Fehér és fekete foltok korai történelmünkben

A nemzettudat fontos, sőt mondhatni központi kérdésünk a X. század óta. Bizonyos időszakokban ez a gondolatkör kevesebb hangsúlyt kap, máskor pedig előtérbe kerül. Most éppen egy ilyen időszakban élünk, amikor különös fontosságot nyer az önazonosságunk tudata. Az ismert közhely szerint a történelmet mindig a győztesek írják, sőt rendre újraírják, éppen aktuális érdekeik szerint. így lehet jelentéktelen személyeket és eseményeket grandiózusnak beállítani, de akár egy csatavesztésről is azt írni bizonyos idő múltán, hogy fényes győzelem volt. És ez nem valamiféle összeesküvés-elmélet. Rengeteg történelemhamisításra derült már fény, és ebben az írásban is lesz szó hamisításokról, mégpedig olyanokról, amelyek a magyar történelem megértése szempontjából kulcsfontosságúak. Ha meg lehet hamisítani néhány évtizeddel ezelőtti történelmet - gondolunk itt például 1945-re, 1956-ra -, mennyivel inkább meg lehet hamisítani évezredekkel ezelőtt történt dolgokat, különösképp egy olyan korban, amikor az írni-olvasni tudás még nem volt általános, vagy legalábbis jól ellenőrizhető csoportok kiváltsága volt!

Először is őstörténetünk vitatott kérdéseiről kell szólnunk, annak fehér foltjairól. Ilyen fehér folt bőven van, hiszen a régi idők összerakós játékában bizonyos részleteket megtalálunk, egyes darabok egymással összeilleszthetők, másokat nem találunk meg, vagy éppen a környezet híján nem beilleszthetők a képbe, és ahol az ismeret hiányzik, ott az űrt az ember fantáziájával tölti ki. Már csak ilyenek vagyunk. Elképzelésekkel, amelyek lehetnek igazak, megalapozottak, de lehetnek légből kapottak is. Ilyen fehér foltokkal a régi történelmünk a X-XI. század előtt telis-tele van. Az adatok hiányosak, a források olykor ellentmondanak egymásnak, és a legkomolyabb tudósok is késhegyre menő vitákat folytatnak egy-egy részletkérdésen - ám a legritkább esetben hajlandók csak revideálni nézeteiket. Emellett vannak megcáfolhatatlannak tartott axiómáik - mint például a finnugor rokonság - amelyeket sokan még ma is foggal-körömmel védenek.

A fehér foltok mellett pedig ott vannak a fekete foltok, amelyek azért feketék, mert befeketítették őket, szándékosan, tudatosan - és itt ismét a történelemhamisításról van szó. Arról, hogy mikor, miben és mit hazudtak és hazudnak egyesek a mai napig nekünk. Sajnos olyan jó hatásfokkal, hogy a legnagyobb hazugságokat is gondolkodás nélkül elhisszük, ha elég sokszor és elég nagy szaktekintélyek szájából halljuk. Ez a demagógia régtől bevált módszere. Azok a kérdések, amelyekről itt ebben a részben beszélni szeretnénk, elsősorban a származásunk, eredetünk, az őshaza, azután a nyelv, a nyelvrokonság ügye, egyáltalán a „magyar" népnév eredete, és nem utolsósorban a magyar vallás, a kereszténység előtti ősvallásunk, továbbá műveltségünk nagyon érdekes, sőt meghatározó kérdései.

Természetesen vannak a köztudatba beleivódott, a legjobb szándékkal íródott történelemhamisítások is, amelyek többnyire halhatatlan irodalmi művekben jelennek meg, és a nemzeti érzés fontos ébren tartói voltak sötét korokban. Lehetne sorolni itt a királyainkról, nemzeti hőseinkről szóló műveket, vagy akár a dramaturgiailag is elhibázott nemzeti drámánkat, a Bánk bánt is. Ahol Bánk (a valóságban már öregecske) nejének egy német lovag általi elcsábítása miatt kellene úrnője, Gertrudis királyné megölesét hazafias tettnek látnunk. Holott (ahogyan Börcsök Mária történész kifejti), egy igen nemtelen gyilkosság történt „mindösz-sze", ahol a II. Andrással szemben álló főurak bosszúból nemcsak leszúrták szeretett (és a politikába beleszólással nem bíró) feleségét, de bestiálisán össze is kaszabolták. Hasonló horrorisztikus jelenetekben sajnos középkori történelmünk nemigen szűkölködött.

