem kísérték haza. Márpedig, ha Napsugár Kisasszonynak rosszkedve van, akkor más se érezze jól magát.

– Érte kellett volna mennünk – adott hangot a kételyeinek Wolf. – Egyedül az utcán... meg is ölhették volna!

– Ugyan már, idegen! Mit érdekel engem, ha Maggie esetleg egy hónappal előbb dobja fel a talpát? Elég bajom van nekem anélkül is.

– Egy hónappal előbb...? Hát Maggie is beteg?

– Mind betegek vagyunk... És te is elmehetsz a francba! – Cynthia a padlóra köpött, aztán sarkon fordult, és felszívódott a folyosó mélyén. Szavainak és mozdulatainak ritmusában volt valami kérlelhetetlenség – mintha egy boszorkány szórt volna átkot.

  

A félnapos New York-i kirándulás a koncert előtt lélegzetvételnyi szünethez juttatta a társulatot, Maggie mégis inkább a bezárkózást és az ivást választotta. Beszélték, hogy drogozik is, ami megriasztotta Wolfot, minthogy a többiek kivétel nélkül szintúgy rabjai voltak a kábítószernek.

Az osztálytalálkozóról is megindult a pletyka. Egyesek úgy tartották, Maggie a varázsával és kedvességével teljesen levette a lábukról egykori barátait, akik fiatalabb korukban nem bántak vele kesztyűs kézzel. Az általános vélekedés szerint azonban a valamikori iskolatársak, akiknek a szemében továbbra is csodabogárnak számított, szabályosan keresztülnéztek rajta, Maggie pedig fogta magát, és faképnél hagyta őket.

Wolf és Cynthia viszonyát sem kímélték a szállongó hírek. A tény, hogy a nő igyekszik kerülni az afrikait, csak tápot adott a találgatásoknak.

Mindezen körülmények dacára a New York Cityben rendezett koncertek lármás sikert arattak. A négy előadásra pillanatok alatt elkelt az összes jegy. A jegyüzérek vagyonokat kerestek azon a héten, és első ízben fordult elő, hogy a hatóságok engedték a műsort estébe nyúlni. A szükséges világítás és hangerősítés kedvéért még át is irányították a villanyáramot a város egy másik részéből. Maggie pedig úgy énekelt, mint soha. A hangja őrjöngéssé korbácsolta a közönség tetszését, panaszos bluesaitól egy remetének is megszakadt volna a szíve.

Tizedikén indultak tovább Hartford felé. Maggie félrevonult az utolsó vagonban lévő fülkéjébe, a stáb többi tagja meg csak őgyelgett dologtalanul. Egyesek felismerhetetlen dallamokat pötyögtettek gitárhúrokon, mások halk beszélgetésbe merültek. Hawk egy pakli tarot kártyát próbált, a lapokat egyenként felpöckölve, halomba rendezni.

Maggie váratlanul termett a kocsiban.

– Hát mindenki döglött ezen a kurva vonaton??? – A vonásain furcsa vegyüléket alkotott a dac a bűntudattal. – Bulizzunk már, hé! Zenét ide! – Azzal Hawk ölébe hanyatlott, és harapdálni kezdte a fülét.

– Jó megint látni téged, Maggie! – szólt egy hang.

– Janis! – kiabált vissza az énekesnő önfeledten. – A hölgy neve Janis!

A társaság úgy kelt életre, mint valami nehezen beinduló, rozsdamarta szerkezet. A pendülések lassacskán zenévé álltak össze, elevenség költözött az énekhangokba. Palackszám került elő, és kézről kézre járt az alkohol. S miközben a szerelvény széles kitérőkkel, csigavonalban kerülgette Connecticut és New York állam veszélyes térségeit, a kétnapos utazás hátralévő részében egy pillanatra sem szünetelt a mulatság.

Lármájába mindamellett feszült felhangok vegyültek, Maggie vidámságából kétségbeesést lehetett kihallani. Wolf első ízben érezte úgy, mintha csapdába került volna, és számolni kezdte a napokat, amelyek Bostontól és a turné végétől elválasztották.

Az első hartfordi koncerten rosszul megvilágított, szűkös lyuk volt az öltöző – akár csak az összes addigi.

