LASSÚ ÉLET

 

 

„Ez volt a második űrkorszak. Gagarin, Shepard, Glenn és Armstrong után. Rajtunk volt a sor, hogy történelmet írjunk.”

– Lizzie O Brien emlékirataiból 

 

 

Az esőcsepp kilencven kilométerrel a Titán felszíne felett született. Az egész a hideg nitrogénben sodródó, végtelenül parányi tholinpöttyel kezdődött. Dianoacetilén csapódott a magra, molekula követett molekulát, míg létrejött a jégszilánk, egyike a felhőt alkotó több milliárdnak.

Megkezdődhetett az utazás.

A szóban forgó jégszilánknak közel egy évig tartott, mire huszonöt kilométert süllyedt lefelé, ahol a hőmérséklet annyira lecsökkent, hogy lassan etán kondenzálódott rajta. Utána azonban rohamosan gyarapodott.

És csak sodródott lefelé.

Negyven kilométer mélységben egy ideig az etánfelhő része lett. Itt tovább nőtt. Alkalmanként újabb cseppekkel ütközött, és ilyenkor megduplázta a méretét. Végül túlságosan nagyra hízott, és nem bírták a magasban tartani a sztratoszféra gyenge szellői.

Zuhant.

Zuhanás közben metánt szedett magára, és ettől hamarosan olyan nagy lett, hogy közel két méter per szekundum végsebességet ért el. Huszonhét kilométer magasban sűrű metánfelhőn hatolt át. Még több metánt gyűjtött, és folytatta az útját lefelé.

Amint a légkör sűrűbbé vált, csökkent a sebessége, és elillanó összetevői miatt kezdett veszíteni a tömegéből. Két és fél kilométernél, ahol kibukkant az utolsó tépett felhőfoltból, már olyan ütemben fogyatkozott, hogy normális esetben nem érhette el a talajt.

Ez a csepp azonban az egyenlítői magaslatok felé zuhant, ahol ötszáz méter magas jéghegyek nyúltak az atmoszférába. Két méter magasságban már lustán szállingózott lefelé, és egy lehelet választotta el attól, hogy megérkezzen a felszínre.

Két kéz csapott le egy nyitott, műanyag gyűjtőzacskóval, és csapdába ejtette az esőcseppet.

– Megvagy! – kiáltotta Lizzie O’Brien boldogan.

Lezárta a zacskót, és felemelte, hogy a sisakkamera lássa a vonalkódot a sarkában.

– Egy esőcsepp – mondta, és gyorsan a gyűjtődobozba tette.

Néha a legapróbb dolgok okozzák a legnagyobb örömet.

Ha Lizzie hazatér, valaki egy évig fogja tanulmányozni pusztán ezt az egyetlen cseppet. És ez csak a hatvannégyes zacskó az ötös gyűjtődobozban. Lizzie elég hosszú ideig marad még a Titán felszínén ahhoz, hogy a begyűjtött mintákkal forradalmat idézzen elő a bolygókutatásban. A gondolat örömmel töltötte el.

Lezárta a gyűjtődoboz fedelét, és szökdécselve elindult a gránitkemény felszínen. Tócsákban taposott, szkafanderének csizmája a hegyoldalon lecsorgó metánpatakokban gázolt.

– I’m sing-ing in the rain... – Széttárt karral megpördült. – Just sing-ing in the rain!

– Ööö... O’Brien? – szólította Alan Greene a Clementröl. – Minden rendben?

– Dam-di-dam-di-di-dam-dam... l’m... hmm-hmm again.

– Ugyan, hagyd csak – mondta Consuelo Hong fanyar jókedvvel. Ő lent dolgozott a síkságon, ahol a metán egyszerűen elpárolgott, és a talajt sűrű, ragacsos tholin borította. A kutatónő szerint olyan volt, mint bokáig gázolni a melaszban. – Nem ismered fel a tudományos módszert, ha hallod?

– Ha te mondod – jegyezte meg Alan kétkedve. Ő a Clementen ragadt, ahonnan az egész expedíciót irányította és a weboldalt felügyelte. Kényelmes beosztás volt – neki nem kellett űrruhában aludnia vagy recirkulált vízen és energiarudakon élnie –, és gyanította, hogy a többiek nem is sejtik, mennyire gyűlöli.

– Mi a következő menetrendi pont? – kérdezte Lizzie.

– Ööö... nos, a robot rombuszhalat még útnak kell indítani. Hogy állunk vele, Hong?

– Jól haladok. Pár óra, és elvileg elérem a tengert.

– Oké, akkor itt az ideje, hogy találkozzatok O’Briennel a landolónál. O’Brien, kezdd el kiteríteni a léggömböt, és menj végig az ellenőrzőlista szerint a felszerelésen!

– Értettem.

– Es amíg ezzel foglalatoskodtok, már összeszedtem a mai hangüzeneteket a netről.

Lizzie felnyögött, Consuelo pedig bosszúsan prüszkölt. A NAFTASA irányelvei megkívánták a lenti személyzettől, hogy vegyenek részt a netes közvetítésekben. A hivatalos álláspont szerint mindannyian örömmel tették közkinccsé a tapasztalataikat. Az ÜzeNetnek hála viszont (Lizzie magában csak MűveletleNetnek hívta) olyan emberek is kapcsolatba léphettek velük, akik a billentyűzet használatához szükséges minimális értelmi képességekkel sem rendelkeztek.

– Emlékeztetlek benneteket, hogy nyitott csatornán vagyunk, ezért minden szavatok beszűrődik a válaszomba. Bármikor nyugodtan belekotyoghattok. De a kérdést meg a választ egy üzenetként továbbítjuk, szóval ha elbakiztok valamit, kezdhetjük elölről.

– Jól van, jól van – morogta Consuelo.

– Nem most csináljuk először – emlékeztette Lizzie.

– Oké. Itt az első.

– Ööö, helló, itt BladeNinja43. Azt szeretném tudni, igazából mit is szeretnétek felfedezni odafent.

– Ez egy nagyon jó kérdés – hazudta Alan.

– A válasz pedig a következő: nem tudjuk! Ez egy kutatóút, és mi az úgynevezett „színtiszta tudománnyal” foglalkozunk. Namármost időről időre megesik, hogy a színtiszta tudomány rendkívül hasznos eredményekre vezethet. Mi viszont nem gondolkodunk ilyen távlatokban. Egyszerűen bízunk benne, hogy teljesen váratlanul felfedezünk valami fontosat.

– Istenem, mint egy angolna – ámult Lizzie.

– Ezt ki fogom vágni – mondta Alan vidáman.

– Itt a következő.

– Mary Schroeder vagyok az Egyesült Államokból. Középiskolában tanítok angolt, és a diákjaim nevében azt szeretném megkérdezni, hogy hármójuknak milyen jegyeik voltak ennyi idős korukban.

Alan válaszolt elsőnek.

– Attól tartok, én mindig túlságosan magasra tettem a lécet. Másodéves voltam az egyetemen, amikor négyest kaptam kémiából, és teljesen pánikba estem. Azt hittem, ez a világ vége. Lemondtam néhány szabadidős elfoglaltságomról, nekifeküdtem, és feltornáztam a jegyemet.

– A francia irodalmat leszámítva mindenben jó voltam – mondta Consuelo.

