A magyarok vándorútja a Kárpát-medencéig

Nem tudjuk bizonyosan, mi indította el az első évezredben azt a hatalmas népmozgást, ami a Római Birodalom bukása után a mai Európa népeinek és országainak kialakulásához vezetett. Az első évezred elején jelentős felmelegedés történt a Földön, aminek bizonyára fontos szerepe volt ebben. Ennek következtében Eurázsia sztyeppéin az addigi füves térségeken lombos erdőségek jelentek meg, amelyek a nagyállattartó nomádok számára nem nyújtottak megfelelő életteret, ezért tovább kellett vonulniuk. A Belső-Ázsiából előretörő hunok és más szkíta népek is siettették ezt a folyamatot, amelynek minden mozzanatát máig sem ismerjük pontosan. A magyar történelemből is hiányzik ez a szakasz, ezt töltötte ki a Habsburg akarat finnugor ősökkel, a másik szemlélet pedig szkíta felmenőkkel.

Korai utazóink nem megtalálni akarják a keleti rokonaikat, hanem meglátogatni - ugyanis még tudják, hol laknak! Bíborbanszületett (VII.) Konstantin bizánci császár említi, hogy Tormás herceg, Árpád dédunokája elmondása szerint a magyarok küldöttei rendszeresen meglátogatják a Keleten maradt rokonaikat. Később viszont már csakugyan keresniük kell őket. A X. században a bolgárok, egy évszázad múltán a jászok és a kunok ismét híradásokat hoznak a régebbi hazá(k)ban maradt magyarokról.

Julianus barát 1235-ös és 1236-os két utazása után beszámol Baskíriáról, a Magna Hungáriában maradt magyarokról. Egy vallon származású utazó a mongol nagykán udvarában jár, és ott magyarokat is talál. Rajta kívül elég sokan tesznek említést a Mongóliában élő magyarokról. A XVI. században az orosz cár szolgálatában álló krími magyar falvakról kapunk hírt. Az 1800-as évek elején is hallunk a kaukázusi magyarokról. Nem sokkal később egy Szabó nevű nazarénus hittérítő Bagdadban értesül több millió ázsiai magyarról - de nem találkozik velük. Ogyallai Bese János a kaukázusi szavára magyarok között jár, de beszámolóját a Habsburg udvar nem fogadja el hitelesnek, ezért azt Franciaországban kénytelen publikálni.

Legismertebb kutatónk Körösi Csorna Sándor egyik göttingeni német professzora ezt mondja: „Sándor, a jugarok olyanok, mint a magyarok, ha oda mégy, ahol ezek élnek, jó helyen keresed az őseidet." Csorna 1842ben indul el a zanglai korostorból Kelet-Turkesztán felé, de útközben Darjeelingben meghal. Végrendeletében így ír: „Aki utánam megindul, Nagy- és Kis-Bukáriába menjen, mert kínai tatárországnak beljebb eső részei azok a helyek, ahol a magyar nemzet bölcsőjét keresnünk kell." Tiszta beszéd.

Az 1848-as szabadságharc körüli időkben a volt pártus területeken, Buharában és Szamarkandban találnak rokonokat, illetve Mongóliában a székely rováshoz hasonló írásokat fedeztek fel.

Am a finnugor és a szkíta eredettörténet egy ponton összeér. Ez a Volga-Káma összefolyásánál található Baskíria, a hajdani Magna Hungária az i. e. III—I. évezredben, ahová Julianus is eljutott. Az ő beszámolóját ezért is fogadják el a „finnugrálók". (Megjegyzendő, hogy a magna itt nem nagyot, hanem régit jelent.) Ide viszont a finnugristák az Urál keleti oldaláról, az Ob-Irtis vidékéről „hozzák" őseinket, ahol nagy valószínűséggel sohasem éltek a finnugor népekkel együtt az i. e. IV. évezred táján. Sajnos az i. e. 500 körüli időktől i. sz. 600-700-ig semmilyen adatunk nincs - csak ha elfogadjuk szkíta-szarmata ősöket. Sajátos módon régészek megállapítják, hogy gyakorlatilag nincs különbség a szarmata és magyar leletek között, de mégsem merik kimondani, hogy közünk lenne hozzájuk. Nem baj, a gondolkodó ember úgysem hisz az ilyen véletlen egyezésekben.