Nagy valószínűséggel belemagyarázás a királynő megölésének okáról az a napjainkban terjedő vélekedés, miszerint idegeneknek tilos volt a belépés a Pilis hegyei közé, és a tilalmat semmibe vevő, vadászatra induló királynét ezért koncolták fel a magyar főurak.

Hányféle történelem létezik?

Egy! - mondanánk automatikusan, pedig nem így van. A történettudományban, történetírásban három út közül választhatunk. Az első, amit a hivatalos tudomány jár, a materialista szemlélet, a régészeti leletek és írásos források értékelése, összeillesztése, majd folyamatos újra- és újraértékelése. Minden más forrás csak annyira vehető figyelembe, amennyire állításai a fellelt dokumentumokkal igazolhatók. Úgy gondolhatnánk, hogy ez az objektív, de éppen a fehér foltok, tévedések és hamisítások miatt talán ez a terület az, ami a legkevésbé nevezhető objektívnek, bármennyire is furcsán hangzik ez.

A második út a mitológia, a mítoszok, legendák és mesék komolyan vételén alapszik, hiszen ezek többnyire az írásbeliség előtti eseményeket mondják el. A mai kutató nehezen dönti el, hogy valamit szó szerinti értelemben vagy szimbolikusan, jelképi szinten kell értelmeznünk, mert mindkettő egyformán fontos lehet. Pap Gábor és Jankovics Marcell több évtizedes munkássága után fogalmazhatunk úgy is, hogy a mitológia és az asztrálmitológia, azaz, ahol nemcsak emberi és isteni lények szerepelnek, de teljes joggal jelenik meg a csillagos égbolt, a kozmosz egésze. Mondanunk sem kell, hogy a hivatalos történelemtudomány ezt a kutatási irányt fenntartásokkal kezeli, és ami nem illik bele az éppen aktuális elképzeléseibe, azt a mesék világába utalja. Ahogyan Popper Péter írja: „Ahol a mítoszt mesének tartják, a kultuszt gyermekded játéknak, ott barbárság honol."

A harmadik út a „látnoki történelem", a látomások, égi üzenetek, kinyilatkoztatások figyelembevétele. Ez az, amire a hivatalos történelemtudomány határozottan nemet mond és babonának minősíti az egészet. Saját dolgukat nehezítik meg ezzel, hiszen eleink számára az utóbbi két megközelítés gyakran fontosabb információkat hordozott, mint az első.

Pedig ha elfogadjuk, hogy az ismeretszerzésnek nemcsak racionális módja létezik, azaz nemcsak olvassuk, halljuk, tanuljuk a dolgokat, hanem a magasabb szellemi világból érkező kinyilatkoztatások is igazak lehetnek, akkor erről sem szabad megfeledkeznünk. Természetesen itt némi óvatosságra, sőt igen nagy elővigyázatosságra, kritikára van szükség, hiszen az ilyen üzenetek meghallói, megkapói, látnokok, táltosok, bár különleges képességű emberek - de mégis csak emberek. Azaz: nem lehetünk biztosak minden esetben benne, hogy az a csatorna, amelyen egy szellemi kinyilatkoztatás érkezik, kellőképpen tiszta-e, és nem keveredik máshonnan jött értesülésekkel vagy a szárnyaló képzelet szüleményeivel.

Néhány csapda, amelyekbe könnyű beleesni, de nehéz kimászni belőlük

Az első igazán nagy akadály a mai civilizáció, tudomány gőgje, amely szerint mi sokkal okosabbak vagyunk, mint eleink, mi ezredévek távolából is jobban tudjuk a dolgokat, mint ők, akik akkor éltek. Az a szemlélet, amely szerint az emberiség a szellemi sötétségből tart a világosság, a tudás felé - holott semmi sem igazolja, hogy a mai ember bármivel is értelmesebb lenne, mint a pár ezer évvel ezelőtti ősei.

Ehhez még hozzájárul - távoli népek esetében - az „európai kultúrfölény" hipotézise, amelyről, bár mindenkinek a hitleri fajelmélet jut eszébe, tudni lehet, hogy jóval előttük, a brit gyarmatbirodalomban teljesedett ki a legjobban.

