Kis népek, nagy népek a történelem színpadán

A magyarság karmája

Ahhoz, hogy ezekben a nehéz kérdésekben tisztán lássunk, és ne csak az érzelmeink vezessenek, kénytelenek vagyunk a keleti gondolkodást, a nyugati mélylélektant és az asztrológiát egyaránt segítségül hívni. Keleti felfogás szerint karmának nevezik azt az ok-okozati törvényszerűséget, amely az életünk menetét az előzőekben viselt dolgaink szerint megszabja. Ahogyan az egyes embernek, a családoknak, úgy az országoknak, a népeknek is van karmájuk. Ez logikus is, hiszen a társadalom, a nép emberekből áll, akik közösen vesznek részt olyan dolgokban, mint például háború, békekötés, szövetségek, területfoglalás és hasonlók. Ezzel talán meg lehet közelíteni, hogy egyes országok történetében miért fordulnak elő halmozottan bizonyos események. Ha valakinek nem tetszik ez a keleti fogalom, úgy nyugodtan beszélhetünk kollektív sorsproblémákról is. Nálunk például ilyen a nemzeti önállóság, önrendelkezés problematikája.

Amennyiben az a meggyőződésünk, hogy valaha sokkal nagyobb és fontosabb birodalmak urai voltunk (legalábbis az eleink), akkor fel kell tételeznünk, hogy talán nem mindig éltek jól a hatalommal. Mert különben nem kerülhettünk volna alávetett helyzetbe. A karma tanítása szerint nincs véletlen, és nincs értelme másokat okolni a saját bajainkért.

Az asztrológia tanítása szerint az uralkodást, a hatalmi helyzetet az Oroszlán és a Nap szimbolizálja. Oroszlán jellegű hatalomgyakorlás azt jelenti, hogy az igazi uralkodó szolgálja a népét, népeit, nem pedig zsarnokoskodik fölöttük. Ha egy nagy birodalom nem így „működik", akkor a széthullás és az önállóság elvesztése lesz a karmikus következmény. Példaként lehetne említeni az Oszmán Birodalmat, a Római Birodalmat vagy a Szovjetuniót

is. így lesznek nagy népekből kis népek. Jelenleg, ahogyan egyre többen gondolják, ez a sors vár az Egyesült Államokra politikai, gazdasági és kulturális téren a világra gyakorolt nyomása, hegemóniára való törekvése miatt.

Egy ilyen (legalábbis területe és világpolitikai súlya szerint) kicsinnyé vált nép feladata pedig nem az, hogy elveszített nagyságán keseregjen, vagy hogy a helyzetét fel nem mérve még mindig nagyhatalom módjára akarjon viselkedni, mert ezzel csak lesaj-nálást, nem pedig tiszteletet fog kivívni. Időnként az alázatot (és nem a megalázkodást!) is meg kell tanulni. A feladat pedig az, hogy maradjon talpon, őrizze meg az öntudatát, és ebből a helyzetből találja meg a felemelkedés útját!

Balsors, akit régen tép — a turáni átok

Amikor valakit kellemetlen dolog ér, rossz történik vele, hajlamos arra gondolni: misztikus módon rontással vagy átokkal vették el a szerencséjét. Persze ezen lehet nevetni, de ha arra gondolunk, hogy napjainkban milyen jól keresnek a rontás- és átoklevevők, akkor el kell ismernünk, hogy ez a gondolkodásmód még ma is népszerű. Lélektanilag arról van szó, hogy a rajtunk ülő rontás, ránk küldött átok feltételezésével felmentjük magunkat a felelősség alól, és másra mutogatunk, aki a bajok oka.

A hazai köztudatban ilyen az ezer évre szóló „turáni átok" is, amely bajaink fő oka lehet. Ám ha alaposabban körüljárjuk a témát, az átok többféle magyarázatával találkozunk.