– Told már ide a segged, Sin! – üvöltötte Maggie. – Úgy mázolj ki, hogy lestrapáltnak nézzek ki, mint annak idején Janis.

Cynthia jobbra-balra forgatta az énekesnő állát.

– Ahhoz neked nem kell smink.

– De igenis kell, a francba! Nyomás, mi lesz már? Itt én vagyok a sztár! Nem vagyok köteles lenyelni ezt a hülye rizsát!

Cynthia habozott, aztán nekiállt Maggie arcát paskolni a púderpamaccsal, hogy a ráncai meg a táskák a szeme alatt hangsúlyosabbá váljanak.

Az énekesnő a tükörben vizsgálgatta az eredményt.

– Na, ez már rémisztő – állapította meg. – Ez már tényleg groteszk.

– Egyszerűen így nézel ki, Maggie.

– Te kis kurva! Mintha tegnap éjjel én vertem volna be a szundit, mielőtt kefélhettünk volna! – Kínos csend támadt. – Hé, Wolf! – Szembefordult vele. – Te mit mondasz?

– Én... – fogott bele a férfi zavartan. – Attól tartok, Cynthiának...

– Látod??? Akkor essünk neki! – Azzal megragadta a dédelgetett Southern Comfort-palackot, és megdöntötte.

– A pia meg végképp nem használ neked.

Maggie hűvös mosollyal felelt.

– Azt te csak hiszed. Janis mindig beseggelt koncert előtt. Jót tett a hangjának.

Felált, és a színpad felé vette az irányt, ahol a konferanszié már készítette elő számára a talajt.

– Hölgyeim és uraim! Ímeee... Janis!

Sikoltozás támadt. Maggie az állványhoz sasszézott, kiemelte a mikrofont, és belenevetett.

– Hééé... Jó látni titeket. – Meginogva rábandzsított a tömegre, és már folyt is belőle a szó. – Szóval, múltkor elballagtam a dokihoz. Mondom neki, rinyálok a pia miatt. Merthogy tizenkét éves korom óta keményen nyomom. Már a reggelivel lecsúszik egy-két Bloody Mary, és ebédig az ötödiket is bepuszilom. Aztán a vacsit is le kell öblíteni valamivel, de igaziból csak akkor állok neki, ha beindul a buli. És frankón megsúgom neki, hogy ennyi meg ennyi év alatt konkrétan mennyi ittam meg. Mondom neki, „Tudod, dokikám, nekem a pia sose ártott meg, de azért piszkál a dolog. Bökd ki, de őszintén: van velem valami gond?” Erre aszongya, „Ugyan, csajszi, nem hinném, hogy gond lenne veled. Szerintem majd’ kicsattansz az egészségtől!” – A nézőtéren üdvrivalgás tört ki, amire Maggie önelégült vigyorral reagált. – Tudjátok, szivikéim, mindenkinek vannak gondjai, én se vagyok kivétel.

– Felszárnyalt a zene. – De ha gondjaim vannak is, a régi blues-nótákkal hipp-hopp megoldom. Egyszerűen kiénekelem magamból a gondokat.

– A közönség tombolása közepette belevágott a „Ball and Chain”-be.

Wolf egy állólétrán üldögélt a színfalak mögött. Korábban vett magának a mozgóárustól egy pohár vizet, így most azt dajkálgatta, és időnként aprókat kortyolt belőle. Cynthia is előkerült, és lecövekelt mellé. Együtt figyelték, amint nagy lábdobogások és vonaglások közepette, üvöltve és verítékezve Maggie a színpadon parádézik.

– Sose leszek képes túltenni magam ezen a kontraszton – szólalt meg Wolf, igyekezve nem nézni Cynthiára. – Odalent mindenki eksztázisban, itt hátul meg méla csend és nyugalom. Néha azon töprengek, innen vajon ugyanazt látni-e.

– Néha azt is nehéz meglátni, ami majd’ kiböki az ember szemét – válaszolta a nő szomorú, kiismerhetetlen mosollyal, és otthagyta. Wolf kezdett már hozzászokni az ilyesfajta kijelentésekhez, és nem foglalkozott vele többé.

