Akkor kik is voltak a szkíták?

Akik látták a szkíta aranykincsek kiállítását néhány éve (2009-ben) a Nemzeti Múzeumban, megdöbbenve láthatták a világ legnagyobb birodalmának, sokszínű kultúrájának és gazdagságának emlékeit. A tárgyak mellett megjelenő magyarázatok, Hérodotosz IV. könyvének idézetei pedig mindent elmondtak, amit a korabeli történész tudott (vagy a szájhagyomány alapján tudni vélt) erről a hatalmas birodalomról - amely, bár soha nem volt birodalom a szó szokásos értelmében, Belső-Ázsiától a Kárpát-medencéig terült el. De kik is voltak a szkíták? A történelmet vajmi kevéssé ismerő mai „táltos" tanítók, ősvallásalapítók egy része, és jámbor híveik szerint természetesesen magyarok - a hunokkal, sumerokkal és pártusokkal egyetemben. Valójában minden komoly forrás megegyezik abban, hogy egységes szkíta nép sohasem létezett, ez az idők végtelenjétől az ázsiai és kelet-európai sztyeppéken élő lovas-nomád népek és törzsek gyűjtőneve. Hogy pontosan kiké, nehéz pontosan meghatározni, hiszen a különböző korok és népek történetírói és szájhagyománya különböző nevekkel illetheti ugyanazt a népet, de különböző népeket is hívhat ugyanúgy, nemegyszer vezéreikről vagy szállásterületeikről nevezve őket. Ugyanez vonatkozik egyébként a népvándorlás kori Európa lakóira is, történész legyen a talpán, aki rendet tud rakni közöttük!

Ily módon - a teljesség igénye nélkül - álljon itt, kiket is neveztek, neveznek vagy hoztak kapcsolatba szkíta népekkel - természetesen a saját nyelvükön:

akatir, akkád, askenáz, avar, baskír, besenyő, elamita, heftalita, hnojmo, hsziungnu, hun, hüngürüszc, jugar, jüecsi, kabar, kazár, kud, kús, kusita, mada, madzsagar, madzsar, maga, magár, magyar, massagéta, méd,

Barátok és egymást védő harcostársak. Szkíta aranyftgurák

mogyer, ogur, oguz, onggoi, onggroi, onogur, ounmoi, parni, pártus, senjün, szabartoi, szabir, szaka, szarmata, szarumata, szavárd, thyssagéta, tokhár, turci, türk, türk, uar, ujgur, ungarus, úz, üngürüsz, yükü, zsuan-zsuan - mintegy félszáz elnevezés, és a lista korántsem teljes! Némelyikről látszik, hogy egyazon név változatai, másokról nem, jóllehet ugyanarról a népről van szó. A szaka például a szkíta név iráni változata, a kabarok

(kavarok) pedig nem önálló nép, hanem a kazároktól elszakadt lázadókat jelentette. A legtöbb kutató egyetért abban, hogy a szkíták őstörök (véletlenül sem finnugor) népek voltak. Kultúrájuk egyaránt mutat hasonlóságokat és különbségeket, állhatnak egymással rokonságban, szövetségben vagy ellenséges viszonyban, de lehet, hogy nem is tudnak egymás létezéséről.

Akiket viszont a kora középkori források a magyarokkal leginkább azonosnak vélnek (a szkíta elnevezésen belül): a hunok (hungarusok), türkök (turkok), avarok. Ezt nem egy-egy forrás említi, így tudja Európa egésze nagyjából a XVIII. századig, és így őrizte meg a magyar hagyomány is. Adatok ezrével találhatók valamennyi keleti és nyugati forrásban.

Megjegyzendő viszont, hogy a „madzsar" és hasonló nevek viszonylag későn bukkannak fel, Ibn Ruszta például 930-ban ír így először rólunk, és saját feljegyzéseinkben sem szerepel ez a szó a XI-XII. század előtt!