– Én meg majdnem megbuktam – válaszolta Lizzie. – Mindennel csak küszködtem. Aztán elhatároztam, hogy űrhajós leszek, és ettől minden a helyére került. Rájöttem, hogy hé, nem kell mást tennem, csak keményen dolgozni. És lám, itt vagyok.

– Ez jó. Kösz, lányok. Itt a harmadik, Maria Vasqueztől.

– Van élet a Titánon?

– Valószínűleg nincsen. Itt tényles hideg van! 94° Kelvin, az annyi, mint -179° Celsius vagy -290° Fahrenheit. De mégis... az élet szívós egy dolog. Nyomai megtalálhatóak az Antarktisz jegében vagy a tenger alatti vulkánok fortyogó vizében. Éppen ezért különös gonddal fogjuk felderíteni az etán- és metántenger mélyebb régióit. Ha létezik élet, azt ott fogjuk megtalálni.

– Vegyészeti szempontból az itteni állapotok a Föld anoxikus légkörére emlékeztetnek, amelyben az élet először kifejlődött – mondta Consuelo. – Ezen kívül úgy véljük, hogy ez a fajta prebiotikus vegyi folyamat már négy és fél milliárd éve zajlik itt. Nekem mint szerves kémikusnak ez a világegyetem legjobb játékdoboza. Viszont probléma a hő hiánya. Azok a kémiai reakciók, amelyek otthon azonnal lezajlanak, itt több ezer évig elhúzódhatnak. Nehéz elképzelni, hogy ilyen hátrány mellett miként fejlődhetne ki élet.

– És lassú élet lenne – jegyezte meg Lizzie elgondolkodva. – Valami vegetatív. „Nőne, mint hatalmas birodalmaink.” Több millió évbe telne, mire fejlett szintre érne. Egyetlen gondolathoz talán évszázadok kellenének...

– Köszönjük ezt a, öö, fantáziadús forgatókönyvet – vágott közbe Alan. Uraik és parancsolóik a NAFTASA-nál nem rajongtak a hipotézisekért. Szerintük ez majdnem akkora amatőrség, mint a hősködés. – A következő kérdést Danny tette fel Torontóból.

– Hé, öregem, csak annyit mondok, irigylem magát! Egy kis hajóban azzal a két dögös csajjal!

Alan fesztelenül nevetett.

– Igen, Ms. Hong és Ms. O’Brien egyaránt tagadhatatlanul vonzó jelenség. De akár hiszi, akár nem, annyi dolgunk van, hogy a szex még csak eszünkbe sem jut. És jelenleg, miközben én a Clementre vigyázok, mindketten a Titán felszínén vannak, a földi atmoszféránál hatvan százalékkal sűrűbb légkör alján, páncélozott védőruhában. Ha netalántán illetlen gondolataim támadnának, akkor sem...

– Hé, Alan – szólalt meg Lizzie. – Árulj el valamit.

– Igen?

– Mi van most rajtad?

– Ööö... átváltok a privát csatornára.

– Csatlakoznék harmadiknak – mondta Consuelo.

 

Lizzie arra a következtetésre jutott, hogy a számításba jöhető közlekedési módok közül a léghajózás a legjobb. A lágy szellő sodrásában semmi nem zavarta meg a csendet. A kilátás pedig Pazar volt.

Sokan, sok mindent mondtak a Titán „ködös, narancsszín légköréről”, de az ember szeme végül megszokta. Ha lecsavarta a sisak fényszűrőjét, a fehér jéghegyek káprázatos fénnyel ragyogtak. A metánpatakok titokzatos rúnákat vájtak a magaslatokba. Ott, ahol a tholinsáv kezdődött, a fehér élénk narancssárgára, vörösre és sárgára váltott. Rengeteg minden történt odalent – több, mint amennyit akár száz látogatás alatt képes lett volna teljesen felderíteni.

A síkság színleg unalmasabbnak tűnt, de annak is megvolt a maga varázsa. Persze a légkör sűrűsége miatt visszavert fény azt az érzést keltette, mintha a látóhatár minden oldalon felfelé görbülne. De meg lehetett szokni. A lenti tájat formáló ismeretlen erők fekete örvényei és vörös csipkéi megunhatatlanok voltak.

A látóhatár szélén felbukkant a Titán keskeny tengerének sötét ága. Már ha egyáltalán tengernek lehetett nevezni. Az Eerie-tó például nagyobb volt, de a földi agytrösztök hosszas vitatkozás után arra jutottak, hogy mivel a Titán sokkal kisebb a Földnél, arányait tekintvetengernek minősült. Lizzie-nek megvolt erről a véleménye, de tudta, mikor kell befogni a száját.

Consuelo már odaért. Lizzie átkapcsolta a sisakképernyőt az élő közvetítésre. Nehogy lemaradjon a mulatságról.

  

– El sem hiszem, hogy végre itt vagyok – mondta Consuelo. A vákuumcsomagolású halat a válláról a talajra csúsztatta. – Öt kilométer nem tűnik olyan hosszúnak, ha orbitális pályáról jön az ember... a biztonság kedvéért ennyi ráhagyással dolgozol, nehogy a tengerbe tedd le a landoló egységet. Ha viszont gyalog kell megtenned a távot, a szurokszerű, ragacsos tholinban... hát, az már piszkosul fárasztó vánszorgás.

– Consuelo, el tudod mondani, milyen ott? – kérdezte Alan.

– Most vágok át a parton. Megérkeztem a tengerhez. – A nő letérdelt, és belemártotta az ujját. – Olyan sűrű, mint a jégkása. Ismeritek ezt az italt? Rengeteg pépes jégszilánk szörppel ízesítve. Majdnem biztosan metán és ammónia keveréke; biztosat majd akkor tudunk, ha eljuttattuk a mintát a laborba. Bizonyos jelek ugyan már most is utalnak ilyesmire. Leolvasztja a tholint a kesztyűmről. – Felállt.

– Le tudnád írni a partot?

– Aha. Fehér. Szemcsés. Szét tudom túrni a csizmámmal. Biztosan jéghomok. Mi legyen, gyűjtsék mintát, vagy előbb indítsam útnak a halat?

– Ereszd el a halat! – szólalt meg Lizzie, majdnem egyszerre Alannel, aki azt mondta:

– Te döntesz.

– Oké, legyen. – Consuelo óvatosan letisztogatta a kesztyűjét a tengerben, aztán fogta a hal vákuumcsomagolását, és feltépte. A műanyag szétnyílt. Tétován megmarkolta a halat, kiemelte az oldalára erősített fogantyúkkal, aztán besétált vele a fekete latyakba.

– Jól van, a tengerben állok. A bokámig ér. Most már a térdemig. Az hiszem, itt elég mély lesz.

Letette a halat.

– Bekapcsolom.

A Mitsubishi rombuszhala úgy fickándozott, mintha valóban élne. Egyetlen fürge mozdulattal meglódult előre, a tengerbe vetette magát és eltűnt.

Lizzie átkapcsolt a halszem-kamerára.

 

A rombuszhal infravörös látómezejének mindkét szélén fekete folyadék zubogott. A robot nyílegyenesen távolodott a parttól, és nem látott semmit, csak jégszilánkokat és egyéb lebegő makroszemcséket, amelyek sorban felbukkantak előtte, majd elsodródtak az erős utóörvényben. Száz méter távolságban radarjelet bocsátott ki a tengerfenék irányába, majd alábukott a mélységbe.