Anonymus Gesta Hungarorumz szerint az átkot az Etelközben megkötött vérszerződésben mondták ki vezéreink, amikor Álmost közös akaratukkal „vezérükké és parancsolójukká" maguk fölé emelték. Esküjük még azt is tartalmazta, hogy mindörökké kizárólag Almos ivadékai közül fognak vezért választani. Akik ezt az esküt megtartják, azok nem eshetnek ki az ország vezető tisztségeiből. (így kell magunkat bebetonozni a hatalomba - mondhatná néhány mai politikusunk.) Ellenben örök átok fogja sújtani azokat a vezéreket, sőt leszármazottaikat, akik az esküt bármikor is megszegik.

Am a turáni átoknak más értelmezése is van. Az egyik, történelmi tévedéseket is tartalmazó, valószínűleg

XIX. századi változat szerint Vajk herceg, a későbbi Szent István erőszakkal ragadta magához a trónt, félrelökve (majd kivégeztetve) Koppányt, ezzel megszegte a vérszerződést. Ebből annyi igaz is, hogy az ősi magyar jog szerint valóban Koppány lett volna jogosult a trónra, és a német-római császár, valamint a pápa támogatását élvező István valójában mint trónkövetelővel végzett Koppánnyal. Istvánnal szemben ez a harag mind a mai napig fellelhető egyes hagyományőrző csoportoknál.

Egy másik változat szerint az Álmos vére szerinti uralom akkor szenvedett csorbát, amikor István egy idegent, a bajor származású Gizella hercegnőt vette feleségül. Ez persze naivitás, a világ királyai közül sokan külföldi feleséget választottak, szimpla politikai megfontolásból.

Ugyanígy lehetne arra is hivatkozni, hogy István halála után nem Álmos vére, hanem a velencei Orseolo Péter került a trónra, akinek csak a felesége származott az Árpád- (pontosabban Turul-) házból. És bizony innentől kezdve elég sok idegen uralkodónk volt. Ha pedig az átok az Árpád-ház végső kihalásától, 1301-től kezdődik, úgy még majdnem háromszáz év hátravan.

Létezik egy olyan magyarázat is, amely szerint az átok még azelőtt lépett életbe, mielőtt Árpád és a népe a Kárpát-medencébe érkeztek. A nép vezetői árulást követtek el. Pontosabban valami olyan jóslatot kaptak a táltosok, amit az egész nép javára kellett volna fordítaniuk, de erről hallgattak, és ezzel vonták magukra és a népre az ezeréves átkot. Az átoknak ez a verziója a leghomá-lyosabb.

A legismertebb változat viszont az, hogy az átkot a táltosok mondták ki az elkövetkező ezer évre, amikor István államvallássá tette a római (judeo)kereszténységet, és üldözni kezdte az ősi vallásokat. Ismeretes egy olyan változat is, hogy az átok nem ezer évre szól, hanem csak addig, amíg Magyarország a római egyházat követi. És itt mindjárt ellentmondás is keletkezik, hiszen ha ezer évig hat az átok, akkor az már lejárt. Sőt a másik verzió szerint is, hiszen a Római Katolikus Egyház egyeduralma a reformációval megszakadt, nem is beszélve az azóta megjelent sok más vallásról és egyházról. Ennek ellenére sokan még mindig úgy érzik, az ország átok alatt áll.

Voltaképp az átok nem kevesebbről szól, mint legalapvetőbb sorskérdéseinkről: a nemzeti önállóságról, függetlenségről, aminek bizony nagyon sokszor híján voltunk, és a belső széthúzásról, amely már sokszor vezetett nemzeti tragédiákhoz. Am sokan azt mondják, ez az átok sohasem létezett, csupán a XIX. század vége felé keletkezett kitaláció, afféle sírva vigadó kesergés, ami erre a korszakra, 1848 után és a kiegyezés előtt tényleg jellemző volt. Ha legendának tekintjük Anonymus leírását, akkor szerintünk inkább reformkori eredetről beszélhetünk, amikor nagy költőink, például Berzsenyi, Vörösmarty, Kölcsey is a nemzeti balsorson búslakodtak. Ahogyan a Himnuszban is olvassuk: „Balsors akit régen tép..."

Hát igen. Akár van átok, akár nincs, ha magyar és magyar között létrejönne az egyetértés, akkor a széthúzás átka értelemszerűen megszűnne, és a külpolitikai helyzetünk, megítélésünk is megváltozna. Az ezer év ugyan eltelt, de az egyetértés még nem jött létre...