Baskíriából Levédiába vezet az út, majd Etelközbe 840-850 körül. Érdekes módon Bíborbanszületett Konstantin nem tud Levédiáról - talán nem is volt önálló terület, csak Leved(i) törzsfő szállásterülete Etelközön belül. Nevezett császár szerint mindösz-sze három évig közösködtünk a kazár kaganátussal, de szó sem volt arról, hogy alattvalóik lettünk volna - különben hogyan adta volna Levedihez a kagán a tulajdon leányát?? A finnugorhívők szerint 200-300 évig voltunk kazár alattvalók.

Mindenesetre Etelközt (Konstantin szerint Etilkuzu) a Don és a Duna, vagy az Etil (Dnyeszter) és Prut között - egészen az Altaj hegységig, illetve a Szeret és a Dnyeper folyók között szokták elhelyezni. Anonymus Dentumogert említi, ahol a „Den" vagy „Dentu" a Dont jelenti (Doni Magyarország), de nem tudjuk, hogy ez a terület azonos-e Etelközzel? A Képes Krónika Szkítia három területéról, Bascardiáról (Baskíria, Bukária), Bénádról és Magoriáról tud. Mások szerint Dentü-mogyer valószínűleg a Meotisszal, az Azovi-tenger északi partvidékével, a Don, Donyec, Dnyeper alsó folyásával azonos, és észak felé Kijev vidékéig tart. Kijev tájékán találtak is rovásírásos feliratokat, igen nagy számban - ám ezek többsége valahogy „véletlenül" megsemmisült. Az érdeklődőknek mindenesetre javasolni tudnánk, hogy nézzenek szét figyelmesen az Ermitázsban, Kijev és a kisebb orosz és ukrán városok múzeumaiban. Bizonyára érdekes dolgokat fognak felfedezni, többnyire szkíta, de nem lehetetlen, hogy ószláv leletek címén.

A krónikaírók némelyike tud az Etelközben kötött vérszerződésről, amellyel a magyar vezérek összetartozásukat pecsételték meg, némelyikük viszont nem, ám mivel szokásban volt ilyen módon rokonságba kerülni egymással, valószínűsíthetjük, hogy ez az esemény megtörtént.

Belső-Ázsiától a Kárpát-medencéig. (Fodor István nyomán)

1820 táján Medicis Mihály utazó a Kaukázusban talált Ma-dzsar nevű falut, de létezett Mazara nevű város is a Tigris-Euf-rátesz táján is. A Fekete-tengert pedig a XVII. század előtt nevezték Mazarnak vagy Mare Maggiorénak is. Maghar törzs él Nepálban és a mai Kazahsztán területén is, a hun névből eredeztethető hunza nép pedig Észak-Pakisztánban található. Ha ránézünk a térképre, kontinens méretű területekről beszélünk, ahol hiába is keressük a mai atlaszokon színes vonallal meghúzott országhatárokat.

E sorok írójának Japánban járva módja volt látni egy festményt, amely a japán császárok családfáját ábrázolta. Az első császárok pont úgy néztek ki, mintha a nagyszentmiklósi kincsről léptek volna le! Később jelentek csak meg a kínai, majd a mai japán vonású uralkodók. Náluk ugyanis az iskolákban azt tanítják, hogy a hunokon keresztül mi vagyunk az ő legnyugatabbra szakadt rokonaik. A hunok ugyanis nemcsak nyugatra, de keletre is terjeszkedtek, és áthatolva Kínán, a Japán szigetekre is eljutottak. Az ő maradványaik a hun genetikát tisztán megőrző ajnuk - akikből az idők során megvetett és lenézett kisebbség lett.

Hogy mikor és miért is „honfoglaltunk"?