Lizzie, aki gyengéden ringatózott a léggömbre erősített hámban, ásított.

A csicsás japán kibernetika parányi mintát vett az ammóniás vízből, végigáramoltatta az okosan megtervezett belső laboratóriumon, majd hátul eltávolította a salakanyagokat.

– Húsz méter – mondta Consuelo. – Jöhet a második mintavétel.

A robot felszerelése több száz helyszíni analízisre volt alkalmas. Azonban mindössze húsz mintát tudott tárolni a visszatéréséig. Az elsőt még a felszíni kásából csipegette le. Most megpördült, és öt kortyot nyelt le a gyönyörűségesen zavaros tengeri folyadékból. Lizzie számára ez volt a nehézsúlyú tudomány. Nem túl drámai, ezt el kellett ismernie, de szörnyen izgalmas.

Megint ásított.

– O’Brien? – szólalt meg Alan. – Mióta nem aludtál?

– Hmm? Ö... húsz órája? Ne izgulj, jól vagyok.

– Menj aludni! Ez parancs.

– De...

– Most.

A ruhában szerencsére egészen kényelmesen lehetett aludni. Úgy tervezték meg.

Lizzie először visszahúzta a kezét a ruhaujjból. Aztán visszatornázta a lábát, az álla alá húzta és átölelte a térdét.

– Jó éjt, srácok – mondta.

– Buenas noches, querida – mondta Consuelo –, que tengas lindos suenos.

– Szép álmokat, űrfelfedező.

 

Amikor lehunyta a szemét, sötétség fogadta, olyan sűrű, hogy kavargott. Fekete, fekete és fekete. Lidércfények mozogtak a sötétségben, vonalakká álltak össze, elúsztak, ha megpróbálta szemügyre venni őket. Illékonyak voltak, mint a halak, ragyogóak, a haloványnál is haloványabbak, és amint egy pillanatra elkalandozott a figyelme, elmenekültek.

Ezüstpikkelyes, apró gondolatok raja cikázott át az elméjén, aztán eltűnt.

Valami kondult, mélyen, zengőn, lassabban a hangnál. Egy elsüllyedt óratoronyban türelmesen éjfélt ütött a harang. Lizzie kezdte kiismerni magát. Az odalent az, ahol a talajnak kellett lennie. Virágok nőttek ott, láthatatlanul. A fent volt az, ahol az ég van, ha létezik itt ég. Ott is virágok lebegtek.

Az elsüllyedt város mélyén roppant nyugalom öntötte el, és tisztán tudta, kicsoda ő. Ismeretlen érzések öntötték el, és ekkor...

– Te én vagy? – kérdezte egy gyengéd hang.

– Nem – felelte óvatosan. – Nem hiszem.

Hatalmas ámulat.

– Azt hiszed, nem én vagy?

– Igen. Legalábbis én így hiszem.

– Miért?

Erre elsőre nem lehetett mit mondani, ezért Lizzie visszatért a társalgás legelejére, és ismét végigfutott rajta, hátha ezúttal más végeredményre jut. De újra belebotlott a „Miért”-be.

– Nem tudom, miért – mondta.

– Miért nem?

– Nem tudom.

Mintha végtelen hurokba került volna, újra meg újra ugyanazt álmodta, amíg aludt.

 

Amikor felébredt, megint esett. Ezúttal színtiszta metán szemerkélt az alacsonyabb felhőrétegből, tizenöt kilométer magasságból. Ezek a felhők (elméletileg) a tengerből felcsapó nyirkos levegő sűrített metánjából álltak. A csapadék a hegyekre hullott, és lemosta onnan a tholint. A metán koptatta és formázta a jeget, aknákat és barlangokat teremtett.

Az egész Naprendszerben a Titánon létezett a legtöbb esőfajta.

A tenger közelebb araszolt, míg Lizzie aludt. Most teljesen elfoglalta a látóhatárt, és úgy görbült felfelé, akár egy hatalmas, sötét mosoly. Mindjárt kezdhette az ereszkedést. Miközben nekilátott a felfüggesztés ellenőrzésének, telemetrikus kapcsolatra állt, hogy megtudja, mivel foglalkoznak a többiek.

A robot rombuszhal még mindig spirálmenetben ereszkedett lefelé, a fénytelen tenger távoli feneke felé. Consuelo ismét tholinban gázolt, vissza, amerről jött, az öt kilométerre állóHarry Stubbs landolóegység felé, Alan pedig újabb netüzenetekre válaszolt.

– Modelos de la evolución de Titanes indican que la luna formó de una nube circumplanetaria rica en amoníaco y metano, la cual al condensarse dio forma a aturno así como a otros satélites. Bajo estas condiciones en...

– Öö... srácok?

Alannek elakadt a hangja.

– A rohadt életbe, O’Brien, most kezdhetem az egészet elölről.

– Üdvözöllek ismét az élők világában – mondta Consuelo. – Vessél egy pillantást a robothaltól érkező adatokra! Rengeteg hosszú láncú polimer, furcsa kötések... tonnányi érdekes anyag.

– Srácok?

Ezúttal Alannek feltűnt a hangsúlya.

– Mi az, O’Brien?

– Azt hiszem, valami beragadt.

 

Lizzie sohasem hitte volna, hogy egy baleset ilyen lélekölő lehet. Először is órákon át passzolgatták egymásnak a kérdéseket meg a válaszokat a NAFTASA mérnökeivel. Milyen állapotban van a 14-es kötél? Próbáld megrángatni a nyolcast! Hogy néznek ki a D-gyűrűk? A Földre továbbított és az onnan küldött üzenetek időeltolódása miatt a munka lassan haladt. Alan meg ragaszkodott hozzá, hogy a csendet az ÜzeNet hangfelvételeivel töltse ki. A helyzetét perceken belül az egész világ megismerte, és a bolygó összes munkanélküli szerencsétlenjének muszáj volt fellépnie a netre az ötleteivel.

– Itt Thezgemoth337. Az jutott eszembe, ha lenne fegyvered és kilőnéd a léggömböt, az talán leeresztene és le tudnál szállni.

– Nincsen fegyverem, ha lyukat lőnék a léggömbbe, az nem leeresztene, hanem cafatokra szakadna, én nyolcszáz méterrel vagyok a felszín felett, alattam egy tenger, a ruhám meg nem alkalmas az úszásra. Következő.

– Ha lenne egy eléggé nagy késed...

– Állj! Jézusom, Greene, ennél jobbakat nem találtál? Visszaszóltak már a szerveskémiai laborból?

– Éppen most futott be az előzetes szakvélemény – mondta Alan. – Egyelőre a legbiztosabb tippjük... és most nagyon leegyszerűsítem ezt a hatalmas összevisszaságot... hogy az eső, amelyen átsodródtál, nem volt tiszta metán.

– Ne hülyéskedj!

– A feltételezésük szerint a fehér lecsapódás lesz a tettes, amit a kötélzeten meg a gyűrűkön találtál. Abban nem bírnak megegyezni, mi lehet, de szerintük kémiai reakcióba lépett a ballon anyagával, és lezárta a kiáramoltató nyílást.