A viszonylag kései, XVI. században íródott Tárih-i Üngürüsz állítása szerint a „madzsar" az üngürüsz nép vallása volt. Erre sehol másutt nincs utalás. Tekintve, hogy az idézett forrásmunka számos mesés elemet tartalmaz, ebbe itt ne merüljünk bele!

Ehhez képest bizony nem túlzás nagyképű pofátlanságnak, arcátlan történelemhamisításnak nevezni, ahol mindezt a szemétbe vetik, és kizárólag az ezredennyi bizonyítékkal sem rendelkező finnugor rokonságot erőltetik!

Viszont fájdalom, de a magyar őstörténet könyvtárnyi forrásanyagában nem találunk direkt módon babiloni, sumer, pártus vagy egyiptomi eredetre utaló nyomokat - kivéve talán a bibliai Nimródot, akinek különleges szerepe révén külön fejezetet fogunk szentelni.

Szkíták a Kárpát-medencében

Már ismerjük azt a hagyományt, amely szerint a Kárpát-medence őslakói a szkíta népek. Mielőtt legyintenénk arra az állításra, hogy már egymillió éve itt laktak, finoman figyelmeztetnénk egy elhallgatott régészeti tényre. Jelesül arra, hogy igenis kerülnek elő ember - de legalábbis értelmes lények - által alkotott tárgyak maradványai több millió éves földtani rétegekből, kőzetekből. Mivel ezek semmiféle elfogadott módon nem magyarázhatók, inkább hallgatnak róluk, és elteszik a múzeumok hátulsó polcaira őket. Vannak, akik földönkívülieknek tulajdonítják e leleteket, mások pedig egy, a mostanit megelőző - és valamely kataklizmában megsemmisült - emberi civilizáció nyomait látják bennük.

De menjünk tovább! A leletek szerint a Kárpát-medence mintegy ötvenezer éve lakott. Első lakóiról viszont nem tudjuk, mely nemzethez tartozónak vallották magukat. A legújabb embertani kutatások publikált eredményei (2010) szerint pedig bizonyítva látják, hogy Európa a Kárpát-medence felől népesült be az idők

Szkíta aranyszarvas

hajnalán. Természetesen azt állítani, hogy ezen ősök bizonyosan magyarok lettek volna, elég megalapozatlannak tűnne, viszont a hagyomány első lakosokként mégis a szkíta népeket említi.

Sumerok, pártusok és hunok

Talán érdemes még egy keveset beszélni a pártusokról, sumerokról és hunokról. Mint a sumerológiához nem értő, meghagyjuk e területet saját szakértőinek, és itt csupán annyit említenénk meg, hogy ez a legrégebbi olyan ismert kultúra, amelyet a magyarokkal és rokon népeikkel kapcsolatba hoznak. I. e. 3800 és 3200 között virágzott a sumer (egyes sumerológusok szerint szumir) kultúra, nyelvükről úgy vélik, hogy valamilyen urálaltaji nyelvet beszélnek, de a beszélt nyelv a népvándorlás korára kihalt, helyét a sémita asszírok nyelve vette át. Azt, hogy e nyelv mennyire hatott az óvilág nyelveinek kialakulására, mi sem bizonyítja jobban, hogy mintegy 300 nyelvben találtak sumer eredetű szavakat. Természetesen minél közelebbi kapcsolatban állt az adott nép velük, annál több a közös vonás a nyelvészetben is. így semmi meglepő nincs abban, hogy számos kutatónk, például Badiny Jós Ferenc, Bobula Ida, Padányi Viktor a sumerben véli nyelvünk eredetét felfedezni.