Volt némi vita tudós akadémikusaink között az ezredéves kiállítás kapcsán arról, hogy mikor is jött be párducos Árpádunk Verecke híres útján át, ősmagyar kürtők rivallása között - legalábbis ahogyan a dagályos nemzeti romantika elképzelte. Mire megegyeztek volna 895-ben, addigra kiderült, hogy a millenniumi kiállítás valóban minden dicséretet megérdemlő hatalmas építkezéseit nem tudták volna tető alá hozni, így csak 1896-ban lehetett megünnepelni, ami persze okozott némi zavart. Nem volt egyszerű a döntés sem. Az ún. Ősgeszta 888-at, Anonymus 884-et, Kézai Simon 872-t, Reginoi prümi apát és a Zágrábi Krónika 889-et, az orosz őskrónika 898at állít. A Képes Krónika viszont ezzel szemben 104 évvel Attila halála utánra, 677'-re teszi, amikor „a magyarok másodszor jönnek ki Scythiából"! Kortársaink közül László Gyula szerint a griffes-indás népesség, a késői avarok - akiket ő a korai magyarsággal azonosít - települtek be 680 körül. Heribert Iliig elmélete szerint pedig (később bőven lesz róla szó) a honfoglalás mindenképp 614 előtt történt meg!

Na jó, az utóbbi kettő a XX. században él, de a Képes Krónika XIV. századi szerzője hogyan tévedhet kétszáz évet? Képtelenség, hogy ne ismerte volna a többi krónikát, hiszen szinte mindben vannak visszaköszönő, egymástól átvett történetek. Mit jelent az, hogy „Scythiából jöttek ki", ha másutt azt olvassuk, hogy szkíták lakják a Kárpát-medencét? És mi az, hogy másodszor? Mikor jöttek be először? Erre egyetlen válasz adható: Attila hunjainak IV. századi beözönlésére gondol, amelyről a Képes Krónika mint „a magyarok első bejövetelé"ről beszél, és 373-ra teszi. Vagy már az is csak hazatérés lett volna egy korábbi, esetleg őshazába? Van olyan elképzelés is, hogy a Kárpát-őshazából kerültek Ázsiába, majd ott megsokasodván indultak el még keletebbre - Kína és a Japán szigetek -, valamint vissza, Európa felé Attila ősei. Mellesleg az egyetemi tananyag feltűnően szűkszavú az ázsiai hun történelmet illetően is, holott a kínai, mongol és tibeti feljegyzések bőséges anyagot kínálnának, sőt a kérdésnek magyar irodalma is van. Csak nincs ebben is valami célzatosság?

Mindenesetre, ha ugyanolyan komolyan vesszük a Képes Krónikát, mint társait, felmerül a kérdés, hogy ez a bizonyos „második" bejövetel egy Árpád előtti népcsoportra utal, vagy Árpád magyarjaira? Ha ehhez hozzávesszük, hogy más, keleti forrásban is olvashatunk 600 körüli honfoglalásról, végképp elbizonytalanodunk - legalábbis, ha Iliig elméletének helyt nem adunk. Ekkor már csak az marad kérdéses, hányadik is volt Árpád „honfoglalása" - illetve jogos-e egyáltalán ez a megnevezés, nem kellene-e inkább hazatérésről beszélni?

Következő okvetlenkedő kérdésünk az lehet, hogy kitől is kellett ezt a hont elfoglalni - illetve legendáink szerint megvenni? Ha hiszünk krónikáinknak - valamennyit a X. század után írták, és ez később még nagyon fontos lesz! -, akkor az a meggyőződésünk támadhat, hogy természetesen az itt élő szláv uralkodóktól csellel egy lóért, egy nyeregért és egy kantárért. Feltételezve, hogy itt nem a magyar közelmúlt eseményei előlegeződtek meg - amikor is egy forintért nagyvállalatot, de legalábbis székházat lehetett vásárolni -, jól felültették (a lóra) ezeket a buta szlávokat!

Félretéve a tréfát, ezzel szemben ma már valamennyi komoly kutató azt állítja, hogy a Kárpát-medencét nagyrészt magyarul beszélő avarok és segédnépeik lakták. A székelyek - Attila utódai, illetve Csaba királyfi (aki egyesek szerint nem is létezett) Csigle mezejére történő kivonulása után itt maradt utóvédjei - mindenesetre örömmel vonulnak Árpádék, mint rokonaik elé. Szlávokat csak szórványosan, a határvidékeken találunk. De ki volt akkor Szvatopluk (Zuatapolug) és Zalán (Salán)? Ki volt első és második Mojmir, ki volt Pribina? Térjünk kicsit később vissza hozzájuk.