– Azt hittem, ez nem túl reakcióképes környezet.

– Így is van. A ballont azonban a ruhádban termelt hőfelesleg hajtja. A benne lévő levegő pár fokkal a jég olvadáspontja felett van. Itt, a Titánon ez egy izzó kazán megfelelője. Elegendő energia ahhoz, hogy több bámulatos folyamatot beindítson. Ugye rángatod még a szelep kötelét?

– Most is azt csinálom. Ha megfájdul az egyik karom, váltok.

– Ügyes kislány. Tudom, milyen fáradt lehetsz.

– Szakadj el a hangpostától – ajánlotta Consuelo -, és nézd meg, milyen eredményeket kaptunk a robothaltól! Van köztük néhány rendkívül izgalmas.

Lizzie így is tett. És egy kis időre el is terelte a figyelmét, mint azt a társai remélték. Sokkal több etán és propán volt, mint a modellek előrejelzéseiben, és nagy meglepetésre sokkal kevesebb metán. Az analízis teljesen eltért Lizzie várakozásaitól. Kémiai tudása éppen elegendő volt ahhoz, hogy halványan megsejdítse, milyen feltevések következhetnek az adatokból, de a teljes kép már nem állt össze. Miközben a torontói mérnökök által megadott sorrendben tovább rángatta a köteleket, legördítette a tóban talált oldott szénhidrogének listáját.

 

Komponens                   Molszázalékos összetétel

Etin                                        4.0 X 10^-4

Propin                                     4.4 X 10^-5

1,3-butadién                           7.7 X 10^-7

Széndioxid                             0.1 X 10^-5

Hidrogéncianid                      5.7 X 10^-6

 

Azonban idővel fárasztani kezdte a kemény, de eredménytelen munka, amit csak súlyosbított, hogy egyre messzebbre sodródott ki a jellegtelen tenger fölé. A számoszlopok értelmüket veszítették, majd elhomályosodtak.

 

Propánnitril       6.0 X 10^-5

Propénnitril       9.9 X 10^-6

Propinnitril        3 X 10^-6

 

Úgy nyomta el az álom, hogy szinte észre sem vette.

Egy fénytelen épületben kapaszkodott felfelé egy lépcsősoron. Mások is voltak körülötte, szintén felfelé igyekeztek. Futva furakodott át közöttük, hozzáértek, lebegve emelkedtek mellette, szótlanul.

Egyre hidegebb lett.

Lizzie homályosan emlékezett a lenti kazánházra. Nagyon meleg volt ott, perzselő forróság. Sokkal hűvösebb ez itt. Szinte túlságosan hűvös. Minden újabb lépéssel kicsit még hidegebb lett. Ösztönösen lassított. Most már határozottan túl hideg volt. Kellemetlen. A lábizmai sajogtak. Mintha a levegő is sűrűbb lett volna körülötte. Alig bírt mozdulni.

Rájött, hogy ez a természetes következménye annak, ha egyre távolabb húzódik a kazántól. Minél magasabbra jut, annál kevesebb a hő és annál kevesebb energiát fordíthat a mozgásra. Valamiért ez tökéletesen logikusnak tűnt.

Lépés. Szünet.

Lépés. Hosszabb szünet.

Megállt.

A körülötte igyekvők szintén lassítottak és megálltak. Jégnél is hidegebb szellő simított végig rajta, és Lizzie meg sem lepődött; tudta, hogy elérte a lépcső végét és az épület tetején van. Kint ugyanolyan sötét volt, mint odabent. Hosszan nézett felfelé, de nem látott semmit.

– Látóhatár. Teljesen elképesztő – mormolta valaki mellette.

– Ha megszoktad, már nem az – felelte Lizzie.

– Fent és lent... ezek hierarchikus értékek?

– Nem szükségszerűen.

– Mozgás. Micsoda kellemes koncepció.

– Nekünk tetszik.

– Tehát te én vagy?

– Nem. Mármint nem hiszem.

– Miért?

Lizzie küszködve próbált választ találni a kérdésre, amikor valaki hirtelen levegőért kapott mellette. Magasan a csillagtalan, egyforma égen fény gyúlt. A tömeg megmoccant kimondatlan félelmében. A fény erősebben ragyogott. Még erősebben. Lizzie érezte, hogy sugárzik belőle a meleg, erőtlenül, de biztosan, mintha egy távoli csillag hírnöke lenne. Körülötte mindenki megdermedt a rémülettől. A fény félelmetes volt itt, ahol nem is létezett, de a hőség még iszonytatóbb volt. Egyszerűen nem történhetett meg. Mégis megtörtént.

Lizzie a többiekkel együtt várt... valamire. Azt nem tudta, mire. A fény lassan megmoccant az égen. Kicsi volt, harsány, csúnya.

Aztán a fény felsikoltott.

  

Lizzie felébredt.

– Hű – mondta. – Nagyon furcsa álmom volt.

– Tényleg? – kérdezte Alan szórakozottan.

– Aha. Volt az a fény égen. Mint egy atombomba, vagy mi. Mármint nem úgy nézett ki, mint egy atombomba, hanem ugyanolyan rémisztő volt, mint amilyen az atombomba lehet. Mindenki azt bámulta. Nem bírtunk mozdulni. És akkor... – Megcsóválta a fejét. – Elfelejtettem. Bocsánat. De olyan furcsa volt. Nem tudom megfogalmazni.

– Ne is törődj vele! – mondta Consuelo vidáman. – Remek információk érkeznek a felszín alól. Részleges polimerek, hosszú láncú szénhidrátok... bámulatos anyag. Tényleg nem ártana, ha ébren maradnál, így lecsúszol az egészről.

Lizzie addigra teljesen felébredt, és ez nem derítette különösebb jókedvre.

– Gondolom, ez azt jelenti, még mindig nem találták ki, hogyan juthatnék le.

– Ööö... ezt hogy érted?

– Ha ugyanis így történt volna, nem lennétek ilyen istenverte módon felpörögve, igaz?

– Valaki bal lábbal kelt fel, azt látom – mondta Alan. – Kérlek, ne felejtsd el, hogy bizonyos szavakat nem használunk nyilvánosan.

– Sajnálom – mondta Consuelo. – Én csak megpróbáltam...

– Elvonni a figyelmemet. Oké, rendben. Miért ne. Én benne vagyok. – Lizzie összeszedte magát. – Szóval a felfedezésetek azt jelenti, hogy... mit is? Életet?

– Nem győzöm eleget mondogatni, srácok. Korán vagyunk még az ilyen megállapításokhoz. Eddig néhány nagyon, de nagyon érdekes adattal rendelkezünk.

– Meséld el neki a nagy hírt – jegyezte meg Alan.

– Kapaszkodj meg! Igazi óceánt találtunk! Nem ezt az apró, kétszázszor ötven méteres, túlértékelt tavat, amit tengernek hívunk, hanem egy valódit. A szonár mérései szerint mi csak egy harminc kilométer vastag jégsapka tetején megszorult folyadéktömeget látunk. Az igazi óceán alatta van, és kétszáz kilométer mély.

– Jézus – mondta Lizzie, de észbe kapott. – Mármint jesszasz. Le lehet küldeni odáig a robothalat?