 

 

A második, egyben utolsó hartfordi előadáson még minden rendben ment, Providence-ben azonban csapnivalóan sikerült az első két koncert. Maggie-t a hangja és az ütemérzéke is cserbenhagyta, úgyhogy kénytelen volt színpadias pózokkal takargatni a hiányosságokat. A második alkalommal rá is kellett parancsolnia a közönségre, hogy mindenki táncoljon; ilyen cselre azelőtt sohasem fanyalodott. Színpadi szövegein mind jobban eluralkodott a trágárság meg a képszerűség, miközben a domborulatait, az altestét riszálva, szakasztott úgy mozgott, mint valami sztriptíztáncosnő. Harmadszorra ugyan érzékelhető volt némi javulás, ám a földhözragadt gesztusok megmaradtak.

Előadás után a társulat a város rosszhírű negyedében kötött ki egy bárban, ahol megerősített őrbódékból felfegyverkezett gorillák vigyázták a bejáratot. Maggie annyira leitta magát, hogy a végén bőgni kezdett.

– Mire színpadra kellett lépni, totál beszívtam, haver...! Szerinted jó voltam?

– Hát persze, Maggie – motyogta Hawk. Cynthia megvetően horkantott.

– Remek volt – igyekezett biztosítani Wolf is.

– Egy kurva hangra sem emlékszem! – siránkozott az énekesnő. – Szóval, azt mondod, okés volt? Azért ez mégsem járja, haver! Ha jó voltam, megérdemlem, hogy emlékezzek is rá! Különben mi értelme az egésznek, nem? Mit mondasz?

Wolf esetlenül veregette a hátát, mire ő belemarkolt a férfi afrikai köntösének elejébe, és a mellére borult.

– Jaj, Wolf, mi lesz most velem? – zokogta.

– Ne sírjon! – kérlelte a férfi, a haját cirógatva.

A végén Wolfnak és Hawknak kellett vállalnia, hogy közös erővel hazatámogatják a fogadóba, a többiek mindenáron maradni akartak még.

Egy olyan térség mellett haladtak el éppen, ahol egy kivételével az összes ház romokban hevert. A magányosan álló épületen hatalmas nyílások tátongtak a hajdani síküvegtáblák helyén, egyik oldalon semmire sem jó boltívek nyúltak a magasba.

– Valamikor gyorsétterem volt benne – magyarázta Hawk az afrikai férfi kérdésére, és úgy tűnt, mintha zavarban lenne.

– De hogyhogy meghagyták?

– Ó, hát babonából és tudatlanságból – mormogta Hawk, és Wolf ejtette a témát.

Sötétek és kihaltak voltak az utcák. A város egy sűrűbben beépített részébe értek, lépteik zaja visszaverődött a házak faláról. Maggie félig öntudatlanul lógott Hawk vállán, akinek így jóformán cipelnie kellett.

Valami moccant az árnyékban. Hawk megdermedt.

– Ha nem bánja, lépjünk ki egy kicsit! – mormogta maga elé.

A valami lassan vált ki a sötét háttérből. Nagy volt, és csak halványan emlékeztetett emberre. Feléjük tartott.

– Ez meg mi a...? – súgta Wolf.

– Egy kripli – súgta vissza a másik. – Ha tud valami rafinált trükköt, legfőbb ideje előállnia vele.

A micsoda csoszogó futásra váltott.

Wolf zsebre lökte a kezét, és a sarkán megpördülve szembefordult Hawkkal.

– Elég ebből, haver! – csattant fel élesen. – Kés van nálam, és nem habozok használni!

A szeme sarkából látta, amint a kripli megtorpan, majd visszaoson az árnyékba.

Maggie álmatag, incselkedő arckifejezéssel nézett fel.

– Hé, srácok, mi a fene...?

– Semmi baj – dünnyögte a fülébe Hawk, és félig-meddig vonszolva a nőt magával, megszaporázta a lépteit. – Remekül megy magának az arrogancia – szólt oda Wolfnak elismerő hangsúllyal.

Az kiráncigálta a kezét a zsebéből, és látta, hogy remeg a késleltetett sokktól.

– Nada – felelte. – Már ha ez a megfelelő kifejezés.

– Ez.

– Eddig nem voltam biztos benne, hogy tényleg léteznek kriplik.

