Hogy ki is a magyar?

Márai Sándor szerint: „Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás!" És ezzel mindent el is mondtunk a témáról. Kis hazánkban, csakúgy, mint a nagyvilág magyarsága közt aligha találunk olyan „színmagyar" embert, aki egyetlen „tiszta" genetikai vonalat hordozna az Etelköz óta - hiszen már az a népesség is fajták keveredéséből jött létre, nem beszélve az ezer év alatt betelepülő, átvonuló nemzetek, hadak sokaságáról. Szerencsésen sikerült elkerülnünk a belterjességet, amely genetikai leromláshoz, el-korcsosuláshoz vezet. Honnan, honnan nem, ezt már Szent István is tudta: „Az egynyelvű és egyszokású ország erőtlen." Történelmünkben egymást érik azok a jeles személyek, akik nem hazánkban születtek, nem vagy alig beszélték nyelvünket, életük mégis a hazafiságot példázza. Gondoljunk a horvát bánra, Zrínyi Miklósra, a lengyel Bem Józsefre, a szerb Damjanich János tábornokra és az aradi tizenkettőre, hányan viseltek közülük idegen nevet? De folytathatnánk a sort Liszt Ferenccel, aki bizony Franz Lisztként mutatkozott be, vagy akár a későbbi történelem zsidó családból jövő államférfijaira, tudósaira és művészeire, akiknek származásáról bizonyos körök inkább hallgatni szoktak. Talán elegendő, ha Vámbéry Ármin (eredetileg: Wamberger Hermann) nevét említjük, aki mindent megtett, hogy ne a finnugor rokonság elmélete terjedjen el. Sajnos a Habsburg nyomás erősebb volt. Persze Vám-béryt is támadják, mondván, hogy ő meg törököt akart belőlünk csinálni (holott a magyar csak a magyartól származhat, mivelhogy mi vagyunk az ősnép!).

Ezek szerint a magyarság tudati kérdés, vállalt hovatartozás. És itt a másik oldalra is rákérdezhetünk: vajon akkor magyarok-e azok a honfitársaink, akik tudatosan árulták el a hazájukat töröknek, Habsburgnak, németnek, szovjetnek, vagy ma árusítják ki az ország javait bármilyen külföldi nációnak? Szapolyai Jánostól Kádár Jánosig sajnos ilyet is találunk bőven. Természetesen magyarok a mindenkori hazaárulók is, nem tagadhatjuk meg tőlük, még ha nem is akarjuk az ő példájukat követni.

Ugyanakkor létjogosultsága van a genetikai fajhoz tartozásról is beszélni - csak ne keverjük össze a kettőt. Az előbbi érzelmi, az utóbbi tudományos kérdés, amely megvitatásának az antropológiában, régészetben és történetírásban van a helye, nem a politikában! Már láttuk a magyarság embertani összetételét és a BelsőÁzsiától hazánkig követhető marker gént. Emellett van egy másik, olyan marker is, amely már legkevesebb 3 5 000-40 000 éve folyamatosan jelen van a Kárpát-medencében. Ez ott van ugyan Európa minden népében, de értelemszerűen a magyarságban legnagyobb arányban lelhető fel - ami szkíta népek igen korai ittlétéről ad tanúbizonyságot. Ha igaz a hír, az amerikai Rockefeller-alapítvány felkérésére a montreali McGill Egyetem egy professzora feltérképezte és tipizálta a mai népek génállományát. Két olyan domináns génre talált, melyek képesek a népek keveredése esetén az idegen génállományt magukba olvasztani. Az egyik ilyen domináns gén az amerikai indián népekre, míg a másik a Kárpát-medencében élő magyarokra jellemző. Anélkül, hogy ebből fajelméleti, alsóbb- és felsőbbrendűségi kérdést csinálnánk, annyi megállapítható, hogy történjék bármi is, jó esélyünk van a jövőben is a túlélésre!

Míg a finnugor elmélet, mint történelemhamisítás, lassan közismert tény és lerágott csont lesz, sokak számára még ismeretlen, és annál megdöbbentőbb a „kitalált középkor" elmélete. Ez nem egy történelemhamisítás, hanem ellenkezőleg: a világ talán legnagyobb történelemhamisításáról rántja le a leplet. Heribert Iliig német kutató úgy 20 esztendeje kezdte el publikálni megdöbbentő felfedezését, miszerint az európai történelemben 614 és 911 között, azaz 297 évig nem történt semmi! Ezek az évek nem is léteznek, egyszerűen csak betoldották őket a történelembe úgy, hogy elrendelték, hogy 614 után 911-et, illetőleg 912-t kötelező írni!

