A magyar nyelv

Jelen sorok szerzője most töredelmesen beismeri, hogy nem szakképzett nyelvész. Hogy ez a nyelvészettudomány szerencséje, vagy az övé, még nem derült ki.

Kezdjük az elején. Az internetes Wlkipédia szócikke szerint: „A finnugor nyelvrokonság ... bizonyítékai között egyaránt vannak hangtaniak (fonetikai és fonológiai bizonyítékok), szótaniak (morfológiai bizonyítékok), jelentéstaniak (szemantikaiak) és mondattaniak. A rokon szavak hasonlóságaiból összeálló hangmegfelelések, illetve a közös ősnyelvi szóalakból való levezethe-tőség tehát a közös ősnyelvből származásnak csak egyik vetületét képezik. A nyelvrokonság további, külső megerősítését, bizonyítékát képezi a finnugor népek kultúráinak rokonsága [?], mely azonban, akár az anyagi kultúra, akár a zene vagy az irodalom oldaláról nézzük, önmagában sokkal kevesebb bizonyítékot őrzött meg, mint a nyelvek."

Nos, itt kezdődik a sunyiság! Kultúráink között, mint már szóltunk róla, vajmi kevés a rokonság, és az sem igaz, hogy a nyelv nyomósabb bizonyíték, mint a kultúra. Ugyanis előfordul olykor, hogy egy nép nyelvet cserél, de kultúrát soha, legfeljebb átvett elemek jelennek meg benne. Persze idegen nyelven beszélni sem önszántából kezd el egy nép, mondván, hogy a mi anyanyelvünk olyan csúnya, cseréljük le egy szebben csengőre! Ilyen csakis valami nagyon kemény, drasztikus diktatúrában képzelhető el, ahol az anyanyelv használatát tűzzel-vassal irtják, ahogyan ezt megpróbálta Románia, illetőleg mostanában próbálgatja Szlovákia is. Vélhetően és remélhetőleg nem fog nekik sikerülni. Ilyen a történelem folyamán akkor történt, amikor a nyomás olyan nagy volt, hogy a szülők nem mertek anyanyelvükön megszólalni, és néhány generáció múlva ugyanaz a nép már más nyelvet beszélt. Ez elképzelhető volt a népvándorlás korában is, bár konkrét bizonyíték egyetlenegy ilyen drasztikus nyelvcserére sincs. Együtt élő népek természetesen átvesznek egymástól szavakat - de hozzá kell tennünk, hogy ez nem úgy működik, hogy csak az egyik vesz át szavakat, a másik nem.

László Gyula szerint voltak „rátelepült" és „közlekedő" nyelvek, amelyekkel a szomszédainkkal beszéltünk, illetve átvettük a szavaikat. Nekünk ilyenek lehettek a finnugor szavak. Ragozós nyelv is több van a világban. Ha tényleg rokonság lenne, akkor a kultúránkban is kellene közös elemeknek lenni, de nincsenek! Nekünk nincs

Kalevalánk, rénszarvasunk, szampónk, varázsló kovácsunk, nem tartunk medvetort, főistenünk nem Numi Tórem, nem a Világügyelő Férfi, ők pedig nem lovas nép, nincs Nagyboldogasszonyuk, Fehérlófiájuk, csodaszarvasuk, turuljuk - és még sorolhatnánk.

Kiszely professzor és a sajnos kevéssé ismert Máthé Lajos belső-ázsiai kutatásai szerint, ha elkezdünk énekelni az ujguroknak egy régi stílusú magyar népdalt, ott simán dúdolják tovább. Nem valószínű, hogy a finnek is ezt tennék.

A finn nyelvnek annyira más a hanglejtése, a hangzása, hogy cseppet sem hasonlít a magyarhoz, és bármennyire is erőlködnek a „finnugrológusok", a közel félezer szónál több egyezést nem tudtak kimutatni, ami azért a nyelvrokonság bizonyításához igencsak kevés, még akkor is, ha más közös nyelvészeti hasonlóságot fedeznek is fel. Ennyi, sőt ennél több szóegyezést legalább 20-30 nyelvnél ki lehet mutatni, ahogyan a későbbiekben erről még szó lesz. Ráadásul, annak ellenére, hogy már a finn iskolákban sem tanítják, hogy mi lennénk a rokonaik, a mi tudósaink még makacsul kapaszkodnak Budenz és Hunfalvy urak düledező építményébe.