A Pártus Birodalom az i. e. III. századtól az időszámításunk szerinti III. századig virágzott, és komoly ellenfele volt a Keletre terjeszkedni szándékozó Rómának, akik ennek megfelelően mindent írtak a pártusokról, csak szépet és jót nem. Sztrabón görög történetíró a sztyeppéi szkíták egy ágának írja le őket. Justinus római történetíró szerint az államalapító I. (Nagy) Arszák „élete a fosztogatásból és a lopásból állt, és tolvajok bandájával vette át a nemzet feletti uralmat" - amiből persze semmi sem igaz (elvégre nem valamelyik mai pártvezérről van szó). A birodalom legnagyobb kiterjedése idején magában foglalta a mostani Irán térségét, a Kaszpi-tengert, a tőle délkeletre található Daste-Kavir sivatagot, Örményországot, Irán, Irak, Grúzia, KeletTörökország, Kelet-Szíria, Turkmenia, Afganisztán, Pakisztán, Libanon, Palesztina és Izrael területét. Ezt az óriási birodalmat alapította Arszák, miután i. e. 250-ben az addig uralkodó szeleukidákat, a Nagy Sándort követő makedón uralkodókat elűzte. A birodalom erejére jellemző, hogy a nagy perzsa királyt, Dareioszt is képesek voltak megverni. A rómaiak folyamatos támadásai alatt lassan elvérző birodalom helyét másfél száz év múltán a hunok vették át.

Sumér szobrocskák. Tényleg rokonok lennénk ?

A magyar történelemhez kapcsolódik több szálon is Mani próféta, aki a III. évszázadban élt, és tudjuk róla, hogy Arszák leszármazottja. Es ha már Maniról van szó, akkor a hagyománynak egy érdekes vonalát hadd említsem meg: Mani tanítója állítólag Buddász volt, és ebben a névben a történelmi Buddhának, Gótama Sákjamuni hercegnek a nevét vélik nagyon sokan felfedezni. Viszont ugyanez a hagyomány azt is tanítja - eltérően a buddhista hagyománytól hogy magának Buddhának is volt egy tanítója, akit Szkitiánosznak hívtak, azaz egyszerűen csak szkítának. Ezek szerint Buddha a maga tanait egy még ősibb szkíta bölcsességre alapozta. Nem tudjuk, milyen volt ez a szkíta bölcsesség, azt viszont tudjuk, hogy Buddha mit tanított. Maga a buddhista hagyomány nem tud erről a tanítóról, ugyanis Buddha, mivel nem volt megelégedve azokkal a gurukkal, jógikkal és aszkétákkal, akiktől tanulni kezdett, egyedül, a saját erejéből érte el a megvilágosodást.

És talán még egy érdekes adalék: teljesen más források úgy vélekednek, hogy Buddha nem indiai származású volt. A sákják törzse, amelyben Buddha született, valahonnan Nyugatról (értsd ezalatt: Indiától nyugatra), a kelet-európai térségből érkezett. Ehhez még nyugodtan hozzávehetjük azt az adatot, hogy a szkítákat a perzsák szakáknak hívják. Hogy ennek mi a köze a sákja vagy shákia indiai nemzetségnévhez, ahonnan Buddha származott, döntse el a kedves Olvasó a legjobb belátása szerint.

Ole Nydahl közismert buddhista tanító is úgy tudja, hogy Buddha az indiaiaknál világosabb, fehér bőrű, testes, szökés hajú ember volt. Családja igen messziről, a mai Ukrajna területéről származhatott. Na, és kik laktak akkor arrafelé, mielőtt Rusz vagy a Kijevi Nagyfejedelemség megalakult? Hát természetesen szkíta népek!

A szkítákról Hérodotosz (i. e. V. század) már említett IV. könyvén túl másutt is olvashatunk bőséges adatokat és mesés történeteket. Diodoros Siculos római történetíró szerint Nimródot Ascytának is nevezik. Görögül Szküthésznek, ami pedig a Nimródra, illetve Hunorra, Magorra hivatkozó magyar származáselmélet szempontjából lehet érdekes. Itt most csupán annyit jeleznénk, hogy a görögök szerint eme Szküthésznek a fiai Naposz és Palosz voltak. Hogy ezek azonosak-e Hunorral és Magorral, vagy pedig másik két fiúgyermekről vane szó, erről nem szól a fáma. (A sokak által valóságos Bibliaként tisztelt Arvisura a két fiút Bábel és Tahira néven ismeri.)