Hogy erre Iliig hogyan jött rá, bőségesen lehet róla olvasni mind a saját könyveiben, mind pedig a róla írott nagyszámú, interneten is olvasható publikációban. Tulajdonképpen a naptárrendszereket, a Gergely-naptár és az azt megelőző Julianus-nap-tár eltéréseit, az időeltolódásokat és azok megtörtént korrekcióit vizsgálta, amikor rádöbbent arra, hogy egész egyszerűen közel 300 év hiányzik a történelemből! Nyilván azonnal felvetődik a kérdés, hogyan lehetett ezt megcsinálni? A válasz az, hogy akkor meglehetősen kevés írástudó volt - a VII. század elején tartunk -, az írni-olvasni tudás az egyház privilégiuma, uralkodók kerülnek úgy trónra, hogy nem tudnak sem írni, sem olvasni. Ezért az egyház, nevezetesen a Vatikán és Bizánc egyetértésével minden további nélkül el lehetett rendelni egy ilyen „naptárreformot".

Az érdekesebb kérdés a cui prodest?, hogy miért, kinek állt ez az érdekében? Hát természetesen Európa akkori nagyhatalmainak, nevezetesen a bizánci császárnak, aki egyben volt főpap is, VII., azaz Bíborbanszületett Konstantinnak (913-959), II. Szilveszter pápának (993-1003), aki a római kereszténység feje volt, és III. Ottó német-római császárnak (980-1002), akivel a magyar történelemben is találkozunk. És hogy miért volt erre szükség? Az ősiség miatt. Valamilyen jogalapot kellett biztosítani ahhoz, hogy uralkodhassanak, és ahhoz, hogy a német-római császárság a valamikori rómaihoz hasonló világbirodalmat építhessen ki. Ahogyan már szó esett róla, az egységes Európa gondolata germán fejekben, és nem a XX. században született! Példaképül Nagy Károlyt, az Iliig szerint sohasem létezett Karoling-birodalom kitalált megalapítóját állították.

„Carlemagne", azaz a sosemvolt (?) Nagy Károly egy festményen (Karlstejn, Csehország) és egy valószínűleg hamis, római stílusban készült érmén

Az ősiség elve rendkívül fontos volt. Ha most a korai középkorban élnénk, és megjelenne a birtokunkon egy idegen, bekerítené és kisajátítaná a szántóföldünket, legelőnket, házunkat, akkor annak a bíróság előtt adománylevelekkel kellene bizonyítania, hogy az a föld már a nagyapja, dédapja, ősapja idejében is az ő birtoka volt. Hasonlóképpen szerették volna bizonyítani azt, hogy a Német-római Császárság (a mai Németország elődje), egyenes ági folytatója a Frank Birodalomnak, illetve a Római Birodalomnak. A római Szentatya pedig hűbérura Európa valamennyi királyságának és uralkodójának. Nem riadtak vissza az okirat-hamisítástól sem, például köztudottan hamisítvány a VIII. századra keltezett ún. Konstantin-féle adomány levél, amelyben Nagy

Konstantin császár a pápának adományozza egész Itáliát a nyugati tartományokkal együtt, azaz egész NyugatEurópa területét. Ritka kegyes, nagylelkű adomány!

Hasonlóan, szakmai körökben köztudott, hogy a Meroving-korból (V-VIII. század) ránk maradt 194 oklevélből 116 - több mint a fele - egyértelműen hamisítvány!

Bizony, nem kis fantáziára volt szükségük a történelemhamisítóknak, hogy háromszáz évet költött személyekkel és történetekkel kitöltsenek! Éles szemű történészek viszont azt is kiszúrták, hogy gyakori a szaknyelven „duplikálásnak" nevezett folyamat, amikor ugyanazt az eseményt mesélik el más helyszínekkel és más szereplőkkel.

De vannak más bizonyítékok is:

A VII. században mintha varázsütésre megszűnt volna a Bizánci Birodalom, többé nem esik szó róla;

Ez természetesen döbbenetesen hangzik, és a történészek legnagyobb része erre dühödt ellenkezéssel reagál. Nem azzal, hogy nézzük meg, mi lehet ebből az igazság, hanem azzal, hogy ez eleve kizárt dolog, és lehetetlen, hogy ezt meg lehetett volna csinálni! Természetesen könnyebb vadul tiltakozni, mint azt mondani egy középkortörténésznek, hogy hát akkor felül fogom vizsgálni az egész eddigi ténykedésemet, és ha kell, beismerem, hogy eddig légvárakat építettem, nem létező személyekből állítottam össze történelmet. Pedig nagy valószínűség szerint ez a helyzet.