– Ez csak egy szerencsétlen, hormonzavaros néma. Ne is törődjön vele!

Épp csak kezdte megmutatni magát az ősz, mikor a társulat a turné végállomására ért. Több tucatnyian már az utolsó simításokat végezték a Boston Common park színpadán; a város, úgy tetszett, egetverő előadásra készül.

– Az Összeomlás előtt, gondolom, egyfolytában ilyen lehetett az élet Amerikában – lelkendezett Wolf. Senki sem figyelt rá.

A koncert délelőttjén épp azt figyelte, ahogyan a színpad fölé ponyvát feszítenek ki eső esetére, mikor az egyik kulisszatologató odafutott hozzá.

– Hé, idegen! Maga se látta Janist?

– Maggie-t – javította ki gépiesen. – Különben mostanában nem.

– Kösz! – lihegte a férfi, és szaladt tovább. Kisvártatva Hawk sietett el Wolf mellett.

– Nem látta Maggie-t valahol errefelé kószálni?

– Nem. Várjon már, Hawk! Mi folyik itt? Maga már a második, aki ezt kérdezi.

Hawk megvonta a vállát.

– Maggie felszívódott, de pánikra semmi ok.

– Remélem, műsorkezdetre visszaér.

– A helyi zsaruk már kutatnak utána. Mindegy, ott vannak az implantjai, úgyhogy, ha mozdulni tud, fent lesz a színpadon, arra mérget vehet. – Azzal elrohant.

Már a végső ellenőrzések folytak, a korai nézők is kezdtek becsámborogni, mikor két egyenruhástól közrefogva, józanon és dühösen végre felbukkant Maggie. Cynthia, miután szélnek eresztette a rendőröket, rögvest a gondjaiba vette, és az öltözőnek használt lakókocsihoz terelte.

Wolf távolról figyelte a jelenetet, és arra jutott, hogy neki úgysem vennék hasznát. Inkább céltalanul őgyelgett a parkban, és leste a tömeg gyülekezését. Az érkezők letelepedtek a szabad helyekre, és türelmesen várakoztak. Keveset szóltak, azt is halkan. Csupa élénk színű darabot viseltek, de szemlátomást nem az volt legjobb ruhájuk. Némelyek boroskancsót vagy pokrócot hoztak magukkal.

Fura egy bagázs volt. Nem néztek egymás szemébe; az ajkuk merev volt, az arcuk kifejezéstelen. Fojtott hangon társalogtak, beszédjükből mindazonáltal valami rejtett feszültség érződött. Wolf a fülét hegyezve barangolt közöttük, de csak mondattöredékeket sikerült elcsípnie.

– Közölte, hogy a gyereke már...

– ...hogy mi szükség volt erre.

– ...el se tudta költeni.

– ...fura egy íze volt. Én inkább...

– Három tömböt teljesen le kellett bontani...

– ...a vért.

Volt valami az arckifejezésükben, a hangjuk árnyalatában, amitől Wolfon erőt vett a nyugtalanság. Egyre-másra beleütköztek, ezért jobbnak látta sietve kikerülni a tömegből.

– Hawk, itt valami szörnyűség van készülőben.

Hawknak megvonaglott az arca. Odaintett a reflektorok tartóoszlopára.

– Már késő – mondta. – Kezdődik az előadás. A helyemen kell lennem.

Némi tétovázás után Wolf is megindult a nyomában fölfelé az acéltorony lépcsőfokain.

A tetejéről az egész Commont be lehetett látni. Hemzsegett a térség az emberektől – mintha hangyák regimentje tapodta volna a barna földet. Gyermek egy sem volt köztük, amitől csak erősödött a rossz érzés az afrikaiban. A láthatár körívének háromnegyedén arany- és bíborszínben kenődött szét a naplemente.

Oda-odapillantva a kezében tartott papírlapra, Hawk egyenként kapcsolgatta fel-le a reflektorokat. Hébe-hóba elkáromkodta magát, és átkötött egy-egy vezetéket. Wolf csak várt. Könnyű szellő borzolt bele a hajába, holott odalent nyoma sem volt szélnek.