– Szerinted honnan származnak a mélységmérések? A robot most is egyenesen lefelé tart. Pontosan a látható tenger közepén van egy kürtő a jégben. Az pótolja a felszíni folyadékot. A lyuk alatt pedig... na, tudod, mi van? Vulkanikus hőforrás!

– Tehát ez azt jelenti...?

– Ha még egyszer meghallom az E-betűs szót, köpök – mondta Consuelo.

Lizzie elvigyorodott. Ez már az ismerős Consuelo Hong volt.

– Mi van az árapály-adatokkal? Azt hittem, az orbitális perturbáció hiánya teljesen kizárja egy jelentősebb óceán lehetőségét.

– Nos, Toronto szerint...

Lizzie kezdetben még tudta követni a torontói bolygógeológusok érvelését. Aztán egyre nehezebben értette. Majd az egész duruzsolássá fakult. Miközben elnyomta az álom, még szégyenlősen eszébe jutott, hogy tényleg nem kellene állandóan aludnia. Ennyire nem lehet fáradt...

Ismét az elsüllyedt városban találta magát. Most sem látott semmit, de tudta, hogy ez egy város, mert hallotta a kirakatokat berugdaló tüntetők lármáját. Hangjuk vonyító sikoltássá dagadt, majd dühös motyogássá apadt, mintha haragos áradat zúdult volna végig az utcákon. Lizzie tapogatózva hátrálni kezdett.

Valaki megszólalt a füle mellett.

– Miért tetted ezt velünk?

– Nem tettem veletek semmit.

– Tudást hoztál nekünk.

– Milyen tudást?

– Azt mondtad, te nem vagy én.

– Hát, nem is.

– Ezt sohasem árulhattad volna el.

– Szeretted volna, ha hazudok?

Iszonyodó megdöbbenés.

– Hamisság. Micsoda nyugtalanító ötlet!

A lárma egyre hangosabb lett. Valaki baltával hasogatott egy ajtót. Robbanások. Üvegcsörömpölés. Lizzie ádáz kacagást hallott. Sikolyokat.

– Ki kell jutnunk innen.

– Miért küldted a hírnököt?

– Milyen hírnököt?

– A csillagot! A csillagot! A csillagot!

– Melyik csillagot?

– Két csillag van?

– Sok milliárd csillag van.

– Elég! Kérlek! Hagyd abba! Elég!

 

Felébredt.

– Helló, igen, én megértem, hogy az ifjú hölgy rendkívüli veszélyben van, de akkor sem hiszem, hogy helyes, ha hiába veszi a szájára az Úr nevét.

– Greene – mondta Lizzie –, tényleg muszáj ezt elviselnünk?

– Nos, tekintve azt a sok milliárd dollárt, amit az adófizetők pénzéből arra költöttek, hogy eljussunk ide... azt hiszem, igen. Igen, muszáj. Ismerek néhány tartalékos űrhajóst, akik azt mondanák, egy kis netes perpatvar csekély ár ezért a kiváltságért.

– Ó, idióták.

– Átváltok privátba – mondta Alan higgadtan. A háttérzaj finoman megváltozott. Halk, szemcsés ropogás hallatszott, ami elhalkult, amikor Lizzie koncentrálni próbált rá.

– O’Brien – mondta Alan fegyelmezett dühvel –, mi a fészkes fene van veled?

– Nézd, sajnálom, bocsánatot kérek, kissé felzaklatott valami. Mennyi ideig voltam magamon kívül? Hol van Consuelo? Ki fogom mondani az E-betűs szót. És az l-betűset is. Életre bukkantunk. Intelligens életre!

– Néhány óráig lehetettél távol. Consuelo alszik. O’Brien, utálom ezt mondani, de egyáltalán nem tűnsz összeszedettnek.

– Ennek teljesen logikus oka van. Oké, kicsit furcsa, és az elején talán nem is találod teljesen logikusnak, de... nézd, folyamatosan álmodom. Szerintem fontosakat. Szeretnék mesélni neked ezekről.

Es így is tett. Hosszadalmasan.

Miután végzett, hosszú ideig csend volt. Végül Alan szólalt meg.

– Lizzie, gondolkodj! Miért az álmaidban kommunikálna veled? Mi értelme lenne?

– Szerintem ezt az egyetlen módot ismeri. Azt hiszem, önmagával is így kommunikál. Nem mozog... a mozgás idegen és tetszetős koncepció számára... és nem volt tudatában annak, hogy az összetevői képesek függetleníteni magukat. Nekem úgy tűnik, mintha gondolatokat közvetítene. Mint egy drótnélküli jeladórendszer.

– Tudod, hol van az elsősegélycsomag a ruhádban? Szeretném, ha most kinyitnád. Tapogass körül, keresd meg az üveget, amin Braille-írással a huszonhetes van, oké?

– Alan, nincsen szükségem idegnyugtatóra!

– Nem azt mondtam, hogy szükséged van rá. De nem lennél nyugodtabb, ha tudnád, hogy bevettél egyet? – Alan a legsimulékonyabb modorát vette elő. Ha a napra megy, tán el is olvadt volna.

– Így nekünk is egyszerűbb lenne elfogadni, amit mondasz, nem gondolod?

– Jó, rendben van! – Lizzie behúzta a kezét a ruhaujjból, tapogatózva megkereste az elsősegélycsomagot, kihalászott egy pirulát, az előírásokat követve négyszer ellenőrizte a kódot, mielőtt bekapta volna (külön a pirulákat is megjelölték Braille-írással), és meg egyszer, mielőtt lenyelte.

– Most már hajlandó vagy meghallgatni?

– Ásított. – Nem hiszem, hogy... – Megint ásított. – Hogy...

– Ó, a csudába!

„A résre újra, még egyszer, barátim” – gondolta, és mélyre, nagyon mélyre bukott a sötétség tengerébe. Ezúttal azonban úgy érezte, kezdte megérteni. A város nem elsüllyedt, hanem a fénytelen óceán fenekén létezett. Élt, és a vulkáni hőből tartotta fenn magát. A fent és a lent ezért jelölte a hierarchiában elfoglalt helyet. A fent az a hideget jelentette, a lassabbat, a kevésbé élőt. A lent a forróbb, gyorsabb, értelmesebb. A város/entitás kollektív létforma volt, mint egy hiperhivatkozásokkal zsúfolt kutatói hálózat vagy egy portugál gálya. Önmagán belül valamilyen elektromágneses módon kommunikált. Mentális rádióval. Lizzie-vel is így lépett kapcsolatba.

– Azt hiszem, most már értelek.

– Ne gondolkozz... fuss!

Valaki türelmetlenül megragadta a könyökét, és magával ráncigálta. Lizzie egyre gyorsabban és gyorsabban szaladt. Nem látott semmit. Mintha vaksötét, föld alatti alagútban rohant volna éjfélkor. Üveg ropogott a talpa alatt. A talaj egyenetlen volt, néha elbotlott. Ilyenkor láthatatlan kísérője felrántotta.

– Miért vagy ilyen lassú?

– Nem tudtam, hogy az vagyok.

– Hidd el, az vagy.

– Miért rohanunk?

– Üldöznek minket. – Hirtelen befordultak egy oldaljáratba, és törmeléken imbolyogtak. Szirénák jajgattak. Valami leomlott. A tömeg rohant.