És valójában mi is történt a Nyugatrómai Birodalom bukása, 476, és Árpád bevonulása, 895 (?) közötti több mint négyszáz esztendő alatt? A történelemkönyvek szerint több mint harminc nép fordul meg e mindenki szerint rendkívül termékeny tájon. A Dunántúl hol a frankok, hol a morvák birodalmához tartozik, Erdély és az Alföld a bolgárokhoz. Mindenféle indogermán, kelta, gót, longobárd törzsek vonulnak át az országon - de meglepő módon csak a szkíta avarok tudnak tartósan itt maradni, birodalmat alapítani, amelyet egyesek Pártus Birodalomnak neveznek, mivelhogy a pártusok egyik, hunokból és avarokból álló csoportja vándorolt a Kárpátmedencébe és alapított birodalmat Baján kagán vezetésével 568-ban (amely a 800-as évek végéig állt fenn).

Feltámadhat a gyanú: nem kitalált történelemmel van dolgunk, kitalált személyekkel? Vajon mennyire pontosak a krónikák adatai? Mennyiben dolgoznak fel mesés, mondai elemeket, és mennyire követik megbízó királyaik parancsát, akik dicső múltról, nagyszerű haditettekről szeretnének olvasni? Merthogy egyik krónikás sem a saját kedvtelésére dolgozott. Történészeink bizony olykor le is leplezik őket, hogy ugyanazokat a történeteket mesélgetik más helyszínekkel, más, olykor kitalált személyekkel és soha meg nem történt diadalokkal. Személyneveket alkotnak helynevekből, és viszont. De ne húzzuk rájuk a vizes lepedőt - nem ezt csinálják azóta is minden hatalomváltásnál? Ráadásul a legtöbb tévedésért egész bizonyosan nem ők, hanem megbízóik a felelősök.

Talán keveseknek szúr szemet, hogy közvetlenül a honfoglalás előtti években a magyarok (akik ugyebár olyan gyengék voltak, hogy a besenyők tönkre tudták verni őket) hadjáratokat vezettek 881-ben Szvatopluk mellett Arnulf keleti frank király ellen, 892-ben Arnulf mellett, Szvatopluk ellen, két év múlva, 894-ben pedig ismét fordítva. Erős a gyanúnk, hogy ez nem más, mint rosszindulatú befeketítés, azt sugallja, hogy bármire kapható, bármire megfizethető elvtelen népség lettünk volna!

„Honfoglalásunk" nagy valószínűséggel nem egyetlen év alatt, nem egyetlen útvonalon, Verecke felől, hanem Erdély hágóin, a Déli-Kárpátokon és a Duna-delta felől történt (bár arrafelé az ott tanyázó bolgár hadak nem könnyítették meg a dolgunkat). Baráti, sőt rokon népek fogadták magyarjainkat. Létszámuk négy- és ötszázezer fő között mozoghatott. Ezzel szemben, akik a Habsburgok, illetve a szovjet „internacionalista", marxista hatalom megbízásból dolgoztak, hatvanezer főről beszélnek.

Vereckét Pauler Gyula történész 1900-ban hozza be a köztudatba. Anonymus szerint a hetu moger, a hét magyar a Keleti-Kárpátokon jön be. A bécsi Képes Krónika szerint három hónapon keresztül ereszkedtek le a hegyekből, és eljutottak Magyarország, illetve Erdőelve, azaz Erdély határáig, de nem mondja, hogy hol.

Kézai Simon Krónikájából következtetve az Északi-Kárpátok felől, de nyugodtan jöhettek az erdélyi hágók felől is. Fontos lenne tudni, hogy ez pontosan mely évszakban történt, hiszen ezek a hágók télen nagy többségükben nem voltak járhatók. Van olyan elképzelés is, hogy egyes népcsoportok az Északi-Kárpátokon keresztül, mások az erdélyi hágókon át jöttek be - bizonyíték semmire nincsen. A történetírás mellőzött forrásai között szerepel a Tárih-i Ungürüsz, mondván, hogy túl sok benne a törökös-arabos „szájmenéssel" előadott mesés elem. Talán ez (illetve ennek elveszett eredetije) lenne az az ősgeszta, amire hivatkoznak ugyan, de soha meg nem találták.