– Beteg egy ország ez – szólalt meg Hawk. Mikrofonos fejhallgatót csúsztatott a fejére, becélozta a színpadot egy vörös spotlámpával, aztán hagyta a fényt kilobbanni. – Ott vagy, Patrick? A jupiter-lámpák kettesével lépnek be, vetted? – A keresztnevén szólítva mindenkit, sorban ellenőrizte a világosítókat, akik valamennyien a helybéliek közül kerültek ki. – Az átlagos élettartam valahol negyvenkettő körül lehet... ha az újszülött egyáltalán élve hagyja el a szülőszobát. A születési arányszámot piszok magasan kell tartani, hogy szép lassan el ne fogyjon a népesség. – Bekapcsolta az összes vörös és kék spotlámpát. Bíbor fényben fürdött a színpad, fölötte sötét kontrasztot alkotott a vászonponyva. Sejtelmes alak tartott a központi mikrofonállvány felé.

– Add rá, Patrick!

A fényszóró ragyogó fénytócsát terített a konferanszié köré, aki köhintett, majd belevágott a mondókájába. A hangja végigzengett a tömeg fölött; a késleltetett hangszórók úgy továbbították sorról sorra, hogy a távolban helyet foglalók is az utánerősítéssel szinkronban érzékeljék. A szállingózó elkésettek miatt tunyán hömpölygött a sokaság ide-oda az acéltorony lába körül.

– Na, most kéne előállnia a kérdéssel, hogy a kormány miért pocsékol erőforrásokat egy ilyen istenverte cécóra.

– Oké – egyezett bele Wolf. – Tehát miért teszi? – Egyszerre volt rendkívül feszült és nyugodt. A szellő felszárította bőréről a verítéket, és most átkozódott, amiért nem hozott zakót magával. Később még jól jönne.

– Mert a „sámánok” ezt tanácsolták neki... az átkozott szociológusok meg a bábjaik – válaszolta Hawk. – Csak figyelje a tömeget!

– ...Janis! – harsogott a hangszórókból. Maggie máris a színpadon termett, és sokat sejtető mikrofonfogdosás közepette, szemlátomást a legjobb formáját hozva, nyomni kezdte a szöveget. Kitört a tapsvihar, virágcsokrok röppentek a levegőbe, palackok jártak kézről kézre, hogy a végén a színpad szélén kössenek ki.

Ha az elmúlt hónap meg is gyötörte Maggie-t, abból föntről semmi nem volt érzékelhető. A színes fénycsóvák elkendőzték a ráncait és arcbőrének viaszos sápadtságát, a jupiterlámpák fénye vakítóan verődött vissza flitteres ruhájáról.

A második szám közepe táján, amikor egy hangszeres szóló révén némi szünethez jutott, az énekesnő kisandított a közönségre.

– Veletek meg mi az isten van, srácok??? Miért nem ráztok már???

A végszóra itt is, ott is párok kezdtek felkászálódni a földről.

– Készenlétbe a jupiterlámpákat! – dünnyögte Hawk a mikrofonba. – Hármas, négyes, ötös a zsarukra.

A ragyogó reflektorfények a közönség három, egymástól távol eső részét világították meg, ahol egyenruhás férfiak birkóztak a táncolókkal. Egyetlen jupiterlámpa fényköre maradt Maggie-n, aki parancsolóan bökött az ujjával az egyik viaskodó csoportosulás felé.

– Mi a francért akadályozzátok őket, mikor én akartam, én parancsoltam nekik, hogy táncoljanak???

Nagy dübörgéssel a közönség fele talpra állt.

– Hármas kikapcs! Négyes, ötös marad, míg háromig számolok, aztán ki! Egy! Kettő!Három! Oké.

Az egyenruhák eltűntek a táncolók között.

– Ez előre el volt tervezve – állapította meg Wolf.

Hawk még csak rá se pillantott.

– Része a forgatókönyvnek. Oda nézzen, magától jobb felé!

Wolf tekintete követte a mutatott irányt, és a tömeg szélén párokat látott a fényből a mélyülő árnyék felé osonni.

– Mit kéne látnom?

– Ez még csak a kezdet – mondta Hawk ismét a vezérlőpult fölé hajolva.