– Hát, egészen jókor ismerkedtél meg ezzel a mozgás nevű dologgal.

Türelmetlenség.

– Ez csak metafora. Nem hitted, hogy ez egy igazi város, ugye? Miért vagy ilyen tompa? Miért ilyen nehéz kommunikálni veled? Miért vagy ilyen lassú?

– Nem tudtam, hogy az vagyok.

Hatalmas irónia.

– Higgyél nekem, az vagy.

– Mit tehetek?

– Fuss!

  

Ujjongás és kacagás. Lizzie kezdeti zavarodottságában azt hitte, ez az álombéli őrült pusztítás lármája. Aztán felismerte Alan és Consuelo hangját.

– Meddig nem voltam magamnál?

– Legfeljebb egy vagy két percig – mondta Alan. – Nem fontos. Nézd a képet, amit a robothal küldött!

Consuelo átküldte neki.

Lizzie-nek elakadt a lélegzete.

– Ó! Ó, egek!

Gyönyörű volt. Úgy, mint a hatalmas európai katedrálisok, de egyúttal minden kétséget kizáróan szerves. Felépítése magas volt és karcsú, fodrokkal és támívekkel, minden ízében elragadó. Függőlegesen tapadt egy vulkánkürtőhöz, az alsó nyílásain beáramlott a víz, és felfelé igyekezve követte a meleget. Alkalmanként csatornák sarjadtak belőle, majd visszacsatlakoztak a központi testbe. Sokkal magasabbra nyúlt, mint ami elsőre lehetségesnek tűnt (igaz, a víz alatt, ráadásul egy alacsony gravitációjú világon), bonyolultan rétegzett csövek kötegeiként, mint egy templomi orgona sípjai vagy szerelmesen egymásra tekeredett mélytengeri férgek.

Ilyen elegáns tervezése kizárólag egy élő organizmusnak lehetett.

– Oké – mondta Lizzie. – Consuelo. Be kell látnod, hogy...

– Legfeljebb annyit vagyok hajlandó mondani, hogy „komplex prebiotikus kémia”. Ennél többet csak akkor, ha megérkeznek a biztosabb mérések. – Bármennyire óvatosan válogatta meg a szavait, Consuelo hangjából diadal csendült ki. A szavaknál is világosabban ki lehetett hallani belőle, hogy itt és most boldog xenokémikusként halna meg.

Alan, aki majdnem ugyanennyire fel volt dobva, közbeszólt.

– Nézd, mi történik, ha élesítjük a képet.

Az alakzat szürkéből pasztellszínek tompa szivárványává vált, a rózsavörös vérként csordult a korallszínbe, a napfelkelte sárgája a téli jég kékségébe. Lélegzetelállító volt.

– Hű! – Lizzie-t egy pillanatra az sem érdekelte, hogy talán meg fog halni. Legalábbis nem igazán.

Erre gondolt, amikor újra visszatért az álom. És zuhant lefelé a sötétbe, elméje hangos lármájába.

 

Pokoli volt. A város eltűnt, különböző zajok mátrixa került a helyére: csattogás, dobogás, hirtelen csörömpölés. Lizzie megindult előre, és függőleges fémcsőbe ütközött. Hátratántorodott, és nekiment egy másiknak. Valahol a közelben beindult egy gép, óriási alkatrészek csikordultak egymásnak lármásan, fémes sikollyal rágtak valamit. A lába alatt megremegett a padozat. Lizzie úgy döntött, jobb, ha nem mozdul.

  

Ismerős jelenlét, áradó elkeseredettség.

– Miért tetted ezt velem?

– Mit tettem?

– Valaha én voltam minden.

A közelben valami dübörögve beindult, mint egy cölöpverő. Megfájdult tőle a feje. Túl kellett harsognia a fültépő lármát.

– Még mindig valami vagy!

Csendesen.

– Semmi vagyok.

– Ez... nem igaz! Itt... vagy! Létezel! Ez... valami!

Világot elnyelő szomorúság.

– Hamis vigasz. Micsoda értelmetlen ajánlat!

Lizzie ismét magához tért.

  

Consuelo éppen beszélt.

– ...nem fog neki tetszeni.

– Az otthoni spirituális wellness-szakértők mind egyetértenek abban, hogy ez a legokosabb,

– Ugyan rnár!

Lizzie szerint Alan volt minden ismerőse közül a leghiggadtabb. Consuelo pedig a legflegmább. Igen feszült lehetett a helyzet, ha így civakodtak.

– Hmm... srácok? – mondta. – Ébren vagyok. Pillanatnyi csend támadt, olyasmi, mint amikor kiskorában besétált veszekedő szülei szobájába. Aztán Consuelo szólalt meg, kissé eltúlzott vidámsággal.

– Hé, de jó, hogy ismét itt vagy! – Alan pedig azt mondta:

– A NAFTASA szeretné, ha beszélnél valakivel. Egy pillanat. Az első felvételt már bekészítettem, csak rád vár.

Női hang szólalt meg online.

– Dr. Alma Rosenblum vagyok. Elizabeth, szeretnék elbeszélgetni magával az érzéseiről. Tisztában vagyok vele, hogy a Föld és a Titán távolsága miatt kezdetben kissé akadozni fog a társalgásunk, de meggyőződésem, hogy ezt az akadályt le tudjuk küzdeni.

– Mi ez a baromság? – kérdezte Lizzie dühösen. – Ki ez a nő?

– A NAFTASA úgy gondolta, segíthet, ha...

– Ez gyásztanácsadó, igaz?

– Technikailag válságterapeuta – mondta Alan.

– Nézd, én nem vagyok vevő erre az érzelmes-érzelgős new-age – a szót szándékosan gúnyosan ejtette – dologra. Egyébként is, mi ez a kapkodás? Ugye, nem mondtatok még le rólam?

– Ööö...

– Több órát aludtál – mondta Consuelo. – Közben csináltunk egy időjárás-előrejelzést. Talán nem ártana, ha megosztanánk veled.

Átküldte az infót Lizzie ruhájába, ő meg kivetítette a sisakjára. Az egyszerű szimuláción az alatta húzódó tavat átfedték a folyadék hőmérsékletét jelző értékek. Csak pár fokkal volt melegebb a fenti levegőnél, ez mégis jelentős, felfelé irányuló áramlást idézett elő a tó közepéből. Apró kék nyilak mutatták az egymásba sodródó mikrolégáramlatokat, amelyek spirálszerű tölcsért alkottak két kilométerrel a felszín felett, mielőtt szétszakadtak és nyugat felé hömpölyögtek volna.

A képen villogó fénypont bukkant fel nyolcszáz méterre a tó felszíne felett. Az volt ő. Kis piros nyilak a sodródás feltételezett irányát mutatták.

Ezek szerint újra meg újra meg fogja kerülni a tavat, becsülhetően örökké. A léggömb kötélzetét nem úgy tervezték, hogy kibírja azt a magasságot, ahonnan a szél visszafújhatná a szárazföldre. A szkafandere nem tudott lebegni. Még ha sikerülne is épségben leszállnia, amint eléri a tó felszínét, elsüllyed, mint egy kődarab. Nem fulladna meg. De a partra sem jutna ki.

Vagyis meg fog halni.