A hunokról a kedves Olvasó könyvtárnyi anyagot találhat, olvashat, de sajnálatos módon az iskolák történelemtankönyvei néhány mondatban elintézik őket. A hun történelemből gyakorlatilag csak Atilláról és a hunok európai terjeszkedéséről beszélnek, holott a kínai feljegyzések már i. e. 2500 körül említik a hunokat, illetve tudjuk, hogy i. e. 250 táján a hunok elleni védekezésül emelték a kínai nagy falat. Annak ellenére, hogy a hunok és kínaiak ellenségnek számítottak, talán azon is el lehetne gondolkodni, a kínai Han-dinasztiának van-e a hunokhoz köze, vagy csak a nevek egybeeséséről van-e szó? A hunokról azt is megjegyzik a történetírók, hogy eredetileg szkíta és kisebb számban mongol népcsoportokból jött létre a hun nép. Arról, hogy mekkora volt Atilla birodalma a legnagyobb kiterjedése idején, úgy gondolom, minden kedves Olvasónak tiszta fogalmai vannak.

Vannak olyan kutatók, akik a későbbi krónikások műveiből a finnugor rokonság megerősítését olvassák ki. Ügy vélik, hogy két reneszánsz történetíró, Pietrus Ransanus és Antonio Bonfini szándékosan tagadják el a hunmagyar folytonosságot, holott erről szó nincsen, hiszen Ransanus tisztázza, hogy a hunok, magyarok, szkíták és szarmaták voltaképpen ugyanaz a nép. Bonfini pedig azt állítja, hogy a hunok az egyszer már elfoglalt Pannóniát nem is hagyták el sohasem, és úgy beszél a hunokról, hogy „a hunok, akiket avaroknak is mondanak", vagy hogy „az avar pedig hun fajzat volt", „a hunok, akiket aztán magyaroknak neveztek". Természetesen sem Bonfinire, sem Ronsanusra nem lehet semmiféle finnugor elméletet alapozni.

Attila a Képes Krónikában és a Nurembergi (Nürnberg) Krónikában

Felteszik azt a kérdést, hogy Mátyás királynak miért nem felelt meg Thuróczy János krónikája, miért íratott másikat itáliai szerzőkkel? Nem azért, mert mást akart Mátyás a történelembe belemagyarázni, egyszerűen azért hívta az udvarába Bonfinit, mert az udvari méltóságoknak Thuróczy stílusa túlságosan nyersnek, barbárnak tűnt.

A hun—magyar folytonosság

Ha eddig nem tette meg, most fortyan fel igazán minden marxista történészprofesszor! Olyasmihez értünk, amire az ő diákjainak gondolniuk sem szabad, ha diplomát szeretnének kapni! Úgy tűnik, egy ótestamentumi történet játszódik körülöttük. Mózes körbe-körbe vezetgeti népét a Sínai-félsziget hegyei között, hogy kipusztuljon az a generáció, akinek nem szabad az ígéret Földjére belépni. Mert egy más kor gyermekei, egy más, immár meghaladott szemlélet hordozói, akik ott csak kerékkötők lennének. Történészeink egy-két generációjának is vissza kell vonulnia ahhoz, hogy egy másik szemlélet verhessen gyökeret a Kárpát-medencében. Nem kívánunk nekik semmi rosszat, de a finnugrista szemlélet mai vezető képviselői még a harmincas évek szülöttei, és bizony már itt lenne az ideje a nyugdíjba vonulásuknak!

A hun-magyar folytonosság elfogadásának két akadálya van. Az első teljesen szubjektív: per definitionem kimondatott, a hunokhoz semmi közünk! Ezen könnyedén átléphetünk. A másik viszont objektív: Attila halála után nem sokkal elejtjük a szálat, nem tudjuk, mi történik, kik uralkodnak tovább. És itt kapunk felbecsülhetetlen segítséget Heribert Iliig „kitalált középkor" teóriájától, amelynek külön fejezetet fogunk szentelni.