Harmadikként pedig ott van a magyar műveltség kutatásának legnagyobb rákfenéje, a gesunkene kulturgute, egy bizonyos Moses Gaster elmeszüleménye, a leszálló kultúrjavak elmélete, amely szerint, ami a népi kultúrában megjelenik, az csak az „urak" asztaláról lehullott morzsa, aminek ránk érvényes vetülete az is, hogy primitív nomád népként a „magas" kultúrát mi csakis a művelt Nyugattól leshettük el. Ezt tudós persze sohase ismeri el, de a lekezelést a köznapi életben is gyakran érezzük, ha Nyugatra utazunk- és sajnos történet- és néprajztudományunk alapvető szemlélete is innen ered.

Pedig, ha jól belegondolunk, honnan is ered az a műveltség, amire a mai Nyugat olyan büszke? Természetesen nem Európa nyugati feléből, hanem a Földközi-tenger itáliai, görög és kis-ázsiai partvidékeiről. A görög-római korból. Pontosabban, a görögségtől, hiszen Róma gyakorlatilag készen kapott mindent tőlük. Amit hozzáadni képes volt, az csak a jog, a közigazgatás, a hadászat, no meg a hódítás szenvedélye, és a cselszövés, amellyel a hatalmi érdekeket igazolni vélték.

És a görög kultúra gyökerei? Egyiptom, Mezopotámia, a nagy folyam menti kultúrák. Es néhány olyan nép, amelyről szinte semmit sem tudunk, mint például a minószi kultúra népe, a pelaszgok, jónok, dórok, eolok, illírek. Amelyekről - de legalábbis egy részükről - sokan úgy vélik, hogy volt némi közük a Balkán és a Feketetenger között élő, iráni eredetű lovas-nomád népekhez, amelyeket összefoglaló néven szkítáknak neveznek már az ókorban is. Ezenkívül még ott vannak a hettiták, ez az Égei-tengeri-melléki, kis-ázsiai, Babilonnal szomszédos nép. Azaz: Keletről jött az alap, amire építkezhettek. Róma pedig a görög kultúra importálása előtt az idő szintén ismeretlen mélységből jövő pelaszgok, ligurok, szárdok hagyatékán nőtt fel.

Más kérdés, hogy ténylegesen mennyit is vett át Nyugat-Európa a rómaiaktól, hiszen Róma bukása után, a kora középkor századaiban leginkább csak pusztítottak, de legalábbis pusztulni hagytak mindent, amit az ókor rájuk hagyományozott. Legalábbis addig, amíg a pápai állam, a frankok, majd a Frank Birodalom bukása után a Nyugatrómai Császárság kiváló hivatkozási alapot nem talált a római folytonosság eszméjében.

Természetesen nem akarjuk lebecsülni Nyugat-Európa római hódítás előtti - és alatti - kultúráját, a megalitokat alkotó népeket, a kelták druidáit - akik egy szemmel sem alábbvalók az ázsiai nomádok műveltségénél, sőt rokonságuk is kimutatható. Csak éppen a középkor ezeket éppoly ügybuzgalommal pusztította, mint ezer évvel később Amerika telepesei az őslakos indiánokét, és a Nyugat kultúrája máig sem ezekre hivatkozik, hanem a Mediterráneumra - azaz egy nem őshonos, alapjait tekintve importált szellemiségre.

Következésképp mindenkitől elvárja, hogy azok pedig tőlük importálják azt, amit ők értéknek tartanak. Ez a folyamat kezdődött azzal, hogy Európa egyetlen nem indogermán vagy szláv népét, a magyarságot akarták - és akarják máig - úgymond európaivá tenni, és most ott tart, hogy a végső soron európai importból felépült amerikai mintát akarják - sajnos elég jó hatásfokkal - az egész világon követendővé, sőt egyeduralkodóvá tenni. A sokat emlegetett multikulturális diverzitás csak a hegemonisztikus törekvések leplezésére szolgáló álca.