Természetesen a kommunista uralom idején is kapóra jött a finnugor elmélet. Bár valójában a finnugor nyelvészet nem más, mint légvár, aligha várhatjuk azoktól, akiknek a finnugor tanszékek adnak munkát, ebből is írták a nagydoktorijukat, hogy ezt csak úgy, önként elismerjék. Az utóbbi években viszont olyan nyelvészek cáfolták a finnugor rokonság létét, akiknek semmi közük a magyarsághoz, például ismert olasz és angol kutatók.

Ami közünk van a finnek nyelvéhez, az az, hogy a ragozó jellegű ázsiai nyelvekhez tartozik, ezeket hívják urál-altaji nyelveknek vagy uráli nyelvcsaládnak. Sokáig ezt bizonyított ténynek tekintették, ám a közelmúltban bizonyította azt is valaki, hogy ez a bizonyos uráli ősnyelv is kitaláció, és sohasem létezett. Nem tagadható viszont, hogy amennyiben közös területen, egymás szomszédságában éltek őseink, úgy bizonyos szavakat át is vettek egymástól, ahogyan ez nemzetiségi területeken ma is gyakori.

Az egyetlen dolog, amibe aztán nagyon erősen bele lehet kapaszkodni, a sámánizmus, az, hogy nekik voltak sámánjaik, nekünk pedig táltosaink. Ennél többet viszont nem tudunk felmutatni. A későbbiekben a kettő egyezéséről, illetve nem egyezéséről még bőven fogunk beszélni.

Summa summarum, a magyar tudomány mai álláspontja szerint nyelvünk a finnugor nyelvek családjába tartozik, ezért a magyar nép őstörténetét a finnugor nyelvek őstörténetével együtt kell kutatni. Emellett engedékenyen elismerik (hiszen a vak is látja!), hogy a nyelvrokonság nem feltétlenül egyenlő a genetikai rokonsággal, azaz a nyelvtörténet nem feltétlenül egyenlő a néptörténettel. Nem nehéz észrevenni ebben az egyetlen mondatban is a dolgok tudatos összemosását és elkenését.

Akik másként gondolták, gondolják

Vámbéry Ármin (1832-1913) a magyar nép őstörténetének kutatását a török népek körében kezdte el, sánta dervisként bejárta szinte egész Belső-Azsiát. Szinte minden török nyelvű nép körében végzett kutatásokat, tapasztalatait A magyarság keletkezése és gyarapodása című művében vetette papírra. Szerinte egy török (eredetű) nyelvet beszélünk. Jó ideig dúlt az ún. ugor-török háború Vámbéry és Hunfalvy, illetve követőik között. Voltak, akik köztes megoldásként három őshazában egyeztek volna ki: egy indogermán (!), egy finnugor és egy altáji török őshazából származtatták volna Európa népeit.

Ma, Bakay Kornéllal azt mondhatjuk, hogy honfoglaló őseink nagy valószínűséggel kétnyelvűek voltak. A szabir-hun csoportok azt a nyelvet beszélték, amit ma magyarnak nevezünk, az onogur türkök pedig egy török nyelvet, amely egybeolvadt a magyarral. A „közlekedő" (értsd közös kommunikációt, politikát, kereskedést segítő) nyelvekből mi is vettünk át, és szomszédaink is tőlünk. Természetszerűen a középkorban a latin volt ez a politikában hivatalos nyelv, amiből érdekes módon a köznyelvbe is rengeteg szó átkerült, még ha nem is annyi, mint a nyugati országokban. Például a kurta szavunk tősgyökeres „szittyául" hangzik, holott a latin curta (rövid) szóval azonos. így furcsa következtetéseket vonhatunk le, ha a magyar szót a spanyol cortar, cortado, az angol cut vagy short szavakkal rokonítjuk. Persze azon lehet vitázni, hogy a tyúk vagy a tojás, a latin vagy a magyar szó volt-e az első. így gondolkodva azon sem kell meglepődnünk, hogy még magyar és a kínai között is sok közös szó van - a hunok révén.

A fentiekhez egy érdekes adalék: a közelmúltban a szerző fiatal török ismerőse Kínában, pontosabban Belső-Ázsiában, az ujgurok között járt. O lepődött meg a legjobban, hogy szinte megérti az ottaniak beszédét!

