Jelképi gondolkodás

Az európai művészet ideája a reneszánsz óta, úgy visszaadni a világ képét, ahogyan az az adott pillanatban látható. A virágot ábrázoló kép annál jobb, minél „virágabb", ami a vásznon megjelenik. Az élethűség az allegorikus műveknél is követelmény, ami olykor megmosolyogtató eredményeket hoz. Persze Raffaellótól Mun-kácsyig, Csontváryig vannak művészek, akik azt képesek meghaladni és magasabb tartalmakat közvetíteni, de ez ritkán jut el a nagyközönség tudatáig. Talán csak a fotográfia feltalálásával fogalmazódik meg ismét az európai festészetben, hogy másként is lehet csinálni, és a piktúra többre hivatott, mint a látvány rögzítése, a

Giacomo Ballá: pórázon sétáltatott kutya. A pillanatképek egymásra exponálása nem nyújt többletinformációt

pillanat megörökítése. Előtte ez az igazán nagy művészek számára mindig is egyértelmű volt.

A népművészetben - de használjuk inkább a szerves művészet kifejezést, amibe az utóbbi századok alkotásain túl akár a szkíta művészet is belefér - viszont soha nem a pillanat megörökítése volt a cél. Mégis kapja a magáét a „primitív", „naiv", „elrajzolt", legjobb esetben a „stilizált" jelzők formájában. A „nagy" művészet mércéjével ugyanis tényleg annak nézhetők, ha abból indulunk ki, hogy egy tulipános ládán élethű tulipánokat kellene látnunk, egy tükrös hátoldalán pedig úgy kellene a betyárnak kinézni, ahogyan a fényképész masinája előtt megállt volna. A népművészetünkben oly sokszor megjelenő „virágokat csipegető madár" esetében sem jut a klasszikus művészet emlőin nevelkedett néprajzos eszébe, hogy az a paraszt miért nem veszi észre, hogy a madár nem a száránál kezdi csipegetni a virágot - már ha egyáltalán csipegetni szokta? Az, hogy a madár nem eszik, hanem a szájából kibújó virágos ág alakjában közöl valamit, eszébe sem jut. A szerves művészet képes arra is, hogy pillanatok helyett folyamatokat képezzen le. Amikor a futurista művész megpróbálja a kutya futását egyetlen, álló képen ábrázolni, groteszk, elmosódott, soklábú kutya lesz az eredmény. A népművészetben ez nem fordulhat elő, mivel nem magát a futást akarja élethűen megörökíteni, hanem az egymást követő időpillanatokkal tud egy fontos folyamatot megmutatni.

Ez a szkíta aranytárgy ellenben egy egész történetet mesél el a fa alatt ülő, lovon érkező harcosról, aki később a fejét a leány ölébe hajtva pihen meg

A szerves művészet olyan jeleket, jelrendszereket használ, amelyek pontos analógiái a nyelvi formáknak. Ahogy a nyelv alapszavakból és azok bővítményeiből építi fel a mondatokat, népművészetünk hasonló alapjeleket gazdagít fel alkotásokká. E jelek egyetemesek, nem igénylik az adott kultúra ismeretét, ugyanazt mondják a dél-amerikai indiánnak is, mint a hortobágyi pásztornak. Egy „stilizált" - pontosabban jelként használt levélforma így lehet ténylegesen levél, de válhat más jelekkel kibővítve madárszárnnyá, madárrá, megtöbbszörözve tulipánná, virággá, vagy akár emberi testté - és így tovább, anélkül hogy szigorúan megszabná, hogy minek kell látnunk. Ez a dolgok, az élet egylénye-gűségét sugallja.

Egy egyszerű használati tárgy, egy ostornyél, lőporszaru, mángorló „díszítménye" - idézőjelben, mert nem öncélú dekorálásról van szó - örök érvényű igazságokat mond el az életről, a fényről, a férfi és nő viszonylatairól, mindarról, ami az életben igazán fontos lehet. Ezek megértése pedig nem lexikális ismereteket kíván arról, hogy mi mit jelent, hanem pusztán a tárgyakkal való együttélés során a szimbólumok erejével vésődnek be az ember tudatába, sőt tudattalanjába, és válnak végső soron egy nép kollektív tudattalanjának részeivé. Ennek felbecsülhetetlen fontosságát pedig aligha kell bizonygatnunk.

Nem lenne teljes a kép, ha megfeledkeznénk kiváló néprajzkutatónkról, Lükő Gáborról (1909-2001), aki, ha nem is használja a szerves művészet kifejezést, elévülhetetlen érdemeket szerzett népművészetünk jelképi szintű értelmezésében ( A magyar lélek formái, 1942). Külön érdekesség a magyar népi építőművészetről, a tér- és időszemléletről vallott véleménye, ahol egyenesen távolkeleti analógiákig jut el. Szemlélete nyomán azt is felismerhetjük, hogy ma, az ezotéria, belső utak, meditáció divatjának, felszínes módszereinek dömpingjében semmi szükségünk arra, hogy ezt nyugat-európai vagy amerikai „guruktól" lessük el, hiszen ehhez jóval több affinitásunk, sőt erre hajlamosító hagyományaink vannak! Mert jóllehet, hogy a munkája végeztével a diófa alatt megpihenő, vagy a ház előtti kispadon szemlélődő, pipázgató parasztember mit sem tudott a meditációról, de ha a fejére rakták volna egy EEG-készülék elektródáit, azok bizony a mély elmélyülés alfa-, delta-, théta-hullámait mutatták volna ki!

Mindazoknak, akik e területekre merészkednek, jó lenne távol tartaniuk magukat a Nyugat-Európából érkező felszínes divatirányzatok dömpingjétől, és a saját szellemi gyökereinket megkeresni!