Ezek után már csak néhány kérdésünk maradt: miért is kellett otthagyniuk a tágas Levédiát, Etelközt? A tankönyvek sablonos válasza szerint őseink a besenyők elől menekülve kényszerültek a Kárpátok vonulatain belülre. Csakhogy ez sem igaz. A besenyőkkel az idő tájt semmi bajunk sem volt, és egyébként sem rendelkeztek a mienket felülmúló haderővel. Másrészt nem egy hadsereg jött be, hanem egy egész nép, milliónyi állattal, szekerekkel, asszonyokkal, gyerekekkel. Nem kellenek különös hadászati ismeretek, csupán egy csipetnyi józan ész annak belátásához, hogy milyen esélye van egy lassan mozgó ember- és állattömegnek egy lovashadsereggel szemben? Másrészt, egy legyengült, megvert, kivérzett népnek és hadseregének mennyi esélye lett volna egyetlen évszázad alatt a majdnem ötven „kalandozó" hadjáratra (amelyek távolról sem csak a kalandozásról szóltak), más országok katonai megsegítésére - többnyire sikerrel, miközben még egy szilárd, európai szintű államot is megalapoztak? Ha a besenyők ellenségeink voltak, ugyan Zolta fejedelem miért telepített volna besenyőket a határvidékekre - ugyanis ezt tette! Egyébként a régészek mindeddig nem találtak Etelköz területén ilyen támadásra, háborúra utaló leleteket. Ismét egy történelemhamisítás! Azok megbízásából, akik egy szétvert horda fejvesztett menekülésének akarták Árpád visszatérését láttatni. Hadászatilag Árpád lépése nagyon jól indokolható azzal is, hogy szemben Etelközzel, az új haza területe tökéletesen védhető - és ezt már az első években meg is szervezték!

Megkérdezhetjük, hogy vajon miért is kellett (volna) az agg Almos fejedelmet megölni még Levédiában, a besenyőktől való „menekülés" közben? Nálunk az emberáldozat nem volt szokásos, és alig hihető, hogy Mózes történetét akarták volna utánozni, aki az Úrtól kapta a parancsot, amely szerint nem mehet be az ígéret Földjére. Ám még őt sem ölték meg ezért. Viszont ázsiai szokás, hogy az agg uralkodó feláldozza magát (például a máglyára lép), hogy ereje utódjába szállhasson.

Forrásaink sem állítják egyöntetűen, hogy megölték volna. Persze, azoknak, akiknek kizárólag finnugor ősökre szabad csak gondolniuk, ilyesmi eszükbe sem juthat!

További bizonytalanság a honfoglaló vezérek, illetve a törzsek a neve is. Kézainál a hét vezér úgy szerepel, hogy Árpád, Szabolcs, Gyula, Kündü, Léi, Vérbulcsu és Ors, Anonymusnál pedig Almos, Előd, Kündü (Kond), Ond, Tas, Huba, Tétény (Töhötöm) Hozzá kell tenni azt, hogy sem a Kündü, sem a Gyula természetesen nem személynév, hanem a rangjuk a kettős királyságban. Valójában nem tudjuk pontosan, hogy a hetes egy szimbolikus szám, vagy ténylegesen hét vezért kell-e keresnünk.

Bíborbanszületett Konstantin szerint a hetu moger a hét magyar törzset jelenti, akik szerinte Nyék, Megyer,

Kürt-gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi, plusz három kabar, pontosabban kavar törzs, akik a Kazár Birodalomból lázadóként szakadtak ki és csatlakoztak a magyarokhoz. A kavar-habar szóból ered egyébként a háború szavunk is, hiszen a háború bizony mindig nagy kavarodást jelent.

Más források szerint a három plusztörzs a neve Tárkány, Var-sány, Székely, de ezek nem bizonyított dolgok.