Szerinte az leginkább a régi török nyelvre hasonlít, amit hallott. Cseppet sem mellékesen, ugyanez az adatközlő a székelyek viselkedését, mimikáját, testbeszédét nagyon hasonlónak látja az övéikhez, sokkal inkább, mint a Magyarországi magyarokét. Arra is felfigyelt, hogy a székely zászlón is félhold és csillag van, még ha a másik irányba fordítva is.

Félhold és csillag a székely lobogón

A tudomány bevezetőben vázolt téves szemlélete tükröződik abban is, ahogyan jövevényszavakat kezelik, amelyekből természetesen igen sok van, a történelem legkülönbözőbb rétegeiből. Itt az az uralkodó feltevés, hogy amennyiben ugyanazt a szót vagy hasonló szavakat találunk meg, mondjuk a szláv népeknél vagy bárhol másutt, akkor azok csak jövevényszavak lehetnek nálunk, amelyek az ő nyelvükből jöttek át a mienkbe, és sohasem fordítva. A kutatók fejében meg sem fordul az ellenkező lehetőség, nevezetesen az, hogy ők vették át tőlünk. Egy ilyen nyakatekert magyarázat - sőt inkább magyarázkodás például, ahogy a karácsony szavunknak mindenáron szláv eredetijét keresik, holott belemagyarázások nélkül is egyértelmű a Belső-Ázsiában ma is használt karacsuny, a téli napforduló elnevezése, amihez a kerecsensólymok röptetésének szertartása kapcsolódik! És hasonlókat százával lehetne még találni! Mellesleg a karácsony ünnepét a legtöbb nyelv a „születés"-ből (natal, navidad, rozsgyesztvo stb.) vagy a „Krisztus"-ból (Christmas) származtatja, szinte csak mi maradtunk meg a „pogány" elnevezés mellett.

Vannak, akik azt mondják, hogy a mai magyar nyelv egy régebbi, az pedig egy még régebbi magyar nyelvből származik, és semmiféle más származtatási elmélet nem állja meg a helyét. Természetesen a nyelvészeknek régi törekvésük az, hogy nyelvcsaládokba rendezzék a nyelveket, ám ezek a kísérletek a magyar nyelv esetében mind ez idáig nem vezettek általánosan elfogadható megoldásokhoz. A finnugor elméletet pedig minden további nélkül, végérvényesen el kell vetnünk, mint kitalációt.

Az érdekesség kedvéért, a finnugor és török nyelveken kívül a magyar nyelvet elég sok nyelvvel akarták még egyeztetni. Egy rövid lista szerint: a héber, egyiptomi, sumer, etruszk, hettita, baszk, perzsa, pelazg, görög, kínai, szanszkrit, angol, tibeti, tamil, korják, kamcsadál, jukagir, japán, ainu, dravida, maori, magár, csin, lepcsa, dafla, abor, abormiri, kasszi, mikir, munda, gondi, örmény, bodó, kócs, garó, kacsari, manipur, teluga, migal, brahui, tapka, manyók, szokpa, horpa, szerpa, szunvár, garung, rodong, csuruszja, kulungya, bahingya, lehorong, szampang, dumi, bután, kamu, humi nyelvekkel.

Bevallom, hogy csuruszja, kulungya és hasonló nyelvekben különös jártassággal nem rendelkezvén, nem tudunk ezek valóságtartalmáról nyilatkozni, de ha a humornál maradunk, akkor lehet, hogy a kamu nyelvvel való rokonítás igen érdekes eredményeket hozna! Ebből a felsorolásból többel már találkoztunk, és hogy melyik mennyire van bizonyítva, vagy mennyire fantazmagória, ezt bízzuk a szakemberekre. Egy érdekes adat: nem egészen idetartozó, de érdekes lehet, hogy Csontváry idejében volt divatos a magyart a görög nyelvvel összevetni, és ezen maga Csontváry is elgondolkodott.

Ezeknek a nyelvészeti összehasonlításoknak számos buktatója van. Egy ilyen például, hogy egy ma élő beszélt nyelv kiejtése nem azonos ugyanannak a nyelvnek az ezer évvel ezelőtti hangzásával, és ez teljesen bizonyos. Maga a nyelv is fejlődik, gondoljunk csak az első magyar nyelvemlékekre, egy mai átlagember mennyire érti meg, hogy fehervaru rea meneh hodu utu rea? És mennyire jogos összevetni egy ma használt szavunkat egy másik nyelv ezer évvel ezelőtti szavával? Vagy ha egy nép kétfelé szakad tízezer évvel ezelőtt, és más kontinensekre kerülnek, ott az ottani nyelvi és kulturális környezetben fejlődnek tovább, vajon ma érteni fogják-e egymást?