A közönség fokról fokra részegedett le, és alakult át randalírozó csőcselékké. Ahogy telt-múlt az idő, valami visszataszító felajzottság kezdett eluralkodni. Wolf még a magasból is érzékelte, sőt látta a hisztéria növekedését. Nők dobták le a csadort, hogy azután félmeztelenül tapodjanak rajta. Férfiak szabadultak meg a kezeslábasuktól. A tolongásban is jól kivehetően imitt-amott párocskák hemperegtek. Hawk rövid időre becélozta őket a lámpákkal, de a legtöbbjük ügyet sem vetett a világosságra, és folytatta, amibe belekezdett.

Kisebbfajta csetepaték törtek ki, majd hagytak alább a rendőrség közbelépésére. Egyesek felgyújtották a halomba összekotort szemetet, így füstfelhőket eregetve most kisebb tüzek lobogtak elszórtan. Hawk jóvoltából színes fényfoltok táncoltak a sokaságon. Mire beesteledett, a féktelenkedők állatias lármája és a fények együttesen azt az érzetet keltették az emberben, mintha boszorkányszombatnak lenne tanúja.

– Mocskos egy hepaj zajlik odalent – jegyezte meg Hawk. – És mindez a kormányzati szociosámánok lehető legkiszámítottabb mesterkedése nyomán.

– Igazi érzelmekről azonban nem lehet beszélni – vetette ellen Wolf. – Ez csupán állatias gerjedelem. Érzelmileg nem vesznek részt benne.

– Úgy van.

A színpadon Maggie lassacskán őröngésbe lovallta magát, de bluesos előadásmódja ettől sem szenvedett csorbát – már nem is lehetett volna fantasztikusabb.

– Alig van különbség a többi koncerthez képes. Legfeljebb, hogy ma senki sem vár hazaérkezésig.

– De hát nem hiheti a kormány, hogy a mai éjszaka utáni gyermekszületések valamit is számítanak majd!

– A mai éjszaka után nem is. Viszont ezeket az embereket egész télen fűtik majd az emlékeik. – Átköpött a platform pereme fölött. – De minek folyton szajkózni a hazugságaikat? Ez csupán a „kenyeret és cirkuszt” igényének kielégítése, semmi egyéb. Egy nyavalyás biztonsági szelep a tömegindulatoknak.

Maggie elragadtatottan bömbölt.

– Hííűű-ha! Nem semmi, haver! Már attól beindulok, ha csak rátok nézek!!! Ez az, husika, adjál neki! – Kiapadhatatlan energiáktól túlfűtötten nyargalt fel s alá a színpadon, miközben a zenekar jóvoltából szilaj, sürgető hangzatokkal telítődött az éjszakai levegő.

– Imádom! – Az énekesnő a közönségre öltötte a nyelvét, amire elismerő üvöltéseket kapott viszonzásul. A magasba emelte a Southern Comfort-palackot, és csípőjét a zene ütemére himbálva, meghúzta egy gigantikus korty erejéig. Újabb sikolyok. Maggie a nyelvével becézgette a palack nyakát.

– Beeezony, mocskosul beindulok tőle! Tudjátok, srácok... – taktusnyi szünet – ...ha valamit, hát ezt nagyon meg tudom érteni. Mert én is csak egy beindult hippi csajszi vagyok. Jjjeee!

Wolf hirtelen megértette, hogy Maggie most magával a közönséggel verseng annak figyelméért; hogy viselkedésével az összes jelenlévőn próbál túltenni.

Maggie végigsimított a ruhája elején, s közben elidőzött a melle, a lába között. Ahogy a loboncát az arcából hátradobta, az maga volt az alantas kéjvágy.

– De ez csak süket duma. A lényeg, hogy a hippi csajszik bugyit se hordanak. – Újabb sor obszcén bekiabálás és zajos tetszésnyilvánítás. – Nem hisztek nekem, mi?

Wolf csak bámult, és képtelen volt elfordítani a tekintetét, amint szétterpesztett lábakkal Maggie ráérősen leguggolt, hogy a közönség akadálytalanul nézhessen a szoknyája alá. Arcából visszataszítóan buja nézéssel dülledt ki a két békaszem. Az egyik kezével a színpadra támaszkodott a háta mögött, a másikkal hívogatóan integetni kezdett.

– Gyertek anyucihoz! – búgta.