Cseppet sem mellékesen: az egyesült Európa eszméje sem mai találmány. Szellemi őse, előképe a római impérium, a következő, immár germán megvalósítója a Német-római Császárság, amely - legalábbis papíron - a Frank Birodalom végétől, 843-tól a harmincéves háború utáni vesztfáliai békekötésig, 1648-ig állt fenn. Belső „erejét", „egységét" mutatja, hogy ekkor pillanatok alatt 294 (nem tévedés, ennyi!) önálló „királyságra" esett szét, és így is maradt 1871-ig, az egységes német állam megteremtéséig. (Jellemző módon ezeket a minibirodalmakat, ha Keleten jönnek létre, legfeljebb fejedelemségnek nevezték volna.)

Ezért nevezhette a saját vágyálmát Hitler „harmadik" birodalomnak. Noha a fasizmus eszméje mára szalonképtelenné vált, nem nehéz az Európai Unió, a „negyedik birodalom" pángermán szellemi gyökereit felfedezni.

Vannak persze olyan naiv félreértések, belemagyarázások, amelyek e nyugati hegemonisztikus törekvéseket szinte már szimpatikussá tudják tenni, (legjobb szándékuk mellett - vagy ellenére?), például amikor Padányi Viktor Nagy Károly (742-814) nevét, „Karulu", turáni eredetűnek véli, nagyapja, Martell Károly (686-741) állítólagos hun vagy avar anyja révén. Végtére is, Attila valamennyi elődjénél nagyobb világbirodalmat, egy egységes európai vagy eurázsiai államot épített volna ki, ha - saját féktelensége áldozatának beállítva - meg nem gyilkolják. Azon pedig csak fantáziálni lehet, hogy ha ez sikerül, vajon hogyan alakul Európa története, és ma milyen világban élnénk?

Mit tudnak a „primitív" nomádok?

Visszatérve előző gondolatmenetünkhöz, nyilvánvaló a nyugati civilizáció lenézése, ellenszenve a keleti, „barbár" nomád népekkel szemben, feledve, hogy a népvándorlás kori európai „barbár" népek, amelyek a későbbi európai országokat megalapították, semmivel sem voltak kulturáltabbak a keleti lovas népeknél. Sőt a mérleg inkább az utóbbiak felé billen. Az öltözködés, étkezés, közlekedés, szállítás számos elemét ugyanis vitathatatlanul a lenézett sztyeppéi népektől, szkítáktól, hunoktól vette át a „művelt" Nyugat. Innen származik a lovaglást biztossá tevő kengyel, az elforduló első kerékzsámolyos kocsi (még a nevét is innen vették át), a nadrág, a kanál és villa használata (a leves, kása, főzelékfélék is a sztyeppéi népektől erednek). A lenézett nomádok vezették be a gyakran váltható, mosható alsóneműt, ismerték a fogmosást, hetente mostak, fürödtek - amivel a nyugatiak urai még évszázadok múlva sem dicsekedhettek. Az a bizonyos, gúnnyal emlegetett „nyereg alatt puhított hús" pedig egyszerűen gyógymód volt: a nyeregtől felsebzett ló hátára borítottak nyers hússzeletet.

Attila hun király gúnyrajzokon és idealizált képeken. Melyik az igazi?

Egy perzsa, egyiptomi vagy mezopotámiai király kifinomult udvartartása mellett igencsak elbújhatott volna britanniai, frankföldi vagy germán „kollégája" és környezete. Jellemzően a „barbár" Attila udvartartását az elfogultsággal legkevésbé sem vádolható keletrómai Priszkosz rétor is csak csodálni tudja. Maga Attila írástudó volt, saját nyelvén kívül beszélt gótul, görögül, latinul, udvarában fürdő, görög, itáliai és hun ételek közt válogathattak vendégei, és a hun orvosok is híresek voltak. Sírleletek tanulsága szerint a pusztai népek még a „szemüveget" is ismerték! Az ott talált, a szemet fedő, középen lyukkal ellátott fémlemezek ugyanis egyesek szerint a mostanság lijra felfedezett, látásjavító, ún. lyukszemüvegek elődei is lehetnek!

Azok a nyugati krónikások, akik Attilát kegyetlen, vérszomjas zsarnoknak, kutyafülű szörnyetegnek írták le, a hunokat pedig -akiket talán sohasem láttak - emberi ábrázattal nem rendelkező vadaknak, akik nyers húst esznek és gyökereket rágnak - hasonlóan vélekedtek minden pusztai népről.