Nem ismerjük továbbá a holt nyelvek kiejtését, például hogyan beszéltek a sumerok, az egyiptomiak, ugyanis pusztán a tudósok megállapodása, hogyan kell olvasni az írásaikat, például az ékírást vagy a hieroglifákat. Lehet, hogy ha egy sumer feltámadna, vagy egy óegyiptomi kerülne közénk, egy kukkot sem értene abból, ahogyan ma a tudósok a sumer vagy óegyiptomi feliratokat olvassák.

Az, hogy hasonló alakú szavakat találunk különböző nyelvekben, önmagában még semmit sem bizonyít, népek azonosságának kimondásához pedig édeskevés. Az ilyen kutatások tendenciózusan csak azokat az adatokat veszik figyelembe, amelyek az elvárásaikba beleillenek, azokat pedig nagyvonalúan hanyagolják, amelyek nem.

Ennek a nem is amatőr, sokkal inkább dilettáns hozzáállásnak az eredménye az ún. tamana-kutatás (később még lesz szó róla), aminek az az alaptézise, hogy amennyiben valahol találunk egy olyan földrajzi nevet, ami a magyar területen is megvan, akkor ez bizonyítéka annak, hogy az a terület is magyar volt valamikor.

Némi sandasággal azt is mondhatnánk, hogy amennyiben a zu-lukaffereknél is meg lehet találni ugyanazt a szót, akkor ők is felkiálthatnak, hogy nagyszerű, akkor ez mind-mind a zulukafferek földje volt valamikor.

Komolyra fordítva a szót: statisztikailag ez a kutatás egy nagyon komoly buktatóval rendelkezik: ugyanis kombinatorikai módszerekkel kiszámítható az, hogy az általánosan elfogadott betűkészletből, húszon- vagy harmincvalahány betűből hány 3, 4, 5, 6 stb. betűből álló szó képezhető. Az eleve kiejthetetlenek kizárhatóak, ugyanis csak mássalhangzókból álló szavakat egyedül a csehek és a lengyelek tudnak kimondani - és más szűkítési lehetőségek is lehetnek. így ha a variációk száma nem végtelen, márpedig nem az, akkor minél kevesebb hangból és betűből áll egy szó, annál nagyobb a valószínűsége, hogy ugyanazt megtaláljuk a földön máshol is anélkül, hogy komolyabb rokonságra kellene gyanakodnunk. Ez a matematikára alapozott koncepció természetesen nem zárja ki a rokonság lehetőségét, de nem is bizonyítja, hogy az azonos hangalakú szavak lelőhelyei, illetőleg azok népei feltétlenül rokonságban állnak. Erről a vonalról a legújabb kori mitológiák fejezetében szólunk bővebben.

Ennél sokkal meggyőzőbb, ha arra is figyelünk, amit a nyelvészet (és nem a finnugorhívő!) az ősnyelvekről mond. Sokan és sokáig gondolták azt, hogy az emberiség valaha egyetlen nyelvet beszélt, ahogyan a Bibliában is áll. Ezt az ősnyelvet tippelték már angolnak, németnek, örménynek, óhébernek, sumernek, magyarnak - de még szlováknak is! Nem nehéz belátni, hogy ez csak egy földrajzilag egybefüggő, viszonylag kis területen élő, kis létszámú emberiség esetében lenne elképzelhető - ezt pedig semmi sem zárja ki. Az ősi nyelvek természetesen különbözőek, de mivel az ember hangképző szervei mindenütt azonosak, fogalomalkotása és kollektív tudattalanja is közös, az lenne a különös, ha semmiféle hasonlóság nem létezne. Ma tudományosan úgy gondolják, hogy vannak ún. ősetimonok, amelyek egy egyetemes ősműveltség nyelvi gondolkodásából (és nem feltétlenül konkrétan a beszélt nyelvéből) sokat megőriztek. A párizsi Sorbonne kutatói szerint az angol nyelv 4, a latin 5, a héber szintén 5, az indiai 9, a tibeti és szanszkrit 12, az őstörök 26, a magyar nyelv pedig 68 százalék ilyen ősetimont tartalmaz! Ez nyilván kevés ahhoz, hogy kimondjuk, a mienk volt az emberiség ősnyelve, de rendkívüli ősiségéhez kétség sem férhet.