Ha ez igaz, akkor például nem létezik Nagy Károly, nem létezik az egész Karoling-dinasztia. Gyakorlatilag minden olyan híradást, ami a jelzett időszakról szól, óriási kritikával kell fogadnunk, mert fennáll a gyanú, hogy mindez kitalált történet, és kitalált személyekről szól. De ha nem létezik Nagy Károly, nem hal meg 814-ben, nem lesz az utódja Jámbor Lajos, akit a fiai elűznek, nem oszlik három részre a Frank Birodalom, és nem létezik Kis Pippin sem. Kétes a léte azoknak a személyeknek, akiknek az élete e korszakhatárra esik, pl. Madarász Henrik. Nem tudjuk, hogy mi a helyzet az ez időre eső ibériai arab hódítással, és még lehetne sorolni a NyugatEurópát érintő tényeket, beleértve természetesen a Vörös Eriket és a viking kalandozásokat is, amelyek, ha igaza van Illignek, akkor sohasem történhettek meg - vagy legalábbis nem akkor és nem úgy! Pedig vikingek tényleg voltak, és a hispániai mórok jelenlétét se tudná senki letagadni!

Szóval az ember elsőre jó nagyokat néz, és nagyokat nyel, amikor meghallja ezt, holott a régi krónikaírók adatait figyelve feltűnhet az a közel 3 00 esztendő, amennyivel az ő dátumaik eltérnek a ma elfogadottól. Például a Nyisztor-féle orosz őskrónika a fehér hunok betelepedését a Kárpát-medencébe 610 és 644 közé teszi, a „fekete" hunoknak, Árpád hunjainak, (azaz a magyaroknak) a betelepedését 879 és 912 közé - itt az első évszám lehet az érdekes, ami nyilvánvalóan nem Attila hunjait jelenti. Kézai Simon 700-ra, a Képes Krónika 677-re teszi a honfoglalást, és még több ilyen évszámot lehetne említeni, ahol a keleti és a nyugati krónikaírók datálása között is közel 300 esztendő az eltérés. Iliig a magyar honfoglalást egyértelműen 614 előttre teszi.

A magyar történelmet tehát kiváltképpen érinti az Illig-féle „kitalált középkor" elmélet, hiszen ha ez igaz, akkor mindent át kell értékelnünk, amit eddig az Etelköztől a honfoglalást közvetlenül követő időkig tudtunk. Azt hiszem, érzékeli a kedves

Olvasó, mekkora darázsfészekbe nyúlunk! Mert ha még mindez igaz is, akkor sem akkor történt vagy nem annyi ideig tartott. Minden évszámból le kell vonnunk azt a 297 (Pap Gábor szerint kereken 300) évet! Krónikáink ilyen átértékelése mind ez idáig nem történt meg. Nem lehet őket hibáztatni, hiszen valamennyi a XII. század után íródott, szerzőjük pedig nem tudhatott elődeik svindlijéről. Ennek ellenére van azért néhány olyan adat, mint például a fent említett Képes Krónika 677-es honfoglalása, vagy az a már idézett részlet Bíborbanszületett Konstantin császártól, miszerint mindössze 3 évig közösködtünk a kazár kaganátussal - amit a mai történészek több emberöltőnyi időnek taksálnak. így nem igaz az sem, hogy a Római Birodalom bukása után - miután egy darabig csak zűrzavar van Pannóniában - a Kárpát-medencét morvák, frankok, bolgárok és nagy szláv birodalmak uralják. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a bolgárok eredetileg törökök, csak később, mesterségesen szlávosították el őket.)

A teljesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy az általunk is elfogadott történelemszemlélet legjelesebb képviselői között is vannak olyanok (Bakay Kornél, Kiszely István), akik elképzelhetetlennek tartják, hogy ez a történelemhamisítás megtörtént volna.

A „kitalált középkor" hívei és ellenzői, úgy tűnik, egyelőre minden muníciójukat ellőtték egymásra, és bár egyik tábor sem győzte le a másikat, a viták mára (2012) kifáradtak. Talán az a legokosabb, ha az elméletet munkahipotézisként kezeljük a továbbiakban: használjuk mindaddig, amíg segíti a szemlélődésünket, és túllépünk rajta, amint akadályozza azt.