A bizonytalanságot fokozza, hogy későbbi nagynevű történészünk, Hómann Bálint egészen más vezérekről beszél: Árpád,

Előd, Ond, Huba, Zuárd, Bogát, Tétény és Kölpény szerepel nála, sőt Álmostól kezdve az Árpád-ház leszármazási táblázata is legalább hatféle változatban jelenik meg a különböző történetíróknál.

Na, és mi van a Kárpát-medencét lakó állítólagos szláv népekkel?

Állítólag az avar birodalom bukása után szláv törzsek vették birtokba a Kárpád-medencét, legalábbis sokáig ez állt a történelemkönyvekben. A magyarság korábbi vándorlásának helyszíneit -annál is inkább, mert azok a későbbi Szovjetunió területei lettek - hű marxista történészek képzelete szláv népekkel rakta tele, csak hogy primitív őseinknek legyen kitől kultúrát tanulniuk!

Ennek ellenére hiábavalónak bizonyult minden igyekezetük, hogy egy „szláv őshazát" kimutathassanak. Szláv törzsek szétszórtan éltek Kelet-Európa síkságain, gyakorlatilag szervezetlenül, írásbeliség nélkül, és államot sem tudtak alapítani nagyon sokáig. Ábécéjüket, írásukat sem maguk alkották, a bizánci Cirill és Metód hozta létre a IX. század végén. Voltaképp egységes nevük sem volt, hiszen a „szláv" szóról nem nehéz felismerni, hogy a slave, azaz 'szolga', 'rabszolga', indogermán eredetű. Nehéz elképzelni, hogy egy nép, népcsoport így nevezné magát! Valójában sokáig mások, így például az avarok alattvalói voltak, még Etelköz területén. Lehet, hogy nem túl jóindulatúan, de arab források azt állítják róluk, hogy „szűkösen élnek, kevéssel beérik, de szeretnek munka nélkül, szabadon élni". Kárpát-medencei helyneveink mindössze 5 százaléka szláv eredetű bizonyosan. Ez persze marxista érzelmű nyelvészeinket cseppet sem zavarta - és máig sem zavarja - abban, hogy minden ismeretlen eredetű szavunkat azonnal szláv eredetűnek kiáltsanak ki!

De nézzünk néhány tényt! Pribina szláv fejedelem állítólagos zalavári (Moseburg) palotájának nyomait sem találták, a valódi Moseburg pedig nem itt, hanem Karintiában, Klagenfurt mellett volt. Szvatopluk Nagymorva birodalma nagy valószínűséggel nem a mai Szlovákia területén, hanem a Kárpát-medencétől délnyugatra feküdt, amelyet Bíborbanszületett Konstantin szerint a türkök (azaz magyarok) megsemmisítettek. Legalábbis, ha létezett egyáltalán!

Az Ukrajna-szerte látható ilyen szobrok alatt a múzeumokban olykor még ma is az „ősi szláv ikon " megjelölés szerepel. Mellette egy „kunbaba " az ázsiai sztyeppékról. Itt valaki megint hazudik!

Feltámad a gyanúnk, hogy krónikásaink egyet s mást kitalálhattak, hogy honszerző Árpádunk dicsőségét emeljék! Például nem kellett megvenni az országot fehér lóért, nyeregért, kantárért semmiféle szláv uralkodótól, az itt élő avar és erdélyi székely népek pedig tárt karokkal fogadták őket! A „kitalált középkor", Iliig barátunk teóriája nélkül is eszünkbe juthat, hogy talán mesehőst kell látnunk Pribinában, Salánban (Zalán), Zuatapolugban (Szvatopluk), Mojmirban (utóbbiakból kettő is volt állítólag)!

Nos, szlávok valóban éltek a Kárpátok alatt, de nem volt önállóságuk, és beolvadtak a többi nép közé. A magyarság ugyanis tipikusan befogadó, beolvasztó nép volt, hiszen a franciáktól, itáliaiaktól, germánoktól a kunokig, úzokig és jászokig, besenyőktől palócokig mindenkinek szállást és szabadságot adott, nem kényszerített egy népet sem szolgaságba.