Sir John Bowring (1792-1872) angol nyelvtudós és utazó a következőket írja: „A magyar nyelv eredete nagyon messzire nyúlik vissza. Rendkívül különleges módon fejlődött és struktúrája visz-szanyúlik arra az időre, amikor még a jelenleg Európában beszélt nyelvek nem léteztek. A magyar nyelv egy tömör kődarab, melyen a viharok a legcsekélyebb karcolást sem hagyták. Nincs szüksége senkire, nem kölcsönöz, s nem von vissza, nem ad, és nem vesz el senkitől." Vajon mit mondana ma, a média, a reklámok vagy az SMS-üzenetek nyelvezetét hallván?

Nyelvünk rendkívüli gazdagsága és kifejezőereje köztudott. Szerves rendjét mutatja, hogy ami fogalmilag összetartozik, annak a nyelvi kifejeződése is hasonlóságot mutat. így alakultak ki a szóbokrok, amelyek mindmáig megvannak és felfejthetők, ősi szógyökökre visszavezethetők, viszont nem jöhetnek létre utólagos keveredésekből. Idővel ez a szóbokorhálózat esetleg széttöredezik, idegen elemek is kerülnek bele, de a rendszere mind a mai napig teljesen egyedülálló. Talán a legszebb ilyen a kapcsolat, összekötés, törvény jelentésű „szer" gyökből sarjadt szavaink sokasága, ahol a szeretet-tői a szerkezet-en, szertartás-on, szereló-n át a szerzetes-ig legalább ötven szót fel tudunk sorolni, vagy az eredetileg szent-et jelentő „egy", amelyből az egyezmény, egyed, egyén, egyedül, egység, egyház, egyenlő', mindegy, kiegyezés, elegy és hasonló szavak sokasága ered.

„Kör" szavunk és a belőle a hangtani törvényeknek megfelelően kinőtt karika-kerít-kert-kerék-kerekkorong-körte-köröm-kürt-kurta-kar-kereplő, gördül-gurul-görbe-görcs-gyűrű, húr-hurokhorog-hordó-hurka, vagy a hangváltozásokkal létrejött far, forog, ferde, fúr, pörög, pereg szavak szintén a körmozgással vagy köralakkal kapcsolatosak. Valószínűleg a „kör" szavunkban található k-r hangkapcsolat a beszélt nyelv legrégebbi rétegeiből, az imént említett ősetimonok közül ered, hiszen hasonló értelmű szavak gyökeként megtalálhatók legalábbis a sumer, héber, perzsa, óind, tibeti, tádzsik, görög, latin, gót, angol, ófelnémet, orosz, török, ujgur, osztják, finn, mongol nyelvek mindegyikében!

Ez azt jelenti, hogy ilyenek más nyelvekben is léteznek, illetve léteztek valaha. Csak éppen mára a „művelt Nyugat" nyelveiből ezek legnagyobb része kiveszett, csökevényes formában lelhető csak fel. Persze az ilyen szóbokrok kutatása nem a felszínes szó-összehasonlítgatásokat jelenti, hanem a magyar nyelv és gondolkodás mélyebb ismeretét igényli. Egyetemes lényeglátása és a belső összefüggések miatt, amelyekre csak a szókincs elemzése is rámutat, joggal nevezhetjük szakrális nyelvnek. Egy ilyen nyelvet természetesen létre lehetne hozni racionális, logikus úton, de az egy műnyelv lenne, mint az eszperantó. Am ezek a műnyelvek általában nem sokáig maradnak fenn. A magunk részéről például nem hisszük, hogy a szanszkrit ilyen műnyelv lenne. Ha pedig nem egy mesterségesen, logikailag összerakott, mondhatni, összetákolt nyelvről van szó, akkor ez a nyelv mindenképpen nagyon ősi, és az emberi gondolkodás, az emberi tudat kibontakozásával, fejlődésével együtt fejlődik. Es álljon most itt néhány olyan gondolat, hogy mik is a magyar nyelv sajátosságai a szócsaládokon, a szóbokrokon kívül: pl. a mellérendelő szerkezetek, a mellérendelő észjárás, a rugalmas szórend, az, hogy ugyanazt az egyszerű bővített mondatot más-más szórenddel elmondva más értelmet nyerünk. A szerves rendszer azt jelenti, hogy ameny-nyiben két szónak hasonló az alakja, akkor az értelme is hasonló. A hangmegfelelések, hangcserélődések is nagyon fontos segítői az összefüggések megtalálásának. De mivel nem vagyok nyelvész, hagyjuk ezt a munkát a hivatottabbakra!