Mintha megnyitották volna a zsilipet egy duzzasztógáton. Másodpercnyi tökéletes csöndet követően a tömeg üvöltve rontott előre. Áttörve a rendőri kordont, a tengernyi nép mind a színpad felé hömpölygött, a fából ácsolt emelvényre igyekezett felkapaszkodni. Egy röpke pillanatig Wolf szeme még elkapta Maggie-t, amint keservesen próbál lábra állni, aztán az énekesnőt elsodorta az áradat. A vonásaira ráfagyott a bódult hitetlenkedés.

– A Bűn Szülőanyja – suttogta Wolf. Lebámult a lélektelen és lelketlen hordára, amely kavargó örvényekben, bevadultan tülekedett. Arra számított, hogy a pódium bármely pillanatban leszakadhat, de nem így történt. Az emberek egymást ráncigálták le a pereméről, úgy iparkodtak feljutni rá, mégsem roskadt össze. Irgalmas cselekedet lett volna tőle.

Csillámló valamit szorongató, hadonászó kéz nyúlt a fejek fölé. Wolf kezdetben nem tudta kivenni, mi az. Aztán egy másik kéz is meglobogtatott egy fényes rongydarabot, majd egy újabb, és a férfi ráeszmélt, hogy azok foszlányok Maggie köntöséből.

Egy tartókonzol köré kulcsolta a karját, nehogy alázuhanjon a borzalomba. A tömeg üvöltése folytonos, kaotikus zajjá olvadt a fülében, s ő a szemhéját szorosan összepréselve próbálta, mindhiába, kívül rekeszteni.

– Pont végszóra – motyogta Hawk. – Pont arra a kibaszott végszóra. – Lekapcsolta az összes lámpát, és Wolf vállára tette a kezét. – Jöjjön szépen! A mi munkánk itt véget ért.

Wolf szembefordult Hawkkal. Ahogy kinyitotta a szemét, hullámokban tört rá a szédülés, amitől, továbbra is kétségbeesetten kapaszkodva a tartókonzolba, leroskadt a platform deszkapadlójára. Hányni szeretett volna, de nem tudott.

– Ez... Ezek az emberek... Maga is látta ezt, Hawk??? Látta, mit műveltek ezek??? Valakihogyhogy nem...? – Elcsuklott a hanga.

– Ne tőlem kérdezze! – válaszolta a másik keserűen. – Én csupán karióti Júdás szerepét játszom ebben a piti kis drámában. – Meghuzigálta Wolf vállát. – Menjünk, idegen! Ideje lemászni. – Wolf erőnek erejével szakadt el a kapaszkodójától, és hagyta magát lecsalogatni.

Az acéltorony lábánál fekete egyenruhások vártak rájuk. Az egyik odaszólt Hawknak:

– Ő az az afrikai állampolgár?

Aztán Wolfhoz fordult:

– Jöjjön velünk, uram! Utasításunk van tenni róla, hogy ön biztonságban hazakerüljön a szállására.

A könnyektől Wolf mit sem látott a tömegből, a parkból, az előtte haladó férfiakból. Úgy hagyta magát elvezetni, mint egy gyámoltalan, ártatlan kisgyermek.

Eljött a reggel, és Wolf a mennyezetre meredve feküdt az ágyon. Egy légy zümmögött valahol a szobában, de a férfinak nem volt ereje a szemével kikutatni. Az utcákon megvasalt kerekű szekerek zötyögtek tova, gyerekek kántáltak valami kiszámolót.

Kisvártatva felkelt, felöltözött, és megmosta az arcát, aztán lement a szálló étkezőjébe reggelizni.

Ott találta DiStephanót, aki az utolsókat harapta a pirítósából.

– Jó reggelt, Mr. Mbikana! Már fontolgattam, hogy elküldetek magáért. – Odaintett egy székre. Wolf körülnézett, aztán letelepedett rá. A közelben ülők közül legalább hárman a Politikai Rendőrségtől lehettek.

DiStephano néhány iratot húzott elő a zakózsebéből, és átnyújtotta őket az afrikainak.

– Aláírva, lepecsételve, kézbesítve. Pár jelentéktelen módosítás történt ugyan a kikötésekben, de semmi olyan, amit a felettesei kifogásolhatnának. – A szája sarkába tolta az utolsó kenyérdarabkát. – Ha engem kérdez, meglehetősen fényes kezdete ez a maga szakmai pályafutásának.