Raffaello: Nagy Leó és Attila találkozása

Az egyik oldal hívei a hun birodalmat az európai, sőt eurázsiai egység csodálatosan szervezett mintaországának látják, míg a másik oldalról egy kegyetlen zsarnok által leigázott, felégetett földnek, amely ellen joggal fognak össze Európa népei. A catalaunumi síkon lezajlott ütközetet (451) ők a hunok vereségének könyvelik el, míg például a Tárih-i Üngürüsz győzelemről, míg mások taktikai visszavonulásról, „döntetlenről" beszélnek. Valóban nehéz elképzelni, hogy egy tönkrevert sereg egy év múlva győzedelmeskedik Aquileánál, Itália kapujánál, és utána gyakorlatilag megállítatlanul vonul Róma alá. Attila találkozását Nagy Leó pápával úgy írják le, hogy a Szentatya fölött fenyegető égi jelenségként, karddal jelent meg Szent Péter és Szent Pál, és a hun uralkodó ettől rémült meg - legalábbis a testtartása erre utal, ha megnézzük Raffaello freskóját a Vatikánban. Am a két szent gesztusát ugyanígy értelmezhetjük védelmezőként is: tudatják a keresztény Attilával, hogy Róma az ő védelmük alatt áll, mire az megkegyelmez a szent városnak. Mellesleg, ha mi festenénk egy ilyen képet, és az lenne a szándékunk, hogy Attila megrettenését fejezzük ki, minden bizonnyal viharos égbolton, villámok között jelenítenénk meg a két haragos szentet.

Sajnos a „barbár Kelet" és „művelt Nyugat" közhelyei ma is szinte kiirthatatlanul élnek tovább. Sajnos nálunk is - innen az a teljesen értelmetlen igyekezet, ahogyan ma is igyekszünk (tisztelet a kivételnek, amelybe vezetőink éppenséggel nem tartoznak bele) „európaivá" válni. (Ahonnan már csak egy lépés az amerikai

McDonald's, Hollywood és Disneyland kultúrájára való ácsingózás - ami felé a legjobb úton haladunk.)

A mi eurázsiai világunkban a kultúrák alapvetően két földrajzi környezetben jöhetnek - és jöttek is - létre. Az egyik a kontinensek peremvidéke, tengerpartok, nagy folyók melléke vagy torkolatvidéke, ahol városokat lehetett alapítani. Ezek közül is elsőként a mediterrán vagy szubtrópusi éghajlatú nagy folyamvidékek: az Indus völgye, a Tigris-Eufrátesz köze, a Jangce, a Nílus vidéke - és persze ne feledkezzünk meg Don-Dnyeper-Dnyeszter-Volga kicsit ugyan északabbra fekvő, de hasonlóan termékeny torkolatvidékeiről sem a Fekete-tenger északi oldalán. Valamivel később jöttek létre a mediterrán vidék tengerparti birodalmai. Ezeken a tájakon egyszerű volt letelepedni, a termékeny földet megművelni, és fallal körülvett, védhető — és védelemre is szoruló — városokat építeni. A társadalmat és a kultúrát viszonylag kis helyre zsúfolva, de stabilitásra berendezkedve építették fel. A nyugat ezt a telepü-lésmodellt vette át.

A kontinensek belseje így lakatlan, kihasználatlan maradt volna, ha azt meg a nomád népek birtokba nem veszik. A nomád kultúra alapja a mozgásban levés. Rengeteg állatot tartanak, amelyeknek újabb és újabb lelegelhető terület kell. Ugyanígy a hátaslovaknak és igavonó állatoknak, amelyek a mozgékonyságot biztosítják. Jellemzően a nomád népek hatalma óriási területekre terjed ki. Emellett azért a nép egy része földet is művel, sőt városokat is épít, nem is akármilyeneket (amelyekből mára szinte semmi sem maradt). Ha kell, mai szemmel is elképesztő távolságokat tudnak megtenni nemcsak seregeikkel, de egész népükkel, jószággal, asszonyokkal, gyerekekkel együtt. Művészetük nem monumentális emlékeket, hanem kisebb, hordozható tárgyakat, illetve nem tárgyi alkotásokat, dalokat, zenét, táncot, meséket, hőseposzokat, mondákat alkot - amelyek, mivel sokféle hatást magukba olvasztanak, sokkal színesebbek, mint a letelepült városlakókéi.