Lizzie szeméből önkéntelenül kibuggyantak a könnyek. Pislogva próbálta visszafojtani, mert legalább olyan dühös volt arra a megalázó érzésre, hogy ilyenkor sír, mint arra, amiért ilyen ostoba módon kell meghalnia.

– A rohadt életbe, ne hagyjatok így meggebedni! Ne a saját alkalmatlanságom miatt, az ég szerelmére!

– Senki sem beszélt alkalmatlanságról – kezdte Alan megnyugtatóan.

Ebben a pillanatban érkezett meg a Földről dr. Alma Rosenblum következő üzenete.

– Igen, gyásztanácsadó vagyok, Elizabeth. Maga most érzelmileg jelentős mérföldkőhöz érkezett az életében, és nagyon fontos, hogy megértse és befogadja ezt. Ez a munkám. Segíteni önnek megérteni, milyen fontos, szükséges, és... igen... szépséges dolog a halál.

– Privát csatornát, kérlek! – Lizzie mély, tisztító kortyokban nyelte a levegőt, hogy megnyugodjon. Amikor megszólalt, már összeszedettebben beszélt.

– Alan, katolikus vagyok, oké? Ha meghalok, nem gyásztanácsadóra van szükségem, hanem egy istenverte papra. – Váratlanul ásított. – Ó, bassza meg! Már megint. – Megint ásított, kétszer egymás után.

– Egy papra, érted? Ébressz fel, ha online van!

  

Aztán ismét elméje legalján volt, az üres térben, ahol valaha az elsüllyedt város létezett. Nem látott ugyan semmit, de biztosan tudta, hogy egy hatalmas, sivár síkság közepén áll, ami akkora, hogy egész életében járhatná, akkor sem érne a végére. Erezte, hogy egy hatalmas küzdelem után érkezett. Vagy talán csak pillanatnyi szünetet tartottak. Hatalmas, feszült csend vette körül.

– Halló? – kérdezte. A szó tompán kondult, hiány volt a hiányban.

Végül egy gyengéd hang azt mondta:

– Másmilyen vagy.

– Meg fogok halni – mondta Lizzie. – Ez a tudat bárkit megváltoztatna. – A talajt puha hamuréteg borította, mintha roppant tűzvész dúlt volna. Nem akart belegondolni, mi éghetett el. A szag beférkőzött az orrába.

– Halál. Értjük a fogalmat.

– Valóban?

– Már hosszú ideje értjük.

– Tényleg?

– Amióta elhoztad közénk.

– Én?

– Elhoztad közénk az individualizmus fogalmát. Az ugyanaz.

Hirtelen megértette.

– Kultúrsokk! Erről van szó, nem igaz? Nem tudtátok, hogy egynél több értelmes lény is létezhet. Nem tudtátok, hogy egy óceán fenekén éltek, egy apró világon egy világegyetemben, ahol több milliárd galaxis van. Több információt hoztam, mint amennyit elsőre le tudtatok volna nyelni, és most fulladoztok.

Gyász.

– Fulladás. Micsoda groteszk koncepció!

  

– Ébredj, Lizzie!

Felébredt.

– Azt hiszem, haladok – mondta. Aztán nevetett.

– O’Brien – mondta Alan óvatosan. – Miért nevettél?

– Mert nem haladok sehová, nem igaz? Nem mozdulok, közben megyek körbe és körbe, nagyon lassan. És most már – megnézte – csak húszórányi oxigénem maradt. És meg fogok halni. De ezt leszámítva hatalmas előretörést érek el.

– O’Brien...

– Jól vagyok, Alan. Kissé rongyosak az idegeim. Érzelmileg talán túlságosan őszinte vagyok.

De jelen körülmények között szerintem ez megengedett, és szerinted?

– Lizzie, itt a papod. Laferrier atya. A montreali érsekség elintézte, hogy kapcsolatba lépjen velünk.

– Montreal? Miért Montreal? Nem, ne is fáradj! A NAFTASA előírása, igaz?

– Igazából a sógorom katolikus, és megkérdeztem, ismer-e egy jó papot.

Lizzie egy pillanatig hallgatott.

– Sajnálom, Alan. Nem tudom, mi ütött belém.

– Hatalmas nyomás alatt vagy. Tessék. Rögzítettem.

– Halló, Ms. O’Brien, Laferrier atya vagyok. Beszéltem az itteni szakemberekkel, és azt ígérték, bizalmasan beszélhetünk, nem készítenek róla felvételt. Ha most szeretne gyónni, én készen állok.

Lizzie ellenőrizte a beállításokat, majd átváltott egy csatornára, ami reményei szerint tényleg és igazán privát volt. Mindenestre jobb, ha nem megy bele túl részletesen a kínosabb részletekbe. Majd kategóriánként vallja be a bűneit.

– Bocsásson meg nekem, atyám, mert vétkeztem. Két hónapja gyóntam utoljára. Meg fogok halni, és talán nem vagyok teljesen normális, de azt hiszem, egy idegen életformával kommunikálok. Azt hiszem, szörnyű bűn lenne úgy tenni, mintha nem így lenne. – Elhallgatott. – Mármint nem tudom, bűn-e, de biztosan rossz. – Megint elhallgatott. – Vétkeztem a harag, a gőg, az irigység és a paráznaság bűnében. Elhoztam a halál fogalmát egy ártatlan világra. Én... – Erezte, hogy ismét kezdi elnyomni az álom, ezért gyorsan folytatta. – Nagyon sajnálom mindezt és az összes többi bűnömet, és Isten bocsánatáért esedezem, feloldozásért és...

– És miért? – Ismét a gyengéd hang. Lizzie újra a különös, sötét mentális térben állt, aludt, mégis öntudatánál volt, racionálisan gondolkodott, de bármilyen abszurd dolgot elfogadott, bármekkorát. Nem voltak sem városok, sem tornyok, sem hamu, sem síkság. Semmi, csak a tagadás tagadása.

Amikor nem válaszolt a kérdésre, a hang ezt mondta:

– Köze van a halálodhoz?

– Igen.

– Én is haldoklom.

– Micsoda?

– A felünk már nincsen. A többiek most vonulnak vissza. Azt hittük, mi egy vagyunk. Megmutattad, hogy nem igaz. Azt hittük, mi vagyunk a minden. Megmutattad nekünk a világmindenséget.

– Tehát meg fogsz halni?

– Igen.

– Miért?

– Miért ne?

Lizzie-nek életében nem járt még ilyen gyorsan és magabiztosan az agya.

– Hadd mutassak neked valamit! – mondta aztán.

– Miért?

– Miért ne?

Kurta, tömör csend támadt. Aztán:

– Rendben.

Lizzie minden emlékezőtehetségét összeszedte, és felidézte azt a pillanatot, amikor először megpillantotta a halszemkamerán át a város/entitást. A szárnyaló fenségét. A kecsességét. Aztán a színeit – olyan volt, mint a jégmezők felett kibukkanó hajnal: kifinomult, őszinte, felkavaró. Felelevenítette, mit gondolt akkor, belezúdította azt, amit a kisöccse születése napján érzett, a horzsolóan hideg levegőt a torkában, amikor botladozva megállt élete első meghódított hegycsúcsán, az ámulatot a naplementében fürdő Tádzs Mahal láttán, a vad merészséget, amikor először egy fiú combjára tette a kezét, a földi légkör prizmaszerűen megtört félholdját alacsony orbitális pályáról nézve... Mindent, ami csak az övé volt, belesajtolt ebbe a képbe.