– Köszönöm – felelte Wolf gépiesen. Rápillantott a papírokra, de mert semmit nem tudott kihüvelyezni belőlük, az ölébe ejtette az iratcsomót.

– Ha érdekli, az African Genesis holnap reggel hagyja el a kikötőt. Gondoskodtam róla, hogy magának is jusson rajta egy kabin... ha netán arra vágyik. Persze, ha szívesebben időzne még országunkban, három hét múlva is indul utasszállító hajó.

– Nem – vágta rá Wolf, aztán, mert faragatlannak érezte a választ, még hozzátette: – Már alig várom, hogy újra láthassam a hazámat. Túl régóta vagyok távol.

DiStephano megpaskolta a szája sarkát egy szalvétával, amit aztán hagyott az abroszra hullani.

– Akkor hát ennyi lett volna – mondta, és felállni készült.

– Váron! – állította meg Wolf. – fin... nagyon szeretném, ha megmagyarázna nekem valamit.

A Főellenőr visszaült a székre. Meg sem próbált úgy tenni, mintha váratlanul érné a kérés.

– Legelőször is tudnia kell, hogy Miss Horowitz nem az első volt a Janis Joplinok sorában.

– Nem... – csúszott ki Wolf száján.

– És nem is a második.

Wolf felnézett.

– Hanem a Huszonharmadik... ha az eredetit nem számítjuk. Minden évben a mi védnökségünk alatt zajlik a turné, és minden évben az őszi napéjegyenlőség idején ér véget Bostonban. Eleddig változatlan eredménnyel.

Wolf arra gondolt, mi lenne, ha beledöfné a villáját ebbe az emberbe, vagy megpróbálná megfojtani. Tudta, hogy dühösnek kéne lennie, de nem érzett semmit.

– Az agyi implantok miatt.

– Szó sincs róla. Higgye el, én is azt szeretném, ha még mindig élne! Az implantok csak a karakter megformálásában segítettek neki, semmi több. Az igaz, hogy nem voltak emlékei Janis előző megszemélyesítőjéről, de a halála akkor sem volt eltervezve. Egyszerűen csak... így történt.

– Minden évben.

– Igen. Janis minden évben felkínálkozik a tömegnek, és azok minden évben széttépik. Épelméjű nő nem kínálkozna fel, épelméjű emberek pedig nem így reagálnának rá. Akkor fogom tudni, hogy a hazám végre a gyógyulás útjára lépett, ha Janis egyszer megéri a második turnét. – Hallgatott egy sort. – Vagy ha nem találunk nőt, aki vállalkozik a szerepre, ismerve a végkimenetelt.

Wolf gondolkodni próbált, de az agyát tompának és súlyosnak érezte. Hallotta a szavakat, de képtelen volt rájönni, jelentenek-e egyáltalán valamit.

– Még egy utolsó kérdést engedjen meg – szólalt meg végül. – Miért én?

DiStephano felállt.

– Mert könnyen lehet, hogy maga egyszer még visszatér közénk – felelte. – De ha nem is térne vissza, a Délnyugat-Afrikai Kereskedelmi Társaságnál mindenképpen felelősségteljes poszt várja. Vagyis a döntései hatással lesznek a gazdaságunkra. – Vele együtt négy egyenruhás emelkedett fel a maga székéről. – S amikor ez majd bekövetkezik, szeretném, ha a hazámat illetően tisztában lenne vele, hogy nekünk nincs vesztenivalónk. Szép napot, uram, és adjon az Isten magának hosszú életet!

Testőreivel a nyomában DiStephano távozott a helyiségből.

  

Leszállt az este. Wolf hajója ott lovagolt a bostoni kikötő hullámain, és csak arra várt, hogy hazafuvarozza őt – el a kísértetek és sétáló halottak e varázsos, lidércnyomásos földjéről. Rámeredt, de alig érezte valóságosnak, a hit képessége mindenestől kiveszett belőle.

Már közeledett a parthoz a gumicsónak. Wolf lenyúlt a csomagjaiért.

 

 

J. Magyar Nelly fordítása