Nyelvünk rendkívüli kifejezőképességére, árnyalatgazdagságára elegendő, ha arra gondolunk, hányféle szóval tudjuk érzékeltetni, hogy valaki mondjuk táplálkozik, beszél vagy közlekedik - és mindegyiknek más és más tartalma, hangulata van!

Talán egy dolgot említenénk még: a tulajdonneveink használatát. Ha körülnézünk a világban, a nyugati nyelvekben első a keresztnév és utána következik a család neve. Nálunk és tudomásunk szerint egyedül a japánoknál van ez így: az első a családnév és utána következik a keresztnév. Mit is jelent ezt? Véleményünk szerint azt, hogy a létezés kollektív szintje fontosabb, mint az egyéni. Azaz: ahol az emberek individuálisabban gondolkodnak, ott előre a keresztneveket teszik, ez vagyok én, és csak utána következik, hogy honnan származom. A magyar és a japán nyelv szórendje azt jelzi, hogy az elsők a gyökerek, a család, a nemzetség, ahonnan jövünk, és ezek fontosabbak, mint az, hogy mi magunk kik vagyunk.

Egy ilyen néptől, az ilyen emberektől pedig - amíg el nem rontják őket - sokkal inkább el lehet várni, hogy másokért, a közösségért, a hazájukért tegyenek, akár önmaguk feláldozása árán is, mint az előbbiektől.

Nyelvészeti ábrándok

Horváth István amatőr nyelvész kezdte meg azt a „nyelvészkedést", még a XIX. században, amelynek ma úgy tűnik, egyre több híve van. Szerinte a Biblia csupa magyar neveket tartalmaz. Néhány ilyen „lelemény" Horváth tói és követőitől, csupán ízelítőül:

Az észak-amerikaiak sem különben, példa rá az író kéz törzs neve, mivelhogy írástudó törzs voltak.

Mindezeket a „kutatási eredményeket" szerzőik komolyan gondolták és könyvben is publikálták!

Móricz János ecuadori felfedezései nyomán elindult a délamerikai nyelvek, például a chimu szavainak „megmagyarítása" is. Néhány publikált példa:

Quito, másként Kitus - magyarul két ős (talán Hunor és Magor?) Turu-puxa (spanyol kiejtése régiesebben turupucha) - turulpuszta tayos - táltos tampus - támpont Capac- Urcu - Apa Úr Kő Uaya - Ó-anya Cusco (az inka főváros) - Ős Kő

Morlcos — mór lakos (mórok is éltek Dél-Amerikában?)

Kácha (királylány) - Kátya, Kata

Bálin, Balhung - Bálint, Balogh

„De erről itt ne többet!" - idézhetnénk Anonymust, hiszen Móriczról még bővebben fogunk szólni. Mindössze annyit jegyeznénk meg szerényen, hogy ehhez hasonló „magyarításokat" bármely ország kellően részletes térképe alapján százával tudnánk alkotni, csak némi idő és fantázia kellene hozzá.

E nyomvonalon elindulva egyesek eljutnak odáig is, hogy a franciák is magyarul beszéltek, a madame azt jelenti, hogy majd lesz dáma, de a Niagara neve is magyarul van, mert amikor őseink meglátták, felkiáltottak, hogy: Ni, a gara(t)! Egy lelkes kutató szerint pedig a nyelvek mind úgy keletkeztek, hogy eredetileg mindenki magyarul beszélt, Bábel után pedig a szavak „megfordultak", így, ha egy idegen szót fordítva mondunk ki, megkapjuk a magyar eredetit. Például a „piramis" megfordítva „simarip" lesz, ami nem más, mint „sima répa"!

Ez utóbbi olyan súlyos eset, hogy hiába is magyaráznánk, hogy azért illene némi összefüggést találni a piramis és a répa között, vagy hogy amit mi magyarul piramisnak nevezünk, azt az egyiptomiak per aa-nak

('nagy ház'), más olvasatban per-em-usz-nak ('Ozirisz háza') ejtették!