Nos, a történet nagy valószínűséggel valahogy így fest: kezdhetjük Kama Tarkhannál, aki Balambér apja volt, és 352-től uralkodott. Balambér a nyugati hun birodalom megteremtője, meghalt 370-ben. Utána a 380 körüli évekig Aliphi, majd 390—41 l-ig Uldin, 412-ig Donatus, 412-től Karaton, aztán valameddig Oktár uralkodott. Ezután következett Buga (a Szent Koronát egyes kutatók tőle eredeztetik) és Mundzuk, más néven Bendegúz - akit a magyar történelem Magor unokájaként tart számon - kettős királysága. Tehát itt már a 430-as években megtaláljuk a kettős királyságot, és nem csak a Kazár Birodalomban, ahogyan ma tanítják.

Attila 437-ben kezdi meg uralkodását, testvérével, Budával (Ble'dával) együtt, majd annak halála után 45 3 ig uralkodik tovább. Még húsz év sem kellett, hogy világméretű birodalmat építsen ki!

Halála (453) után mintha varázsütésre a hunok is megszűnnének létezni. Van még egy uralkodói listánk, amelyet úgy az ötszáz körüli évekig tudunk követni (Ellák-Tuldila-Dengizik és Hernah

- Tingiz és Belkernak, majd Dzsuras, Tatra és Bóján Cselbir) -, de ők egész biztosan nem voltak a Kárpátmedence uralkodói, és az utolsó névnél tovább nincs információnk. Dengizik lehetséges, hogy Attila egyik fia volt, Ellák, Aladár és Csaba mellett. Csabáról az utolsó adat a Csigle-mezei megjelenése, illetve hogy a székelyek az ő itt maradt népének vallják magukat. Csaba ezután feltehetően a bolgárok uralkodója lett, és soha nem tért vissza a Kárpát-medencébe.

Megjelenik azután egy másik vonal, akiket már magyar fejedelmekként ismertünk meg: Ed-Ügyek-ElődAlmos-Arpád - és innen a Zolta-Taksony-Géza-Vajk vonalon el is jutottunk az államalapításig, Szent Istvánig, illetve Árpádtól egy másik fia révén Koppányig. A baj csak az, hogy az Attila halála (453) és az Álmos születése (819) közötti 366 évet nem tudjuk az ismert nevekkel, uralkodókkal kitölteni! Viszont a „kitalált középkor" elmélete szerinti, a valóságban nem létező 297 év betoldása épp ez idő tájt történt! így Almos nem 819-ben, hanem 522-ben született, Árpád nem 895-ben „honfoglal", hanem 598-ban, Géza nem 997-től, hanem 643-tól uralkodik, Vajk mint fejedelem nem 997-ben, hanem 700-ban kerül trónra, és a magyar államalapítás sem 1000ben, hanem 703-ban történik! (Sőt most, e könyv írása idején sem 2012-t, hanem 1715-öt kellene írnunk!)

Ezzel a hiányzó 366 esztendőt 69-re redukáltuk, ami a fenti uralkodói listával már vígan elegendő az Attila és Álmos vagy Árpád közötti űr kitöltéséhez! Más szavakkal: az uralkodók sorával előttünk áll a Kárpátmedencei hun-magyar folytonosság sokáig letagadott valósága! Lehet persze Illiggel vitázni, a felsorolt nevekben is lehet némi bizonytalanság, de a magyar történelem e rejtélyére tud-e valaki jobb megoldást?

Mindez persze csak következtetés - de van-e igazabb bizonyosság, mint a nép ezer és ezer szálon megőrzött emlékezete?