Mozgékonyságuk révén könnyen tudnak a környezet, időjárás változásaira, természeti csapásokra reagálni, mint a letelepült népek. Gondoljunk csak Pompeji katasztrófájára: egy nomád nép ilyenkor egykettőre szedi a sátorfáját (szó szerint), lóra, szekérre ül, és már ott sincs!

A nomádok a hadászatban nem annyira a védelemre, mint a gyors csapásosztásra rendezkednek be. Gondoljunk bele, egy falakkal körülvett várost be lehet keríteni, az utánpótlást elvágva kiéheztetni - ez egy pusztai sereggel nem történhet meg. Fegyverzetük ennek megfelelően alakul. Páncéljuk többnyire bőrből van, reflexíjaikhoz hasonlót Európa még csak nem is látott, a könnyű, finoman ívelt szablya pedig sokkal veszedelmesebb tud lenni, mint a nehéz páncélzatú lovagok súlyos, egyenes kardjai, kétkezes pallosai. A katedrálisokhoz szokott nyugati elme hajlamos lebecsülni, ha egy néptől csak kardok, nyergek, mégoly míves veretek, aranyedények, szőnyegek maradnak az utókorra. Mi a tárgyi kultúrában gondolkodunk, de abban is a méretek megszállottjai vagyunk. (Különben miért akarnánk mindenből nagyobbat alkotni, mint az elődeink vagy a szomszédaink?) Fel nem tudjuk fogni, hogy nem tárgyalkotó kultúra is létezhet. Hogy akár lehet vagy lehetne, mondjuk a delfineknek is a mienkhez hasonló vagy még fejlettebb kultúrája, noha nem szárazföldön élnek, és sem kezeik, sem eszközeik sincsenek.

Szkíta harcosok

A mozgásban lévő nomád népek rendelkeznek néhány olyan tulajdonsággal, amellyel a városiasodottak nem, illetve már elfelejtették őket. Ilyen például a tágabb földrajzi környezet és az időjárás ismerete, továbbá - ne lepődjünk meg - a naptár, pontosabban a nagyobb, kozmikus léptékű időintervallumokban való tájékozódás képessége. Nagy naivitásra vallana azt gondolni, hogy egy nomád nép csak úgy kóborol a végtelen füves-fás sztyeppén. Ez legfeljebb a késő kőkori hordák esetében lehetett így. Egy állattartó nép fennmaradásának záloga a megfelelő legelő és az állatoknak elegendő ivóvíz megléte. Ráadásul ehhez az életformához igen nagy terület kell. László Gyula számítása szerint egyetlen családot egy nagyjából száz négyzetkilométeres terület tud eltartani. A legelőn kívül szükségük van termőföldre is, hiszen - ha másutt nem, a téli szállásterületen legalábbis - zöldségfélét és gabonát is termelnek. Példája lehet ennek a mai jurtalakó, félnomád mongólok életmódja, ahol ugyan a hús a főétel, de némi zöldséget, burgonyát, tésztafélét azért esznek hozzá.

A nomádoknak ismerniük kell az időjárás előrejelző jeleit, továbbá az égi „naptárat", a csillagok járását is,

ami a letelepedés után, a rideg állattartást folytató pásztoroknál egészen a XX. század elejéig fennmarad.

Egy egységes nép esetén a szállásterületek ki vannak osztva, és ugyanígy a vonulási útvonalakat sem összevissza, önkényesen találják ki. Vannak felderítőik, akik tudják, hol milyenek a vizek, a legelők, hol és mikor lehet a folyókon a gázlóknál átkelni, merre táboroznak baráti és merre ellenséges népek, és így tovább, ami nemcsak földrajzi, de nyelvi ismereteket is megkövetel. Ezen túl, egy jól működő hírközlési rendszert is, ami, ha ránézünk, mondjuk az Etelköznek nevezett óriási területre, a mai elektromos hírközlő hálózat híján bizony nem kis feladat.