Egy szó, mint száz, az ún. honfoglalás gondosan előre eltervezett, tudatos és önként vállalt betelepülés, hazatérés volt! Terv szerint, példás rendben történt, mindenki tudta a dolgát, a törzsek és nemzetségek a számukra előre kijelölt területeket vették birtokba. Nem kellett hozzá cselvetés, és nem volt jelentősebb ellenállás sem (ha lett volna, azt a krónikák nem felejtették volna részletesen ecsetelni).

Azok a bizonyos „kalandozások"

Nyughatatlan, vad és pogány elődeinknek nem volt elég, hogy csellel, a derék, jó szándékú szláv uralkodó félrevezetésével megszerezték maguknak a Kárpát-medencét, hanem, dacára a súlyos vereségnek, amelyet a besenyőktől elszenvedtek, azonnal elindultak rabolni, fosztogatni. Ezek voltak a kalandozó hadjáratok - legalábbis a marxista történészek szerint.

Maga az elnevezés a XIX. század végén született, akkor, amikor a finnugor származás elmélete már „cs. és kir." rendeletekkel előírt tananyag volt. Azt sugallja, hogy ezek nem „rendes" háborúk voltak valaki ellen vagy valaki mellett, hanem céltalan rablótámadások. Érdekes módon, a normannok hasonló - és nagy valószínűséggel tényleg zsákmányszerző - kalandozásait a nyugatiak sokkal elnézőbben kezelték.

A Kurszán vezér vezette kalandozásokról a nyugati krónikák úgy számolnak be, mint dúló-fosztó hadjáratokról, amelyeknek egyedüli célja a zsákmányszerzés, és amelyek különös kegyetlenséggel dúlják-tarolják végig Európát, amerre csak eljutnak közel 100 esztendőn keresztül.

A valóság ezzel szemben az, hogy ezek nagy részben különböző külföldi országokkal megkötött szövetségek alapján megszervezett hadjáratok voltak, kidolgozott haditervvel és céllal.

Érdekes egybeesések az avar kincsek helyeivel

Másrészt pedig őseink tudták, hogy Attila kincseit feltehetően a Kárpát-medencében maradó avarok örökölték. Tőlük rabolták el a frankok, illetve helyezték el a pápa segédletével Európa legjobban védhető erődkolostoraiban. Nyilván titkosszolgálatok akkor is léteztek, kémek, felderítők működtek, akik tudták azt, hogy a hun-avar kincseket hol rejtették el, és így kalandozások e részének a célja ezeknek a jogos kincseknek a visszaszerzése volt, amely részben meg is történhetett. Pontos leltár nincs a kincsekről, a magyarok nem írták le, a nyugati krónikaíróknak pedig a befeketítés volt a céljuk, nem pedig az, hogy kiderüljön, hogy az általuk elrablott kincseket szerezték vissza a kalandozó magyarok.

Nem tudjuk, valóban mennyire mért Ottó császár megsemmisítő vereséget Augsburgnál (955) hadainkra, vagy csak a nyugatiak nagyították fel, de tény, hogy ezután Géza véget vet a hadjáratoknak, és hazai földre koncentrál. Lehet, hogy azért, mert a hadjáratok elérték a céljukat, a rablott kincsek visszaszerzését? Nem akarjuk mentegetni őseinket, nyilván nem Grál-lovagokként vonultak végig Európán. A kor erkölcseihez tartozott (és még jó sokáig), hogy ahol végigvonul egy hadsereg - mindegy, milyen nemzetiségű -, ott bizony a csaták után mulatozás van, a haditörvények által (többnyire bizonyos korlátozásokkal) megengedett szabad rablás, és a katonáktól sem várható el, hogy gáláns úriember, netalán szerzetes módjára viselkedjenek a helyi leányokkal, asszonyokkal.

Itt kapcsolódik be a képbe a magyar Szent Korona is, amelyet nem II. Szilveszter pápa barkácsoltatott össze a frissen megkeresztelkedett István részére, hanem már évszázadokkal azelőtt a hun-avar királyi dinasztiák birtokában volt. E koronát is a frankok rabolták el az avaroktól, és koronázták meg vele állítólag Nagy Károlyt - már ha egyáltalán létező személy volt! Később a korona a pápához került, tehát azt nem a kalandozásokkal, hanem másként kellett Istvánnak visszaszereznie a magyarok számára. De erről később lesz szó.