Ha igaz a „kitalált középkor", akkor meglehet, hogy felesleges is volt László Gyula erőfeszítése a kettős honfoglalás elméletével. Annak ellenére, hogy míg egyesek e nagy horderejű tézist mára meghaladottnak tartják, mások még mindig vitatják, László Gyula nem állított túl sokat, mindössze azt, hogy a honfoglalás idején, a 670es évektől kezdve jelentős számú magyar lakosság élt a Kárpát-medencében. Ott éltek tovább Attila halála után - sőt talán még egy előző bevándorlási hullám is volt, László szerint a VII. évszázadban. Ezek szerint az azelőtti elképzelésekben hangoztatott korai és későbbi avar népesség közül legalábbis az ún. „griffes-indás kultúra" népe, a későbbi avar népesség tulajdonképpen magyar volt, sőt - tehetjük hozzá - a korábbi avarok is hunok, vagy hunok és magyarok lehettek.

Ki ölte meg Budát?

Mivel Buda meghalt (444-ben), uralkodóink sorát csak Attila utódjai nyomán tudjuk követni. De hogyan is halt meg Buda? Jó diákként azonnal rávágjuk: hát Attila megölte! Valóban? Az Ószövetségen nevelkedett nyugati elmének azonnal „bekattan" az ismert modell: van egy testvérpár, ahol az egyik gonosz, a másik jó, és a gonosz legyilkolja a jót. Ebben a harcban törvényszerűen az alkalmatlan, tehetségtelen, a becstelen kerekedik felül. (Nem ismerős ez a séma valahonnan?) Úgy is fogalmazhatunk, hogy bizonyos kultúrák ennyit értenek meg az ilyen kettősség lényegéből: az egyiknek vesznie kell!

E ponton kénytelenek vagyunk szemlélődésünkbe az asztrológia fogalmait és szimbolikáját bevonni. (Akinek ez a gondolkodásmód ismeretlen, nyugodtan a precesszióval foglalkozó fejezethez lapozhat, mielőtt itt folytatná.)

Aki a Kos jegy fejével gondolkodik, Káinra és Ábelre asszociál, ahol az erőszakosabb testvér automatikusan vetélytársat lát a másikban, akitől szabadulnia kell, mert csak egy maradhat életben, csak egyé lehet a hatalom. Csak éppen nem biztos, hogy a hunok is ezt a mintát követik. Attila - ősi mintára - maga mellé veszi testvérét, a karakterisztikusan más mentalitású Budát társuralkodónak. Két lehetőség adódik: vagy felismerik, hogy együtt uralkodván kiegészítik egymást (ez lenne az Ikrek-ség lényege), vagy hatalmi viszály tör ki, és az egyik megöli, megöleti a másikat. A nyugati gondolkodás az utóbbit sugallja. Tény, hogy egyszer csak Attila egyedül marad a trónon. Vajon nem elképzelhető, hogy utólagos torzításról van szó, Buda egyszerűen beteg lesz és meghal, vagy ami még valószínűbb, rájönnek, hogy ez az uralmi forma már nem időszerű (végtére is nem az Ikrek korában vagyunk), és egyikük leköszön? Ha Attilát a nyugati krónikák szemüvegén át kutyafülű torzszülöttnek, vadembernek látjuk, a testvérgyilkosság egyértelmű. Ha viszont a hunok saját hagyományai szerint kegyes és nagylelkű uralkodónak (aki ráadásul meg is keresztelkedett, igaz, nem a római hitben, hanem a kereszténység valamelyik keleti, toleránsabb változata szerint), akkor pedig bizonyos, hogy nem veszi magára ezt a szörnyű bűnt. A kegyes és nagylelkű uralkodó a Jupiter tulajdonságait testesíti meg. A Jupiter pedig köztudomásúan a Nyilas jegyében uralkodik. Egy Kos jegyű, és ezt vállaló nemzet isteníthet egy véres kezű, Mars-karakterű zsarnokot, de egy, magát a Nyilas szülöttének tartó nép csak egy Jupiteri királyt fog nagy uralkodónak tartani!