Ezen túl rendkívüli szervezőkészségre is szükség van. Ahogyan Juhani Nagy János írja Honfoglalás előtt és után című munkájában: ahhoz, hogy egy százötvenezer fős nép átkeljen, mondjuk a Volgán, fel kell deríteni a megfelelő gázlót, a megfelelő időt, és nagyjából egy időben odagyűjteni a népet, szekereikkel, állataikkal egyetemben. Az átkelés legalábbis heteket vesz igénybe, hiszen nagyjából egymillió lábasjószágot - leginkább lovat, marhát, juhot - is át kell hajtani. Addig az állatoknak legelő, az embereknek szálláshely és élelem kell. Egy ilyen szervezéshez fegyelem és olyan stratégiai képességek kellenek, amelyekkel a letelepedett népeknél legfeljebb a hadvezérek rendelkeznek. Következésképp, ha egy nép vezetőinek a vérében van ekkora „hadműveletek" végrehajtása, háborúban a gyors mozgású csapatok rajtaütéseinek ugyanúgy mesterei lehettek, mint az óriási csapattestek irányításának. Gondoljunk bele, a korabeli krónikák szerint Attila ötszázezer (mások szerint hétszázezer) lovasnak parancsolt! Egy ekkora sereg élelmezése, vagy akárcsak sóval való ellátása ma sem lenne kis feladat - és ekkor még nem beszéltünk az állatok takarmányozásáról, utánpótlásáról, fegyverkovácsokról, ruhakészítőkről, seborvosokról!

Jut eszembe: talán az sem mellékes, hogy a feljegyzések szerint „kegyetlen, vad, barbár" őseink nem hagyták magukra vagy nem mészárolták le a harcmezőn maradt ellenséges sebesülteket, hanem bekötözték, gyógyfüvekkel kezelték őket - ennyit például arról, hogy néhány „művelt" nyugati, mint például a római Jordanes a magyarokat az Ördög fattyaiként jellemzi.

Természetesen a nomád népek is előbb-utóbb letelepülésre kényszerülnek, hiszen ahogy nő a lélekszám, úgy kellene egyre több vágóállat, azoknak egyre több lelegelő, több vadászható vad - ezek pedig nem szaporodnak a népességgel együtt. Ehhez még hozzájárul a földrajzi környezet változása. A jégkorszak után kialakuló füves-fás, legeltetésre alkalmas sztyeppék mellett a folyó menti vízjárta térségekben és deltavidékeken legfeljebb vadászatra alkalmas hatalmas mocsarak alakulnak ki, illetve erdőségek, ahol a vadászaton túl, lehet makkoltatni a téli szálláson maradt, nem túl nagy sertésállományt (a krónikák szerint vöröses színű disznókat), viszont a nyájakkal, ménesekkel, csordákkal tovább kell vonulni szabadabb területek felé.

Ez történik meg a kora középkorban Kelet-Európa nagy térségein, szükségszerűen és visszavonhatatlanul - és nem kis nehézségek árán.

Az előbbi szemlélet következménye hazai környezetben, hogy van néhány olyan szó, amelyet, ha „komoly" tudományos körökben kiejtünk, a legkevesebb, hogy görbén néznek ránk, de le is nacionalistáznak, hogy rosszabbat ne mondjunk. Ilyen - káromkodással felérő - szó, ha a magyar történelemben szkítákról, netalán Turánról esik szó (holott a Turáni-alföld létező földrajzi fogalom, a mai Közép-Ázsia nagy részére kiterjedő, sztyeppékkel borított síkság). Ugyanígy nem ildomos túl sokat beszélni a hunokról, pár-tusokról, sumerokról sem. Mi pedig ezt fogjuk tenni hamarosan.

Visszatérve a háromféle történelemszemléletre, amit nem érdemes megtenni, az, hogy a fenti három utat összekeverjük. Mindegyikkel foglalkoznunk kell, mind fontos; az első a materiális, a másik kettő inkább a szellemi szinteken. Nem szabad összekeverni őket, a mitikus történelem tényeire materiális bizonyítékot keresni, és nem szabad a sutba dobni mindent, ami adatokkal nem bizonyítható. A későbbiekben lesz példa rá, hogy miként lehet egy mitikus állítást meglehetősen zavarosan, ellentmondásosan, kritikákat ki nem álló módon, materiálisán értelmezni, és mit jelent a mitikus történelem valamely állítása a maga valóságában, szimbolizmusában. Sajnos, ezekből az összekeveredésekből jönnek ki olyan eredmények, amelyek miatt valóban tehetséges kutatók jobb sorsra érdemes könyveit helyenként nem igazán tudjuk komolyan venni.