– Így nézel ki – mondta. – Mindketten ezt veszítenénk, ha nem lennél többé. Ha ember lennél, letépném a ruhádat, és itt helyben neked esnék a padlón. Nem érdekelne, ki látja. Fikarcnyit nem foglalkoznék vele.

– Ó – mondta a gyengéd hang.

 

És Lizzie ismét a szkafanderében találta magát. Erezte a verejtéke félelemtől csípős szagát. Erezte a testét, az enyhe fájdalmat ott, ahol a hám a bőrébe nyomódott, a lábát, ami olyan régóta lógott a levegőben, hogy megdagadt a vértől. Minden kristálytiszta volt és teljesen valóságos. Minden, ami ez előtt történt, rossz álomnak tűnt.

– Itt SETIkutyái. Micsoda csodálatos felfedezés – intelligens élet a Naprendszerünkben! Miért akarja eltitkolni a kormány?

– Ööö...

– A nevem Joseph Devries. Ezt az idegen szörnyeteget azonnal el kell pusztítani. Nem engedhetjük meg, hogy kiderüljön róla, ellenséges.

– Itt StudPudgie07. Mik a szaftos részletek ezzel a „paráznaság”-dologgal? A fejlett elméknek tudniuk kell! Ha O’Brien nem akar belemenni a részletekbe, miért említette meg egyáltalán?

– Hola, soy Pedro Domínguez. Como abogado, lesto me parece ultrajante! Por que NAFTASA nos oculta esta információn?

– Alan! – kiáltotta Lizzie. – Mi a szar ez?

– Script-nyulacskák – mondta Alan. A hangja egyszerre tűnt mentegetőzőnek és bosszúsnak.

– Feltörték a gyónásodat, és a jelek szerint mondtál valamit, ami...

– Sajnáljuk, Lizzie – szólt közbe Consuelo.

– Komolyan. Ha ez vigasztal, a montreali érsekség teljesen megvadult. Perrel fenyegetőznek ellenük.

– Perrel? Mi a szart érdekel az...? – Elhallgatott.

Az egyik keze magától a feje fölé emelkedett, és megmarkolta a tízes számú kötelet.

Ne tedd, gondolta.

A másik keze kinyúlt oldalra, és megszorította a kilences számú kötelet. Lizzie ezt sem akarta.

Amikor megpróbálta visszarántani a karját, az nem engedelmeskedett. Ekkor az első keze – a jobb – pár centivel feljebb araszolt, és acélmarokkal ráfogott a kötélre. A bal jó fél lábnyit csúszott felfelé. Centiről centire, a kezét váltogatva mászott a légballon irányába.

Megőrültem, gondolta. A jobbja rámarkolt a szelep zárópaneljére, a másik szorosan fogta a nyolcas kötelet. Először könnyedén lógott, aztán fellendítette a lábát. A mellkasához húzta a térdét, és rúgott.

Ne!

Az anyag elhasadt, és Lizzie zuhanni kezdett.

Egy hang, amit alig értett, azt mondta:

– Semmi pánik. Le fogunk hozni.

A hirtelen pánikban elkapta a kilencest meg a négyest. De ernyedten lógtak a kezében, vele együtt zuhantak lefelé.

– Türelem.

– Nem akarok meghalni, az isten verje meg!

– Akkor ne tedd!

Tehetetlenül hullott lefelé. Rémisztő érzés volt, véget nem érő zuhanás a fehérségbe, amit valamelyest lassított a maga után vonszolt ballon és a kötelek gubanca. Széttárta kezét-lábát, olyan lett, mint egy tengeri csillag, és érezte, hogy a légellenállás még jobban lelassítja. A tenger megdöbbentő sebességgel száguldott felé. Mintha örökké tartott volna a zuhanás, mégis, egy pillanat alatt vége volt.

Akaratlan mozdulattal elrúgta magát a hámtól és a légballontól, összezárta a lábát, kinyújtotta a lábfejét, hogy merőleges legyen a Titánra. Hatalmas hullámokat fröcskölve áttörte a tenger felszínét. Elakadt a lélegzete. Izzó fájdalom lobbant a testében. Talán eltört néhány bordám, gondolta.

– Olyan sokat tanítottál nekünk – mondta a gyengéd hang. – Olyan sokat adtál nekünk.

– Segíts! – Körülötte sötét volt a víz. Fogyatkozott a fény.

– Többszörösség. Mozgás. Hazugságok. Egy egész világegyetemet mutattál nekünk, amely végtelenül nagyobb az általunk ismertnél.

– Nézd. Mentsd meg az életemet, és kiegyeztünk. Rendben?

– Hála. Micsoda alapvető fogalom.

– Kösz. Azt hiszem.

És ekkor megpillantotta az ezüstös buborékfelhőben közeledő robothalat. Kitárta a karját, és a hal beúszott mellé. Lizzie elkapta a fogantyúkat, amelyekkel Consuelo a tengerbe emelte a szerkezetet. Megrándult a teste, de olyan erősen, hogy egy pillanatra azt hitte, a karja kiszakad a helyéről. Amikor a robothal meglódult előre és felfelé, minden erejére szüksége volt.

– Ó, édes istenem! – kiáltotta önkéntelenül.

– Úgy véljük, ki tudunk juttatni a partra. Nem lesz könnyű.

Lizzie elkeseredetten kapaszkodott. Először nem tudta, képes lesz-e rá. De előbbre tornászta magát, míg majdnem lovaglóülésbe került a gyorsuló géphal hátán, és visszatért az önbizalma. Képes lesz rá. Nem lehet nehezebb annál, mint amikor influenzásan kiválóra vizsgázott testnevelésből korláton. Mindössze eltökéltség és keménység kérdése. Csak legyen észnél.

– Figyelj – mondta. – Ha valóban hálás vagy...

– Figyelünk.

– Tőlünk megkaptátok ezeket az új fogalmakat. Biztosan tudtok olyasmit, amit mi nem.

Rövid csend következett, ki tudja, mennyi gondolathoz elegendő.

– Néhány fogalmunk zavart okozhat. – Szünet. – De hosszú távon jobban leszel. A sebek begyógyulnak. Újra fogjátok építeni magatokat. Az esély, hogy elpusztítjátok magatokat, elfogadható határon belül van.

– Elpusztítjuk magunkat? – Lizzie egy pillanatra nem kapott levegőt. A város/entitás számára órákba telt, mire megértette a rájuk zúdított idegen fogalmakat. Az emberi lények sokkal lassabban éltek és gondolkodtak. Emberi időre átszámítva mennyi lehetett ez a néhány óra? Hónapok? Evek? Évszázadok? Sebekről és újjáépítésről beszélt. Ez nem hangzott túl jól.

Aztán a robothal gyorsított, olyan hirtelen, hogy Lizzie majdnem lecsúszott róla. Sötét víz örvénylett körülötte, láthatatlan, fagyott részecskék csapódtak a sisakjának. Lizzie vadul kacagott. Hirtelen nagyszerűen érezte magát!

– Ne kímélj! – mondta. – Jöhet minden.

Pokolian izgalmas száguldásnak ígérkezett.

 

 

Juhász Viktor fordítása